Birodalmak árnyékában

Nem az író dönti el, miről akar írni, az író egész addigi élete, sorsa határozza meg választását. Szeretne, mondjuk, kedves költőjével foglalkozni, művei segítségével beszélni az őt érdeklő rejtélyekről. Hétköznapi csodákról, mindennapi félelmeiről. Hogy éjjelente szárnyas hangyák támadják meg. Felröpülnek a lepedőre, arca mellett landolnak a párnán. Kit fog ez érdekelni? Elég lesz-e a képessége, hogy a nem mindennapi fórumon, akadémiai társai előtt megfeleljen? Hiába az évtizedekkel korábbi New York-i költőfesztivál, a felolvasás, ahol fiatalsága minden szorongásával együtt villoghatott, amikor először képviselte hazáját, ez a tudat volt csak képes összerántani remegő csontjait. Hiába az a sírásba hajló, feledhetetlen érzés, amikor 2010-ben a Szent István-bazilikában az ő verse hangzott el a Szmolenszk mellett lezuhant repülőgépen utazó lengyel kormánydelegáció gyászszertartásán. Mindez megsemmisül akkor, amikor újra írnia kell.

Sokáig alakul az írás, azután eldobja az egészet, új hangnemet keres, más fogódzókat. Mikor aztán elér egy bizonyos pontra, már nem választhat, az addig megírt mű éli tovább a maga életét. Az író már csak bedolgozó saját témakörében, de keze és agya remeg, olyan sok szépet szeretne írni. Mindazonáltal a barackfától nem várhatunk narancsot, a pálmafa hiába szeretne hóban fürdeni, ezt a csodát maximum százévenként élheti át. De abból legenda lesz. Ahogy a gyermek Camus faggatta idős barátját, hogy is volt az a régi-régi hóesés Algériában. A hívószavak aztán már hamar megtalálják, szűkül a tematika, lélekben felkészülhet. A szülőföld, az anya, az apa keresése, a szegénység tájai, a Régi temető utca egy régi regényben, nevek maradékai a penészes, eldőlt fejfákon.

Már gondolkodtam a vázlaton, rakosgattam a csontvázra az elemeket, a részletek is készültek, amikor életemben nem először odaszegeződtem a képernyőre, tévét néztem, CNN-t, Hír TV-t, amit lehetett. Körülöttem nyolc-tíz nyitva hagyott könyv árválkodott, várta, hogy újra belelapozzak, szerény tudásom bővítendő vagy csupán hangulatfestőnek. A képernyőn városi csatatér, tüntetők, sérültek és holtak, futók és megbújók, hatalmas tűz, füst a háttérben. Politikai és biztonságtechnikai szakértők magyaráznak, értelmeznek, ahogy az lenni szokott. Próbálom emlékeimhez mérni a látottakat, ötvenhatos jelenetek idéződnek föl, majd romániai, aradi és bukaresti, később 2006-os budapesti képek vibrálnak tudatomban. Csillapításul, hogy megpihenjek egy kicsit, leírom a szót: MAJDAN. Csupa nagybetűvel.

Hova is menekülhetnék a képek elől, mint egy versbe?

Majdan lesz a cím, a történések helyszíne a Függetlenség tere, a rettenetes káosz, a tüntetők arca láthatatlan, polgárháborús képek, és mögötte, felette a nyelvi játék, a szép, ódon hangzású magyar időhatározó: majdan.

A vers első sora: ha vége lesz egyszer a háborúnak,

az utolsó: a háborúnak, ha egyszer vége lesz.

Közben pedig sok-sok majdan.

Soha jobb ihletadót, mint az ukrán helyzet, nekem, aki Közép-Európát választom gondolkodásom központjának, a földrajzi és kulturális fogalmat. Szorongásunk tárgyát. Ukrajna hol is van? Persze, tudom, nagyon közel, közelebb, mint Szerbia, a délszláv térség, pedig akkor is féltem, a NATO-gépek a dobhártyámba hasítottak, ahogy elhúztak fölöttünk, hogy néhány száz kilométerrel később kioldják bombáikat.

Most Ukrajna fölött magánrepülőgépek indulnak bizonytalan útjukra, oligarchák mentik családjukat és magukat, vagyonukat, röpködnek a helikopterek, aztán nem tudnak leszállni. Hova menjenek? A tüntetők nem mennek sehova. Számukra nincs más tér: hazájuk függetlensége mint kívánatos állapot. Pár nap múlva megnézik a szökött elnök rezidenciáját, ámulnak az émelyítő pompán, a magánállatkerten, egy árva kis medvét látok, ő is bújik, szemében félelem, pedig ő nem tehet semmiről. Közben beolvassák a határozatot: Elfogatási parancs Janukovszkij ellen, a vád: tömeggyilkosság. Ki is mondta, hogy a történelem véget ért?

Felhívás: Segítsetek az ukrán népnek, segítsenek, akik tehetik, ne hagyjátok Ukrajna függet­lenségét!

Segítsetek, segítsetek, segítsetek!

Hát semmi nem változik?

Nem. A történelem nem ért véget. És a kárpátaljai magyarok? Laci és Magda, Éva meg a többi barátom? Mi lesz a menekülőkkel? A földönfutókkal, a nincstelenekkel?

Nézem a könyveimet, melyeket lapozgatni fogok tanulmányom írása közben.

Milyen lett volna az életem, ha nem a Szovjetunió által megszállt egyik kis közép-európai országba születek 1951-ben? Születhettem volna franciának? Elgondolni is nevetséges. Orhan Pamuk, a török író, akinek minden sorát elolvasom, annyira szeretem, ő sem talál ki másik személyt magának Isztambul című életrajzi város-esszéjében. Gyerekkorában azt képzelte, hogy a városban valahol él egy ugyanolyan gyerek, mint ő, és szünet nélkül rá vár. Egy másik Orhan. Aki csak abban különbözik tőle, hogy boldogabb. Később rájön, tulajdonképpen az egész regény erről szól, hogy az isztambuli törökök valójában mind boldogtalanok. A nyugati és keleti kultúra harcol a lelkükért, életükért. A mi lelkünkért is Nyugat és Kelet harcol, ha a végsőkig tágítom a fogalmakat, melyek nemcsak földrészeket, hanem kultúrákat is jelölnek, már az egész világ népességének lelkéért harc folyik, miközben küzdeni kell saját hazájukért is. Ha nem kell háborúba menni, akkor is. Mert hazájukat kell védeniük a hétköznapokban is, mondjuk, amikor Malina Hedvig magyarul beszélt természetesen, nem gondolta, hogy később a poklot is meg kell járnia ezért az egyszerű tettért. Vagy amikor magyarul beszél néhány újvidéki fiatal, és rúgásokat, verést kapnak érte, talán ebben a percben is.

Nemhogy francia nem lehetek, hanem még magyar is csak nehezen. Engem nem vernek meg, csak olykor megaláznak. Megaláz egy mondattal írótársam, aki azt írja az ország egyetlen irodalmi hetilapjában, egy esszében: „egyszerűen a népemre jellemző szolgalelkűségből”. Elolvasom még egyszer. Hiszen magyarul ír az író, a neve is magyar, a nép, amelyről nyilatkozik, az én népem is. Lehet egy egész nép szolgalelkű? Nem csak egy általam ismert ember lehet szolgalelkű? Micsoda tudatlanság leírni ilyet, hogy a népemre jellemző. Arra a népre, amelyik a világtörténelem egyik legszebb és legmerészebb szabadságharcát vívta ’56-ban, amikor ez az író még meg sem született. Magyarságomért küszködök, amikor ezen gondolkodom. Magyarnak születni véletlen is lehet, de magyarnak megmaradni: már küldetés. Feladat, tennivaló. Amikor kisgyerekként hosszabb útra mentem, anyámék azt mondták: becsüld meg magad, szégyent ne hozz ránk! Igyekeztem, és azóta is ezt teszem. Harminc-, negyven-, ötvenévesen jöttem rá, hogy a magyar is a veszélyeztetett fajok közé tartozik? Nem tudom.

De mindig találok rá félelmetes példákat az irodalomból. Legutóbb Kontra Ferenc művében, a könyvhétre megjelent Angyalok regényében:

„…ne felejtsd el, hogy magyar csak itt lehetsz, mert tudják rólad, hogy az vagy. Azok tudják, akik gondoskodtak róla, hogy az anyakönyvi kivonatodon és valamennyi dokumentumodban még a szüleid neve se szerepeljen magyarul, nemhogy a tiéd. Hogy sohase tudd bizonyítani másutt a világon a származásodat. Bennünket nagyon tudatosan radíroztak. Ez a legalattomosabb barakk, vagy ha így szebben hangzik neked: nemzetiségi lét, mint az aborigináloké, ahonnan csak fogyni lehet, ennek a tudatát szintén a génjeinkben hordozzuk, éppúgy, mint a tulajdonságainkat, szorongásainkat, azokat is, amiket nagyszüleink éltek át. Úgy öröklöd a félelmeiket, ahogyan a szemed színét.” Aki ezeket a sorokat írta, kell-e mondanom, délvidéki magyar.

Ha olvasnának az Európai Unió tisztségviselői irodalmat… ezt a mondatot be sem fejezem.

Aki nem írja meg saját történelmét, megírják helyette mások, és abban nem lesz köszönet. Mert utána már a mások által megfogalmazott hazugságok is hozzátartoznak majd történelméhez, a hazugságok átszivárgása az életbe, és az összekuszált hazugság- és igazságszálak még nehezebbé teszik a megírást, főleg akkor, ha a megszállt országok levéltárait birodalmi lakatok őrzik még ma is. A történészek szerepét részben az íróknak kell átvenniük, és az írók látleletei hitelesebb képet adnak a történelemről, mert az író jó esetben független az uralkodó történelemértelmezésektől, bár nem tudja mindig eltépni magát tőlük. Legalábbis ezt szűrtem le Sofi Oksanen és Anne Applebaum könyvfesztiváli sajtótájékoztatóit olvasva. Oksanen úgy beszél a magyarországi antiszemitizmusról, mint aki a nyugati sajtóban megjelent összes vélekedést olvasta. Anne Applebaum megbocsátóbb a magyarokkal… de ez csak mellékszál, hiszen ők nem magyarságszakértők, a magyar történelemmel való megbirkózás a magyarok feladata. Sofi Oksanen beszél a tallinni orosz katonaszobor sorsáról, ami azért is érdekes, mert éppen Tallinnban voltam akkor, láttam a betört kirakatokat, a felháborodás jeleit. Nálunk a szovjet emlékmű még ma is áll, senkinek nem jutott eszébe lerombolni, legalábbis a kísérletek erőtlennek bizonyultak. Ez is mutatja a negyvenöt éves szovjet agymosás hatásosságát, még akkor is el kell tűrnünk dicsőséges jelenlétüket, mikor már rég kivonultak. Kivonultak, de itt hagyták művüket, a megtört, megalázott, összezavart embereket, akiknek negyven éven át dicsőíteni kellett leigázóikat. Itt hagyták például az Orosz kórházat Pestújhelyen, ahol gyerekkorom egy részét töltöttem, az óriási, négy utcával övezett területen átérezhetem, mit értett Orhan Pamuk a romok szomorúságán, mélabúján. A baglyok, denevérek, pókok, talán még patkányok is élik háborítatlan életüket huszonöt éve az emberek által az enyészetnek átengedett romhalmaz-komplexumban. A birodalom itt hagyta lábnyomát. Az elferdített, elhazudott történelemmel nem tud mit kezdeni a ma embere, a sértett, hatalomért marakodó politikai elit által felheccelt indulatok, a hisztéria nem szűnő jelenléte a közbeszédben lehetetlenné teszi a tiszta beszédet még ma is. Az eltorzult nemzeti alkat továbbtorzulása mutatkozik abban, hogy nemzet- és sorstársaink nem képesek tudomásul venni azt, hogy Németország megszállta Magyarországot? Hogy a Szovjetunió megszállta Magyarországot?

A török író már gyerekkorában okosabb volt, mint én most. Ő csak önmagát kereste egy boldogabb változatban. Én eljátszottam a gondolattal, hogy máshova is születhettem volna. Holott már jóval születésem előtt meg volt határozva a sorsom. Nem lehet más anyát, más apát, más országot, más időt választani. De amit József Attila írt az emberről: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, az a nemzetekre is igaz. A nemzetek más nemzetek arcában is élnek, sokszor más népek tekintete és ítélete jobban meghatározza életüket, mint önképük. Mennyi a valóság mások rólunk alkotott ítéletében? Mennyire határozza ez meg egy nép sorsát?

A történelem aknamezőin járok, emberi létünk legveszélyesebb terepén: Te ki vagy? Közülünk vagy? Más vagy? Idegen vagy. Európa lassan, de határozottan bezárja kapuit az idegenek előtt. Még azok előtt is, akik európainak hiszik magukat.

A nagyhatalmak, az EU és az USA diplomatái töprengenek, tipródnak, hogy is jöhetnének ki minél előnyösebben az ukrán helyzetből. Nekik az idő nem számít, mellékes, hogy közben hány ember veszíti életét, hogy közben a Krím félsziget után melyik terület kerül ismét orosz fennhatóság alá, hogy az Európába vágyó ukrajnaiak vagy a hódító orosz győz majdan.

Jó néhány hónap telt el Janukovics szégyenletes szökése óta, polgárháború dúl, a NATO nagyhatalmai felszólítják a térség veszélyeztetett államait a fegyverkezésre, már a balti államok biztonsága is kérdéses. Kérdéses az is, nem volna-e jobb helye a fegyverkezésre szánt pénznek. Vajon a boszniai vérengzéseket meg tudta-e akadályozni a NATO? Megvédte-e valaha az ártatlan embereket?

A majdaniak pedig nem akarnak hazamenni, pedig egyes értelmezések szerint ők hajszolták polgárháborúba Ukrajnát. A felállított sátrak biztonságosak, jól berendezkedtek, ott nézik majd a soros mutatványt, a labdarúgó-világbajnokságot. Közben Szerbiában az árvíz olyan pusztítást okozott, hogy a háború utáni látkép idillinek tűnik most, ahogy az emberek nézik víz és föld alá került otthonaikat. Egész addigi életüket. Az árvíz újabb adalékokat szolgáltat történelmükhöz: tömegsírokat mos ki, húsz éve sebtében kivégzett emberek csontjai kerülnek elő, dróttal kötözték össze kezüket. Egy embert nézek, áll otthonának hűlt helyén, csak az maradt, ami a testén van. A tévét is elvitte a víz, de már szereztem egy másikat – mondja –, azon nézem majd a vébét, a mieinket, arról álmodom, hogy győztesen jönnek haza. Igen, a foci, a világcirkusz ad némi enyhítést, amíg a labdát nézik, elfelejthetik a víz által kimosott aknákat, nem lehet minden pillanatban a történelem súlyával élni a vállunkon. Közben azért a történelem, a vérszomjas állat ott szuszog majd a tévé mellett is valahol, az összetákolt bódéban, nem lehet kiparancsolni a szobából egy pillanatra sem. Minden egyes pillanatunkat kéri, de időt csak ritkán ad. Ezért maradnak helyükön a majdaniak. Nem a helyet nem hagyhatják ott, hanem az időt. Ami nekik most adatott függetlenségük kivívására. Most vagy soha. A jelensokk által leigázott ember hajlamos azt gondolni: most van soha.

A mi időnk ötvenhatban jött el, sokáig kellett várnunk aztán a függetlenségre. Ami olyan, amilyen, de nekünk függetlenségnek tűnik. Noha a népek, nemzetek függetlensége, sorsa nem írható le egyetlen szóval, a nemzetek sorsa: folytonos harc a függetlenségért.

A sárban caplató gyerek, aki jó esetben az iskolába tart, hallott-e már Európáról? Gondolkodott-e azon, hogy miért nincs talpa alatt aszfalt, miért nem ér el oda az iskolabusz? Hogy esetleg az a kis gyaloglás jövőbeni egészségének az alapja lehet? Tudja-e, hogy ő most azon a földön jár, amit Czesław Miłosz „rosszabbik Európának” nevezett? Márai művelt, kifinomult, már akkor is csak törmelékeiben vergődő, modoros, polgári Európájáról talán csak később fog hallani. Ha végleg ott nem marad a sárban. Tágítom kicsit az optikát. Mindkét író az Óceán túlsó partjáig menekült a kommunizmus életveszélyes fertőzése, a szellemirtó bolsevik eszme elől, hogy valamit megőrizhessenek emberségükből, alkotóképességükből. Miłosz írja az Ulró országában: „egyszer születünk ezen a földön, és rengeteg időt töltünk el mindenféle bohóckodással, majomkodással, bár félig-meddig sejtjük, mennyit is érnek ezek valójában. De tollal a kezében mégis nehezen süllyedhet az ember saját tudati szintje alá, mert legalább ezen a téren meg akarja őrizni önbecsülését.”

Gondolkodom ezen a mondaton. Tollal vagy egérrel a kezemben hányszor éreztem úgy, hogy mélyen tudati szintem alá szorítottan élek, mert ide születtem, ahol tízéves korom óta azt kellett hallanom, hogy másodrendű vagyok (jó esetben), emberségemben csökevényes, mert Hitler utolsó csatlósa voltam és vagyok, azután tűrtem a szovjet megszállást, vonultam anyámmal a május elsejei felvonuláson, és biztosan boldog voltam. (Boldog voltál, te szemét.) Akkor még nem tudtam alávetett helyzetemről, de még anyám sem tudott. Senki nem világosította fel, hogy szülei nyolc holdja csak múló, kegyes ajándék, pár év, és vége a korai keléseknek, a répaegyelésnek, a dohányfűzésnek, a búzavirágszedésnek, vége, mert akasztófák árnyéka alatt be kell vonulni a téeszbe, és olyan idők jönnek, ahol még a „szájpadlást is lesöprik” (Serfőző Simon kifejezése). Nem múlik el a kisebbrendűség érzése az első versek írása közben, mert mások többet olvastak nálam, boldogabb családba születtek, mert tájszólásom van, mert vidéki vagyok, ennek a szónak minden gyalázatos mellékzöngéjével, mert boldogultam a Kádár-rendszerben, csak egyszer lázadtam, de akkor nagyon, ezerszer megkaptam érte a jutalmat, barátaim elfordulását, magányomat. De nem dőltem be sem az internacionalizmus rettenetes hazugságának, sem a globalizmus kényszereinek. Európa szégyenpadján ülve elővettem az írókat, akikhez ’89 után, 38 évesen már hozzáférhettem, és büntetés nélkül falhattam. Bibó, Márai, Hamvas Béla és mind az addig eltiltott szerzők a barátaim, tanítóim lettek. (A baloldali ideológia cenzúrája érte el például Franciaországban, hogy Camus műve, Az első ember, melynek lapjait holtteste mellől szedtek föl 1960-ban, több mint harminc év után, 1994-ben jelenhetett csak meg. Az író lányának, aki összeállította apja könyvét, jó szándékkal azt tanácsolták: várjon még a megjelenéssel ebben a helyzetben. Nos, meddig lett volna jó várni? Ma talán nem a baloldali eszme gyötrelmei és konkrét sebei fájnak? A különböző ideológiák által felállított tabuk, a valóságos cenzúra és az öncenzúra követelményei között írt és ír mindenki a mai napig, mert a birodalmi követelmények és elvárások nem szűnnek meg az emblematikus évszámokkal és történésekkel (1945, ’56, ’68, ’89).

Ezek a végre elolvasott írók mindannyian arról beszéltek, amit már régen sejtettem: nem lehet hazugságban élni. A sok belém sulykolt hazugság azóta is rám nehezedik, és vívja szerény, de hősies küzdelmét a megszenvedett igazságokkal. Mert a tilos gondolat, vagy amit a cenzúra annak minősített, kikezdte egész gondolkodásomat, a cenzúra belém költözött, és nem tudtam, nem volt lehetőségem végiggondolni a lényeget.

Mi volna most a lényeg? Miért is olyan gazdag Nyugat-Európa? Miért olyan szabad a világ pár száz kilométerrel arrébb? Miért vergődünk mi még mindig a periférián? Ha sejtettem is, ha tudtam is, a sok belém szivárgott tiltás nem engedte kimondani, még megfogalmazódni is csak nehezen tudott. Barbara Toporska, a nálunk csaknem ismeretlen lengyel írónő, aki száz éve született, és 1947-ben költözött Londonba, csakis az emigráció védelme alatt írhatott így 1959-ben: „Soha senki sem bizonyította, hogy az ilyen vagy olyan érdekekből, vagy akár az ártatlanság boldog állapotának fenntartásáért folytatott öncenzúra kevésbé hat rombolóan, mint a cenzúra. Szerintem destruktívabb. És maga az a tény is romboló hatású, hogy jelen van a Szovjetunió, mert félig vakká, félig süketté teszi az embereket, akik együtt élnek vele. Egyesek csak a bal szemükkel látnak, és a bal fülükkel hallanak, mások meg csak a jobb szemüket és a jobb fülüket használják. Kik lehetnének a félig nyomorultak közül a – nyugati kultúra – folytatói és gondnokai?”

Ez utóbbi kérdésföltevés mindennapjaink része. De csak Londonban élve írhatott így az írónő, bár ott sem volt veszélytelen. Idézem tovább: „Miért áltatnánk magunkat azzal, hogy liberális és toleráns világban élünk, ha ez a kollektív gondolkodás világa, ahol kitérni csak balra van jogunk? Milyen megvetéssel kezelik az antikommunistákat, hitelbe még a fasiszta címkét is rájuk ragasztják, milyen ügyesen azonosították az értelmiségi beállítottságot az előítéletek hiányával (negyven év eltűntével!). Csak akkor engedélyezett a tolerancia és a liberalizmus, ha a bolsevizmust táplálja. És többet ért el ezekkel Moszkva, mint az atombombával.” Számoljunk egy kicsit! ’59-ben íródott a helyzetkép, harminc évvel a vasfüggöny lebomlása előtt. 25 évvel a Szovjetunió összeomlása után a baloldali eszme képviselői Brüsszelből nagyobb befolyással bírnak nemcsak hazánk, de még az Egyesült Államok politikájára is. Gondolkozzunk el ezen. Vagy vicceljünk inkább: Mi a rosszabb a Szovjetuniónál? Az, ami utána következik. A lengyel írónő esszéjét a Nagyvilágban olvastam, az év elején.

Csoda-e, hogy most is csak egy viszonylag fiatal tudós írhatja lazán az Óceán túlpartjáról: „Európa gyarmatává tette Kínát, Indiát, Afrikát, a Közel-Keletet, Amerikát és mindenféle szigetet szerte a tengereken. A 20. századra az Egyesült Államok is beszállt a területekért folytatott versenybe. Amikor a nyílt területhódítás és a népek leigázása már nem volt keresztülvihető, a Nyugat más, gyakorlatiasabb eszközökkel érte el célját… a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrehozása új lehetőségeket kínált a nyugati hatalmak számára, hogy gazdaságaik más országok bekebelezése nélkül tudjanak növekedni.” (Douglas Rushkoff, Jelensokk, HVG Könyvek, 2014.) Tanultuk mi ezt persze régen, a kommunista ideológia szószával megbolondítva, de hajlamosak vagyunk kizárólag magunkra koncentrálni. Csaknem ötven évig tartó megszállásunk rombolásaival tájainkon és lelkünkben, hirtelen kerülve a gyarmati sorból egy világhódító hatalom rettenetes adminisztrációjába, kicsit zsong a fejünk. Különben is. Könnyebb nekünk attól, ha figyelmeztetjük magunkat: vajon nem a hódító, győztes, művelt, gazdag Európának kéne szégyenkeznie, milyen áron lett a világ ura? Hány millió ember leigázása, kiirtása, nyomorba taszítása árán? Egyáltalán nem könnyebb. Sőt.

Ért azért valami pici sikerélmény is a Jelensokk olvasása közben, miközben próbálom ésszel felfogni a tágabb összefüggésbe helyezett létélményeimet: „A számítógép-vezérelt, vagy ahogy mostanában nevezik, az algoritmikus kereskedés gyökerei a fegyverkezési versenyig nyúlnak vissza. Matematikusok évtizedeken keresztül keresték a megoldást, miként lehet kijátszani a radarokat. Végül kifejlesztették a lopakodó technológiát […] 1999-ben aztán egy F–117-es gépet lelőttek Szerbia felett. Úgy tűnik, néhány magyar matematikus rájött, hogy a légelhárító felderítőrendszereknek a levegőben tartózkodó tárgyak helyett az elektromos mezőket kell figyelniük.” Gondolom, világos, mi az öröm tárgya: néhány magyar matematikus megint jó szolgálatot tett a haditechnikában. Azóta pedig már – nagyon friss hír – a magyar légvédelem védi Bosznia légterét.

Nagyapám már régen nem él, de látom, ahogy fürkészi nyugtalanul az égboltot, mint tette a hidegháború idején, és mintha most is faggatna. „Kislányom, lesz háború?” Annak, aki a 20. század mindkét háborújából visszajött élve, nem volt ennél fontosabb. Hiába szórakoztak vele az összes lehetséges módon az urak, hiába tették a legalattomosabb és legszörnyűbb eszközökkel szüntelen létharccá az életét, érezte, hogy a háborúnál nincs rosszabb. Talán nem élte át, milyen az, amikor bár látszólag béke van, de „temetőben kel föl a nap, ölni tanul a diák” (Csoóri Sándor). És ahol közvetlenül nem ölnek még, ott is érezhető, milyen az, amikor nincs béke a szívekben. Amikor hideg a béke.