×

Sötétben síelni

Térey János

2014 // 10
„Jól aludtál?”, kérdezte Mátrai Ágoston a feleségétől.
„Mintha sötétben síeltem volna – felelte
Fruzsina. – A sí nem volt igazi, a sötét igen.”
„És hogy boldogultál?” „Siklottam lefelé,
Mint máskor, csak éppen sötét volt,
És a hó fekete, nem világos.”
„Jól ment a síelés?” „Tudod, mire jöttem rá?
Arra, hogy sötétben az ember
Ugyanúgy síel: fegyelmezetten és jól.”
Mátrai figyelte a kedvére való,
Félurbánus, félvad svábhegyi hóhangulatot
A nátriumlámpák sárgás fényében.
„És egész éjjel síeltél, szívem?”
„Dehogyis, később már jól és mélyen aludtam.”
„És én?” „Velem voltál te is, aludtál, mint a tej.”
„Na, képzelem…”, bólintott Mátrai.

Most sötétedett be. Kimentek az erkélyre nagykabátban.
Fruzsinának a csillagos égről mindig
Eszébe szokott jutni a Drakonida meteorraj
És esküvőjük őszi napja;
Annak a másnapján kettesben
Sétáltak föl az Erzsébet kilátóhoz.
„Mondd, szoktál te gondolni mostanában
Bármilyen égi jelenségre?”,
Kérdezte óvatosan, ahogy a férje szemébe nézett.
„Égi jelenségre, én? Dehogy – állította
Ágoston ravaszul. – Csak néha… nagyon néha
A Drakonidák meteorrajra.” „Uhh.” „Tudod, az esküvőnk
Éjszakáján volt az az emlékezetes csillaghullás.
Na, szívem, hány pontos válasz?”
„Tíz, piros pont. Addig jó nekünk, amíg odaföntre gondolsz”,
Sóhajtott Fruzsina, egy vörösáfonyás
Nugátot ropogtatva lassú élvezettel.
Végre! Most legalább túl van rajta.
Napokig, hetekig nem mert rákérdezni, mert úgy érezte,
Hogy túl sok múlik egy igenen vagy egy nemen.

„Te vagy az én legutolsó szerelmem”,
Mondta Fruzsina. „Te is az én
Igazim és legutolsóm.” „Ez biztos?”
„Biztos – válaszolta Mátrai. – Kívánjunk valamit?”
Fruzsina fölpillantott az egykedvű égboltra.
„Kívánjunk, persze, csak ne túl sokat.”
„Nem is szabad olyan fenenagy dolgokat…”
„Igazad van, mert a végén minden megvalósul,
És mi meg besokallunk ennyi jótól…”
„Legyen már vége, nem?!…” „De amit most kívánok,
Azt szeretném is megkapni, világos?” „Fönnhangon
Vagy magamban kívánjak?” „Magadban, kicsikém, még szép.”

Álltak, Mátrai lefelé bámulva zavartan,
Fruzsina sugárzóan mosolyogva.
„Mi valahogy mindig ki voltunk téve annak,
Hogy megkapunk mindent.” „Ezt a karácsonyt is…”
„A faállítás nekünk együtt… hányadik is, Ágoston?”
„Hm. Ez a harmadik, ha jól számolom.”
„Ha éppen faültetéssel vagy elfoglalva,
És azt mondják, hogy jön a Messiás,
Akkor előbb fejezd be az ültetést,
És csak utána menj fogadni őt.”
„Pedig ez az ő életfája.” „Pont
Azért ne kapkodj. Ő se kapkodott soha.”

„Látod? Egyesek rénszarvasaganccsal a fejükön
Fényképeszkednek a Városkút előtt.”
„Jó lesz most nekünk a nyájas Zugliget?”
„Szent délután mindig a legjobb.”
A buszon hegyről lefelé ült néhány hangos őrült,
Kiszúrták maguknak a legcsinosabb lányokat,
Azokat provokálták grimaszolva, vagy kinézték a zsömlét
A jószívű utasok szájából.
Mátraiék
Az erdei kempinget vették célba. Ami ilyenkor üres,
De a jégpályája roppant népszerű. Azok körében,
Akiknek messze van a Liget, de a Duna is.
Valaha villamos-végállomás volt, fölhagyták vagy ötven éve.
A buszmegállóval szemben a kihívó Tündérszikla fehérlett.
Ahol a hajdani sínek bekanyarodtak
A hegyorom és a Fácán-domb közötti,
Tölcsérszerűen beszűkülő mészkőszurdokba,
A völgy bejáratánál két kiszuperált,
Horpadt villamos állt. Nyaranként
Palacsintabüfének használták őket.
Az elkerített kőlépcsőt a domb alatt
Pajtába való szerszámok lepték el,
Hordók, prések, kádak és egyéb szüreti kellékek.
Alighanem egy régi ösvény kezdete volt ez a lépcső
Föl a lankára, a környékbeli iskola felé;
Megvolt odalent a favázas, keramitkövezetű
Utasváró, masszív padokkal és bokszokkal,
És megvolt a menetjegyiroda is mint olcsó vendéglő.
Vadszőlő csupasz indái futottak föl
A faragott faverandára, ami a hegyvidék
Elmaradhatatlan fétise volt.
Ki sem látszott a hó alól a zöld bádogtető.
Fruzsina és Ágoston ezúttal nem csatoltak föl korcsolyát,
Inkább beültek a kályha mellé. A férfi forralt bort,
A nő teát kért. Általában itt búcsúztatták
Az évet, amióta fönt laktak a hegyen.

Fruzsina csodálkozott is, hogy idén
Mennyire simán megy minden:
Sehol egy hívatlan látogató,
Nincs tolakodó telefon, se baleset, se rossz hír,
Még csak egy veszekedés se kettőjük között.
„Emlékszel még a legelsőre?”, kérdezte Fruzsina,
Miután Mátrai aprót hörpintett a borából.
„Legelső mire?” „Na, vajon mire! A legelső fára.”
Mátrai kicsit elgondolkodott, nem kapásból vágta rá:
„Aha. Annyi dereng, hogy fölfelé kellett nézni.
Alulról kémleltem, ott állt az almárium tetején.
Úgy két és fél éves lehettem. Vera biztos volt benne,
Hogy biztosan lerántanánk, ha nem én, akkor az öcsém.
És ebben anyámnak mélyen igaza volt. Ebben igen.
Valódi gyertyák égtek. Tűzveszély, ahogy kell:
Még orromban az égő tűlevél szaga,
S úgy rémlik, bölcs aranydiók lógtak a fán.”
„Hogy képzeljem? Ötven fő a kandalló körül?”
„Dehogy, nem voltak tömeges karácsonyaink.
Vera annál sokkal nehezebb ember volt,
Hogy komoly közösségeket tartson össze évekig
Rugalmasan… vagy legalább viharosan!
Lekoptak még a hívei is, a törzsgárda,
Nemhogy a tömeg… Vedd hozzá, hogy abban az időben
A csillagszórók egyharmada besült.”
„Á, a szocialista ipar…” „Az esküvőnket
Pont nem érte meg Vera.” „De te tetszettél neki.”
„Igen, mondta.” „Szóval komoly
Szűrőn mentél át, tudjál róla.” „Tudok.”

Zselés meg kávés szaloncukor hevert
Asztalukon egy apró háncskosárban. Az ízéről
(Nem tudná megmondani, miért:
Talán a békebeli zselé miatt?)
Laci bácsi jutott Mátrai eszébe,
Nagybátyja, a karizmatikus filológus,
Anyja testvére, akit a legjobban
Éppen Vera utált. A sors tréfájaként
Mindketten ugyanabban az évben haltak meg:
Laci, ez a rozoga vénember túlélte
Elpusztíthatlan húgát is pár hónappal.
Micsoda szívósság, bravó!, gondolta az unokaöcs.
Azért szomorú sors. No de mégis jobb,
Hogy azt már nem láthatja, mi lett
Magyarországból az utolsó nyolc évben.

„Képzeld el, idén a saját receptemet sütöttem”,
Jelentette be ünnepélyesen Fruzsina,
Amikor délután, elég sokára előkerült a konyhából.
„Forradalom… Na, ki vele, mi az?” Fruzsina
Szinte kiénekelte a választ: „Baconös-paprikás,
Tejföllel meglocsolt rácponty, da-da-da-damm!” „Ó, ó, ó!
Jól értettem, drágám, fölülírod a hagyományt?
Fogod magad, és egyszerűen leváltod
Az anyám aszalt szilvás pulykáját?”,
Hitetlenkedett Ágoston. „Kedvesem, édesanyád
Emlékének áldás, de ez a mi kettőnk élete.
Jó kis ponty ez! Mert ha már hal, én nagyon
Kárhoztattam egész életemben
A karácsonyi rántotthal-sütőket.”
„Étolaj, brrr!” „Édes Istenem, neee!”
„A töltött káposzta sem a mi esetünk.”
Fruzsina megnézte magát a tükörben:
Visszafogott gyöngyházfény az arcán,
Aranyos-bronzos szemhéj, de az is csak diszkréten,
Hangsúlyos szájfény és rúzs…
„Nekünk túl vastag az alföldi iskola.”

De csitt!… A démonűző csengettyű
Most szólalt meg a hátsó szobában!
Akárhogy is, ide angyal érkezik.

Ágostonnak éjjel az album
Fotóiról eszébe jutott az utolsó valódi július.
„Szeretem a nyarat. És hiányzik.
Felejtem is, hogy milyen.” „Hiányzik, amikor nyáron
A tálalónkon hangyasztráda vezet át?”
„A földszinti lakások átka… Ez az ára a jólétünknek:
Hogy van száz négyzetméterünk
Szembehelyezkedve az erdővel…
S hogy Budán és erdőben élhetünk!”

Mátrai gyűjteményében akadt egy
Ellenfényben fotózott, némileg kiégett fölvétel.
Értéke, hogy az idillről. „Ez hol is van?” „Jürmalában.”
„Jürmalában? Az pedig?” „Lettországban, a tengerparton,
Fönt. A kereskedelmi attasénk fotózta.
Az volt a magány utolsó éve. Azután már te jöttél.
Akkor láttam utoljára valódi nyarat is,
Akkor, régen, Jürmalában…
Amikor követ koromban a tengerparton sétáltam…”
„Az utolsó nyáron?” „Igen, az egyik utolsón.”
„Azt mondják most klímaoptimumnak…”
„Azt, aha. Ami túlzás, mert a kánikula név illeti meg.
Nos, haladtam, folyamatos sirályvijjogásban…
Most is hallom, hogy a bódék felől
Édes, szlávos popzene szivárog.
A vízzel párhuzamosan futottak
A ritkás nyíresek. Ha nyár, ilyennek imádom.”
„Imádod, persze, de csak bizonyos föltételek mellett
– Nevetett Fruzsina. – Például ha semmiképp sem
Marjul ki az érzékeny bőröd a forróságtól.
Például ha mindig fújdogál egy kis pacifista szellő.”
„Igazából mindig utáltam, szívből utáltam…
Csak temetni szerettem a nyarat.
De azt aztán nagyon…”,
Vallotta be Mátrai.

És máris orrában érezte
Az orrfacsaró savószagot a rigai tejcsarnokból,
És a halasok szagát az ottani nagypiacról.
Az a látvány is bevillant neki,
Amiről most nem annyira volt kedve beszélni,
Pedig amúgy hosszasan és szívesen…
A tengerparton egy hirtelenszőke,
Tizennyolc éves bombázó tűnt föl
Forrónadrágban. Halványbarna, egészen kihívó,
Szeplős combjai voltak, és arany szandált viselt.
Bordóra festve a kéz- és lábkörme.
Ő volt az akkori barátnője, Aija, rigai lány;
Lekerült róla minden hamarosan egy dűne mögött.

És ő, Mátrai? Hogyan lássa akkori magát?
Mint egy… korosodó… specialistát?
Hát nem is mint egy vén kujont.
Vén, ugyan? Hiszen akkoriban még ötvenéves sem volt,
És az ötven: az új harminc. (Vagy az csak a nőknél érvényes?)
Nem lehet kujon sem – vagy mondjuk szebben –:
„Huncut kópé” a szó elmarasztaló értelmében,
Mert az a nők imádatán túl valamiféle
Pajkosságot is föltételezne, ami alkatilag nem stimmel.
Ő sokkal inkább komorságra hajlamos;
És egyébként pedig vérmesnek mondható,
Hisz a hormonjai valóban tombolnak időnként,
Például amikor a divat
A torokszorítóan feszes csípőnadrágokkal
És tizenkét centis tűsarokkal támogatva
Megint a női segget állítja középpontba,
Ami szimpatikus döntés. Sokszor behavazódik,
Aztán mindig újra előkerül ez az olcsó, de hatásos trend.

Mátraiék éjfélkor észrevették,
Hogy egy kisebb vaddisznócsorda csörtet át a kert alján,
Ropogtak a gallyak éles patáik alatt.
Békésen átvonulnak alattuk, tisztelve a kerítést.
„Ősszel mennyire meglepődtél,
Hogy már a víztoronynál látod őket.”
„Hát igen – bólintott Mátrai. – Azóta
Kondába verődve járnak az utcákon,
Sőt állítólag odáig fajult a dolog,
Hogy legutóbb a Szent Orbán téren
Próbáltak befogni egy magányos süldőt.”
„A bulvársajtó azt is tudni véli,
Hogy ez a süldő szökevény az elnöki rezidenciáról…
Megírta az újság, hogy egy bizonyos Goni eltűnt!”
„Goni eltűnt, és azóta a párja, Sanyóca is lelépett!
Mindketten az Elnöki Disznók közül.”
„Elnöki Disznók! Megőrülök”, visított Fruzsina.
„Ez utóbbiak, hála Isten, szelídek…”
„Szelídített vaddisznók? Akkor csak egyszerű cocák.”
„És újabban házhoz jönnek. Betörtek ide is?”
„Még nem, édesem.” „Csoda,
Mert ennek a fonott drótkerítésnek kéne
Föltartania őket… se fémtüskék, se beton.
Elég tépázottak a védműveink.”
„Mindent fölfaltak már, hiába túrják szét nekünk
A kertet a kis piszkok”, mosolygott Fruzsina.
„Ez a mai igazán nem randalírozós csapat.”
„Mindig a süldők csinálják a balhét. Meg az ifjak.”
„Képzeld, már a följelentgetős lakók se kérnek
Az önkormányzattól befogást…
Valamiféle cinkosság, sőt összetartás
Fejlődött ki az éhező vadak és a vacogó emberek között,
Akik levadászás helyett elkezdték
A vadak etetését. Valahogy megszokták egymás társaságát:
Előbbiek urbanizálódtak, utóbbiak barbarizálódtak…
Az Ember és a Vad már-már szimbiózisba került.”

Utána két szilvakék formaruhás polgárőrt
Láttak elhaladni a lépcsőn. „Gonit és Sanyócát keresik!”
Csatakészültségük mérsékelt volt: géppisztoly helyett zseblámpa
És „elektromos fáklya” csüngött az oldalukon.
Karszalagjuk volt a kerület kilátós panorámájával.
„Tessék, a polgárőrök disznókat keresnek…
Ez a legnagyobb problémájuk, miközben
Szervezkedik a kormányellenes terrorizmus!
Naponta őrültek randalíroznak a buszon,
Fokozottan romlik a közbiztonság…
Valakik letördelik az ablaktörlőket,
Pedig az érintetlenség a környék védjegye.”
„Egy telefonbetyárt is keresnek, aki ismert nőket zaklat…”
„Az még mindig nincs meg?” „Nincs hát.”
„Szerinted megint a fundamentalisták?”
„Nyugi, mindenhol azért tényleg nem lehetnek ők.”

Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben