Mezey Katalin: Ismernek téged

Mezey Katalin szöveguniverzuma tovább gazdagodott. Az új könyv, amely egy novellafüzért (A kidöntött kerítés) és két drámai tömörségű kisregényt (Ég a város; Ismernek téged) tartalmaz, a szerző alighanem legfontosabb írói vállalkozása. Erről a következőket nyilatkozta: „A kétezres évek elején elkezdtem írni egy százágú regényt. Száz kis történetre gondoltam, amelyek regénnyé állnak egybe.” A regényvízió érezhetően meghatározza az egymást folytató és értelmező elbeszélések légkörét, amit csak tovább erősít a kötet Jókai Anna által említett írói fogása, hogy a mellékszereplők egy más vonatkozásban főszereplőkként tűnnek fel. Önmagában ez a körülmény, hogy egy komplex „emberi színjáték” megírása lebegett Mezey Katalin szeme előtt, azért fontos, mert a hagyományosan nagyregényt feltételező valóságot erősen leszűkített terjedelembe kellett belehelyezni. Ez a leszűkített tér azonban izgalmas prózapoétikai kérdéseket vet fel. Ábrázolható-e egyetlen ívben a negyvenes évek Magyarországának kataklizmája, a háború utáni néhány év, a diktatúra készülődése, majd a Rákosi-korszak és a nyomába lépő Kádár-kor embertorzító hatása? Ábrázolható, de csak gyorsírásszerű sűrítéssel. Mezey Katalin elhatározása, hogy bármennyire is mozaikos módon (Jókai Anna egyenesen mozaikregényről beszél), de a teljességet ragadja meg, szinte kínálta a rendhagyó családregény lehetőségét. Mindezzel együtt újabb nehézségként bukkant fel, hogy az emberi szabadság tere a diktatúrában olyannyira szűk, hogy a hősöket övező cselekvési mezőről szinte nem érdemes beszélni. Valójában a puszta létezéstechnika, az egyre zordabb körülményekhez való alkalmazkodás válik az írások témájává. Cselekvés helyett létstratégiáról beszélhetünk. Olyanról, amelyik a behódolást választja, és olyanról, amelyik képes kicselezni a kort anélkül, hogy az egyén elárulná önmagát, céljait, reményeit.

Az író mindezzel számot vetve egy viszonylag szűk cselekvési térben játszat el egy sötét történelmi korszakot, amely megpróbálta a maga torz képére formálni a társadalmat, az embereket. Természetesen a diktatúra, még ha be is nézett a családok ablakán, nem tilthatta be a létezés alapvető rendjét, sem a gondolkozást, sem az emberi tartást. Mezey Katalin családképe nem függetleníthető ugyan a dik­tatúra intézkedéseitől, attól, ahogy belenyúlt a magánéletbe, hogy megbélyegzett, elítélt, kitelepített vagy éppen likvidált bizonyos embereket, ám azt is észlelni kell, hogy a család mint védő, óvó kisközösség a maga értékrendjével képes volt az emberellenes hatások kivédésére, még mindig képes volt az emberré nevelés feladatának teljesítésére.

A 2003-ban már megjelent A kidőlt kerítés elbeszélései a gyermeki én tudatra ébredésének folyamatát ábrázolják. A kötetnyitó „Vagyok” az önmaga megnevezésére képes „én” kisvilágát állítja szembe a másikkal, a méretei miatt is ijesztő valósággal. A gyermekkor világtudatlanságának hamva, a naivság csak lassan hámlik le, ám addig a magzatburokhoz hasonló védőréteget képez az én és a világ között. Az a tény, hogy az írások, ezek a hosz­szabb-rövidebb expozíciós idővel ábrázolt történetek a fejlődési regények logikáját viselik magukon, az örök emberi történések derűjét árasztják. Ebben a kezdeti időben, amelyhez mérni kell és lehet a személyiség fejlődését, hiszen a gyerekkor éltető erejéből, az ott és akkor megtanult készségekből kell felépíteni a későbbi személyiséget, fontos tanulságok következnek. A gyermeki én idillizálóké­pessége, a biológiai optimizmus a legzordabb diktatúrát is sajátos módon átszínezi az emlékezetben. Ennek köszönhetően az édenkertként megélt kertészet kisajátításának drámája (A kidőlt kerítés) mást jelentett a szülők és megint mást a kislány számára, aki csak megkésve fogta fel a történés egész életre kiható következményeit. Mezey Katalin a gyermeki lélek kiváló ismerőjeként (elég itt szelíd humorral megírt gyerekverseire utalnom) az óramutató precizitásával mozdítja arrább a történeteket, melyek a gyermeki én emlékbirodalmába kerülve egyfajta énmítosszá válnak. Hősei (a nagymama, a szűlők, a báty, a gyereknyelven Vilonkának hívott Ilonka, a teniszbajnok, Aladár bácsi, a Júlia utcai óriás stb.), a kertészetben megélt élmények (sörcsapolás) vagy az első sebességélmény (motorozás) különös jelentőségre tesznek szert. Létezik ugyanis egy olyan élménytömeg, amelynek lelki megélése és megértése lehetővé teszi, hogy a gyermeki én a rituálisan ismétlődő életmozzanatokat magától értetődő ok-okozati viszonyként fogja fel, és ezzel bekapcsolódjon a felnőtt világot jellemző élet- és létszemléletbe.

Az Ég a város című kisregény első fejezete (Kecskék) már egyes szám harmadik személyben folytatja a portrékban elbeszélt családtörténetet. Ennek a ténynek itt fokozott jelentősége van. Az objektív nézőpont alkalmazásának köszönhetően szikárabb és tárgyilagosabb képet kapunk. A hadifogságból hazatérő apa néma szorongással közeledik az ismerős ház felé. „Bevonulása első percétől a hazaérkezésre készült. Ezért tartott ki öreg ezredese mellett, és lépte át nyugat felé az országhatárt.” Ez a sokat tapasztalt, elhanyagolt külsejű férfi a maga kis ajándékával megpillant „kertészetük végében […] egy vígan ugrándozó fehér kecskegidát”. Az életnek ez a jele („Ha a kertészetben kecskék vannak, akkor tej kell, akkor él a család, élnek a gyerekek!”) könnyeket csal a szemébe. Egy egész korszak érzelmi sokkja oldódik fel benne. Az író néhány takarékos mondattal ábrázolja, s ezzel hitelesíti a megrendülést, hogy az egyénben cipelt háború, az egyén terveit elsöprő történelem miképp válhat az apai személyiség s rajta keresztül a családi tudat részévé. A család ugyanis osztozkodás a közösen élt élet eseményein. Ehhez a kiteljesedő érzelmi tapasztalathoz mindenki hozzáadja a maga közérzetét, sorstapasztalatát. Mindebben egy sajátos viszonyulás, életstratégia nyilvánul meg. Így annak tudatosítása, hogy: „Mi szociális emberek vagyunk, de nem szocialisták, mint ezek a maiak.” Az elhatárolódás az új hatalom önkényes, hamis osztályöntudatától nem szorul magyarázatra. Ugyanakkor fontos ez a mondat, mert megérteti a család ’56-hoz való viszonyát. A helyszínek és nézőpontváltások a felgyorsult idő helyzeteit és jeleneteit vetítik elénk. A felfokozott érzelmekből összesűrűsödött várakozás, mint valami elfelejtett érzés, a szabadság mámora, valóságos tömegpszichózissá dagadva az egész országot jellemezte. A család kivándorlási gondolatai, majd a fokozatos visszarendeződés (a téma A lyukak az osztálykönyvben című ifjúsági regényben is felbukkant) érezhetően módosította a család gondolkodását. „Ez az áldozatok forradalma! Az volt valóban. És ismét itthon maradtunk.” Ahogyan ’56 az egymást magyarázó epizódok által válik az epizódokon túlmutató történelemmé, úgy ’57 is egyre újabb jelentést kap. „Ötvenhét tavaszán vert meg először az apám. Nem voltam még tizennégy éves.” A visszaemlékezés, úgy is mint örvénylés, megaláztatás, egyre újabb magyarázatokat dob felszínre. Az eltorzult valóság a legjobb emberekben is töréseket és torzulásokat hoz létre, s persze nem könnyű visszatalálni a régi harmóniába. Talán nem is lehet.

A könyv egységes szerkezetté válását segíti, hogy kisebb-nagyobb múltbéli leágazásokkal és kitérőkkel, de egy jól követhető lineáris időfolyamot ábrázol. A gyerekkortól a serdülőkoron át a felnőttkorig. Az Ismernek téged című kisregényben, hasonlóan a korábbiakhoz, ismét egy újabb nézőpontból tekintünk a korra. Ha eddig a szülők (és bizonyos fokig a nagyszülők) generációjának a család fenntartásáért vívott küzdelme volt hangsúlyos, most az önálló életre vállalkozó felnőtt nő (Éva) szemével látjuk a kort. Nem líraian, nem is drámai színezettel, hanem rejtett vagy éppen nyílt iróniával. Közelebb lépünk ahhoz, hogy a hatalom valódi működését is megértsük. A kisregény pontosan érzékelteti, hogy a józan ész diktálta egyéni értékrend és a felülről elrendelt ideológia mint világmagyarázat közt hatalmas szakadék tátong. Kimondva-kimon­datlanul mindenki érzi, hogy mást mondanak és mást tesznek, hogy egy hatalmas blöff mindaz, amit a jövőről hirdetnek. Akkor is, ha a rendszer a konszolidáció felé araszolván („Aki nincs ellenünk, az velünk van”) tett bizonyos engedményeket. A mű helyszíne, a képzeletbeli Rezesbánya a hatvanas évek Magyarországának tipikus élettere. Túl a Kossuth-díjas vájárok mennybemenetelén, de még nagyon közel ’56 félelmetes szelleméhez. A főhős, a Pestről érkezett, a helyi iskolában már két évet lehúzott, férjezett pedagógusnő gyors elhatározással pályát módosít. A megyei szakszervezet újdonsült kulturális előadójaként mint ügyeletes naiva némi színt visz a kipró­bált káderek világába. Bandi bácsi segíti beilleszkedni. Bandi bácsi, azaz Sováki Endre azonban nem éppen veszélytelen figura. Joviális modora megtévesztő. Jelentéseket készít ugyanis munkatársairól, így Éváról is, mint ezt Karolcsák Péter, aki ugyancsak jó szívvel van a fiatalasszony iránt, árulja el neki. „Bandi bácsi spicli! – mondta nyomatékkal Karolcsák, és jelentőségteljesen a fiatal nő szemébe nézett.”

Karolcsák, akárcsak a többiek, nagyon mélyről, a szegénység bugyraiból érkezett. Nevelőintézetbe került, onnan örökbe fogadta a munkásigazgató-házaspár. A beteges férfi, jóllehet a korszak kifejezései szerint karriert futott be, párttitkár lett és osztályvezető, nem szabadulhat múltjától, emlékeitől. Attól, hogy az őt követő „három gyermeket anyjuk eltette láb alól: csecsemőkorukban megmérgezte őket. […] A rendőrségi nyomozás után került Péter nevelőintézetbe, és ez hozta meg a szerencséjét.” A felvillantott emberi sors csak egyike azoknak, amikben a kisregény bővelkedik. Mindenkinek van valamilyen mentsége arra, hogy mitől olyan, amilyen. Ez a testet-lelket felőrlő folyamat a bányagépek alaposságával, mélyen a felszín és az emberek tudata alatt dolgozik. S eközben a múlt takart és rejtegetett bűnei, a történelem megkövesedett rétegei jutnak felszínre. A szereplők alkalmazkodása jelöli ki sorsukat. Viselkedésük és magatartásuk többet nyom a latban, mint munkájuk. Többek közt azért, mert a kibeszéletlen ’56, majd ’68 paranoiája határozza meg a korszak szemléletét. Éva ugyan nagy reményeket fűz az „emberarcú szocializmus” álmaihoz. A szakszervezeti kórus csereprogramját intéző csoport tagjaként épp azokban a történelemformáló napokban érkezik meg a csehszlovák fővárosba. Hinni szeretné, hogy „ebben a napsütötte, nyári Prágában megvalósul mindaz, ami az ágyú­lőtte őszben a budapesti utcákon elbukott”, ám reményeiben csalódnia kell.

Mezey Katalin műve az egyén történelmi beágyazottságát, a magyar történelmi félmúlt eseményeit vizsgálva a szabadságot félti. Egy olyan jövőt kíván, amely a múlt tanulságaira épít. Tudatában van annak, hogy a normaszegések támogatása, az erkölcsi világrend negligálása, mint erre a 20. század számos példával szolgált, szükségképp életellenes. Vissza kell tehát találni, mint ezt az irodalom szinte minden műfajában alkotó szerző Credo című versében is olvashatjuk, az örök és kikezdhetetlen értékekhez. „Átörökíteni, amit az elődök / a fajta vigaszára felkutattak.” (Magyar Napló, 2014)