×

Az átlátszó sík

Angyalok Nemes Nagy Ágnes költészetében, I. rész

Hernádi Mária

2014 // 11
Nemes Nagy Ágnes költészetének több szintjén is megjelenik az angyal és az angyali szerepkör – az angyal ugyanis hírnök, ég és föld közötti közvetítő, ennek a lírának a sajátos „költői módszertana” pedig nem más, mint a közvetítés. A költészet területe Nemes Nagy Ágnes szerint a mondható és a mondhatatlan közötti határsáv, a „nehezen mondható” szférája, a „névtelen érzelmek senkiföldje”1 – az angyal mozgástere, „közlekedési terepe” pedig ugyanez az átmenet a Teremtő és a teremtett világ között: Jákob lajtorjája, mely az eget a földdel összeköti. A vers és az angyal tehát éppúgy a „között” lakója. „A vers […] hírhozó, csatából jön, a tudattalan terepéről, és ez meg is látszik rajta – írja Nemes Nagy Ágnes – […] Ott áll végül a vers, sérülten, és így-úgy amúgy jelzi, mutatja, dadogja a hírt, mindazt, amit látott, ami telik tőle. Töredékes hírt hoz tehát, meg némi havat a vállán.”2 Ahogy az angyal feladata az, hogy az isteni üzenetet az ember számára közvetítse és hozzáférhetővé tegye, úgy a költészet feladata „polgárjogot szerezni” a névtelen érzelmeknek, azaz közvetíteni, kimondani, megnevezni, „szívünk honpolgárává” tenni a „nehezen mondhatót”:3 a transzcendens által megérintett emberi tapasztalást.

Ha az esszékben megfogalmazott költői ars poetica felől a lírai életműhöz közeledünk, a motívumok síkján rajzolódik ki az angyal-jelenség következő rétege. Ebben a költői világban a közvetítő nemcsak a szárnyas lényként ábrázolt isteni hírnök lehet, hanem a teremtett világ – beleértve ebbe az ember által alkotott világot – legjelentéktelenebb tárgya is: „Ha tehát az ember a világ egészéből fölvesz egy kavicsot, egy falevelet, egy eldobott T-dugót, környezete fontos vagy nem fontos részletét, megtörténhet, hogy ez a valami mikroadóvá válik a kezében, amely váratlan műsort sugároz. Sugározza a világot, amit ismerünk, és azt is belőle, amit nem ismerünk, ami az ismeret mögött van. […] Hozzám főképp a tárgyak közvetítik az ismeretlent, ezért igyekszem én is a tárgyakat közvetíteni az olvasónak.”4 Médium lehet tehát a tárgy, vagy azok lehetnek az ég és föld között nyújtózkodó, az utcán járókelők után induló, hírhozó fák, a szódáskocsi elé fogott lovak, a vállon nőtt vagy a szív szilánkjaiként szétrepülő madarak, vagy maga Ekhnáton fáraó. Nemes Nagy Ágnes tárgyias költészetének alapszövege az Ekhnáton az égben, ahol az istenséget, vagyis a Napot azok a tárgyak teszik láthatóvá, amelyeken a felkelő Nap sugara végighalad, amelyeket fokról fokra bevilágít – az erdő fái, közöttük a köd, az alagút, a fű, a kavics, a sínpár, a bokor, a kamilla-rét, s a kamilla-réten a „néhány vasdarab”. A táj felragyogásának pillanata azért misztikus, mert a megvilágítottak azonosulnak a Megvilágítóval: a teremtésben megjelenik a Teremtő. Az „angyalság”, az angyali szerepkör tehát kiterjeszthető az összes fent említett hírnök lényre: Nemes Nagy Ágnes költészete innen nézve angelofániák, angyaljelenések sorozatának is tekinthető. „Ha a vers és a szakralitás szoros kapcsolatáról beszélek – mondja a költőnő egy interjúban –, ezt úgy is értem, hogy a vers előzménye és szülője, az emberi lét és psziché tele van szakrálisnak nevezhető élményekkel. […] a költészetben mindez felerősödik. A versen valaminek át kell repülnie. Az a vers, amelyen nem repül át – nem, nem egy albatrosz – akár csak egy vedlett, molyos, kicsit tetves nagyvárosi gerle, az nem tud létrejönni.”5




Angyal-képek


Az angyalok már a Nemes Nagy Ágnes-líra mikroszintjén is feltűnnek mint versbeli képek, látványok. A szabadsághoz és Az utca arányai című szövegekben képzőművészeti angyalábrázolások jelennek meg: az előbbiben egy templom angyalszobrai, az utóbbiban szintén egy templom freskójának angyalfestménye.


A szabadsághoz című vers szoborangyalairól a következőket olvashatjuk: „Innen alulról talpuk óriás, / a fejük pedig keskeny, mint a tű.” A perspektíva játékának eredménye a versben, hogy az ég és föld közé kifeszülő közvetítő lény kétfelől is meghaladja az emberi mértéket: a talpa hatalmas, olyan nagy, amivel akár el is taposhatja az őt alulról szemlélőt, feje pedig a láthatatlanságig parányi. Az angyal végtelenbe érő feje egy olyan „mérőműszer” ebben a képben, amivel a transzcendenst lehet „kitapogatni”.6 Az angyalszobor versbeli képe emlékeztet arra a láthatatlan fejű csipeszre, ami Nemes Nagy Ágnes Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? című esszéjében szerepel. Ezt a csipeszt álmában látta az esszéíró Csibi nevű régi osztálytársa: „Agyoperációt látott maga előtt, közelről […] hajszálvékony, sárga szálak szőtték be az agyvelőt […] Ezeket a szálakat kellett leszedni az agyról, igen, de helyenként úgy elvékonyultak, hogy egyáltalán nem is látszottak már, áthúzódtak a láthatatlanba. – És tudod, mit csináltak? – kérdezte Csibi. – Olyan, de olyan keskeny csipeszekkel szedték le a szálakat, hogy a csipeszek hegye is láthatatlan volt.” Nemes Nagy Ágnes aztán így vonatkoztatja az álmot esszéje tárgyára, a költői nyelvre: „Azt hiszem, Csibi álma […] a művészet eszközeinek hiányára figyelmeztet, amint tárgyukat igyekeznek megragadni. Akármilyen villogóra is vannak fényesítve, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a csipeszek hegye láthatatlan.”7 Az esszérészlettel vont párhuzam nyomán A szabadsághoz című vers idézett képében az angyal az Isten-ismeret útja, s talán nem véletlen, hogy a lírai én a vers további részében éppen a távollevőnek érzett Istennel perlekedik.


Az utca arányai című prózaversben egy üdvtörténetet összegző képleírás részeként jelenik meg a templomfreskó angyala: „Elsőnek a két kis meztelen meg az alma, aztán tovább az angyal édes szárnyai, kicsi markában tűnődő pallosa, tovább: özönvíz, bárka, páva…” Az angyalhoz tartozó jelzők különösek, főleg a „tűnődő” pallos. A kard és a pallos a cselekvő erő, hősiesség és éleslátás szimbóluma; ezzel a szimbolikus jelentéssel alkot sajátos kontrasztot a „tűnődő” jelző, amely az első emberpár paradicsomból való kiűzetését végző angyalt emberien töprengőnek mutatja – ez a vonása pedig az emberrel való együttérzésére utal.


A következő versekben személyek, élőlények, tárgyak válnak angyalszerűvé közvetítő szerepük miatt. A Trisztán és Izoldában például a megszólított szerelmes jelenik meg úgy, mint madárszárnyas fa, angyalszerű lény: „fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny, / s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál […] az aljból itt kimenekedni rajtad, / megtántorodva fogtam át a gallyat – / jaj –” A beszélő, Marke király számára szerelmese, Izolda közvetítő lehetett volna fölfelé, az ég felé: növekedni és mennybe szállni lehetett volna vele – ha nem bizonyul mégis gyengének és gyarlónak.


A Jegyzetek a félelemről a természet szépségében látja az angyali küldetést: „És bent tulipán csokor. / Mint kit a vihar szembe-kap, / oly csapzottak, oly borzasak, / széltépte, lázas hírnökök, dadogják testbe öltözött / híradásuk zilált szavát…” A virágok „híre” maga a szépség, amely „áttörve milliónyi réteg / bogozhatatlan kordonát” érkezik meg az őt szemlélőhöz – ahogy az angyal is az Isten és az ember közti létrendbeli különbségeket, határokat töri át, amíg az üzenettel küldetése helyére megérkezik –, s „becsapódik sisteregve, / vízbe a villám – két szemembe”, akárcsak egy teofániában, amelynek kegyelmi pillanatában mint tűz és víz találkozik a két eltérő létminőség: az isteni és az emberi.


Az Október, a Város, télen, a Vihar és A Föld emlékei című versekben az ábrázolt táj valamelyik eleme hasonlítódik angyalhoz – az angyal tehát a költői kép jelölője lesz. „Köd száll, a lámpa imbolyog. / Járnak az utcán karcsú, roppant, / négy-emeletnyi angyalok. / S mint egy folyó a mozivászon / lapján, úgy úsznak át a házon.” Nemes Nagy Ágnes versbeszédének sajátossága, hogy – szemben a költői képalkotás hagyományos eljárásával – a konkrétat világítja meg az elvonttal, és nem fordítva. Itt is a köd megnevezésére szolgál az angyal: a metafora a megfoghatót szemlélteti a megfoghatatlannal. Az egyszerre „karcsú” és „roppant”, azaz törékeny és hatalmas angyalok emberi léptéket felülmúló, transzcendens jellegét a „négy-emeletnyi” jelző érzékelteti a versrészletben. A házon átúszó köd-angyalok képe annak a tapasztalatnak lehet a tükre, ahogy a szakralitás megjelenik az emberi lét valóságában. Ez egy egészen egyszerű és finom jelenlét, amely soha nem kényszerítő: a köd-angyal átúszása is úgy érinti meg és úgy járja át az ember házát, hogy szabadságát sértetlenül hagyja. Az angyal megmutatkozik, de ezzel együtt észrevétlen marad – a költemény figyelmi erőtere mégis észleli és rögzíti ezt a titokzatos és finom megmutatkozást.8


Ez a finom jelenlét jelzi az angyali és az ünnepi dimenzióját a Város, télen című vers kispresszót ábrázoló versszakában is, ahol a szakralitás nem a modern-vulgáris „Betlehem” „szögnyelvű harangot” kongató „kamasz-angyalaiban”, „tornacipős, kucsma-fejű” pásztoraiban, pult mögött ülő „Máriájában”, hanem a mögöttük hallgató, észrevétlen tárgyakban nyilatkozik meg – mindabban tehát, ami ezt a zajos-gőzös nagyvárosi presszó-idillt csöndesen keretezi (a versszakot is keretezve): „Ajtó csapódik szárnyasan. […] Mögöttük vékony, olvadó / fényszálban szitál be a hó.”


A Föld emlékei című prózavers részletében szintén egy tárgy, méghozzá egy tipikusan nagyvárosi, modern tárgy kerül angyalszerepbe – szimbolikus közvetítő jellege miatt –, a lift: „A lift. Ne felejtsd el a liftet. A bérház udvarán a később épített lift, ahogy függőleges üvegfolyosójában föl-le, föl-le. Hogy fénylett! Átlátszó volt? lila? azt akarom mondani, hogy üveg-színű, derengő Röntgennel átvilágított torkon – föl-le – fényes falat, falatnyi dallam; egy meg-megzökkenő, derengő zúgás ég és föld között.” Áttetsző, fénylő, légies szépség ez a lift a versben, amely nemcsak a fényt engedi át magán, hanem az ég és föld közötti mozgást is magában hordozza, mintha egy modern, városi Jákob lajtorjája lenne, amelyben, mint egy kivilágított torok-csatornában, dallamokként jönnek-mennek az angyal-üzenetek – „derengő zúgássá” olvadva össze. A szinesztézia szépen kifejezi, hogy az „angyali” egyszerre hang és fény – üzenet és jelenlét.


Ugyanígy tárgy jelenik meg angyalszerepben, pontosabban egy tárgy válik angyallá a Vihar című vers szárítókötélről elszabadult, szárnyaló vásznaiban:



S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal
egyszerre csap fel az egész sereg,
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,
úgy csap fel, mint a test feltámadása,
egy vízről induló
öröklét, pisztolycsattanásra.


Ebben az angyalképzetben a beszélő meghalt szerettei (a háborús áldozatok) is benne foglaltatnak: „Egy ing rohan a réten […] egy sebesült katona testtelen / koreográfiája. […] Ott futnak ők. A vásznak. / Villámok torkolattüze alatt / már hadseregnyi végső mozdulat […] egy tömegsír legvégső vásznait / mutatják lobbanásaik.” A halált azonban feltámadás követi, s a halottak, akiket az élőnek nehéz elengedni, szinte hívják, húzzák őt maguk után fölfelé, ezzel töltve be angyalszerepüket.


A Lélegzet című versben a légzés mozzanata idézi fel az angyalt: „Ne hagyj el engem, levegő, / engedj nagyot lélegzenem, / angyalruhák lobogjanak / mellkasomban ezüstösen, / akár a röntgenképeken.” Mivel a légzés automatikus, ritkán figyelünk rá, leginkább csak akkor, ha valami akadályozza (a röntgenkép szó fel is idézi az akadályozó betegséget) – pedig ha elakad a lélegzet, megszűnik az élet. Az ezüstösen lobogó ruhájú angyal (melynek versbeli párhuzama a második versszak ezüstnyárfája) tisztaságával azt a láthatatlan erőt testesíti meg, amely pillanatról pillanatra fenntartja és akarja az életet.


A Falevél-szárak egy ugyanilyen láthatatlan, az életet szolgáló szerkezetet ismer fel a növényszárakban: „A nyél, a kacs, a kar, a tartó. A szinte láthatatlanok. […] létük: egy csukló-izület alázata imádkozó kezek alatt, egy gondolat nyaka. […] – nem pusztán vázak ők, de vezetékek. Kellő oldatok vivőkábelei a kellő keresztmetszetekkel.” Ez a kései, ars poétikus prózaköltemény a szárak mint közvetítők mibenlétéről gondolkodva egy egész „angeológiát” körvonalaz. A beszélő már a földről felemelt, hullott gesztenyefalevélhez is mint valami angyali lényhez viszonyul („…érinteni az eddig érinthetetlent. Érinteni a fentről érkezőt, fogni, vinni, nézni…”), a növényszár mivolt pedig egy lét- és magatartásforma emblémájává válik. A levelek fénybe emelése – az ember elvezetése Istenhez, és saját igazi valójához – angyali küldetés: „Ki veszi észre a […] pálcikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegését, amint milliméterre számítottan emelik, helyezik a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig. Mindegyiket saját helyéig, e mértani helyig, amit betölt.” A levélszárak „angyali” küldetése a fény felé növekedni és a rábízottakat is oda vezetni – szembeszegülve a gravitációval, vagyis legyőzve a földi nehézkedést:9 „Úgy nyúlnak fel, mint aki elszakad, mint aki felfelé zuhan, mint egy másik régió fokai valószínűtlenül elvékonyulva. De szállnak mégis, nem csillapíthatóan, kanyarognak, cselekvő szerkezet, egy teljes bolygó súlyával szembeszegülve, hogy szétnyithassák odafent az ellenállás kupoláit.” A másik régió fokaiként valószínűtlen elvékonyodó levélszár felidézi A szabadsághoz című vers szoborangyalának tűvé vékonyodó fejét és a Csibi-álom láthatatlanul elkeskenyedő csipeszeit. Ahogy ott az angyal a transzcendens valóságot kitapogató „mérőműszer”, úgy itt is: a „cselekvő szerkezet” a feladatával azonos,10 s ha nem közvetíthet tovább – ha kiszakítják a törzs és a levél átmenetéből –, marad egy „puszta nyél, a megfosztottság maga”. Küldetése nélkül ő maga – mint angyal – sem létezik tovább.




Angyal-alakok

A továbbiakban azokat a verseket vizsgálom, ahol az angyal nem egy jelenség metaforája vagy egy költői kép komponense, hanem konkrét versbeli alak, figura: a költemény „szereplője”. A Nemes Nagy Ágnes-életműben hét ilyen vers van: a Paradicsomkert, a [De hallom néha…], az Angyal, a Ház a hegyoldalon részlete, A téli angyal, A lovak és az angyalok és A távozó.


Az „angyalos” költemények nagy része a hatvanas években íródott, s ami a költő életében megjelent belőlük, az az 1967-es Napforduló kötetben található. A versbeli angyalok feltűnésében Rainer Maria Rilke hatása is érezhető, akit a költőnő az ötvenes–hatvanas években sokat fordít.11 Az angyalok megjelenésének oka mindkét költő esetében a személyes Isten-kapcsolatban bekövetkezett változás, törés: Isten távol kerülésének lelki tapasztalata. Rilke 1923. február 22-i, Ilse Jahrhoz címzett levelében ír erről: „Ekkor azonban feltárult előttem Oroszország, és megajándékozott a testvériséggel és Isten homályával, amely a belső kapcsolat kizárólagos forrása. Ekkoriban ezért néven is neveztem őt, a váratlanul rám súlyosodó Istent, és hosszú időn át neve előterében, térden állva éltem… Most már aligha hallhatod, hogy néven nevezném őt, leírhatatlan tapintat alakult ki köztünk, s ha korábban közelség és közvetlenség volt köztünk, most új távolságok feszülnek, akár az atomban, amely a modern tudomány szerint a világmindenség kicsiben. Ami megragadható, tovatűnik, átalakul, a birtoklás helyett az ember megtanulja a viszonyulást, új névtelenség születik […] A [közvetlenül Istenre irányuló] érzelmi tapasztalat visszaszorul, s helyébe minden érezhető dolog ébresztette végtelen öröm lép…”12 Romano Guardini is az Isten távolodásának tapasztalatával indokolja az angyalok előtérbe kerülését a Duinói elégiákról írt Rilke-monográfiájában: „Isten az elégiákban egészen a távolba tűnik. Léte nincs tagadva, néhány helyen még fel is bukkan, jelenléte azonban nem eleven. […] Isten helyett a közvetlen vallási beszéd megszólítottja maga az angyal.”13


Nemes Nagy Ágnes költészetében az Istentől való eltávolodás oka az Isten által megengedettnek, meg nem akadályozottnak vélt emberi szenvedés tapasztalata. „Néhány barátom éhen halt a multkor, / mondom, mivel úgy látszik, nem tudod” – hangzik a szemrehányás Isten felé az 1946-os Kettős világban kötet A szabadsághoz című ódájában, az 1957-es Szárazvillám kötetben pedig már egy egész sor Istent megszólító és vádló verset találunk. „Én Istenem, te szép híves patak, / Hová futottál, szökdeltél előlem? / Hol csillapítsam buzgó szomjamat? / S hogy bocsássak meg néked eltünőben?” – olvashatjuk a Patak kezdő szakaszában, majd a vers ezekkel a sorokkal zárul: „Hogy csillapítsam buzgó szomjamat, / s hogy bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?” Az Isten iránti harag, neheztelés és az utána való mélységes vágyakozás egyszerre jelenik meg a kötet perlekedő verseiben. A lírai szubjektum válasza az Isten hallgatására egyrészt a tagadás, másrészt az elnémulás. „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / Csak nincs kivel szót váltanom” – fogalmazza meg a Kiáltva, a Jég című vers pedig az Isten-hiány „jéggé dermedt” és a benne való élet „eleven” állapotának megrendítő szembeállításával a kötetben kirajzolódó Isten-kapcsolat legszebb dokumentuma: „Belém fagy lassan a világ, / mint téli tóba nádgubák, / kis torlaszokban ott ragad / egy kép, egy ág, egy égdarab – / ha hinnék Benned, hallgatag / széttárnád meleg tenyered, / s az két kis napként sütne fönn, / a tél felett, a tó felett, / hasadna jég, mozdulna hab, / s a tárgyak felszökellve mind / csillognának, mint a halak.” A kötet végén található Paradicsomkert című költeményben már nem a lírai szubjektum, hanem helyette az édenkerti angyal szólítja meg a Teremtőt, s precízen felépített érvelésben a teremtés elhibázottságát veti a szemére. S bár a záró kép, a bodzaág látványa felveti azt az értelmezést, hogy a szavak síkján érkezett kérdésre a látvány síkján érkezik a válasz a Teremtőtől, mégis az angyal elhallgatása alkotja a vers utolsó sorát: „Így szólt, s elhallgatott az angyal.” Nemes Nagy Ágnes költészetében innentől kezdetét veszi a csönd: nem találunk több, Istent közvetlenül megszólító vagy vele foglalkozó verset (az Ekhnáton-ciklusban is csak közvetett megszólítással találkozunk), egészen az utolsó prózaköltemény, az Istenről vádbeszédéig, amelynek záró mondata megismételve csak megerősíti az elhallgatás gesztusát: „Egy szót se szóltam.”


Nemes Nagy költészetének Istenről hallgató, angyalokban viszont bővelkedő szakasza a Napforduló kötettel veszi kezdetét. Isten „helyett” ugyanis, akit az említett kései prózaköltemény „hiánybetegségeink legnagyobbikának” nevez, innentől kezdve nagy hangsúllyal jelennek meg a transzcendens felé közvetítő figurák. A kötet három ciklusa közül az elsőben (Között) a tárgyakat hordozó táj, a másodikban (Énekhangra) az angyalok, a harmadikban (Ekhnáton) Ekhnáton fáraó a közvetítő.


A közvetítők a távolság áthidalóiként, az Isten-hiányra mintegy „vigaszul” érkeznek – tehát valójában nem Isten „helyett” vannak, hanem azért, hogy felé mutassanak. „Ki küldött vajon vigaszul? Itt egy jonatán, egy batul” – szólítja meg a beszélő a hozzá érkező angyalokat A lovak és az angyalok című költeményben, figyelme tehát a közvetítőkön keresztül máris az angyalok küldőjére irányul. Az angyalok a távolság enyhítői, akik „a függőlegesek tűrhetetlen feszültségeit” oldják „lent és fent között” (Között). „A közelség válsága bénítóan hat a szellemre. A kettéosztottság antinómiává merevedik [kiemelés az eredetiben]”14 – írja angeológiai tanulmányában a kortárs filozófus, Andrei Pleşu, majd kifejti, hogy az angyalok küldetése az Istent az embertől elválasztó távolságot „közelségek füzérévé” alakítani: „Az angyalok mást sem tesznek, mint felaprózzák, elfogadható szeletekre bontják az abszolútumtól bennünket elválasztó távolságot. Ők a misztikus megismerés szűrői […] ők bármely Isten-megismerés módszere [kiemelés az eredetiben].”15 Az angyalok tehát nem pusztán az Isten-kapcsolat válságának „tünetei”, hanem egy hozzá vezető másféle útnak, másféle közelségnek is a jelzői. „A közel nem a távol ellentéte, hanem a feléje tett első, döntő lépés. […] A közelség épp az átmenet kezdete, üresség helyett mozgással feltöltött köztes tér, megnyíló út [kiemelés az eredetiben].”16 A Istenhez fűződő és problematikussága miatt megtört kapcsolat tehát újratöltődik elevenséggel: az angyalokban rajzolódik ki a transzcendens felé vezető lelki ösvény.


A kötetbeli másik közvetítő, Ekhnáton fáraó vers-története egy másik út, amely az Isten-kérdést inkább mint intellektuális problémát kezeli, s elméleti szinten oldja fel: az Isten-teremtés ötletével a ciklus elején, majd a tárgyak fénybe állításával, megdicsőítésével a ciklus végén. A belső üdvtörténetet elbeszélő versciklus narrátoraként megjelenő Ekhnáton számára a látásra, az érzékelésre való rátalálás hozza el a „feltámadást”. Ekhnáton persze a tárgyias költő önemblémája is, útra találása a művész módszerre találása. Ha azonban az ő útját – az előbbi úttal sajátosan egybeeső – Isten-keresés útjának is tekintjük, akkor ennek lényege, hogy a versek beszélőjét pokoljárása után a fénybe állított, felragyogó tárgyak vezetik el a fény forrásához, Aton napistenhez. A fény útját visszafelé követve találja meg az Istennel és a világgal való misztikus egység beteljesült állapotát, amelyet „Az én szivemben boldogok a tárgyak” mondat fejez ki a legtömörebben a ciklus végén.


A továbbiakban a fent említett hét vers vizsgálatán keresztül arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyenek is az angyalok Nemes Nagy Ágnes költészetében. Annyi máris megállapítható, hogy nem olyan szecessziósan finom és légies figurák, mint Rilke angyalai.17 A képzőművészet angyalábrázolása sokat változott: a konkrét, a teremtett világ rendjéhez természetes módon hozzátartozó angyal a reneszánsztól kezdve egyre elvontabb, légiesebb formát öltött, a barokk korban az antik Erósz-ábrázolásokat, a romantika és a szecesszió idején a mitikus-folklorisztikus tündérábrázolásokat olvasztotta magába, így végül gyermek- és nőalakként megjelenve teljesen elvesztette nagyszabású és transzcendens jellegét.18


Az angyalhoz fűződő bibliai hagyomány maga is rétegzett. Sulyok Elemér mutat rá, hogy az Ószövetség legrégebbi írásaiban „úgy tartoznak ők [az angyalok] a korai idők valóságához, mint Isten, a fák vagy az állatok. […] A korai idők elbeszéléseiben az angyal nem fentről alászállva találkozik az emberrel, hanem a puszta földön, a poros utak világában: mint ember az emberrel. […] Az ősi elbeszéléseknek éppen az a sajátja, hogy Isten küldöttei földi utakon poroszkálnak, és általában ott lelik fel az embert.”19 A Nemes Nagy Ágnes költészetében megjelenő angyalok leginkább ezekre a korai bibliai angyalábrázolásokra emlékeztetnek „földies” karakterükkel s a teremtett világhoz való természetes hozzátartozásukkal.


Az életmű legkorábbi angyalleírását a Paradicsomkert című versben találjuk:



A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
Sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.
[…]
Én, aki élek hangtalan,
Én, ki haránt meredeken
Fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom?


Az angyal mint egy természeti tünemény jelenik meg a versbeli édenkertben, úgy jön, ahogy „a hűvös pára földre cseppen”. Éjszaka érkezik, elrejtetten, szavait a Teremtőn kívül nem szánja másnak. Transzcendens, az embert felülmúló méreteire utal, hogy „embernyi” botra támaszkodik, ez a mozdulata azonban nemcsak hogy emberi, de szinte folklorisztikusan helyhez kötött: mintha egy 19. századi magyar juhász támaszkodna botjára, s nézné a nyáját egy Arany János-költeményben.20 Elüt azonban ettől a miliőtől a „csuhának” nevezett ruházata, amely a középkori emberek legegyszerűbb öltözéke volt, később pedig a szerzetesek, elsősorban a kolduló rendek viseletében élt tovább. Abban a részben, ahol az angyal saját magát jellemzi, szintén megjelenik az elrejtettség képzete a „hangtalan” élet és a „talptól szemöldökig” sötét szárnyba burkolózott repülés képeiben. Az önjellemzésben azonban az angyal mindenekelőtt tárgyszerű és plasztikus. Csukott szárnyakkal repül, nem lebegve, hanem „fúródva” át a tereken, mintha egy orsó zuhanna a levegőben, és „deres”, mint egy mozdulatlan tárgy, amely ki van téve a hűvös időjárásnak. A fúródik ige nem a könnyed, akadálytalan repülést érzékelteti, hanem ezzel épp ellenkezőleg, azt a képzetet kelti, mintha a „tereket” falakként kellene áttörni a továbbhaladáshoz. A repülés tehát nem légies szárnyalás, hanem nehéz fizikai munka, ahogy ez az angyal sem egy éteri és megfoghatatlan, hanem sokkal inkább egy földiesen súlyos lény. Nem lebegve siklik, hanem anyagszerűen súrlódik a mozgása során érintett terekkel és tárgyakkal, például „sutrálja” a bokrokat a csuhája. A mozgás irányának ismétlésével („haránt”, „át”) az angyal közvetítő jellege hangsúlyozódik, és az, hogy számára átjárhatók a terek és létszférák közti határok. A Paradicsomkert angyala „soron kívül”, négyszemközt beszél az Úrral a teremtés hajnalán, s megpróbálja rávenni a Teremtőt, hogy ne folytassa elhibázottnak és kétes kimenetelűnek láttatott vállalkozását. Látszólag az ember érdekében közvetít, valójában azonban az Úrral van dolga, az ember sorsa mintha csak beszéde ürügye lenne. Megszólalásának valódi oka az, hogy nem érti a teremtést, és még kevésbé érti magát a Teremtőt. Látszólag kérdéseket tesz fel, valójában azonban ítéletet mond a teremtés fölött – ítéletére pedig éppen a teremtés egy kicsi részlete, a vers zárlatában megjelenő, virágzó, „némán hintáló” bodzaág ad szavak nélküli feleletet. A vers angyala lázadó angyal,21 aki az embert nem Istenhez vezeti, hanem inkább szembefordítja vele. Saját maga ennek az értetlen szembeszegülésnek lesz a metaforikus alakja, s mint ilyen egy feladatát tévesztett angyalnak tekinthető.22


A Szárazvillám és a Napforduló kötet közötti időszakban, az ötvenes és hatvanas évek fordulóján, illetve a hatvanas évek elején keletkezett a [De hallom néha…] kezdetű verstöredék, illetve az Angyal című vers. Az utóbbi a költő által publikált kötetekben egyáltalán nem jelent meg, az előbbi, a [De hallom néha…] végleges változata viszont Fügefák címmel látott napvilágot a Napforduló kötetben. A versnek itt mégis az előzetes, hosszabb variánsát vizsgáljuk, mert az ebben szereplő angyaljelenés a Fügefákból már kimaradt.


A [De hallom néha…] kezdetű, hagyatékban maradt szöveg több szempontból is különleges. Elsősorban azért, mert nem vizuális, hanem akusztikus hatásokon alapul: a vers hangok szőttese, s a hangok nyomán a belső szemek előtt képződik meg a látvány az éjszaka sötétjében. A szöveget a „Most széles éj” mondat bontja két részre, s mindkét versrész egy-egy éjszakai hangot jelenít meg: az angyal neszezését és az elhaladó kecskenyáj (és vele a fügék) csilingelését. A két szövegegységet a kezdő mondat köti össze: „De hallom néha.” A „zajkeltő” éjszakai lények láthatatlanok, csak a hangok teszik őket észlelhetővé: „Valaki jár. […] / ujja alatt / halkan pendülnek a falak” – „Csenevész fügefák alatt / egy csengős kecskenyáj halad, / most a fügék is konganak / ölükben csengenek a magvak.” A „valakinek” nevezett angyal és a fügék ölében rejtőzködő magok nem maguk adnak hangot, hanem csak okozói a hangoknak: az angyal ujja a falakat, a fügemagok a csengőhöz hasonlító gyümölcsöket „szólaltatják meg”. A csengős kecskenyáj valóságos zaja azt a hangot idézi meg, amely nem a szó fizikai értelmében hallható, hanem a látvány „hangja”: a harang alakú gyümölcsök harangnyelv-magjainak csengését. Ilyen, füllel fel nem fogható, „éteri” hangként képzelhető el az angyal ház körüli neszezése is:



De hallom néha.
Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.


Az ellentétes kötőszóval történő versindítás mintha arra utalna, hogy ami nem látható, azt hallani talán mégis lehet néha – másrészt pedig mintha az angyalészlelés bármilyen lehetőségét tagadóknak általában mondana ellent ez a „de” és a kezdő mondat vallomása.


Azt, hogy valami szavakkal kimondhatatlanról van szó, jelzik az angyal mozgását körbeíró hiányos mondatok: „…most valaki. Most kint az éjben”. Az idézett sor után következő hosszú mondat közepén is kötőjel mutatja az elhallgatást, amely ugyanúgy, mint az előző két rövid mondat ellipszise, az angyal cselekvését rejti el: „Most felnőttes lebernyegében […] –” mit csinál? A vers második részében egyébként, ahol nem az angyal, hanem a kecskenyáj és a fügék hallatják hangjaikat, meg is szűnnek a hiányos mondatok.


A versszakaszban ötször, és mindig a mondatkezdő szó hangsúlyos helyzetében ismétlődő „most” arra utal, hogy az angyaljelenés csak a jelenben észlelhető, a jelen idősíkjához tartozik. A pillanat elmúltával az észlelés is tárgytalanná válik: „Aztán füge se kondul, / a nyáj a láthatár alá / a némább némaságba fordul. / Nem peng. Nincs semmi. Hold.” Előtte viszont a „most”-tal kezdődő mondatok sora mintha szuggerálná a figyelmet: most hallgasd, most fülelj, nehogy elszalaszd!


Az angyal külsejének leírása ismét csak az elrejtés eszközévé válik: úgy tár fel valamit, úgy visz közelebb hozzá, hogy a lényegét nem mutatja meg: az már a mondhatatlanhoz tartozik. A versben megvan az angyal ruhája, szárnya, térde, ujja, de az angyal arca helyén csönd van. Ez az egyetlen szöveghely Nemes Nagy Ágnes költészetében, ahol az angyal gyermekszerű: erre utal a „felnőttes” lebernyege, a „még” apró és idétlen szárnya (az „idétlen” jelző eredeti jelentése is időtlen, vagyis idő előtti, korai) és a rövid ruhából kilógó térde. Ez a versbeli lény azonban nem idillien szép, nem arányosan gömbölyded, mint a barokk puttók vagy a giccsképek angyalfigurái. Inkább aránytalan: nem rá illő ruhája, apró, kifejletlen szárnya és a tevééhez hasonlított nagy térdei különös diszharmóniát sugároznak. Az angyal esetlen alakja ellentétben áll a légiesen finom környezettel, amelyben a falak „foszforos-fekete” függönyökként zizegnek, a holdfényben pedig gyöngyfüggönyként magasodnak az égig. Mégis az ő érintésére szólalnak meg az éjszaka néma tárgyai és varázslatos képzetei: „ujja nyomán / halkan pendülnek a falak, / a gyöngy, a hold”. A vers második felében a fügefák „csenevész” mivolta lehet az angyal esetlenségének párhuzama: és ott is ezeknek a csenevész fáknak a gyümölcsei szólaltatják meg az elrejtett, éteri hangot: a magok csengését.


Az angyal „gyermeksége” a versben nem a bájos kicsinységét hivatott kifejezni, hanem azt, hogy ez a pillanat töredékében váratlanul feltündöklő jelenés valami még nem kész, valami keletkezőben lévő. Alakja csak a belső szemek előtt rajzolódik ki az éjjeli hangok nyomán, és ez az alak pontosan olyan töredékes, olyan folytonosan keletkező, olyan „torzó”, amilyen az őt felfogó emberi észlelés. Az ismeretlen, láthatatlan és megfoghatatlan angyalnak az emberi észlelés ad formát, de úgy, hogy ebben a formában önmagát tükrözteti. Az Angyal című vers híres mondata („olyan mindenki angyala, amilyet érdemel”) talán erre is vonatkozhat.


A [De hallom néha…] végleges változata, a Fügefák csak az eredeti szöveg második részének első felét őrizte meg, dalszerű szövegformára átírva. Az angyalra történő utalás tehát – a gyöngyfüggönyös éjszaka víziójával együtt – teljes egészében eltűnt. Mivel azonban az eredeti vers egy kibontott párhuzamra épül, a csonkán maradt második rész – ahogy megőrizte a holdas éjszaka titokzatos hangulatát – megőrzött valamit az angyal hangjaiból is, vagy leginkább talán az angyal csöndjéből.


A nem publikált Angyal címszereplője egy „elszalasztott angyal”, ez adja a tragikumát a szentenciózus utolsó mondatra kifuttatott négysoros versnek:



Én láttam angyalt. Az se jó.
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
amilyet érdemel.


A kezdő mondat – az előző vershez hasonlóan – itt is mintha valami közkeletű vélekedéssel akarna szembeszegülni, arra mutatva rá, hogy az angyal megfoghatatlansága mást és többet jelent, mint pusztán láthatatlanságot. A „Futott. Nem értem el” az angyal legfontosabb jellemzőjeként jelenik meg a versben, és egyben a megismerés akadályaként. Mielőtt azonban az olvasó magának az angyali természetnek tulajdonítaná ezt az ismeretelméleti kudarcot, a lírai én a csattanós tételmondatban ennek is ellentmond: „Olyan mindenki angyala, amilyet érdemel.” Az ismeretelméleti kudarc tehát elsősorban az emberi megismerésből is fakad: méghozzá nem így általában, hanem személyre szabottan. Az angyalalak itt tehát éppúgy tükrözi megismerőjét (és magát a problematikus megismerést), mint az előző versben.


A vers tragikus, mert a benne megszólaló nem éri el saját védelmezőjét, nem fér hozzá a saját lelkében élő, őt Istennel összekapcsoló éltető erőhöz, saját jobbik énjéhez.23 Ezért pedig magát okolja, mintha belőle fakadna, hogy ilyen örökké szaladó, elérhetetlen angyal tartozik hozzá. Talán éppen azért, hogy ne szűnjön meg egész életében nyújtózkodni, vágyakozni a magasság után? Ezt a gondolatot támasztja alá a szintén az 1962-es Fehér notesz anyagában található A mozdulat című vers, amely az Angyallal egy időszakban keletkezhetett:



Éjjel kezem feltartottam,
az égre Hozzád nyújtottam,
mi lesz Helyetted, kérdeztem,
s Te mondtad, hogy a mozdulat.


Ez a felfelé nyújtózó mozdulat Nemes Nagy Ágnes költészetében maga az angyal, amely Isten felé vezet,24 Isten távollétének „hiányállapotában” felé mutat. Ugyanez a nyújtózó, vágyódó mozdulat jelenik meg a már idézett Vihar című versben is, ahol a beszélő a szélben rohanó-repülő vásznak után szaladna, már-már eggyé válva velük:



Kilépek én, bár mozdulatlan,
körvonalamból kifutok
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó
elnyúlt testtel utánuk és közöttük,
s mint féleszű, ki elszállt madarát,
mint puszta fa, ki elszállt madarát
úgy hívja vissza nyújtott karral őket –
[…]
Utánuk nem marad
a réten, csak a hívó mozdulat,
s a fű sötétzöld színe. Tó.


(folytatjuk)


Jegyzetek


1 V.ö. Nemes Nagy Ágnes, A névtelenek = Uő, Az élők mértana I., Osiris, Budapest, 2004, 474.; Uő, Egy verseskötet előszava = Uő, Az élők mértana II., Osiris, Budapest, 2004, 28.


2 Uő, Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? = Az élők mértana I., i. m., 35.


3 V.ö. Uő, A névtelenek, i. m., 474.


4 Uő, Egy verseskötet…, i. m., 32.


5 A létkérdések és a vers (Széll Margit beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel) = Uő, Az élők mértana II., i. m., 410–411.


6 „Az angyal a lelkiismeret hangja, az istenséghez csatlakoztatott belső szerv, »belső érzék«.” Pleşu, Andrei, Angyalok, Koinonia, Kolozsvár, 2006, 110.


7 Nemes Nagy Ágnes, Tudjuk-e…, i. m., 25.


8 „A szellemi kontaktus közte [az angyal] és az ember között annyira meghitt és finom, hogy jelenléte valamennyi érzékszervünk előtt titok marad.” Szergej Bulgakov atya, Jákob lajtorjája – az angyalokról. Az Égi Barát = Műhely, 2011/5–6, 20.


9 „Az angyaltan, ha komolyan veszik, a »mély«-lélektanhoz, amely örökösen lelki berendezkedésünk föld alatti, éjszakai, olykor személytelen rétegeit aknázza ki, nos ehhez a lélektanhoz a magasságok fenomenológiáját adhatná hozzá, amely a lélek »napfényes«, hajnali, kifejezetten személyes zónájára irányítja a figyelmet. Ezáltal a tudat »gyökereinek« tanulmányozása kiegészülne »nimbuszának« felmérésével. Az igazi »magas«-lélektan nem csupán azzal foglalkoznék, hogy melyek az ember indítékai, hanem azzal is, hogy melyek inspirációi [kiemelések az eredetiben].” Pleşu, Andrei, Az angyalok. Építőkockák a közelség elméletéhez = Uő, A madarak nyelve, Jelenkor, Pécs, 2000, 158.


10 „Szent Ágoston szerint az »angyal« nem lényre, hanem feladatra vonatkozó megjelölés. Az angyal Isten követe, általa üzen az Isten az embernek, vagy kíséri, hogy benne valamit elérjen. Jöhet hozzánk az angyal emberalakban, álomban vagy lelkünkben. Az angyal megtapasztalásának helye az emberi szív.” Grün, Anselm, Mindenkinek van egy angyala, Jel, 2011, 14.


11 A Szárazvillám eredeti, 1957-es kiadásában a két saját versciklus után szerepelt egy harmadik, műfordításokat tartalmazó ciklus, több Rilke-szöveggel, 1964-ben pedig megjelent Nemes Nagy Ágnes műfordításkötete, a Vándorévek, amely szintén sok Rilke-verset tartalmaz.


12 Rilke levelét idézi: Guardini, Romano, „Sehol világ, csak belül”. Rainer Maria Rilke Duinói Elégiáiról, Új Ember, Budapest, 2003, 35.


13 Uo., 35–36.


14 Pleşu, Az angyalok…i. m., 151.


15 Uo., 156.


16 Uo., 151.


17 „A szája mindnek méla, bágyadt, / a lelkük fényes, végtelen. […] / Egymáshoz mind hasonlít egyként. / Az Úr kertjének hajlatán / hallgatnak, néma hangközökként / az Ő hatalmas dallamán.” (Nemes Nagy Ágnes fordí­tása) Rainer Maria Rilke versei, Európa, Budapest, 1983, 65.


18 V.ö. Guardini, I. m., 36.


19 Sulyok Elemér, „Mi a neved?” = Műhely, 2011/5–6, 54–55.


20 „…az angyalban, bár látványa döbbenetes, van valami mélyen ismerős. Mérhetetlen magasságában és fölényében van valami, ami az ember számára otthonos. Az angyal az ember számára az otthonosság az idegenségben.” Komálovics Zoltán, Angyal és katharzisz. Az isteni idő villámai között = Műhely, 2011/5–6, 14.


21 A Paradicsomkert angyala Madách Imre Az ember tragédiája című művében megjelenő Luciferrel áll irodalmi rokonságban.


22 Nemes Nagy Ágnes költészetében a Paradicsomkert angyala az első és egyben utolsó lázadó angyal – Istent megszólító beszédének érvrendszere és hangvétele azonban visszatér majd az Istenről című kései prózaversben.


23 Szergej Bulgakov atya szerint „minden ember saját és egyetlen Alter Egó-ja az őrangyala, aki nem e földi világból származó lény [kiemelések az eredetiben]”. Szergej Bulgakov atya, I.m., 20. Andrei Pleşu szerint „…az angyalok az ember »égi másai« […] ők az emberi lélek […] virtualitásai, identitásának tisztább, szerkesztettebb változatai. Más szóval, »modellünk«, jobbított másunk állandóan kísér bennünket. […] az angyal minden »van« mellé egy »milyen kellene hogy legyen«-t tesz.” Pleşu, Angyalok…i. m., 25.


24 „Plótinoszi fogalmakkal tehát a daimónunk, az angyali lény önazonosságunk közvetlen burkoló héja. Az én kiterjedése. A teremtett ember első kiterjedése, kiáradása Isten felé, mint ahogy Isten első kiterjedése is a teremtett ember felé.” Uo.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben