×

A Kálvin tér szerepe Pest város fejlődéstörténetében

Csontó Sándor

2014 // 11
A Kálvin tér kialakulása és fejlődéstörténete szorosan kapcsolódik Pest város históriájának nagykönyvéhez, amelyben külön fejezet illeti meg. Évszázadok óta itt futottak össze az alföldi városok kereskedelmi útjai a magas és erős kőfallal körbekerített történelmi városmag egyik kijáratához, a Kecskeméti kapu elé. A tér három kerület metszésében, kilenc útvonal találkozásánál napjainkban is a Belváros egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontja. A 20. század fordulójára a szabálytalan, félhold alakú terület teljesen beépült, és Pest egyik legszebb terévé formálódott. A társadalmi nemek és osztályok szerint is megosztott modern nagyvárosi környezetben a főúri paloták lakói, bérházak gazdag tulajdonosai, polgárok, kereskedők és az iparos munkásság sajátosan keveredett. A város eme nyilvános terének funkcionális és szimbolikus átalakulásai egyediek a főváros fejlődésében. Változatos és izgalmas a vizuálisan befogadott tér több mint kétszáz évet átívelő kultúr­histó­riája. Amikor „beleállunk a képbe”, a verbalitás érvényét veszíti, a tér egyedi látványa ragadja meg az embert. A Kálvin tér épített környezete egyúttal az emlékezés és az emlékeztetés városi tere is, múltbeli valóságunk lenyomata. Hajdani romantikájából már csak nyomokban őriz valamit. A tér szellemi középpontjában a református templom áll, vele átellenben – félig az üvegpaloták árnyékában – a Nemzeti Múzeum klasszicista épülete. Tárjuk fel a város és benne a tér és közvetlen környezetének fejlődését, kialakulásának történetét!

„A városoknak t. i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint a hüllőknek és némely halaknak.”1


A Kálvin tér a Kiskörút mentén, a Múzeum körút, a Vámház körút, az Üllői út, a Baross, Ráday és Kecskeméti utcák találkozásánál terül el. Korábbi nevei a 18. századtól Ketschkemeterplatz (Kecskeméti tér), illetve Heu- und Borstenviehhändler Platz (Széna- és disznókereskedők tere), majd Heumarkt (Széna piac), 1866-tól Heuplatz (Széna tér), 1874-től Calvin tér, 1953-tól újabb írásmóddal Kálvin tér. Nevét a reformáció egyik vezéralakjáról, az egyházalapító francia származású helvét reformátor, Jean Calvin után kapta.


A mai tér története valójában a régi Pest déli-délkeleti városfala mentén lévő területének a históriájával párhuzamos. A város a Március 15. téren feltárt Contra Aquincum római erőd területén és közvetlen környékén alakult ki, már a 11–12. században fontos révátkelőhely és kereskedelmi központ volt. Az első ismert városfal még az Árpád-korból származik, amelyet a 13. század első felében építettek. (Északon a Duna partjáról indult, a Szervita téren befordult a Városház utcába, keresztezve a Ferenciek terét, majd az Irányi–Cukor saroknál ismét a folyó felé fordult.) 1241-ben a tatárjárás pusztítása a falat a várossal együtt a föld színével tette egyenlővé. Pest lassan magára talált, és az 1480-as évek elején szabad királyi városként és a tárnokszék tagjaként Buda után az ország második városa lett, lélekszáma elérte a tízezer főt. A várost a 15. század második felében, Mátyás király uralkodása idején – a fenyegető török támadások ellen – itáliai mesterek közre­működésével erődített fallal vették körbe. A fal irányát a korábbival párhuzamosan jelölték ki, de az annál jóval nagyobb területet fogott körbe. A település az eltelt kétszáz év alatt 23 hektárról a kültelkekkel együtt 55 hektárra nőtt. A fal pontos helyét, külső megjelenését legjobban a 17. századi metszetekről ismerjük, köztük a leghitelesebb Hallart-Wening 1684-ben készült ostromábrázolása, amely kelet felől mutatja a várost. Régészeti kutatások alapján bebizonyosodott, hogy Pestet, ellentétben Budával, nemcsak külső, hanem belső árkokból álló védelmi rendszer is övezte. „Másfél századdal ezelőtt mi volt még Pest?! Kőfallal körülkerített nagy falu. A mai Belváros volt a régiek egész Pestje. Ott, ahol a Váci-utca beleszalad a Gizella-térbe: ott volt a »Váci kapu«; a város egyik vége. A váci kapu előtt, a mai Gizella-téren volt a fallal körülkerített temető. A Nemzeti Színházzal szemben, a Kossuth Lajos-utca végén állott a »Hatvani Kapu«, a város másik vége. A mai Kálvin-térre szolgált a város harmadik kapuja: a »Kecskeméti kapu«. Ilyen volt Pest a XVIII. század derekán.”2


A középkori falszakasz félkörösen vette körbe a várost, amelynek hossza meghaladta a két kilométert, a Duna-parti szakasszal együtt megközelítően három kilométeres lehetett. Az egyenes szakaszokat, a kötőgátakat tizenkét kisebb rondella és kerek bástya, illetve a kapukat védő nagy rondella tagolta. Pestre észak felől a Váci kapun (Váci utca északi vége), kelet felől a Hatvani kapun (Astoria aluljáró), délkelet felől a Kecskeméti kapun (Kecskeméti utca déli vége) lehetett bejutni. A kapukat a 16. századtól védték a hatalmas, negyven méter átmérőjű kerek rondellák. A védmű ívesen fogta körbe a négyzet alakú kaputornyot, amelynek keleti oldalán külső ágyúállás védte a bejáratot. A rondella belsejében gyilokjáró folyosó futott végig, ahonnan a katonák a lőréseken keresztül figyelték a városba érkezők tömegét. A kapu védelmét egy csiga segítségével felhúzható és leereszthető nagy kapurács, felvonóhíd, vizesárok, valamint az állandó és erős őrség biztosította. A városfal szabályosan faragott, törtköves mészkövekből épült. Tetejét párták tagolták, amelyek között befelé szűkülő lőrések húzódtak. A fal belső síkján gyilokjáró folyosó futott körbe úgy, hogy a védőket a fal mindenütt legalább derékig, a párták pedig teljesen eltakarták. A fal magassága kb. 8-8,5 méter, vastagsága kb. két méteres volt.3


Pest legnagyobb ostromai 1530-ban, 1540-ben, 1542-ben, 1602 és 1604 között és 1684-ben zajlottak. Az utolsó hadjárat 1686. június 17-én végleg felszabadította a várost a török megszállás alól. Az erődítés túlélte az ostromot, ellenben a házak teljesen elpusztultak, a lakosság létszáma két-három ezer főre apadt. A falak a tűzfegyverek fejlődése miatt már csak a Thököly- és a Rákóczi-szabadságharc idején játszottak védelmi szerepet. Például 1705 májusában kuruc hadak törtek a városra, ekkor harminc pesti polgár veszett oda a küzdelemben, de a várost a támadók nem tudták bevenni. Ekkor még a falon kívüli terület pusztaság volt, néhány idevezető földúttal.


A 18. század végére Pest rohamos fejlődésének, gazdasági megerősödésének gátjává vált a várost körülölelő, azt szinte a külvilágtól elzáró falazat. Először csak új átjárókat nyitottak, majd megkezdték a bástyarendszer lebontását és a városfal eltüntetését. 1787 és 1789 között bontották el a Váci utca déli végét lezáró Dunai nagyrondellát, a Váci kaput, végül 1808-ban a Hatvani kapu került sorra. A Kecskeméti kapu lebontása 1794. április 30-án kezdődött el, amit Gartner Mihály mészáros vállalt, úgy, hogy a bontási munkálatok közben az átjárást biztosította, a kőanyagot a saját költségén elfuvaroztatta, és jó pénzért eladta. A mai Kiskörút íve valaha Pest középkori városfalának tövében, azzal párhuzamosan vezetett, neve Landstrasse, vagyis Országút volt. Számos házának tűzfalában, udvarában és pincéjében felfedezhetők a város legfontosabb középkori emlékének, az egykori 15. századi városfalnak a maradványai, azonban ez a mai járókelők szemével nem látható, vagy csak nehezen észrevehető. (Jelenleg a legépebben és leghosszabb szakaszon a Bástya utca 1–11., 17–19., a Királyi Pál utca 13/B, a Múzeum körút 9–11. és a 23–25–27–29–31. szám alatti házakban lelhető fel.)


„Egyszer aztán azon vették észre magukat a pestiek, hogy kicsiny a város, nem férnek el benne. A falak fojtogatják Pestet; nem engedik nőni. Az élelmes polgárok úgy segítettek a bajon, hogy kívülről hozzáépítették a viskóikat a város falához. Az így támadt toldalék várost »új világ«-nak nevezték.”4


A romokon megkezdődött újjáépítés azonban nemcsak a házak építését jelentette, hanem – a körülményekhez képest gyorsan fejlődő és öntudatosodó – polgárság azon igényét is, hogy Pest és Buda is kapja vissza kiváltságlevelét. II. Lipót német-római császár és magyar király 1703. október 23-án írta alá Pest városának kiváltságlevelét, visszaállítva a város különleges, a török időket már megelőzően is gyakorolt jogait. Eszerint a polgárok, lakosok, jövevények (cives incolae et hospites) semmiféle földesúrnak nincsenek alávetve, nem fizetnek kilencedet és tizedet. A szabad királyi város polgárjoggal rendelkező lakosai ingatlannal – többnyire városi házzal – rendelkeztek, s valamilyen kézművesmesterséget folytattak vagy kereskedtek. Vezetőiket – a polgármestert, a bírót, a főkapitányt – évenként, Szent György napján választották. Pest első bírája, Vatula János Jakab a török hódoltság megszűnése után eredetileg élelmezési tiszt volt a császári hadseregben. A városi tanács intézte a polgárok és a polgárjoggal nem rendelkező városlakosok ügyes-bajos dolgait. Az adót egy összegben fizethették be, pallosjoguk volt, s követeket küldtek az országgyűlésekre. Pest ügyeit több mint nyolcvan évig bíró intézte, csak 1773-ban választottak első ízben polgármestert Mosel József személyében, aki korábban többször betöltötte már a bírói tisztséget is. (Még 1733-ban, telekkönyvvezetővé való megválasztása idején fogtak hozzá először a város falain kívül fekvő házak összeírásához. A tanács ezért lótartási átalányt szavazott meg neki, mivel gyakran kellett kiszállnia helyszíni szemlére a város távol eső részeire. Vagyonát, mint Pest patrícius polgárságának számos tagja, elsősorban ingatlanspekuláció útján gyarapította.) A város irányítását a tanács mellett a jómódú polgárok közül kikerülő, szűk, ún. választópolgári testület tartotta kezében. Pest városvezetésének hatásköre azonban nemcsak a városfalakon belüli településre terjedt ki, hanem az egyre több területet elhódító, fejlődő külvárosokra is.5 Érdekesnek tűnhet, pedig a város zsúfoltsága megkívánta, „hogy a dohányzás büntetés terhe alatt eltiltandó, miután abból nagy kár eredhet” – írta a pesti tanácsülés jegyzőkönyve 1733-ban. Míg 1715-ben 96 kereskedő és iparos íratott össze, számuk öt év múlva 166-ra emelkedett, és jövedelmük megnégyszereződött. A lakóházak száma ekkor 375, de kétharmaduk agyagból és sárból tapasztott kunyhó inkább, mint ház. Hogy melyek voltak a legfontosabb mesterségek ebben az időben, azt megmutatta a körmeneten a céhek sorrendje: révész, ács, kőműves, asztalos, lakatos, üveges, kocsigyártó, kovács, szabó, gombkötő, szűcs, szíjgyártó, mészáros, molnár, pék, serfőző és pintér. Jó szolgálatot tettek Pestnek a falak és kapuk még az 1741–44 között dühöngő pestis idején is, amikor Budán hatezer ember pusztult el. A két város között 1767-ben építettek az első állandó hajóhidat (a törökök után másodjára), ami 82 éven keresztül bonyolította forgalmat, egészen az Lánchíd 1849-es átadásáig. Az egyenes változat 43 hajótesten nyugodott, hosszúsága 422 méter, szélessége 8,85 méter volt.6


A falakon kívüli terület fokozatos beépülése az 1720-as évek elejétől indult meg. A Hatvani és a Kecskeméti városkapuknál (tehát az Astoria Szállónál és a Kálvin téren) megjelentek az első házikók, számuk mindössze csak tizenegy, közigazgatásilag még a városhoz, tehát a mai Belvároshoz tartoztak. A mai Múzeum körút mellett is sokáig csak kerteket találunk, de 1741-ben megjelenik a környék első háza a Magyar Rádió épületének a helyén. Az innen kiinduló dűlőút, amely akkor még csak mint Téglaégető utca volt ismeretes – a mágnásnegyed kialakulásának kezdetekor –, már Főherceg Sándor utca néven szerepelt a térképeken. (A Rákóczi tér helyén volt a téglagyár, mert ott jó minőségű agyag volt közvetlenül a felszín alatt.) A Nemzeti Múzeum és kertje területén a század ötvenes és hatvanas éveiben kilenc házacska épült, ezek kivétel nélkül Batthyány József hercegprímás birtokába kerültek, hogy majd 1837-től a Múzeum épületének adják át a helyüket. A kőbányai szőlőkhöz vezető girbegurba földút, a beszédes Városmajor, Kőbányai, Stáció, Kálvária, ma Baross utca elején egy ház árválkodott kertektől övezve, ahogy az egykorú leírása mondja: „Ausser dem Ketskemeter Thor, Zwischen den gärten und neben dem Steinbrucher weg liegend.”7 Bezzeg a szolnoki, azaz Üllői út szegletén 1730 körül már hat ház állott, míg a soroksári, ócsai országút (ma Ráday utca) nyolc házzal büszkélkedett, sőt a következő évtized végére az utca mindkét oldala benépesült. Messze a környék legelső épületeként említik a ferencvárosi pusztatemplomot (Öde Kirche), ami a mai Bakáts tér felett és a Boráros tér alatt feküdt a 16. század végén a Rákos-árok mellett. A mai könyvtár telkén emelkedett a Reviczky utca legelső házacskája is, akkor Régi Téglaégető útnak hívták, mivel ez is a József körút vonalában létesült városi téglaégető irányába tartott. Az alsókertek, szántók, majorok, gazdasági épületek első határvonala a külvárosokat átszelő Rákos-árokig tartott. Ez az árok eredetileg patakocska volt egy régebbi Duna-ág helyén, és a pesti határ kisebb-nagyobb mocsarait vezette le, gyűjtötte össze. A Rökk Szilárd utca, Mária utca vonalát követte (itt egy kis kőhíd állott), és végül a Ferenc körúttal párhuzamosan a Boráros térnél érte el a Dunát. A zöldséges-gyümölcsös édenkertek aranykorát a mai Ráday és Lónyay utcák környékén az 1799. évi dunai árvíz mosta el. A növénykertek, gazdaságok emlékét őrzik a környékbeli virágos utcanevek is (Viola, Liliom, Bokréta. Ezt követően a parton gátat emeltek, a legalacsonyabban fekvő részeket feltöltötték, és a házak ekkor már téglából és kőből épültek újra. Ahogy sokasodott a falon kívüli területen lévő épületek száma, úgy nőtt az igény a falon belüli és az azon kívüli városrész összekapcsolására. A belvárosba vívő Kecskeméti kapu és az ide vezető alföldi utak együttesen segítették elő a majdani tér kialakulását. Ide futottak be az áruval megrakott társzekerek, és hajtották fel a jószágokat vidékről a parasztok. A tér első elnevezései: Ketschkemeterplatz (Kecskeméti tér), illetve Heu- und Borstenviehhändler Platz (Széna- és disznókereskedők tere) is ezt tükrözik. Pest polgárságának a város falain belül – tűzveszélyesség miatt – tilos volt az állataik számára takarmányt és szénát tárolni. A tanács a kapu előtti, melletti teresedést jelölte ki a szénakazlak táro­lására. Régebbi nevét – Széna tér, Széna piac – innen kapta, s nem tévesztendő össze a Deák téri egykori Széna piaccal és a Széna vásártérrel. Ahogy a provinciális jellegű kisváros – a geográfiai centrumban fekvő Pest – az ország kereskedelmének központjává vált, úgy lett egyik legfontosabb állomása a Széna piac.


A 18. század folyamán a két város lakossága húsz-huszonnégyezer körül mozgott, de újabb száz év múlva Pest már százezren felüli lélekszámmal bírt, míg Buda lakosai ötvenezer főt számláltak. Ebben nagy szerepet játszott a bevándorlók, betelepülők magas száma, köztük különösen a görögök, a macedorománok és a zsidóság aránya volt számottevő. Pedig Pest város tanácsa még 1773-ban is úgy nyilatkozott, hogy a városban nem lakhatnak zsidók. Az 1808-ban József nádor elnöklete alatt megalakult Szépítő Bizottmány egyik fő feladatává tűzte ki a megmaradt falazat lebontását. (A nádor Hild Jánosra bízta az új, nagyszabású városszépítési terv kigondolását.) A telekhatárként szolgáló középkori falhoz először belülről, majd kívülről is házakat építettek, így a falazatot több helyen lefaragták és belebontottak. A telektulajdonos pesti polgárok lassan kezdték felfedezni „falon túli kertjeiket”, építkezni kezdtek, így viszonylag rövid idő alatt – már a 18. század végére – kialakult az utcák, a városrész spontán szerkezete. A nagyrészt dűlőutakból alakult utcák által határolt háztömbök szélein földszintes, egyemeletes épületek álltak, melyekhez még zöldség- és gyümölcsöskertek tartoztak. A józsef- és ferencvárosi kültelkek istállóiban és majorságaiban hizlalták a város marhaállományának fele részét. (A Kinizsi utca még 1866-ban is Kuh gasse, azaz Tehén néven szerepel.) A hajdani parlagfoglalók többsége terménykereskedelemből gazdagodott meg, és az itt épített házaik bérleti díja is busásan jövedelmezett.


A reformkori gazdasági és szellemi lendületet váratlanul a várost kettészelő folyam jeges áradata törte meg. A Duna 1838. március 15-i tetőzésekor a legnagyobb vízmélységet, 2,6 métert a Ferencvárosban mérték, ahol szinte mindent letarolt az árhullám. Az alig néhány éve átadott református templomban is magasan állt a víz, és súlyos károkat okozott. De a Józsefváros és a Terézváros alacsonyabb területeit is másfél-két méternyi víz borította. A Stáció utcában egy ház sem maradt lábon, máshol pedig a romoktól azt sem lehetett tudni, merre vezetett az út. Korabeli adatok tanúsága szerint az áradás összesen 2281 házat pusztított el a pesti oldalon, 827-et súlyosan megrongált, és csak 1146 maradt meg épségben. Legalább ötvenezer ember vált hajléktalanná, többségükben pesti lakosok, a 153 halálos áldozatból is 151 pesti volt. „A Sóház és Molnár utca felé a lövőhely háta mögött értünk ki a Széna-piacra. A ref. templom előtt sebesen rohant a víz keresztül, de még olyan kicsiny volt, hogy a hajóból kiszállva kellett azt egy darabig húzni. Néhány teher embert vittünk az országút még szárazban lévő részére, s ezeknek jó szolgálatot tettünk, mert honnan hoztuk, a ház nemsokára vízbedől. […] A József és Stáció utcákból harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk; sokat volt szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdtek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a vizek között emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek.”8 A kereskedőknek a március 19-i, József-napi vásárra felhalmozott árukészlete tönkrement, ez súlyos veszteséget jelentett számukra. Az akkor elhelyezett számos árvízjelző tábla nemcsak az emlékezést szolgálta, hanem az újonnan épülő házak padlószintjének alsó mértékét is. (A Kálvin tér környékén lévő árvíztáblák: Bródy Sándor utca 1., a múzeum kerítésén; Királyi Pál u. 1., emlékmű; Veres Pálné 29., Szerb u. 4., Szerb Templom; Salétrom u. 5.; Berzenczey u. 9.; Bokréta u. 32.; Kinizsi u. 31.; Viola u. 33. A főváros legrégibb árvíztáblája 1732-ből való, a Havas utca 4. alatt az udvarban található.)9


A tragédia után addig soha nem látott, virágzó évtized következett Pest-Buda életében, a városrendezést „megoldotta” a folyó. A klasszicista Dunasor után állt már a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum, a Redout, a Lánchíd, a Nemzeti Kaszinó és számos fontos középület. Pontosan tíz évvel a szörnyű esemény után, egy csodálatos, bár esős tavaszi napon egészen más áradat, a forradalmi ifjak tömege lepte el a pesti utcákat.


A városban évente négyszer rendeztek nagy vásárokat, melynek egyik központja a Kecskeméti kapu előtti teresedés volt: József napján (március 19.), Medárduskor (június 8.), Keresztelő Szent János fővételének napján (augusztus 22.) és Lipót-napon (november 15.). Egyetlen kéthetes vásár alatt akár tizenhárom-tizennégy ezer szekér is áthaladt a városi vámon, mintegy négyszer annyi igavonó állattal. A préri nyers szaga terjengett a ló-, sertés-, birka- és marhavásárok idején, az Országúton a Dunától a mai Erzsébet térig, ráadásul valóságos szaharai porfelhő homályosította el a városrészt. A tanyák ízes szavú tarka népe hullámzott fel s alá a heti- és országos vásárok idején, de ezen időszakon kívül is sok az „állványon áruló”, a görögdinnye-piramis és zöldségtorlasz itt a Széna piacon. Egyetlen fa sincs a múzeumot körülvevő nagy kertben és a kálvinista templom előtti téren, „csak hihetetlen tömegű ocsmányság”. A szemetet elszállítják ugyan, de az egykorú lapok mindegyike felemlíti a Széna piacon fölhalmozott gané- és szemétdombokat és a „bennük fetrengő nyomorult embereket”. A gyepmester legényei is a Mészáros és Lövész (Vámház krt., Királyi Pál) utca sarkán öntötték ki a maradványokkal teli hordóikat. Több száz áruval, terménnyel megrakott hajó, dereglye, tutaj köt ki a rakpartokon, melyekből társzekerek és saroglyák terítik szét a holmit beljebb a városban. Néhány fedett csatornát leszámítva a szennyvíz nyitott árkokban vagy az utca szélén csordogál a Duna felé. Vízvezeték híján az ásott kutak egyre szennyezettebb vizét itta a város, mosáshoz pedig a lajtos szekerekből vásárolt Duna-vizet. A főutakat éjszakánként 1600 olajmécses „világította” meg úgy-ahogy. Cirkalmas homlokzatú emeletes házak, földszintes kunyhók és zöldségeskertek váltják egymást az utcák mentén. A negyvenes években a város 269 utcájából 116 van kockakővel kirakva, a többi még sáros földút.


A gazdaság gyarapodásával párhuzamosan növekszik a népesség is: 1846-ban már száztízezer magyar, német, szlovák, görög, szerb és zsidó lakosa van. Sokan kerekítették magyarrá neveiket, magyar nyelvű iskolába íratták gyermekeiket, a magyar nemzethez tartozónak érezték magukat. A Habsburg Birodalom soknemzetiségű államának nyelvi és etnikai konglomerátuma felerősítette a nemzeti identitás érzését. Az ebben gyökerező reformkori változásokkal a főváros, az ország öntudatra ébredésével volt már mire büszkének lennünk. Az eltiport 1848–49-es forradalom csak ideiglenesen fojtotta le ezt a folyamatot. A korabeli Európának leggyorsabb ütemben szaporodó népe ebben az időben a magyarság volt, ugyanis 1850 és 1910 között a számunk négymillió-nyolcszázezerről tízmillió-egyszázezerre emelkedett, tehát több mint a duplájára nőtt. Budapest negyven év alatt félig német településből kilenctized részig magyar várossá vált. A főváros magyarosodásában két tényező volt számottevő: a nagyfokú nyelvi, etnikai, felekezeti keveredés következményeképp az idegen ajkúak beolvadása, asszimilációja és a magyar vidékekről való nagyszámú betelepülés. „Budapestből valóságos vízfej lett. Budapest lakosságának túlnyomó, szinte kizáró többsége az ipari és hivatali központosítás következtében ipari munkás vagy közszolgálati alkalmazott. Nincs olyan értelemben budapesti polgár, mint ahogy van bécsi vagy párisi. A főváros lakosságának csaknem kétharmada a főváros területén kívül született, tehát más gyermekkori emlékeket és hagyományokat hozott magával. Az elővárosokban még rosszabb az arány” – magyarázta későbbi tanulmányában Weiss István szociológus.10 A tér és a hazai református egyház története szorosan összekapcsolódott. Az egyház a templom építésére 1801-ben Pesttől telket kért s kapott, a Széna piac déli felén lévő régi temető helyén. Előbb imaházat és iskolát, majd 1816 és 1830 között templomot építtetett az egyház. Török Pál református püspök irányítása alatt születik meg a mai Kálvin tér–Ráday utca–Török utca–Lónyay utcai tömbön a református sziget: az egyházi akadémia, iskola és hivatal.


A reformkorból származik a ma ismert első, Pestet ábrázoló fénykép is, amely a Széna tér és a Kecskeméti utca sarkát mutatja 1844–52 között, háttérben az egyetemi templom tornyaival. (A fotó jelenleg a bécsi Albertina Múzeum tulajdona.) Az 1848–49-es forradalom nyitott utat a tőkés szabad verseny érvényesülésének, amihez az 1867-es kiegyezés adta a politikai szilárdságot, a gaz­dasági vállalkozás biztonságát. Budapest vitathatatlanul az ország gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi központja lett, Európa egyik legnagyobb városa. 1872-ben az országgyűlés megszavazta az egyesített Budapestről szóló törvénycikkelyt. A városi választásokat követően, 1873. november 17-én az új testületek átvették a város irányítását. Első főpolgármestere Ráth Károly lett, polgármesterré pedig Kammermayer Károlyt választották. Ebben az időben került a város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére báró Podmaniczky Frigyes. Budapest arculata a városrendezés és a kiegyezés utáni konjunktúra eredményeként varázslatos gyorsasággal átalakult. A Ferencvárosban a 19. század második felében nagyarányú iparosítás kezdődött, a környékre települt a legnagyobb vágóhíd, öt malom létesült, és a parton felépültek a Közraktárak, a Vámház. Az eddig főként kereskedelmi tevékenységet űző lakosság nagyszámú betelepülő ipari munkássággal keveredett. A Nemzeti Múzeum és a mellette lévő Képviselőház megnyitása a kiegyezés idején felértékelte ezt a területet: a főúri családok a divatossá váló környéken vásárolt telkeiken egymás közelében építették fel palotáikat, bérházaikat, ily módon spontán kialakítva az ún. mágnásfertályt. Az arisztokráciának az ország gazdasági fejlődésében, a politikai változások elősegítésében vállalt aktív szerepe, a személyes ambícióik és a társadalmi szerepből következő reprezentációs igény következménye is, hogy a város eme szeglete is gyors fejlődésnek indult. A tér képe is éppen ekkortájt változott meg, olyannyira kiépült, hogy hamarosan a főváros legszebb helyévé avanzsált. Hozzájárult ehhez a közlekedés megszervezése is gróf Károlyi Sándornak köszönhetően, aki többedmagával kérvényezte az Újpest és a Széna tér közötti vasút indítását. (Az élelmes Károlyiaknak rögvest több palotája is épült a mágnásnegyedben.) A Pesti Közúti Vaspálya Társaság az engedélyt megkapta, és 1866. július 30-tól elindultak a lófogatú kocsik az újpesti hídig. Nem sokkal később járat indult a Zrínyi kávéház elől a Múzeum körúton, az Üllői úton keresztül Kőbánya és a Ludovika felé is. Így emlékezik erről Hevesi Lajos krónikája: „Oly mélyre süllyedt az emberiség, hogy még lóvasút is jött nagyrobogva az országút felől, kiállhatatlan sípolással, s az átellenes tót templom tornyát megreparálták, az Üllői út sarkán meg éppen valami ármányos takarékpénztár fészkelte be magát – meg is bukott azóta az istenadta.”11 Valóban, Ybl Miklós keze nyomán nőtt ki a földből az Első Pesti Hazai Takarékpénztár palotája, a tehetős Geist család bérháza és egy másik kétszintes bérház, majd a tér további házai: a Magyar–Hollandi Biztosító Rt. épülete, a Gazdák Biztosító Szövetkezetének székháza, s végül a Pintér família Kecskeméti utca másik sarkán álló bérháza alakította ki véglegesen a térfalakat. Vagyis a pénztőke uralta a teret. A Közmunkatanács 1874-től kereszteli át Calvin Jánosra a teret, majd az 1880-as évekre a körutat gránitkockákkal kövezték ki, és befejezték a tér parkosítását. (A Széna tér áthelyezte magát Budára.) A századfordulóra Budapest legforgalmasabb, élettel teli központja lett, ékszerként a közepén álló Danubius-kúttal. „Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű, kékes harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum körútról vagy az Üllői útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkeztünk a Kálvin térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában, s a siető emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő, bátortalan szív­dobbanásait.”12 Az egyesített, rohamosan fejlődő fővárosban szükségessé vált az – esztétikai és közegészségügyi szempontból is – elavult, bár hangulatos utcai piacok felszámolása és az egyre növekvő lakosság megváltozott igényeinek kielégítése. Az FKT már 1889-ben ajánlotta a főváros vezetésének a vásárcsarnoki rendszer bevezetését, hangsúlyozva: „a főváros hirtelen megnövekedése és mesés fejlődése folytán a modern közszükségleteknek egész sorozata állott elő… Ilyen érett közszükségletté vált immár az élelmezési vásárcsarnokok intézményének meghonosítása.” A sátrak és bódék seregét, a lármás sokadalmat modern vásárcsarnokba kényszerítették, ahol temérdek áru cserélt gazdát, közelebb hozva egymáshoz az embereket is. A legnagyobbat, a központi vásárcsarnokot a pocsolyás Mészáros utca végén, a Vámház mögötti ún. Sóháztelken emelték 1896-ban.


Ez a hirtelen monumentális metropolisszá nőtt település a kisvárosi, a kiszámítható holnaphoz szokott emberek életrendjét alaposan felforgatta, megváltoztatta. Lényegesen felgyorsult és más kontextusba került a nagyvárosban élők-dolgozók személyiségének tudatformálása. A nagy háború és az azt követő válság következtében százezrek vesztették el állásukat, éheztek és nyomorogtak, vagy a jobb élet reményében kivándoroltak. „Való, hogy ez a város dacos, hirtelenkedő csodából nőtt váratlanul nagyra, s való az is, hogy véres áldozatokkal fizette meg e város bűnös árát egy kis félszeg, nyomorék ország.”13


A Kálvin térről eltűntek az omnibuszok, konflisok és cájglik, helyüket átvette a villamosközle­kedés, olyannyira, hogy a húszas években a Danubius-kutat már hat villamosvonal sínpárjai fonták körbe. A városi jassznyelv ezért Sín-térnek is becézte a „rendezőpályaudvar” jelleget öltött forgalmas placcot. A Bárczy István (1906-tól) vezette székesfőváros a municipális és a társadalmi reformok lázában égett, időnként felröppent a hír, hogy a teret átrendezik, és még a református templom előtti szökőkutat is máshová költöztetik. „A Vámház körút felé esztétikai élvezetünket már megrontja a múlt század elejéről való alacsony kis templom és a magas modern épületek aránytalansága. Ez a Kálvin tér tragikuma”14 – írta Siklóssy László 1931-es vaskos Budapest-könyvében. Kétségtelen, hogy a zajos közlekedési csomóponttá degradálódott tér rászolgált volna az átszervezésre. Erről elmélkedett Horváth Elemér is néhány évvel később: „A tér közepén lévő szökőkút, dacára, hogy szép, és a múlt század nyolcvanas, kilencvenes éveire emlékeztet, máshova helyezendő, mert a forgalmat erősen akadályozza, ugyanígy a járdasziget is taxiállomásával és az illemhellyel. […] A gyalogosok részére aluljáró is készíthető, mely egyúttal óvóhelyül is szolgálhatna. Egy másik lehetőség, ha a főváros a református templomot körülzáró házakat kisajátítja, lebontatja, és a közlekedés kérdését így oldja meg.”15 A főváros az egyházzal karöltve – még 1913-ban – lebontatta volna a templom körüli klasszicista épületeket, és egy gigantikus pláza-bérházat emeltek volna a helyükre. Ez szerencsére akkor nem következett be, de Budapest 1944–1945-ös ostrománál a békebeli környezet szinte teljesen megsemmisült. Csak a „református sziget” és a Gazdák székháza élte túl úgy-ahogy a pusztítást. Tehát egy újabb tragikus esemény adott kényszerű lehetőséget a városrész változásához. A lebombázott házak után foghíjak és csupasz tűzfalak meredeztek a térre évtizedekig („Tűzfal tér”), a szökőkút romjait bámulva, amit 1959-ben az Erzsébet téren állítottak fel újra­faragva.


A tér az 1956-os forradalom eseményeiből sem maradt ki, itt volt az egyik jelentősebb szabadságharcos tűzfészek. Október 24-én délután súlyos, emberáldozatokat követelő ágyú- és tankharc folyt. Tudomásunk szerint ezt egyetlen emléktábla sem említi a köztéren.


„Most már ágyúznak a Kálvin téren, s durr, kivisz a légnyomás egypár ablaküveget – úgy látszik, épp a hatósugarukba esik a házunk, és aztán a Károlyi-kert is rákezdi –, az Egyetem utcán dübörögnek a tankok. A segélykérés szabályosan ismétlődve egyre szól.”16 Budapest szégyenfoltja lett a Kálvin tér foghíjas arculata, amivel nem volt energiája foglalkozni a Fővárosi Tanácsnak. Autóparkoló, felvonulási terület, kerthelyiség és butikos pavilonok színesítették az egykor elegáns területet. Ugrásra készen álltak a várostervezők, és várták a pillanatot, hogy újra életet leheljenek a közlekedési csomóponttá degradált térre. Akkor járt erre a Baross utcai vonalon közlekedő 24-es, illetve az Üllői útról a Deák tér felé forduló 52-es villamos, valamint a 74-es trolibusz az Orczy térnek tartva. A legnagyobb átalakítását 1974–76-ban élte át a tér, amikor a 3-as metró első szakaszának építéséhez kapcsolódva megépítették a metróállomást és a kapcsolódó aluljárórendszert. A kiskörúti villamost, az 1-es buszt és a közúti forgalmat a mai Korona szálló helyén tátongó foghíjtelkekre terelték, hogy a tér közepén kiáshassák a nagy lyukat. A kék metró vonala a legmélyebb ponton a Ferenc körút és a Kálvin tér között van, innen emelkedik a Deák térig. Annak idején úgy gondolták, hogy ide vezetik majd be az összekötött soroksári és csepeli HÉV-vonalakat is, a végállomás épülete a lebontandó Városkapu Üzletház helyére került volna. Szerencsére ezt a szégyent nem kellett megérnie a sokat látott református templomnak. A metróépítés közben került napvilágra a Bástya utca és a Vámház körút találkozásánál a Kecskeméti kapu, alaprajza és formája teljesen megegyezett a Hatvani és a Váci kapuval. Emlékét ma az aluljáróban Illés Gyula 1983-as vörös márvány dombormű alkotása őrzi, amelyben a művész Maci nevű kandúrja szimbolizálja a megújuló életet. 1987-ben a Kecskeméti utcai két saroktelken felépült az akkor sok vitát kiváltó panelszerkezetes, két szárnyát ívelt átjáróval összekötő mai Korona szálloda (Kecskeméti u. 14.). Ekkor újították fel a tér egyetlen régről megmaradt banképületét (Üllői út 1.), az Aegon Biztosítónak otthont adó palotát. Pont húsz évvel később adták át a nyolcemeletes Kálvin Center Irodaházat (Kálvin tér 12–13.), amelynél tervezői sajátos építészeti megoldással kapcsolták össze a felújított Múzeum utcai klasszicista szárnyat a térre néző elülső homlokzat üvegszerkezetes kialakításával, a negyedik eme­lettől kezdődően a két szárnyat itt is egy „híd” köti össze. Már korábban elkészült a Kálvin Tower (Baross u.1.), a két nagyobb testvéréhez hasonlatos üveg-fém homlokzatú Union irodaház, ezzel a tér újkori beépítése befejeződött. A tér házai 1-től 6-ig az V., 7-től 10-ig a IX., a 11. szám a VIII. kerülethez tartozik.


2007-től egészen napjainkig áldatlan állapotok uralkodtak a Kálvin téren, mert a 4-es metró állomásának építése miatt részlegesen le volt zárva. A Budapest Szíve program részeként 2010 őszén adták át a gyalogosoknak a Baross utca sétálóutcává kialakított részét a könyvtár felé. Az autós forgalmat – még korábban, egy ház kibontásával – az Üllői útra vezették ki. Új járdaburkolatot, kandelábereket, óriás kőkaspókban fákat s egyéb zöld szigeteket kapott a terület. A forgalomcsillapított Ráday utca már élettel teli, a Kecskeméti utcában a Belváros felé szintén az autós közlekedés „kordában tartásával” alakították át a közterületeket. A 2014 áprilisában átadott 4-es metróval befejeződött a Kálvin tér 21. század eleji fel- és megújítása. A villamosmegálló és az aluljárók feljáratai rovarlábakon álló acél-üveg (kitinpáncél) tetőket kaptak, amelyek jól mutathatnak, de funkciójuknak láthatóan nem felelnek meg. Bár kiemelt cél volt Pest ütőerének közlekedési rendezése, de ezzel együtt a tér forgalmi csomópont jellege továbbra is megmaradt, sőt a tömegközlekedésben játszott szerepe még tovább is nő majd. A környék soha nem látott rehabilitációja a számottevő európai uniós támogatás nélkül nem valósulhatott volna meg.


A városrész egyedi karakterét őrző, értékes építészeti alkotásokból álló utcaképének megőrzése, az eklektikus Budapest egy darabjának megmentése az utókor számára finoman szólva is felemásra sikeredett. A közelmúltbeli beépítések által kialakított térfalak generációkra meghatározták a tér jellegét. A Kálvin tér sokarcúsága az eltérő adottságú és fejlődési ritmusú részeknek köszönhetően állt össze, s ma sincs ez másként, korábbi térfalai egységesebb kontextust mutattak. Környezeti minőségében, élhetőségében javult a közterületek színvonala, és emelkedett társadalmi el- és befogadottsága a nyilvános teret naponta használók részéről. A tér szerencsére csak részben vált az irodaházak és gasztronómiai élvezetek helyévé. A szellemi értékek, a pihenés forrásai – a templom–könyvtár–múzeum „szentháromsága” – is várják a városlakókat. Az álmodozások kora lezárult, ezt a fizikai valóságot fogjuk megtölteni az elkövetkező néhány évtizedben tartalommal.




Jegyzetek


1 Csáth Géza, A Kálvin téren = Elfeledett álom, szerk. Vargha Kálmán, Kozmosz, Budapest, 1987, 75.


2 Pásztor Mihály, A régi Pest = Művészet, 1909.


3 Zádor Judit, Pest középkori városfala = A régi pesti városfal mentén, szerk. Saly Noémi, Fekete sas, Budapest, 2011, 15–16.


4 Pásztor, i. m.


5 Kovács Lajos, Pest szabad királyi város vezetői és bírái = Tanulmányok Budapest múltjából, X, 77.


6 Miltényi Miklós, Átkelés a Dunán, História, 2003/5–6.


7 Turányi Kornél, A Józsefváros története = Tanulmányok Budapest múltjából, XV, 331.


8 Báró Wesselényi Miklós „árvízi hajós” naplója, W. M. Szakközépiskola, Budapest, 2001.


9 http://www.hidrologia.hu/vandorgyules/31/dolgozatok/word/133 Bokody József.pdf


10 Gyáni Gábor, Budapest túl jón és rosszon, Beszélő, 2005/3.


11 Hevesi Lajos, Karczképek az ország városából, Franklin, Budapest, 1876, 226.


12 Csáth, i. m.


13 Ady Endre, Városos Magyarország = Ady Endre publicisztikai írásai, 3, Szépirodalmi, Budapest, 1977.


14 Siklóssy László, Hogyan épült Budapest (1870–1930), Athenaeum, Budapest, 1931, 319.


15 Horváth Elemér, Pest-Budáról szóló históriák, Kmeny, Budapest, 1944, 138.


16 Szántó Piroska, Forradalmi szvit, Corvina, Budapest, 1989, 22.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben