×

Létlíra és „tiszta költészet” Zalán Tibor verseiben

Viola Szandra

2014 // 10
Bordás Sándor Zalán Tiborról szóló tanulmányában a következőt veti fel: „»Most tél van és csend és hó és halál.« Vajon miként értelmezhető a 19. századi romantikus költészet egyik legtragikusabb verssora egy mai magyar versbeszéd részeként? Adódik a kérdés abból is, ahogyan Zalán Tibor Lassú halált játszik című verseskötetében az idézett sor újra és újra felüti fejét (»…Emberfejekkel labdázott az égre«). Habár a kínálkozó ziccert nem szokás kihagyni, a játszma kimenetele többnyire kétesélyes. Tehát: a romantikus szó- és eszköztár alkalmazása egyszersmind a vallomásosság és küldetéses költőszerep felvállalását jelenti-e, vagy az említett hagyomány megidézése ez esetben együtt jár annak reflexív és produktív (át)értelmezésével?”1 Erre a kérdésre magam is megpróbálok választ adni, természetesen figyelembe véve Bordás Sándor válaszlehetőségeit is.

A Lassú halált játszik verseskötetben, mellyel az említett tanulmány foglalkozik, haikuk és klasszikus szerzőkre, a késő modern költészeti hagyományra utaló versek egyaránt találhatóak. Főleg Kassák Lajos, József Attila és Pilinszky János hatását érezhetjük. „A »lét adta játék«-ként aposztrofált esendő és disszonánsan emberi megfogalmazása azonban nem csupán a Zalán-életmű sajátja, a mai magyar líráról általánosságban is elmondható, hogy mindig is fellép(ett) hasonló igénnyel, persze az ebbe vetett hit mértékéből és a megformálás jellegéből adódó különbségeket fenntartva. (Például a kánonlétesítő alkotókként számon tartott Tandori Dezső, valamint Oravecz Imre »öregkori« költészetében is olvasható néhány ezen törekvés mentén értelmezhető, a nyelvkritikai viszonyuláshoz nehezen rendelhető darab.)”2 Oravecz Imrénél hasonlóan rezignált, a pátoszt a hétköznapival keverő, szkeptikus hangvételű létlírával találkozhatunk. Oravecz a tárgyias líra hagyományainak folytatója, újítása mégis leginkább abban áll, hogy ezt a tárgyiasságot sajátosan emberi vonásokkal tölti meg, átszellemesíti a természet és a tárgyak megnyilvánulásait. Ez a puritán stílus természetlírájával és lecsupaszított egyszerűségénél fogva fenséges hangvételével Zalán Tiborra is hatott, elsősorban haikuinál érezhető ki az Oravecz-stíl. A Lassú halált játszik-ban mégis a pusztulás, a kétely és a metafizikai kiszolgáltatottság hangja a legerőteljesebb, a léttől való szorongatottság ugyanolyan erős, mint a haláltól való, Heidegger kései korszakát idéző: „Az egzisztenciálék hangulata a szorongás, ami a lét evakuálása miatt adódik, a terminálék hangulata viszont semleges, eredet és befejezés nélküli szöveg olvasatában adódnak ki. Ezek kinek-kinek a maga belakásai szerint fogannak meg hangulatokban. A Létezést kerítő Lét ezek nyomán tapasztalható. A Létezésen túli Léten túlra utal azonban a sejtelem arról, ahogyan (és hogy egyáltalán) »mindez« így »megesik«. Második gondolkodói korszakában Heidegger küzdött a Léten túli Lét sejtelmével.”3 Ez a szorongás-érzés azonban nemcsak rettegéssel árnyékolja be Zalán költészetét, hanem hasonlóan a heideggeri saját halálig előrefutó léthez, a sötét háttér kiemeli, hagyja felcsillanni a jelen tündöklő szépségeit. Hiszen maguk a versek épp a lelki elhalálozásról egyszersmind épp a megörökítés okán a múlhatatlant idézik meg, vagyis épp az elmúlást magát örökítik meg az írott szó erejével, és teszik múlhatatlanná, ahogy Várady Szabolcs fogalmaz: „ami megmarad, mert minden sor, amit leírunk, a halál ellen íratik, már, ha ír valamit”.4 Tehát Zalán Tibor épp a halált hívja segítségül, hogy a halál ellen dolgozzon. Az Irodalmi Jelennek adott interjújában maga is megerősíti ezt a sejtelemet: „Mindenki halálközelinek véli a költészetemet, holott éppen hogy életközeli. A fájdalom és a veszteség a két legfontosabb emberi minőség, és ezt a két minőséget nem adhatjuk fel. Nem adjuk fel, de nem is értjük. A költészet lényege talán éppen ez, ez a nem értés.”5

A kortárs magyar költészetben több alkotónál is találhatunk Heidegger létesztétikájára utaló jeleket, azonban Zalán Tibornál teljesedik ki leginkább az általam létlírának nevezett irány, melynek célpontjában az egzisztencia és a tudatos létezés életérzése áll. Ez az irány nem áll távol az úgynevezett „tiszta költészettől” sem. Mallarmé, a „tiszta költészet” egyik nagy alkotója maga is a homályt és az érthetetlenséget hangsúlyozta ennek a költészetnek a jellemzőjeként – és ahogy ez az idézett interjúrészletben is megjelenik, Zalán is ezt teszi. A későbbiekben Homály című versén keresztül is szemléltetem ezt a jellegzetességet, amely kulcsfontosságú ars poeticájának megértéséhez. Emlékezzünk csak vissza a magyar ars poeticák sorában Mészöly Miklóséra: „világosan a homályt!”

Visszatérve Heideggerre: az ő legnagyobb szerepe abban állt, hogy az episztemológiai irány helyett feltárta a szöveg, az alkotás ontológiai alapjait. Fontos megjegyezni, hogy Heidegger nem a „van”-ra kérdez rá, hanem a „milyen”-re, vagyis a lét minőségére. Ezzel a szemléletmóddal pedig máris közelebb kerültünk a tárgyalt alkotó esztétikai-művészi gondolkodásmódjához. Hiszen miközben Heidegger a műalkotás eredetét kutatja, végső soron ugyanahhoz a forráshoz talál vissza: a lét világló tisztásából eredő forráshoz. Vagyis az ember benne találja magát saját létében, egy előzetesen adott tudás által már van egy homályos előképe a mikéntről, azonban az ember az egyetlen olyan létező, aki képes felfogni, aki képes reflektálni saját létére. Úgy gondolom, Zalán Tibor poétikája elsősorban ontológiai költészet. A költő az az ember, aki egyszerre van teremtőként és teremtettként is jelen a világban. A művész alkotóként képes ebbe a helyzetbe beleállni, és perspektivikusan is megvilágítani külső-belső látásmódunk összetettségét, ami a versen belül a megkettőzött szubjektumhoz vezet. Zalán Tibor a vele készített interjúkban maga is hivatkozik József Attilára, ezt azonban kimondatlanul is éreznünk kell, hiszen ennek a fajta létköltészetnek a magyar lírában József Attila a megteremtője, valamint a „tiszta költészetnek” is. Bókay Antal nyomán szeretném érvelésemre példaként idézni József Attila Eszmélet című versének sorait: „Földtől eloldja az eget / a hajnal, s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra; / a levegőben semmi pára, / a csilló könnyűség lebeg! / Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek.” Bókay Antal „még artikulálatlan vanságnak nevezi” azt a homályos és bizonytalan állapotot, amiből a létezők által fokozatosan feltöltött lét a költő szeme láttára egyszer csak „összeáll”. Ez a vers maga a Dasein, az élő, eleven lét megnyilvánulása, s benne ott az ember, aki belecsöppen, ott van, átéli azt. Tematikusan nincs szó elmúlásról, mégis érezhetjük a halálhoz mért létet, az egyszerre megnyilvánuló erőt és törékenységet, a transzcendentális magaslatokat. Jól megfigyelhető ugyanakkor az elrejtettség is, hiszen a dolgokat e vers emeli létezésük teljességébe, a tartalom nagy része azonban még így is rejtve marad, hosszas elemzés után sem lehetne „civil” szavakkal leképezni a vers jelentéskoncentrátumát, összegezni jelentésrétegeit.
A műalkotás eredetében leírt világ és föld párbeszédét figyelhetjük meg, hiszen ez a vers is ellent áll minden erőszakos behatolásnak, szilárd, mégis légnemű, könnyed és végtelen. Költészet, nyelviség, alanyiság – ez az a triptichon, amely József Attila megközelítésében egy ikont alkot, jelesül a létesemény antropológiai modelljét. Elsősorban azért, mert számára a költészet, a gondolkodás és a cselekvés egymást feltételező entitásai ennek, az emberi jelenlétet demonstráló eseménynek, minthogy működési rendje teljes mélységében a nyelvi alkotásban tárul föl.6

Homály

A dolgok
folyamatosan nem történnek
meg.
Mondhatnánk, napok
óta, de
a nem-történés keresztbe
harapja az időt.
Napok nem óta
– így lehet.
Esőben kezdődött, valaki
ahogy észrevette. Hatalmas
cseppek álltak
a levegőben.
Nem esőcseppek.
Nem eső cseppek.
Nemes ő-cseppek.
Mik hanem


„A versnyelvi inspiráció alanyának megjelenítése, illetve alakváltozásainak leírása érdekében József Attila új egzisztenciálé-fogalmakat vezet be: dolog előtti lét, dologi lét, dolog utáni lét. Ezeknek a költői nyelvben három idő és létmód felel meg, kivételesen aforisztikus és artisztikus kifejezésben: »Csak ami nincs, annak van bokra. / Csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.«”7

Hasonlatos ez Pilinszky „jelenléthiány-technikájához”, persze a művészi cselekmény önmagában is jelenlétté képes avatni, akár még a hiány artikulálódását is. Véleményem szerint a József Attila-i világhiány és a heideggeri létfelejtés között párhuzamot vonhatunk, valamint párhuzamot vonhatunk Heidegger azon állításával is, hogy „ a dologi alap bizonyult a mű legközelebbi valóságához”.8 Az idézett versben és Zalán Homályában is mégiscsak megképződik negatív módon a dologiság. Minden mindennel összefügg, és egymást teszik szükségszerűvé a stiláris jegyként is felfogható jellemzők. Hiszen szintén Heidegger állítja: „…az igazság, úgy véljük, valami időtlen és időfeletti kell legyen.” Mindez talán rögtön megmagyarázza egyszerű logika útján is, miért van szükség a versben az idő „kicselezésére”, egy újfajta, tulajdonképpen időfeletti idő megteremtésére. A másik kulcsszó az igazság, a líra hitelessége, saját valósága, amely létezik, az interjúk is ezt támasztják alá, azonban erről a valóságáról a versnek meg kell győznie az olvasót, hitelt kell adnia saját világának. A valóság és a hozzá való viszony kapcsán magától értetődően merül fel az alétheia kérdése. Descartes óta megkérdőjeleződött az érzékelésbe vetett bizalmunk, saját elménken kívül másban nem igazán bízhatunk. Ez persze az ész abszolutizálásához vezetett. A költészet mint olyan azonban lényegénél fogva érzéki, szenzibilitása elsősorban a nyelv érzékiségében gyökeredzik, tehát nem az elsődleges, empirikus tapasztalásban, sokkal inkább a nyelv öntapasztalásában, ami az a priori érzetekhez képest mindenképpen másodlagos. Zalán Tibor is erről számol be közvetve a költészetében, vagyis hogy valósággal egyfajta hasadás keletkezik az érzéki tapasztalat és a nyelvbe zárt világ között. Ezen belül is versenként még egy világot választ le a nyelvből az alkotás. Le kell azonban szögeznünk, mint ahogy Nietzsche is megállapítja, hogy az ember mégis, kezdettől fogva törekszik valamiféle igazságra. „S a Nietzschénél még ugyancsak patetikus válasz kísértetiesen hasonlít a kései Wittgeinstein szkeptikus-ironikus belátásaihoz: ahhoz, hogy az ember kiépíthesse a törvények, privilégiumok, alá- és fölérendeltségek, határkijelölések valamiféle rendjét, fel kell építenie a fogalmaknak – a dobókockákhoz hasonlatos csontkemény és nyolcszögletű fogalmaknak – egy épületét, valamifajta nyelvjátékot.”9 A költő pedig ugyanezt teszi, azzal a különbséggel, hogy a beszélő közösség által használt, „hagyományos” szabályrendszert időnként felrúgja, helyette saját maga alkotta játékon játszik, melybe mint másik játékosnak „kell” az olvasónak becsatlakoznia.

Jegyzetek

1 Bordás Sándor, Versviszonyok – szöveg/belső/terek. Zalán Tibor: Lassú halált játszik, Bárka, 2000/6, 119–126.

2 Uo.

3 Pethő Bertalan, A posztnodern „eredetije” a 60-as évek Amerikájában = A posztmodern, szerk. Uő, Platon, Budapest, 1996, 73.

4 Várady Szabolcs, Petri sírjánál, http://www.es.hu/old/0030/publi.htm (letöltés:2014. április 3.)

5 Zalán Tibor, A világot bámulom – interjú Zalán Tiborral – A hónap költője, Irodalmi Jelen, 2013. január 2., http://irodalmijelen.hu/05242013-1559/vilagot-bamulom-interju-zalan-tiborral-honap-koltoje (le­töltés időpontja: 2014. április 6.)

6 Kovács Árpád, József Attila irodalmi antropológiája = Uő, Versbe írt szavak, Argumentum, Budapest, 2011, 63.

7 Uő, Ember–Én–Semmi: alanyi létmód-váltások a versben = Uo, 70.

8 Martin Heidegger, A műalkotás eredete, Európa, Budapest, 1988, 27.

9 Vajda Mihály, Alétheia = Uő, A posztmodern Heidegger, T-Twins, Budapest, 1993, 68–69.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben