×

Veszedelmekről álmodom

3/3. rész

Ferenczes István

2014 // 10
Gál János keserveit nem lehet kizárólag a tüdővész, a tűzvész, illetőleg az alaptermészetükben mogorva, búskomor Gálok világlátásának a számlájára írni. Az akkori székely társadalom válsága nagyon égethette a bőrét, hisz látni látott, hallani hallott, emberöltőnyi idő alatt zilálódott szét a hajdani rendtartó székely falu, hogy még ő, az eléggé magának való, életének az alap rendezőelvét képező „csak a család, csak a család, csak a család” kulcsmondata sem takarhatta el a Bach-terrort, majd a kiegyezéssel sem gyógyuló, feje tetejére fordult világot, amelyben senki sem lelte a helyét, értékrendek borultak, a hajdani székely szabadságnak az utolsó nyomai is végképp tovatűntek. Joggal teszi fel magának a kérdést, hogy egyáltalán megérte-e a hatalmas véráldozat, a vesztes és győztes csaták, az erdélyi polgárháború szenvedései, a két évtizedes terror nyomorúságai, amelyek beárnyékolták az egyének egyedi és egyszeri életét.

Van a csíkszeredai levéltárban egy kézzel írott lajstrom a csík-, gyergyó-, kászonszéki ’48-as honvédekről, amely a tisztek mellett felsorolja a közkatonákat is, mintegy kétezer nevet. A szabadságharcban részt vevő túlélők nevét tartalmazza. A kiegyezés után készült összeírásban a szülőhely mellett a honvédek fogalalkozását is feltüntették. Világos, hogy első indulatomban a szülőfalumból, illetve a rokonságomból származókat kerestem. Némi büszkeség töltötte el honfiúi keblemet, amikor azt láttam, hogy az alig kétszáz házas kicsi falu Biro Károly, Gál János és Miklós Lajos személyében három századost adott a szabadságharcnak. De megtalálom a közkatonák között dédanyámnak, Silló Róza édesapjának, a csíkmindszenti Silló Lázárnak a nevét is. És vannak csíkszentkirályi Ballók, csíkszentimrei Lászlók, csomortáni Szőcsök, delnei Csathók, taplocai Salamonok is. A delnei Csathó Ágoston honvéd neve mellett foglalkozásként ez áll: koldus. Első döbbenetem után alaposan végigrágom magam az összeíráson, s több mint hetven koldust számolok össze. De bizonyos, hogy még ennél is többen voltak, mert a névsoroknak körülbelül a húsz százalékánál nincs adat a foglalkozásról. Istenem.

Ők azok, akik megnyomorítottan, félszegen, fél karral, csonka lábbal, vakon, süketen, elhülyülten, fél arccal, nyálukat csorgatva, szitásra rongyolódott egyenruhában ott hányódtak a faluvégeken, a templomok előtt, a piacokon, a vásártereken, a csíksomlyói búcsúkon, vagy – amelyik tudott – házról házról járva nyújtották Kossuth-címeres csákójukat, hogy fillérnyi alamizsnát dobjanak bele a jó emberek, amiket legtöbbikük majd gyorsan elkölt az első égetett bort mérő csapszékben…

Tisztesség nekük! Álljon itt a magyar szabadságharc miatt (is) koldussá vált csík-, gyergyó-, kászonszékiek névsora:

Pál Lajos őrmester, Csomafalva. Ambrus Károly tizedes, Csíkmindszent. Bodó József (Kósa) tizedes, Kászonfeltíz. Botár János tizedes, Csíktaploca. Kovács Pál tizedes, Csíkmindszent. Kopacz András tizedes, Csíkcsicsó. Málnási Károly tizedes, Csíkmindszent. Mezei Antal tizedes, Ditró. Nagy József tizedes, Gyergyóalfalu. Pál Elek tizedes, Csíkmindszent. Simon Ignácz tizedes, Gyergyócsomafalva. Tamás Lajos tizedes, Csíkszentmárton.

Közkatonák: Balázs Dávid Ferencz, Gyergyóremete. Balázs Márton veres, Gyergyóditró. Balla Rósa Mihály, Gyergyóditró. Balla András, Gyergyóditró. Balló Ágoston, Csíkszentimre. Balló József Márton, Csíkszentimre. Balog János, Csíkszentimre. Bálint Mihály, Csíklázárfalva. Boldizsár János, Csíkszent­simon. Botár János, Csíktaplocza. Csató Ágoston, Csíkdelne. Csiki Simon, Gyer­gyóditró. Csűrös Lajos, Kászonimpér. Daradics Ferencz, Csíktaplocza. Dar­vas József, Gyergyóalfalu. Ferencz János, Gyergyóalfalu. Koncz Mihály, Ká­szonaltíz. Kovács Albert, Gyergyószárhegy. Kovács Mihály, Csíkszentimre. Kovács Ferencz, Csíkszentimre. Kristó Ferencz id., Csíkszentimre. Lakatos Ferenc, Kászonfeltíz. László Imre, Csíkszentimre. Lőrincz György, Gyergyóalfalu. Mákszem Ferencz, Csíkcsicsó. Máté Ignácz, Gyergyóalfalu. Máté Balázs, Gyergyóalfalu. Murszány István András, Kászonaltíz. Okos András, Csík­me­naság. Orbán Ferencz, Várdotfalva. Pászkuj György, Gyergyóalfalu. Péter József, Csíkmenaság. Puskás Mihály, Gyergyóalfalu. Puskás János István, Gyer­gyó­ditró. Puskás János, Gyergyóditró. Rácz Antal, Csatószeg. Részeg János, Csíkmenaság. Román Mihály, Csíkszentgyörgy. Samu György, Várdotfalva. Ser­bán András, Csíkmenaság. Siklódi András, Gyergyóditró. Siklódi Barabás, Gyergyóditró. Sinka Mihály, Csíkszentmihály. Szász János, Csíktaplocza. Szekeres Gergely, Csíkszentmihály. Székely Ferencz, Gyergyóalfalu. Székely Antal, Csíkszentmihály. Szép Lajos, Csíkszentmiklós. Szép János, Csíkszent­mik­lós. Szilágyi Imre, Gyergyócsomafalva. Szőcs Elek, Csíkszentmihály. Szőcs Já­nos, Csíkszentmihály. Szőcs János, Csíkszentmárton. Tamás József, Csík­tap­locza. Toosz Gábor, Csíkmenaság. Todor János, Csíktaplocza. Todor Antal (?). Váncsa Elek (?). Váncsa Simon (?). Vargyas István, Gyergyóalfalu.

Mintegy 270 honvéd esetében üresen maradt a foglalkozást jelölő rubrika. Bizonyára volt néhány koldus ezek között is… De a kétezer nevet tartalmazó lista nemcsak erről vall! Akár az akkori székely társadalom keresztmetszetének is tekinthetjük. A foglalkozásokat számba véve arra a döbbenetes eredményre jutunk, hogy a kétezerből 1017-en napszámosnak írattak be. Akár azt is mondhatjuk, hogy a székely társadalomnak a kiegyezés után több mint a fele tartozott ebbe a társadalmi csoportba! A történészek véleménye szerint ezek nagy része az egykori jobbágyok, zsellérek rendjéből lett birtok nélküli, nincstelen napszámossá. Ez az állítás azonban csak féligazság. Ha azt vesszük, hogy a szabadságharcban részt vevő székelység jelentős részét a csíki és a háromszéki gyalog határőrezredek, illetve a székely huszárezred adta, amelyeknek feltöltött, tényleges állománya 12 000 fő volt (egy 1813-as összeírás szerint a székely határőrvidéken a növendék fiúkat is beleszámítva 83 919 székely alkotta a gyalogos és huszárrendet), tehát a határőrezredekbe jobbára a szabad, birtokkal is rendelkező székelyek soroztattak be, s csupán elvétve kerültek közéjük jobbágyok, zsellérek, közszabadok. Ezt igazolja az a tény is, hogy nemcsak a közhonvédek között találunk rengeteg napszámos státusú székelyt, hanem a tisztesek között is, akik pedig hivatásos katonák voltak. Az alhadnagyok között napszámosként ott találom Gál János csíkdánfalvi névrokonát vagy a szomszédból a csíkborzsovai Balog Ignáczot (Ki az a vén zászlótartó ottan?) és Kovács Istvánt. Az őrmestereknek majdnem a fele, a tizedeseknek pedig több mint a fele viselte ezt a státust a lista összeírásakor, amely aztán a Csíki Honvédegylet megalakulásának alapjául szolgált.

Kétezer név, kétezer sors, amely megközelítőleg sem lehet teljes, hiszen hiányoznak a csatatereken elesettek, akiknek számáról megközelítő adatunk sincs. Bizonyára akad egy-két falu, ahol talán összeírták őket is, de a Bach-korszakban ez is tilosnak számított. A papság is oly terror alatt élte mindennapjait, gondolni sem mertek arra, hogy a szabadságharcban elesetteket beírják az anyakönyvekbe. Legalábbis az általam látott anyakönyvekben nincs nyoma ’48-as halottaknak. Pedig be kellett volna írni őket – mondta nagybátyám, hogy megmaradjanak az emlékezetnek, de akkor nem merték beírni, később pedig elfakult, elfelejtődött, megrövidült a népek emlékezete. És akkor még hol vannak azok, akiket újbóli katonáskodásra ítéltek a monarchia különböző tartományaiban, akik száműzetésbe mentek, és soha vissza sem tértek, vagy akik a szabadságharc után már nem a Székelyföldön telepedtek le, meg akik a hegyeken átmenekültek örökre Moldovába? Moldvát járva – különösen a Tatros-menti székelyes csángó-magyarok falvaiban –, odaszármazásuk idejéről érdeklődve, szinte egyhúrúan a ’48-as nagy verekedés utáni időket emlegetik. Így van-e, szalánci Salamon Káruj? Igaz-e, szőlőhegyi Gál András?



Szőlőhegyen az öreg Gál András énekel, s csorognak a könnyei: „Ah, hol vagy, magyarok / Tündöklő csillaga, / Ki voltál valaha / Országunk istápja?” Úgy énekel, mint akinek minden mindegy már, vesztenivalója sincs, ha sír, mert elvesztette mindenét: „Hol vagy, István király? / Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben / Te előtted sírván.” Énekli az öreg csángó keserves esdeklését az első magyar szent királyhoz, s szürke hályoggal borított szemeiben tündöklő csillagokká töredezik a keserűség. Ő az utolsó moldvai csángó-magyar deák, aki Isten házában még magyarul énekelt, magyarul imádkoztatott, mert: „Katolikus hitnek / Bő volt szép virága! / Be megsötétedett / Örvendetes napja!” Énekel az öreg kántor, Szent István magyar királyra „emlékezvén / Csordulnak könnyei / Búval harmatoznak / Szomorú mezei…”. Szőlőhegy, Szitás, Újfalu, a Tatros-mente székely-csángó-magyarjainak kies szép mezei, amelyeket nyolcvanvalahány évek óta Gál András a legmélyebb istenfélelemben szolgált, ahol az istenhit megszenvedésénél nagyobb fájdalmakat csak magyar voltának visszafojtott, keserű megvallása vagy eltitkolása hozhatott. Mert úgy kellett véle élni, mint valami titkos bűnnel, valami mélyen bujkáló kórral, akár a virágnak, melyen titkos féreg foga rág, s amely fölött requiem quantispace-t sóhajt a hervadás.

Hol vagy, István király? – énekli, esdi szemrehányó sóhajtozások közepette, remegteti ránk vigyázzba riadozó kérdőjelét a lelkiismeret-furdalásnak, ha nem is százak, de kettő helyett bizonyosan – merthogy ők ikreknek indultak, de egynek születtek: négy vesém van, hat ujjam, mint a táltosoknak –, kérdez, nem felelősségre apellál, csupán elréved: hol vagytok, hol voltatok, ti királyok, ti szentek, ti Istvánok, ti Kárpátokon túli tündöklő esztella mariszok, minékünk immár csak hullócsillagok… „Hozzád fohászkodunk / árva maradékid…” , hol vagy, István király? – kérdi éneklőn s jogosan a szőlőhegyi jó öreg deák, mert innen, Moldovából, az egy pusztinai templomot kivéve, amelynek oltárképén Nagyasszonyunk oltalmába ajánlja koronáját, országát, népét a nagy magyar király, innen végképp kiűzetett… Szőlőhegyen Gál András 1985-ös nyugdíjazása után, 1987-ben cserélték le az oltárról a Szent István-freskót, szentelték át a templomot Szűz Mária, Mennyek Királynője tiszteletére. Azóta „Nem szűnnek iszonyú / Sírástól szemei”, az öregdeák, aki golgotás életében ötvennégy páter alatt szolgált, templomba, ha olykor eljár, messze elkerülve a szőlőhegyeit, bemegy Târgu-Ocnára (Aknavásárhelyre), vagy átbotorkál a szomszédos Szitásba, melynek templomát a legsötétebb kommunista időkben, engedély nélkül ő építette, a Gorzafalva mellőli Herzsáról, ahonnan elfogytak a hívők, valamikor 1979-ben, szabályszerűen átlopták a pusztulni indulót. Nagyasszonyunkhoz, „Mint magyar hazának / Hű királynéjához”, ott is zsolozsmázhat, de már csak a négy konyhafal között szólhat esdeklése: „Tekints, István király, / Szomorú hazádra, / Fordítsd szemeidet / Régi országodra.”

Hol vagy, István király? – kérdi, mintha tőlem… Én nem vagyok sehol, nincs mit feleljek már a kérdezőknek…

Hol van az az ország, hol az a haza, mely „Virágos kert vala /… / Mely kertet öntözé / Híven Szűz Mária /… / Még életedben minket / Néki ajánlottál / És szent koronáddal / Együtt feláldoztál”? Az az ország Gál András számára végzetesen messzire került, nemcsak fizikailag, hanem álomilag is. Pedig egyszer, aradi katona korában, a harmincas években „majdnem rátevém lábomot a gránickőre”, onnan gyalog is eljutott volna azoknak a „vitézlő karoknak” gyöngyökkel ékesített maradékáig, a Szent Jobbig, hol „Katolikus hitnek / Bő volt szép virága!”. Ez éltette őt nyolcvanhat évek óta Moldvában, ez a tékozló remény, ez a szinte túlvilági vágy, s élteti talán még most is, hogy szemeivel láthatná azt a hatalmas koronát, kezeivel érinthetné azt a csodatevő ereklyét, az augusztus 20-i körmenetben együtt énekelve a sokasággal: „Ó, Szent István, dicsértessél, / Égen-földön tiszteltessél, / De főképpen nálunk ma, / Mint hazánk fő oszlopa…” Ó, a nagyapának, a deákdinasztia-alapítónak, vagy ahogyan régebb nevezték a magyar kántorokat, a „száraz papnak”, az 1860-ban a háromszéki Bélafalván született Gál Antalnak könnyű volt, mert bécsi fogságból Budán át, Tatrosvásár felé jövet láthatta, érinthette, ujjongón áldhatta a magyarok „tündöklő csillagát”, neki még románul sem kellett megtanulni, de a többi „Gál-deák”, akik között Gál András a hetedik, csak a szép Ungária iránti vágyakozással maradt. Az egyre titkosabbá válóval, az egyre mélyebbre bujdosó, vándorló aknaszilánkkal, amely András bácsiban két embert, a meg sem született ikertestvért is pusztítja, keseríti, duplán fáj minden a testben, a lélekben megszámlálhatatlanul sarkosodnak karcoló darabjai az anyanyelv töredező freskóinak, kinek romjait is alig-alig érték már a fiak-lányok, hát az unokák… Talán csak a szebbekkel, a Székelyföldre kimenekedettekkel marad meg az ének, ha megmarad. Itt, Szőlőhegyen, az „öregdeák” Gál András ajkán egyre halkabb a szó, egyre gyöngébb a vágy, vékonyodik a remény a Szent Jobb érintésére, a Szent Korona látására. Marad a sírás, a keserves esdeklés Szent István királyhoz, amíg csak él ez a földrengéses arcú, áldott öregember. Aztán eljön majd a csönd. De az sem lesz már a miénk.



A sors úgy hozta, hogy egy időben elég gyakran megfordultam, anélkül, hogy tudtam volna a hely fontosságáról, a delnei Gál-porta tájékán. Ott állt az utam mentén valamikoron, alig egy évszázaddal előbb a Gál-kúria, amelynek mára se híre, sem hamva, de az üres telket ma is Gál-kertnek nevezik. Ott jártam el előtte Csathó Brigitta szépleányék házához udvarolgatni, aminek kisebb-nagyobb válságok után az lett az eredménye, hogy valamikor 1970-ben elvett férjül. Delne felső felét szinte kizárólag a Csathók lakják, valamikor az egész falurész egy összefüggő birtok volt. Ha nem is voltak primorok, de a nagyobb rangú lófők rendjébe tartoztak. A nyolcszázas években az anyakönyvben még nobilisként vannak beírva. Igaza van tehát feleségemnek, valamikor egész biztosan nemesek voltak, nem kis szerepet vittek Csíkszék életében. Náluk a családi emlékezet valamivel végesebb, ő már a nagyapját sem ismerte, de Csathó Jankót a rendtartó székely falu példaadó személyiségeként emlegeti valahányszor, aminek bizonyítására a végrendeletét mutatja föl. Én az egész irományt csodálatosnak tartom. Példamutató, ahogyan vagyonát a parcellák pontos megjelölésével négy fiának, Gézának, Ferencnek, Bélának és apósomnak, Györgynek szétosztotta. Mind a négy fiú a külső birtokok mellett bentvalót, épített telket kapott. De a leányok – Vilma, Viktória és Róza – is megkapták a maguk kisebb birtokrészét, szerves tartozékaként a perefernumleveleiknek. Mi több, olyan kitét is olvasható a végrendeletben, hogy Béla és Gyuri bizonyos kinti parcellák ellenében kötelesek kistafírungozni a legkisebb leányt, Rózát, aki aztán a híres csíkszeredai fogadóshoz, Dombon Lajihoz ment feleségül, aki a Hargita alatt, a Don-kanyarnak nevezett részen, az Udvarhely felől jövő országút mellett tartotta fent máig is emlegetett Dombon Lina nevű csárdáját. S ahol oly szomszédháborúk dúltanak a hetvenes években a Búzás családdal, amíg ki nem ürült a hajdani nagy élet. Laji bácsit egy kaszával vágták ketté, talán az egyik fiát is megölték, a Búzásoknál is volt áldozat, Róza nénit pedig elütötte az udvarhelyi autóbusz. Ilyen ez – mondta egyszer apósom –, ahová egyszer betör a baj, a pusztulás, addig nem hagyja magát, amíg mindennel nem végez. Csathó János végrendelete a legjobb példája a rendnek, a szervezett közösségi élet alapköve. A nagycsalád békéjének volt a fundamentuma. Nem is volt soha harag, veszekedés Csathó János utódai között. Ó, mily ritka ma már az ilyesmi, most, amikor újból visszajöttek a birtokok, per per hátán, szülő gyermekkel, testvér testvérrel perel, tömik az ügyvédek mind hatalmasabbra duzzadó bugyellárisait.

Nem tudom, miféle baj törhetett be a delnei Gál-portára, hisz ma nincs már emlékező, se dokumentum arról, hogy miért tűntek el a Gálok a faluból. A diófára még jól emlékszem, amely a Gál-kertnek nevezett üres telken állt. Maga a telek is neves helyen van Csíkdelnén, hiszen a kapuval átellenben, az út túlsó oldalán a Gegők-csorgója fontos közösségi tér volt hajdanán, egy télen-nyáron üde, tiszta, hűvös, bő hozamú forrás vize csörgedezett a favályúba, egészen addig, amíg a forrást be nem fogták a faluban kiépített vízvezeték táplálása végett. Azóta más forrásból kapják a delneiek az ivóvizet, de a Gegők-csorgója végleg eltűnt. Hat, hét (?) évnyi udvarlásom idején négy-öt kilométernyi gyaloglás után jó volt itt inni, megszusszani, a szerelmi áriák előadásához levegőt venni, bajuszt pödörni, vallomásra küldeni szívünket, ha már „bőcs” Pálfalváról a lányok után cifra Delnére járunk, minekutána a falu alsó végében lakó első szerelmünktől, a gyöngyszemű csitritől kosarat kapánk, kénytelenek levénk a legfelső végre menni…

A csorgóval szemközt áll a Gál-kert düledező deszkakapuja, a fene gondolta volna egykori arra járkálásaimban, hogy lesz hozzá némi közöm. Véletlenül tudom meg, hogy ez az a kert, amelyet néhai Gál János nejem dédapjától, nevezett Csathó Györgytől vásárolt meg anno dacuma. Feleségem pereskedő unokatestvéreinek beszédéből derül ki, hogy a Gál-kert miként került ismét Csathó-kézbe. Apósom Béla nevű bátyja, aki a közelben lakott, vásárolta meg valamikor az ötvenes években az akkor Brassóban tanuló nagyobbik fiának, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd hazatér.

Nem tért haza. A Gál-kert viszont árván, üresen ott áll, még jól láthatóak az egykori udvarház alapjai. De hová tűntek a Gálok Delnéről? Mára hírmondó sincs belőlük a faluban. Egyetlen nyomot találok a temetőben: Gál János százados sírjával átellenben ott áll fiának, Gál Sándornak és feleségének, Bocskor Ámáliának a síremléke. Ennyi. A lányokat értem, azok mennek az emberek után, de hová tűnt el Delnéről a hat fiú? Igaza lett volna az öreg Gál Jánosnak, amikor azt írta, hogy átok ül ezen a házon?



Hatodik napra már csak két sír marad, amit fel kell ásnom. Az egyik a Sutri Salamonoké, akik Laci nagyapámmal voltak szomszédok, unokatestvérek, s akiktől apám 1949-ben megvásárolta a 1776. szám alatti bentvalót. A másik Gál József üknagyapámé, a százados öccséé. Közel a kettő egymáshoz. A Sut­ri­kéval kezdem a munkát. Az újabb sírhelyekhez viszonyítva megsüllyedt, de szilárdan áll a csillagfürt bokrok elvirágzott korói között. Először a csillagfürt csokorékokat feszegetem ki, majd a perjés gyepet forgatom fel. Fél napom rámegy, amíg kirázom a gallokból a burjángyökeret, s elgereblyézem az agyagos földet. Három ölnyi gazt hordok ki a szemétdombra. A jövő tavaszra gondolva a csillagfürt bokrokból néhányat visszaültetek, s belocsolom. Béke veletek, Sutri Ágostonék, kiknek a házában olyan riadalmasan szép volt gyermekkorom, ifjúságom.

Gál József (1823–1894) és Biró Marcella (1828–1899) andezit sírkeresztje egy kicsit befele dőlt. Hónaljában elsőszülöttük, Gál Elek (1861–1918) római katolikus pap, műkőből állított síremlékével, akinek tusnádfürdői villájáról egy amatőr temperafestmény maradt emlékbe. A helyzet változatlan, itt is ugyanazok a teendőim, mint az előbbi sírhalomnál. Cigarettaszünetben eggyel arrébb lépek, s szembenézek Gál Ignácz (1869–1924) úrral, kinek műkő mellszobra úgy áll az oszlopfőn, olyan optimistán, egy kicsit hetykén, felfele néz a világba, mintha semmi köze nem lenne az elmúláshoz. Ő volt Gál József fiai közül a másik, akit taníttattak, akiből magas rangú vármegyei tisztviselő lett. Gál Andrásról, az erősről, a hősről már szóltam, a negyedik, legkisebb fiú, Gál Jankó nyughelye arrébb fekszik, gazdája van. A 19. század gyermekei ők, a kettős Monarchia tündöklésének és alkonyának megtestesítői, a Csíkpál­falván maradt Gálok prosperitásának hirdetői, akik pár évszázad vergődés után végre úgy éltek, mint a révbe érkezettek, a „sohasem halunk meg” optimizmusával, millenniumi ünnepségek, az euforikus századforduló bűvöletében, joggal reménykedve abban, hogy a 20. század is éppúgy nekük fog állani, mint az elmúlt második fele.

Gál Zoltán nagybátyámmal fiágon a pálfalvi Gáloknak a Gál József–Gál András–Gál Dezső vérvonala kiszárad, megszakad. Bármerre tekintünk, minde­nütt csak leány születik. Gál Dezső nagyapa hiába akarta taníttatni, pantallós embert faragni belőle, ő nem és nem akart többet, mint harisnyában járni, kaszálni, gazdálkodni. Az lett belőle, kitűnő mintagazda. S az is maradt volna bizonyára, ha nem virnyul föl a kommunizmusnak bíborló hajnala. Két gyönyörűséges sárga lova volt, csillagos homlokúak, bokájuk fölött fehér karmantyú, talán utolsó példányai a valamikori híres székely lovaknak. Dacosak voltak, mégis szelídek, s én imádtam őket. Ha lehetett, mindig köröttük idétlenkedtem, s minden percet kihasználtam, hogy bátyámmal s lovaival lehessek. Tavaszi szántástól őszi vetésig, erdőléstől havasi kaszálásig, mindig ott lófráltam köröttük, bátyám pedig egyenes derékkal, büszkén ült a bakon, ügetőre cúgatva Bubit és Csillagot, „Istánka, az áldóját”, dobott fel az égre, kacagott, kacsintott felém, mintha én lettem volna az a hiányzó fiú.

Nagybátyám sárga paripái kétszer is megölhettek volna. De a ló sokszor okosabb az embernél, akire ha kell, jobban tud vigyázni, mint őreá az ember, aki majdan vágóhídra küldendi. Az évre pontosan nem emlékszem, valamikor az ötvenes évek közepén történt. Egy fél nyáron át én őriztem őket a legelőn. A kiscsikós Csillag miatt nem lehetett fogatolni őket, egyesbe fogni pedig a herkópáternak sem lehetett, rúgtak, prüszköltek, sehogyan sem maradtak el egymástól. Na jó, akkor legeljetek. Bátyám, ha mezei munka akadt, befogta a teheneket, én pedig minden hajnalban oldalamon a kicsid tarisznyával, vidáman, fütyörészve baktattam a Csordajáró úton a lovak után. Az otthonról elcsent kockacukrokkal annyira magamhoz édesgettem a kiscsikót, hogy soha nem maradt el a kezem alól. Volt ott egésznapi hanczúr-panczúr. Talán ezt unta meg a kanca, amikor egy alkalommal a Nyíroldalon kikapaszkodóban megrúgott. A kiscsikónak bizonyára eljött a szoptatási idő, ficánkolva ugratott az anyja felé, nyomában én, amikor egy lenge, akár tapintatosnak is nevezhető lópata találta telibe mellemet, minek folyamányaként három-négy hátra­bukfenccel a vízmosásban landolék. Ha erőből, dühből, húsz centivel fennebb jön az a rúgás, akkor kámpec. Az én cukros lovaim azonban ennél értelmesebben viszonyultak pásztorukhoz. Maradt ugyan bennem egy kis ijedtség, meg a tanulság, hogy nem tanácsos a ló faránál csikójával rakoncátlankodni. Az esetről mind a mai napig mélyen hallgattam, hiszen butaságom történetének egyik epizódja ez.

A másik durranást azonban nem titkolhattam, mert nyilvánosan, több szem láttán történt. Bátyám kőistálló építésébe kezdett, a régi, évszázados facsűr helyébe. Nekikezdtek bontani. Lebontották a magas, zsindelyes sátor­tetőt, az ép, megfeketedett szarufákat faragták négyszögletesre az udvar közepén. Én pedig ha valamire, valahová felmászhattam, akkor fel is másztam. A félig bontott épület koszorúfáin kosornyáltam mezítlábasan körbe, amikor alulról valaki felszólt, „szállj le onnét, te kölyök, mert leesel”. Jó, leszállok, de nem oly körülményesen, lefele araszolva a létrán, hanem hipp-hopp, két ugrás, és máris lent vagyok. Először a régi istálló fölött lévő szalmatörekbe s aztán tovább a csűr földjére. De semmi tovább, a szuvas, elöregedett istállópadlás, mint vékony jég a tó vízén… Épp a lovak közé estem, akik talán nálamnál is jobban megijedtek, kétfelé ugrottak, első lábukkal bele a jászolba. Ha a marhák közé esem, azok minden bizonnyal összetaposnak, de a lovak, amilyen hirtelen, megriadva ugrottak szét, éppoly hamar lecsendesedtek, szomorúan, aggodóan néztek vissza rám. Arra eszméltem, hogy bátyám „Istánka, az áldóját!”-tal kikap az istállóból, a fenekemre suhint, s felszusszan. Talán ő nálamnál is jobban megijedt. Csak otthon pityeredtem el, kezdtek hullani a könnyeim, s jajgatásaim, hogy így fáj, úgy fáj… Ebcsont, beforr.



Nagybátyám mintagazdálkodása, amibe éppúgy belefért a lucerna, mint a rost­len, a cukorrépa, immár az új kőistállóban kérődző négy simmenthali tehéntől este-reggel csarnokba hordott tej, az öt-hat hízó disznó, takarmány­szecs­káló a csűr közepén, pedantéria, kínos tisztaság, rend mindenütt… A kollektivizálás mindezt derékba törte. Az ötvenes évek végén szervezett társulásokat még el lehetett viselni, hisz azonkívül, hogy tagosítottak, s megszüntették az otthoni cséplést, kivitték a faluvégi szérűre a beszolgáltatások közvetlenebb állami kontrollálhatósága miatt, még mindenki a maga gazdája maradt.

1962-ben, a kollektivizálás befejezésekor azonban ő is a közösbe kényszerült. A kényszernek, a zsarolhatóságnak a kézenfekvő indítéka a három jól tanuló, további iskoláztatásra szánt leánygyermek volt. Egy ideig, miután mindent be kellett adni a közösbe, még a szerszámokat is, istállójában egy tehén, öt juh, egy disznó maradhatott, lovaival fogatosként próbált az emberfelettinél is többet gürcölni a csíkpálfalvi kollektív gazdaságban. Aztán a dübörgő vörös traktorok jöttére magasan elhatározott lótalanítás keretében elvették a lovait, a két sárgát, ki tudja, melyik vágóhídra került Bubi és Csillag. Egy időben talán még brigádos is volt, de nem és nem, nem lehetett élni, tisztességesen családot tartani. Beteljesült fölötte is a József Attila-i „hol lehet bakter, azt kutatja” szomorúsága. Kapus lett a megyénél. Megkeseredett, önemésztő, magába forduló, békétlen ember lett belőle.

Ennek az állapotnak szinte természetes következménye lett egy vasárnap délutáni csetepaté, amelynek ő lett a szenvedő alanya. Azokban az időkben falunk főterén, különösen a kultúrotthonban rendezett bálok alkalmából szinte mindig volt ilyen-olyan lájbitépés, verekedés. Különösen a legények között, amit a szeren lévő kapuk előtt, a pletykapadokra, szakállszárítókra kiült idősebbek, nem túlzok, ha azt állítom, hogy szinte élvezettel követtek. Ezen a vasárnapon arra lettünk figyelmesek, hogy bátyám és Magyar Sándor torkásszák egymást. Ma sem tudom, mi okból. A ricsajnál, az egymás káromlásánál, az „állj meg, mert kiontom a beledet”-nél lehet, nem lett volna nagyobb malőr, ha oda nem rohannak a Magyar rokonok. Magyar Sándor Bálint nevű bátyja, nem tudom honnan került oda, egy késefával olyant sózott bátyámra, hogy földig esett, az csoda, hogy nem szakadtak le a veséi. Sok lúd disznót győz, tisztességesen eldöngették. Meggörnyedten, vérző ábrázattal vánszorgott be a kapun. Én akkor Gál Dezső fiát megsirattam, máig furdal a lelkiismeret, hogy kamasz gyermekként nem szaladtam segítésére. Soha nem szerettem ezeket a főtéri vasárnapokat, a zuvatoló, fostkavaró, szóhordó népséget.

Keservemben lementem Alszegbe kicsi nagyanyámhoz, aki csak annyit mondott, hogy szegény Gálok. Tudhatott ő valamit, hiszen amióta Csíkszent­királyról férjhez hozta Laci nagyapa, mindig szomszédok, komák, rokonok voltak valamelyik csíkpálfalvi Gállal. Az igazságos hősökkel.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben