×

A teljes lét a lemenő nap fényében

Tornai József: Hirdetve törvényt

Alföldy Jenő

2014 // 11
A modern költő romantikája


Hirdetve törvényt című új kötetével a nyolcvanhét éves Tornai József bámulatos termékenységről tesz újabb tanúságot. Ennél is fontosabb, hogy verseskönyve egyenletesen magas színvonalú. Ismét meglepetésekkel szolgál alapjában véve elégikus színezetű, de helyenként himnikus erővel szóló öregkori költészete. Nagy intenzitással zengenek a régóta kikristályosodott témák és motívumok. Íme a legjellemzőbbek: szerelem, szülőföld, természet, az egyéni lét mulandósága, az öregedés mint közérzet, a hivatás gondjai és kínjai, család, mesterek, barátok, a magánytól, bezártságtól fenyegetett baráti kapcsolatok, a szellemi szövetségek féltése és védelmezése. Kiegészíti mindezt a filozófiai gondolkodással alátámasztott és intuícióval megismert kozmikus létezés élménye, az emberiség világszerte tapasztalt veszélyeztetettsége és a kulturális magyarság fennmaradásának kérdése. A költő most is azon a magas hőfokon éli meg érzelmeit, amelyet fiatalkori lírája óta megszoktunk. Romantikusnak merészelem őt nevezni, de nem a 19. századi korstílus értelmében, hanem alkati jellemzésül. A klasszikusan szabályos, zárt és méltóságos Aiszkhülosz s az érzelmek szélsőséges kilengéseit kedvelő Euripidész óta máig megkülönböztethetjük a klasszikus és a romantikus alkatot. Ha Arany klasszikus, akkor Petőfi romantikus. Ha Babits klasszikus, akkor Ady a szimbolizmusával együtt romantikus. Ha Illyés az új tárgyilagosságával együtt klasszikus, akkor a szürrealizmushoz húzó Tornai bizonyára romantikus (Nagy László is az). Általános értelemben használom a szót, anélkül, hogy kétségbe vonnám: Tornai természetesen modern költő. De a romantika életérzés is, nemcsak stílus. A külső ingerek nélkül is beinduló nagy érzelmek és a túlzások embere ő. Ha nem tudnám, hol gyökerezik némelyik újkeletű verse, úgy vélhetném, hogy szerzője nem több negyven-ötven évesnél. Jó példa erre a nagy előd vitalizmusával megszólaló Ady lovát sugarához kötötte, a virágének-hangulatú Világítunk és alkonyt iszunk, az elveszett édent szerelmesen fölidéző Most és tegnap, tegnap, a hitetlenséget és rettegést hevesen elutasító Vidám angyal, szárnyas tisztaság, a testvériséget Buddha nevében hirdető Megnyugvás-lomb vagy akár a nemzet életképességét óhajtó Hirdetve törvényt. Az utóbbi vers eszmeisége nem megkülönbözteti őt Illyéstől, inkább még közelebb vonja hozzá mint a nemzeti felelősségtudat költőjéhez.


A többnyire komor tárgyú művek nem úgy hatnak ránk, mint egy lélekben megvénült költő versei. Erőközpontot, lelkierőt adnak a közösségnek. Józanul és illúziók nélkül elképzelt pozitív jövőkép nevében ítélkeznek a gyarló emberi állapotról, a kultúra válságáról, ember és természet kapcsolatának gyorsuló romlásáról és személyes fájdalmairól. Kiemelkedő a romantikus Kölcseyre s a magyar barokk nagymesterére rájátszó vers, a Zrínyi harmadik éneke, akárcsak A kétféle ember, amely a gyűlölködő és háborúskodó többséggel szemben hatástalannak, reménytelennek láttatja a szeretetelvű és értelmes kisebbség jóakaratát. A borúlátó versei sem reményvesztettek, hanem morális tisztaságra, tettekre ösztönzők, akárcsak Illyés vagy Nagy László kései művei. Vannak Tornai verskötetében a bibliai Jóbra emlékeztető siralmak is az öregségről, betegségről, testi-lelki fájdalmakról (ilyen a népdalmotívumra hangszerelt Én istenem, minek élek?), de ezek sem egyértelműen panaszosak, inkább csak rezignáltak, sőt gyakran dacolók és a hivatásba, szerelembe, filozófiába fogódzók (Születésnapom sajog; A megfoghatatlan; Paradicsomi kék fák; Egy a születés, a nemlét stb.). Ezekben „rozsdamentes emlékezetére” támaszkodik (Íme, az ige), mint aki a végsőkig hisz megélt életének értelmében. Világismeretét ugyanakkor joggal színezi a sötéten látás, és mint mesterei közül Vörösmarty, a „nincsen remény” végkövetkeztetését szűrte le az örökös viszályoktól lázas világ híreiből. De mint a régi nagyok, ő is a konstruktív szándékok és tettek kitartó képviseletében jutott ilyen tanulságra. Vannak ezen a tragikus ítéletén túl személyes okokból is nehéz órái, kínoktól jajongó jeremiádái, ám ezek ellenére sejteti, hogy szenvedéseinken fölülemelkedve, karosszékben ülve vagy a ház előtt csoszogva is sok mindent megtarthatunk életlendületünkből, ha nem hagy el minket az életszeretet, s képesek vagyunk felidézni múltunkból s a külvilágból a szépséget és a küzdelmes, szerelmes ifjúság sólyommadarát. A „szent nászt”, a „biztos pusztulás jutalmát” (Egy a születés, a nemlét). És vallja, Ananké, a Végzet akarta, hogy költőnek szülessen, ez legyen a sorsa (Ismerem a neved, Ananké).


A kínálkozó példák sokaságából egy tömör metaforája is jól mutatja, hogy mennyire összeforrt tudatában az intenzív élet, a költészet és a mulandóság képzete: „Éltem, éltem és örömmel éltem, / mélyerdő ágán sólyom jövendölte / meg himnuszaim számát, holdkirály, […] / hát ne mondd, hogy megfeledkeztek rólad dalaikkal / a szeméremajkú démonok” [kiemelés: A. J.]. A szürreális kép jellegzetes Tornai-metafora. Képzeletével képes fölidézni egy másik valóságot, mint amelyben élünk: a fiatal testtel, szívvel, lélekkel megéltet. A múltunkból táplálkozunk, és az utódok jövőjébe helyezzük emlékeinkből mindazt, ami annak idején reménykedésre jogosított minket. Ez a versekben megmutatkozó képessége már önmagában közösségi költővé tenné Tornait, a szavak, nyelvi formák, trópusok mesterét.




Szerelem és energiaátadás

A költő magánügyei is közügyekké válnak, ha lelkünket képesek fölemelni. Erőt adnak, Nagy Lászlóval szólva energiaátvitelre képesek: megacélozzák bizalmunkat az értelem erejében. Ez a magas hőfokon parázsló költészet nemcsak az érzelmekben izzik és világít, hanem a gondolat fényében is: Tornai egy személyben apollói és dionüszoszi alkat – elnézést, ha nem először írom le ezt őt értékelve. Szerelmi költészetében az erotikus kisugárzáson fölül kevés helyet ad a női fél empatikus megjelenítésének. Homéroszi példákra hivatkozva Lessing azt írta, hogy Aphrodité szépségének ecsetelgetésénél százszor többet mond, hogy a görög katonák elájultak, amikor megpillantották a fényességes istennőt. Tornai önismereti költő, és legtöbb szerelmes versében nem a nő tulajdonságait jellemzi, hanem a nőnek a reá tett hatását fejezi ki felső fokon, himnikusan. Ennek kétségtelenül megvan az ára, nem egy klasszikusnál is. Magát az erotikus testi-lelki élményt (vagy annak emlékét) helyezi mindenek fölé, s keveset foglalkozik a nő személyével. Nem analízist hiányolok, nem lelkizést, hanem beleélést. Igaz: legmacsósabb elődeihez (Adyhoz, Szabó Lőrinchez) képest Tornai sosem ír a női félről bántó fölénnyel. De a választott nő sokkal több, mint az erotikus-szexuális érzés forrása, akkor is, ha a költő a vágy ellenállhatatlanságát vagy a szeretkezés önkívületét ünnepli elragadtatottan, s az önkívületi pillanatokban érzékeli az „örök” élményét. A nővel mint személyiséggel, úgy tetszik, a legnagyobbak is ritkán foglalkoznak. Radnótiban, József Attilában vagy Petőfiben ez a képesség is megvolt lásd: Tétova óda; Flóra, illetve Szeretlek, kedvesem. Radnóti versét a szerelmi költészet egyik legmagasabb csúcsán látom, de József Attila Flórája nem ér föl a világviszonylatban is legkülönb szerelmes költeményével, az Ódával, és a Petőfi-versek közül sem a Szeretlek, kedvesem a legnagyobb. Mégis: ez utóbbi, a Flóra és a Tétova óda az érzelmi kultúrát illetően különleges értékű költői dokumentum a szerelmi líra és általában a szerelem eszmetörténetében. Az ilyen típusú vallomás Tornainál viszonylag ritka. Most azonban kárpótol hiányérzetemért a könyv egyik gyöngyszemével, az első szerelmét idéző versével: A zöld szarvassal, amelyben a kamaszkori kedvese által neki kötött szarvasmintás pulóver emléke hozza személyes közelségbe az olvasóhoz Irént, akit idestova hetven éve emleget versben és prózában. (Mint önéletrajzi prózájából tudjuk, ez a plátói szerelem még az „ártatlanság korában” játszódott le.) A fölidézett gesztus annyira emberséges, mint a legszebb szerelmes Ronsard-szonettek és Burns-dalok. Hálával szólítja meg Tornai hűséges társát is, aki nélkül szerelmes költészete csonka lenne, s aki nélkül nem lehetne meg az a létbiztonsága, amely hosszú idő óta támaszt ad költői létezésének. Mégis ritkán bízza rajongását a nemi ösztönein, a nő kívánatosságán és az emlékekkel gazdagon táplált ragaszkodáson kívül bármire. (A kötetben a Te drága hiány jellemző példa erre.) Van más kivétel is: a zene és a tánc nagy érzelmi katalizátora nem­egyszer lelki közvetítő szerelmese és őközte (Hamis titok 1.). És Tornai világegyetemében biztos pont a teljes család – a fölmenőké is, az általa alapított is; mindkettő föltétlen érzelmi centruma (Ma csillagképet mondunk).


Újból megidézi mestereit és barátait – testközelből ismert tanítói közül Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet és Veres Pétert (A megdicsőült kőasztal), a régiekből pedig Petőfit, Adyt és József Attilát (Három büszke pávák). Gyönyörű verseket szentel barátjának, Csoóri Sándornak. A neki legfontosabb irodalmi személyiségekről oly találó jellemzést ad egy-egy mondattal, szókapcsolattal, mint amikor alaposságra törekvő esszéit írta. A Csoórival ifjúságuk óta fenntartott barátságáról megindító versekben szól. Közülük a XXI. századi Dózsa György múltbeli emlékekből táplálkozik, mint az elégiák, mégis himnikusan szól a magányába fordult barátról és eszmetársról. A baráti szövetség erejét, a verscímet cáfolva, az Elveszítetted mindened érezteti: „Elveszítetted mindened, / ha a barátod nem fáj neked”. Hasonlóan megrázó vers e tárgyban stílszerű folklórmotívumaival a Törökszekfű, liliom s a barátjára és Tornaira magára egyaránt vonatkoztatható Magány és áldozat is.




Természetimádat

Furcsa lehet, hogy romantikusnak láttatom a költőt, mégis vállalom. Aki az öregségen és a József Attila emlegette örök anyaghoz való visszatérésen és minden veszteségén oly sokat búsong, mint ő, s közben mégis annyi rajongással gondol fákra, vizekre, macskákra, az alkonyi derengésben fehéren villanó hátsójú üregi nyulakra s összeszámlálhatatlanul sokféle énekes és egyéb madarakra, nyáresti sötétségben világító szentjánosbogarakra, mint ő, abban még él az egykori rajongó kamasz és az ifjú férfi. Él benne a „természeti ember” emléke vagy valamilyen antropológiai őskereső kultusza, nem csak ifjonti romantikája. Költőként éppoly közel áll Pán istenhez, mint Apolló múzsáihoz, nemcsak a szerelmet pártoló Eratóhoz és Euterpéhez, hanem a rajongó Polühümniához, sőt a tudós elmék pártfogóihoz, Kleióhoz, Urániához is. Ezért érzem unikális voltában univerzálisnak költői természetét: az érzelmek szinte robbanásig feszítik verseit. Mégsem találom „lirizálónak”, érzelgősnek szinte sohasem: tudatosságnak és eksztatikusságnak látható egyidejűségét valósította meg. Képekké tisztult gondolati lírája megszabadult néhány régebbi keletű filozófiai versének költőietlen fogalmiságától. Kritikai érzéke ma is élénken működik, és ez éppúgy megnöveli verseinek gondolatiságát, mint mindig kéznél levő bölcseleti fölkészültsége. A kétely régóta nem hűti le költeményeinek érzelmi tartományát, ellenkezőleg, fokozza feszültségüket. Az érzelmek és a gondolatok folytonosan szembesülnek egymással, összecsapnak és egymáshoz adódnak.


A versformák megválasztása és újszerű kombinációja is ezt az érzelmi áramerősséget táplálja. Az archaikus nyelvi fordulatok és formai megoldások most is a „bartóki modellt” követve elegyülnek a modern, disszonáns képekkel, hogy újfajta konszonanciát teremtsenek (József Attila szavait vettem kölcsön a dőlt betűkkel). Kiemelkedik bartókiságával A fekete tónál című jeremiádja, melyben a népdalmotívumok tárgyszerűvé varázsolják a személyes sors siralmát. Az Agancsos homlokkal ugyancsak ráismertet a bartóki indíttatásra. Hogy ne vádoljanak üres, közhelyszerűen ismételt kategorizálással, hozzáteszem: ez a vers úgy alkalmazza az ősi motívumot, ahogy a legszebb magyar szarvasénekek, amelyeket Szakolczay Lajos gyűjtött össze a Bartók-centenárium tiszteletére egy szép antológiában (A szarvassá változott fiú, 1981). Észre kell vennünk a Tornai-metaforák szarvasmotívumaiban megnyilvánuló szándékot: az egyetemes természeti létből és a személyes sorsból összetett látásmódot.


Más verseiben a csillagászati és kozmológiai távlatokkal azonosul, éppúgy, mint a magfizikai parányokkal. Elmondható ez legnagyobb kortársáról, Weöres Sándorról is, de Tornai nála jóval személyesebb marad, léthelyzetének, élettényeinek realisztikus elemeivel jobban megőrzi az emberi mértéket mint archimedesi pontot. Holott egyik verse éppen arról szól, ami Weöres életművét meghatározza: az én, az ego a mindenséggel titokzatos kapcsolatot létesítő költő legfőbb akadálya a dolgok szóra bírásában. „Már süvölvény rossz koromban / utamban állt az énem, / csak nem tudtam, célra fogottan / mivel kell fölcserélnem” – ez volt kezdettől Weöres dilemmája is. Weöreshez húzza még, hogy a vers csúcspontján a gondolat egyik legnagyobb hősét, a Magasztost idézi: „[…] nem az én az igazi / út az ember sok-létében, / hanem az a buddhai / szó, hogy: »Élj egy-testvériségben / mindennel«.” Testvéreink a csillagok éppúgy, mint legközelibb társaink (Megnyugvás-lomb).



Idill a Semmi ellen


Hegel egyik figyelemre méltó mondása szerint van „rossz végtelen”, és van „jó végtelen”. Az előbbi elveszejt, az utóbbi segít abban, hogy tudomásul vegyük az emberi lét határait a határtalanságban, mintha egy festményt szemlélnénk, amelynek keretein túl nem foglalkozunk a fallal, amelyen a kép függ. Tudunk róla, de úgy, mint az emberi elme legfurcsább szüleményéről, a Semmiről, amelynek nemcsak kiszolgáltatottjai lehetünk a világba kivetve, hanem ellene szövetkező, önmagunkért való létezők is a teremtésben. Tornai a Semmit tartja legfőbb ellenfelének. Emberlétünk alkalmassá tesz minket annak eldöntésére, hogy mit kezdjünk fölismeréseinkkel és a megismerés határán túli dolgokkal, a nem tudásunkkal.


E költőnkből nem hiányzik az, ami hitelesen ellensúlyozza az egyértelműen tragikus életérzést. Hamvas Béla szavát veszem kölcsön: az idill vágya nem halhat ki az emberiségből. A Tornai által gyakran használt mitológiai képpel mondva: az elvesztett édent, a paradicsomot szeretnénk visszahozni egy-egy órára, napra, vagy amennyire futja erőnkből és szerencsénkből. Költőnk meglehetősen sokfelé járt a világban, láthatott csodás tájakat, képződményeket, gyönyörű panorámát, sok évszázados katedrálisokat és buja őstermészetet. Mégis legtöbbször a szülőföldjén, a dunaharaszti vízparton és erdőségben éli át újra meg újra azt az ősboldogságot, „idillt”, amelynek képzete visszahív a természetbe többé-kevésbé mindnyájunkat. De őnála nem kirándulói vagy nyaralói fölüdülésről van szó, hanem az életigenlő világérzés öregkorban reprodukált harmóniájáról, ember és természet egységéről. Panteizmusnak is nevezhetném ezt, de ez kevés a pontos meghatározáshoz. Inkább a testünkkel, minden érzékszervünkkel és az ezeket tudomásul vevő elménkkel felfogott létteljesség megéléséről beszélnék. A boldognak elképzelt első emberpár édeni állapotát a természeti tapasztalatból és a tudatos emlékezetből fakadó látomás teremti újra.


Tornai számos költeményében foglalkozik az egyetemes emberi közösséggel – az Európán kívüli, nagyobb részt is beleértve. Az általános emberi képviseletében alkalmat talál arra is, hogy a nemzet érdekében is szót emeljen. Erről szól az Árpád anatómiája, mely méltó párja fiatalkori nagy versének, a Szent István szarkofágjának. Ezekkel a kulturális magyarságról szóló versekkel együtt a felvilágosult eszméiért porondra lépő gondolkodónak ismerjük őt, a tévhitek, hamis tanok következetes ellenzőjének, de az érzelmi szükségletek és az eszménykeresés táplálta hittel szembeni türelmetlenség távol áll tőle. Újabb költői korszakában sincs nyoma érzelmi kifáradásnak. Ugyanolyan lángoló szavakkal ír a szerelemről, mint évtizedekkel ezelőtt, magyarságverseiben most is az a búsongásain fölülkerekedő, legjobb hagyományainkban bízó lelkierő munkál, mint a hetvenes–nyolcvanas évek harcainak évadján, és természetélményei elégikus visszasóvárgásukkal is ugyanazt az áhítatot éreztetik, mint amikor még nem akadályozták meg a vénülés nyavalyái a nyári táborozások, a természeti lét élményeiben. A lemondás sztoikus bölcselete nem az övé: elégikus verseiben is azt mutatja föl, amiről kénytelen lemondani, nem a lemondás erényét; a semmit megveti.




Eretnek zsoltár

Van egy vers a kötetben, amely meglepetésszerűen hatott rám: az Elrejtett zsoltár. A 20–21. századi értelemben felvilágosult költő eleddig jószerivel csak mint kulturális hagyományt emlegette a Fennvalót. Mondhatjuk Istennek, Teremtőnek, bármely világvallás, törzsi hiedelem vagy szekta legfőbb Urának. Nevezhetjük egyes vallások mintájára megnevezhetetlennek vagy kimondhatatlannak is, nagy- vagy kisbetűvel. Tornai nem hajlandó néven nevezni: túljutott (ha egyáltalán túl kellett jutnia) az ateizmuson, amely mint „világnézet” azért furcsállható, mert akaratlanul megteremti azt, amit tagad, azzal, hogy tagadja. És szegényes az a meggyőződés, amely valaminek a tagadásán, nem pedig valaminek az állításán alapul. A konok tagadásban agressziót érzek. A (látszólag vagy nem csak látszólag) sokáig ateista Tornai a manipuláló és manipulált emberi képzelet művének tulajdonítja a hitet, de a hosszú ideje tartó tagadás közben nem egy versének tanúsága szerint belátta: mint lélektani jelenségnek az ő életében is óriási jelentősége volt annak, amit – a lélekműködés értelmében – hitnek nevezünk. A számomra jelentős új mű, az Elrejtett zsoltár a hit verse, akkor is, ha nem imádság az együgyűség (egy- vagy többszemélyű) Istenéhez, hanem vallomás a hitről mint kitörölhetetlen lelki szükségről. A hit a gyarlóbb lelki összetevőinkkel szembeállítható erő, „jobbik felünk”, tehát szubjektív jelenség. Föltétlenül köze van a szabadsághoz és a lelki önrendelkezéshez. A mindenkori „eretnek”, a prométheuszi példáért rajongó „lázadó ember”, Tornai ezt sugallja a könyv e nagyon szép darabjában. A jóakaratú ember toleranciája és bölcsessége egyenlő az itt megvallott hittel. Ehhez hasonló a kötet végkicsengése, az Elkárhozhatatlan is: nem kárhozhat el, aki élete vége felé úgy érzi, hogy mindig a hiány kitöltésére törekedett a gondolat és az érzelem erejével, az élet imádatával. Elmondhatja: „Isten-szőtte mennyboltozat / megvédett, az átok alatt / is annyira hittem / a mindenség áldomásában”. Áldomást mond, nem áldást: pogány istenek lakomáira utalhat, de a szeretet Istenére is.


Hite nem vallásos, de spirituális és eszménykereső értelemben idealista hit. A tűz, a szellem és a szerelem nem huny ki, ha értéküket eszméletünk végső pillanatáig becsben tartjuk. Szépségén túl ez a hit ad méltóságot, humanitást Tornai öregkori költészetének. (Gondolat Kiadói Kör, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben