×

„egész életében a szeretetvágy fűtötte”

Beszélgetés Ács Margittal Mándy Ivánról

Darvasi Ferenc

2014 // 10
Mikor és hogyan ismerkedtek meg Mándy Ivánnal?

Kézenfekvő lett volna, hogy engem mint Domokos Mátyás feleségét ismerjen meg Iván. Ám annak ellenére, hogy Mátyás jó viszonyban volt Nemes Nagy Ágnesékkel, nem tartozott az Újhold-körhöz, legfeljebb úgy, mint Lator László barátja. A hetvenes évek elejétől rendszeresen írtam kritikákat a Magyar Nemzetbe. Ez a sorozatom hozott össze Ivánnal, amikor recenzeáltam A trafik című könyvét ­– persze elég nagy merítéssel egész prózájából. Ő elolvasta a cikket, és utána találkozni akart velem. Megtudva, hogy Domokos Mátyás felesége vagyok, mindkettőnket elhívott a Különlegességi cukrászdába. Utána is mindig hármasban találkoztunk, például az Operával szemközti Művész kávéházban. Iván imádta a régi kávéházakat. Kifogástalan, úriemberes eleganciával öltözött, öltönyt viselt mindig. Néha pedig otthon, náluk vagy nálunk találkoztunk.

Mennyire mélyült el a kapcsolatuk? Nevezhetjük barátságnak a viszonyukat?

Nem álltunk bizalmas kapcsolatban. Bár tulajdonképpen mindenkivel jól kijött, és akivel jól érezte magát, azzal tartotta a kapcsolatot, mégis: lehet, hogy igazán bizalmas barátja nem is volt. Nem számított segítségre senkitől. Nem tudom, hogy ha például bajba került volna, megkeresett-e volna minket. Ezzel együtt nevezhetjük barátságnak, ami összefűzött minket: a rokon ízlésen, közös élményeken alapuló, feltétlen rokonszenvet, a kellemes beszélgetések hosszú sorát. Főként az irodalmi élet új fordulatairól és a barátainkról beszélgettünk, vagyis tulajdonképpen pletykáztunk. Egyébként én és Iván magázódtunk, fel sem merült, hogy tegeződjünk. Szerettük ezt a formát. Sőt, ő Nemes Nagy Ágnessel is magázódott.

Alapvetően milyen ember volt?

Kiváló megfigyelő. Imádta nézni és megörökíteni az embereket. Nagyon szerette például Kálnoky Lászlót, általában ragaszkodott a Darling-beli barátaihoz. Szinte családi kötelék volt közöttük, az Újhold-kör tagjai mintha teljesen egymásra hagyatkoztak volna. Külön felerősíthette az összetartozás-érzést, hogy legtöbbjüknek csonka családja volt.

Ennek ellenére mindig csípős véleményeket fogalmazott meg róluk. Hiába imádta Kálnokyt, egyfolytában tanulmányozta is. Őt nem merte úgy megírni, mint korábban Végh Györgyöt a Fabulya feleségeiben. Nem merte megírni, és sokat sopánkodott emiatt. Ehelyett szellemeseket mondott róla. Kálnoky egyébként biztosan nem bocsátotta volna meg neki, ha kibeszélte volna őt a novelláiban.

Mándy amolyan testvérharcban állt Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal, de egyszersmind valóban szinte testvérként kötődött hozzájuk. Balázs fiának ő lett a keresztapja. Ez Iván és Ágnes között rejtett feszültséget okozott.

Hogy érti, hogy Iván harcban állt Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal?

Távol állt tőle az az irodalomszervező, kánonalkotó magatartás, ami Ágnesben és Balázsban roppant erős volt. Ő az irodalom hatalmi kérdéseit egyáltalán nem tartotta fontosnak. Természetesen neki is fájt, amikor mellőzték, és örült, amikor már nem állították pellengérre a Népszabadságban sem. Ott ugyanis még a hetvenes évek elején is jelent meg olyan cikk, amelyben Hernádi Gyulát, Mészöly Miklóst és őt megszégyenítették mint állítólagos egzisztencialistákat. Miközben ha már valamit, akkor a nouveau roman szemléletmódját emlegethették volna Iván tárgy- és helykultuszával kapcsolatban, ahogy a bútorokat, lépcsőházakat, trafikokat leltározta. Rosszuleshetett neki ez a cikk, de sohasem panaszkodott, visszamenőleg sem.

A többi újholdas legendájához hozzátartozott a politikai üldözöttségük nem gyógyuló sebe. Ő viszont nem akart mítoszt teremteni magának ebből, keserves sóhajjal intézte el efféle emlékeit, igaz, ha szóba kerültek a szellemi terror „élmunkásai”, összeszűkült a szeme a haragtól. Egyszerűen gyermeki lélek volt, nem volt hajlandó megbocsátani, de már annak is örült, hogy végre nem bántják. Más dolgok kötötték le. Állandóan viaskodott az alkotással. Nagyon lassan írt. Leült egy padra, majd egy másikra, naphosszat kószált a mondataiért. Egyszer megmutatott egy cetlit, amire másfél sort jegyzetelt. Azt mondta, kétnapi munkája fekszik benne. A cetlijeiből, mondatról mondatra rakta össze a történeteit. Lengyel Balázs azt írja a Két Róma című, egyébként elsőrangú könyvében: „hogy Mándy nem költő-e, a fene tudja, olykor biztosan az”. Tény, hogy az írástechnikája inkább költői jellegű volt. Teljesen lekötötték azok a kis dolgok, melyekkel nap mint nap foglalkozott.

Az élet elég kemény feladat volt számára. Borzasztó nehezen ismerte ki magát a mindenna­pokban. Ez valószínűleg a gyerekkorából és a rendezetlen családi hátteréből is következett. A gyerekkorának a mítoszát – az üldözöttség-mítosszal szemben – boldogan dédelgette. Ez fontos volt számára, például az apjával való problematikus viszony, amiről annyit írt. A gyerekkori sérelmek, traumák, gondok élete végéig elevenen éltek benne, míg azokat az inzultusokat, amelyek a pályáján érték, letudta egy-két novellával. Ez tehát Ágnesék és közte nagy különbség volt.

Bizonytalan volt a saját írói kvalitásai tekintetében? Beszélt ilyesmiről?

Nem beszélt. Ha voltak is benne ilyen kételyek – mint ahogy minden valamirevaló íróban vannak –, azokat is belevegyíthette visszamenőleg az apja tetszéséért vívott, élethosszig tartó küzdelem nagy metaforájába. Az apja nem ismerte el őt, így aztán amikor ezt a gyermekkori traumát írás közben újra meg újra át kellett élje, feltehette magának a kérdést, hogy ki vagyok én, mit is ér az, amit csinálok. Fontosnak tartotta az írásait. Nem szerénykedett, nem mondta azt, hogy ne is beszéljünk róluk. Örült, ha szóba kerültek.

Térjünk még vissza oda, hogy milyen ember volt.

Sokat adott a megérzéseire. Az egyenesség, az őszinteség volt a legfontosabb neki. Ha valaki nyomult, vagy megjátszotta magát, azt rögtön érzékelte. Az ilyen ember nem létezett számára. Akit szeretett, azt is éberen figyelte. A gyengeségeket azonnal észrevette. Kicsit rosszmájú volt, mindamellett alapjában véve jóindulattal, megértéssel viseltetett az emberek iránt.

Mint Lengyel Balázs fiának a keresztapja, nehezen bocsátotta meg és sokszor szóvá tette, hogy Ágnes nem engedte Balázsnak, hogy igazán apja lehessen a fiának. Ágnesről mint költőről nagyon jó véleménye volt, részvétet érzett iránta szenvedései miatt, de azt is megértette, hogy Balázs nem tartott ki Ágnes mellett, hiszen kevesebb nőiesség volt benne annál, mint amire egy férfinak szüksége van. Belső ítéleteket hozott magában emberekről, de rugalmas volt, tudta, hogy mindenkiben van jó és rossz is. Akit szeretett, a hibáival együtt szerette – ha egyáltalán ezzel a szóval meg lehet nevezni azt, ami őt a többiekhez fűzte. Körülbelül annyit jelentett számára a szeretet, hogy el tudott fogadni valakit, a társaságában jól érezte magát.

Kerülte az olyan kihívásokat, melyekben a hiányosságai kiderültek volna. A nyilvános szerepléseinél, s ezekbe a magánéleti kapcsolatait is beleértem, igyekezett kitérni az elől, hogy filozófiai vagy irodalomtörténeti műveltséganyagból vizsgáznia kelljen. Olyan témákat hozott elő, melyekben otthon volt. Óvakodott az okoskodástól, az elméleti vitáktól. Legyintett az ilyesmikre, nem foglalkozott velük. Biztonságra törekedett, ami abból is kiderült, hogy akárhová ment, mindig bécsi szeletet rendelt.

Mint író független volt. Ki tudta zárni a spekulációkat, az igazodási kényszert. A jó műveiben, az igazi pillanataiban kizárt minden külső szempontot, nem rágódott rajta, mit fog gondolni az, aki olvassa majd a művét.

Miről szeretett beszélgetni?

Nagyon higgadtan ítélte meg a politikai, irodalmi jelenségeket. Civil józan ésszel gondolkodott, ugyanakkor tájékozatlan is volt. Ezért is szeretett annyit beszélgetni a maga megválasztotta emberekkel, a világban így igazodott ki, így szerzett támpontokat. Ekként szerzett tudomást róla, hogy kire érdemes odafigyelni. Főként a közéleti ügyekben maradt tájékozatlan, és olyan sokat egyébként sem olvasott. Nem dicsért különösebben más írókat. Kosztolányit kifejezetten nem szerette. Lekerekítettnek, mesterkéltnek tartotta, amiben igazat is lehet neki adni. Ez például emlékezetes megnyilvánulása volt, s merőben szembeszállt az akkori Kosztolányi-reneszánsszal, de sajnos nem emlékszem hasonlóan érdekes esztétikai véleményére. Inkább az irodalmi élet pletykáiról, kultúrpolitikáról folyt a szó a kávéházi asztalunknál.

Szívesen beszélt a saját témáiról, megfigyeléseiről, egyáltalán: az életről. Ha valakivel megismerkedett az utcán, azt lelkesen elmesélte, mert közben is forgatta az anyagot. Állandóan ott volt benne a készenlét az írásra. Nem minden író viselkedik íróként a nap minden percében. De Iván olyan volt, mint egy szivacs. Állandóan az íráshoz való impulzust kereste. Örökké akörül forogtak a gondolatai. Gelléri Andor Endrében volt még meg ez az állandó izgatottság. Ő is mindig készenlétben állt, hogy rávesse magát egy újabb témára.

Hatvanhat éves koráig a Józsefvárosban lakott, 1984-ben költöztek el a feleségével az V. kerületbe. Tud arról, hogyan élte meg a környezetváltozást?

A felesége, Simon Judit orvosnő kiváló életkörülményeket teremtett számára. A Fiumei útról az Aulich utcába költöztek, ami Iván számára nem lehetett olyan egyszerű. Minden változást nehezen viselt. De magára a gyönyörű Aulich utcai lakásra büszke volt. Nagy elégtétel is lehetett neki ez a polgári környezet. Ez volt az a miliő, amit – akár a politúrozott, szecessziós kávéházakat – az apja elismert volna. Ambivalens érzés lehetett neki az Aulich utcába költözni. Elégtételnek is érezhette, másrészt pedig azon a környéken az utcák és a terek nem adták meg neki azt, amit a Teleki tér igen: az íráshoz az anyagot.

Iván természetében sok gyermeki vonás volt, tartott kicsit a feleségétől. Judit nemcsak feleség volt számára, hanem anyapótlék is. A saját anyját, Alfay Ilonát kicsit restellte Iván, nem vette komolyan, nem tudott rá érzelmileg építeni, legalábbis úgy tűnt. De ezt sem lehetett teljesen készpénznek venni, mert Iván sok mindent csak eljátszott. A valós történéseket is gyakran novellává gyúrta át. Mindenesetre az anyja nem tudta őt segíteni abban, ami a legfőbb ambíciója volt: értelmiséginek, írónak lenni. Az apja viszont már annál fontosabb az értelmiségi szerep elsajátítása tekintetében. Mándy Gyula véleményét vehette át ösztönösen is jó néhány dologban.

Tervezi, hogy ír valamit Mándyról?

Szerettem volna írni egy tanulmányt, de elmaradt, és azt hiszem, már nem is fog megszületni. Az lett volna a magja, hogy a szeretethez való viszonyát követem végig a művein. Az volt ugyanis a vízióm, hogy Ivánt egész életében a szeretetvágy fűtötte. Minden írása a szeretetről szól. Még az olyanok is, mint A bútorok, a Kabinszúnyogok, nem beszélve az apjáról megemlékező szövegekről. Ivánt sokan szerették, de ő valahogy nem tudott a szeretettel mit kezdeni. Nem tudta magába szívni, élni belőle. Az volt erre a metaforám, hogy az asztmás is úgy fullad meg, hogy van körülötte levegő.

Mit tud a feleségével való viszonyáról?

Amikor megkaphatta volna a szeretetet, elsiklott előle, hárítani kezdte. Ez alól egy kivétel volt: Judit, akihez egy nagyon szép novellát írt éppen erről, az Egy délutáni alvót az utolsó, új novellákat tartalmazó, Huzatban című kötetében, amit már csak válogatott gyűjtemények követtek. Ivánnak Judit amolyan anyakirálynő volt, de gyámoltalan kislány is. Félt tőle és óvta. Emlékszem, hogy amikor egyszer a Fészek klubban tartották a születésnapi estjét, izgalmában állandóan az első sorban ülő Juditot nézte, tőle várva visszaigazolást, hogy mikor beszélt már többet a kelleténél, vagy jól válaszolt-e. Teljesen az ő függvényeként létezett.

Azért néha fellázadt ellene. Judit éppen a Mester utcai rendelőben dolgozott fül-orr-gégészként, és nehéz volt megszerveznie a lakásfestést. Már felhajtotta a munkásokat, kértek árajánlatot, időpontot egyeztettek. Mivel Judit éppen ügyeletben volt, Ivánnak kellett beengednie a munkásokat. Amikor megérkeztek a festők a létrákkal és a vödrökkel, csak annyit mondott nekik, itt semmiféle festés nem lesz, és becsukta előttük a Fiumei úti lakás ajtaját.

Milyen volt Iván a nőkkel?

Közönséges értelemben vett kalandjairól nem tudok. Nem volt csapodár. Viszont imádta, bálványozta a szép nőket. Mindig kinézett magának valakit, akiért aztán rajonghatott. Takács Katit vagy az utolsó években Tóth Krisztinát. Elég nyíltan rajongott értük, úgyhogy a feleségét ez különösebben nem rázhatta meg.

Beszéltek az Ön prózájáról is?

Foglalkozott a novelláimmal. Nem mondta el a meglátásait róluk, de éreztette, hogy tetszenek neki. Esszéisztikus véleményeket sosem fogalmazott meg, nem osztott tanácsokat. Egyvalamit azért megjegyzett: örült neki, hogy életszerűek a novelláim, és amit csinálok, nem irodalmi irodalom.

Mikor találkoztak utoljára?

1992-ben Hamburgba utaztunk egy íróküldöttséggel: Grendel Lajossal, Tolnai Ottóval, Szilágyi Istvánnal és Ivánnal. Mészöly nem tudott eljönni, ő a műveivel szerepelt. Iván akkor már nem volt túl jó állapotban. Nem fizikálisan támadtak gondjai, hanem dekoncentrálttá vált. Judit rám bízta arra a hétre, és én komolyan is vettem ezt a feladatot. Egyetlenegyszer sikerült Ivánnal carbonara tésztát etetnem az örökös bécsi szelet helyett. Hamburgban is megtalálta a neki való politúrozott kávéházat. Már a második nap saját asztala volt. Az ottani pincérnők is rögtön megszerették a gyermeki lényét.

Aztán egyik nap elveszett a liftben. Nem tudta megjegyezni, hányadik emeleten lakik, ezért én mindig elkísértem. Az én szállásom a másodikon, az övé a harmadikon volt. De egyszer, amikor nagyon fáradt voltam, óvatlanul kiszálltam a másodikon. Rögtön beugrott, hogy Iván nem tudja, melyik szobában lakik, és rohantam föl a harmadikra, ahol nem állt meg a lift, úgyhogy rohantam tovább. Végül a lépcsőn nem jött le, a lift pedig üres volt, Iván elveszett. Azóta is rejtély, hová tűnt akkor.

Meséltek Önnek a szerkesztői arról, hogy lehetett vele együtt dolgozni?

Egyetlen szerkesztőjét ismertem, Márványi Juditot, aki korábban a Magvetőnél gondozta Iván könyveit. Én már a Szépirodalmi Könyvkiadóban voltam kollégája, ám ott nem jelent meg Mándytól könyv, mert Illés Endre idegenkedett Mándytól, megjegyzem, ez teljességgel kölcsönös volt. Nem hinném, hogy Jutka különösebben módosítani akarta volna Mándy szövegeit, jó füle volt, érezhette, hogy nincs mit változtatni azokon. Jutka ismert volt néhány szerzője iránti feltétlen rajongásáról, Iván egyike volt kiválasztottjainak, s Iván ezt nagyon kedvesen számon tartotta.

Oszthatjuk az életművét egymástól karakteresen eltérő korszakokra?

A RARE – Rakéta Regénytár sorozatban megjelent kötetei (A trafik; A bútorok; A villamos; Strandok, uszodák; Magukra maradtak) feltétlenül új korszakot jelentenek. Ezekben rátalált valamire, ami lehetőséget nyújtott a megújulásra. Saját magát, az érzéseit tárgyakra vetítette ki ezekben a műveiben. Korábban a szeretetvágyat, szorongást, sóvárgást rábízta konkrét szereplőkre, szituációkra, és egy-egy olyan témára, mint a futball vagy a mozi. De a RARE-könyvei után végül a Huzatban című novelláskötetében – amiben az egyszerre kislánynak és erős nagyasszonynak ábrázolt feleségéről is van az a finom, gyöngéd novella – visszakanyarodott a közvetlen élményeihez és a cselekményességhez.

Amikor a RARE sorozatban megjelent köteteit megírta, éppen az életanyag hiányzott. Az emberrel gyermek- és ifjúkorában folyamatosan történnek a dolgok, de később ez változik. Éppen abban az időszakban, amikor már többé-kevésbé befutott írónak számított, nem érték erős impulzusok. És ekkor találta meg a merőben lírai – leginkább versprózának nevezhető – formát. Ez egy elég jelentős, sőt szerintem a legizgalmasabb része az életművének. Korábbi köteteiben, például a Fabulya feleségeiben vagy a Mi van Verával? világában nincs meg olyan erősen az, ami Iván írásainak a lényege. A RARE sorozatban megjelent kis könyvei olyanok, hogy ezeket tényleg senki más nem írhatta volna. Borges rövidprózáiban vannak hasonló impulzusok, mint a kései Mándynál, ahogy az életnek vagy a látványnak egy-egy töredéke jelentést kezd hordozni. Megmaradni viszont inkább a korai novellái fognak, azok korképek is: gondolok itt az Előadók, társszerzők kisprózáira. Ez utóbbi kötetét egyébként így dedikálta a volt férjemnek: „hát, Matyi, ez volt az életünk”.

Kik tekinthetők Mándy előképének a magyar irodalomban?

Gellérinél megvan az Ivánra is jellemző szociológiai érdeklődés a külvárosiak iránt. Gellérinél ez sokkal adottabb, ő bele is tartozott az elszegényedett óbudai iparosrétegbe. Iván csak olyan környéken lakott, de nem tartozott a helyi társadalomhoz. Azoknál a szabályosabb prózáinál, amikről az előbb beszéltem, a késő nyugatos rokonság evidens. Vagy Ottliktól is említhetném a Hajnali házte­tőket. Bár nála a szereplők mindig önreflexívek és gondolkodnak. Iván szereplői viszont nem gondolkodnak, hanem éreznek és csak vannak.

Nagyon nem tetszene neki, ha ezt hallaná, de bizonyos mértékig Máraiéra is hasonlít a prózaszövése, az elhallgatásaival. Mándy mondatai mintha dőlnének valamerre, és megállnának a levegőben mozgás közben. Állandó a veszélyérzet az olvasóban, hogy mi lesz a mondatokkal. Márai hatásvadász módon hallgat el. Mándyban hitelesen, modorosság nélkül akad el a szó. Természetesen neki sem sikerült mindig megúszni a hatásvadászatot, például a Mi van Verával? esetében sem.

Mely könyveit tartja a legtöbbre a RARE sorozatban megjelent kötetei mellett?

Nagyon szerettem a válogatott novelláit, melyek Egyérintő címmel jelentek meg, ez volt az első könyve, amelyet olvastam. A Régi idők mozijában is sok remek szöveg van. S ki ne hagyjam a Mi az, öreg?-et, melyből talán a legtöbbet lehet megtudni róla, a fiúi fájdalmas szeretetvágyról, amelyről ebben a beszélgetésben is sok szó esett.

Milyen védjegyei vannak még a prózájának?

A szorongás, a humor vagy a gúny nála mind rejtett. Nem kereste a különleges körülményeket, a bizarrt, az egzotikumot. De említhetném a sajátos száraz humorát, az önreflexióját és az eleganciáját is. Az önreflexióról és eleganciáról Ottlik szokott eszünkbe jutni, de ez Mándynál is megvan, másképpen. Mindig érezhető, hogy kívülről figyeli magát az írást. Amit megfogalmaz, arról sejthető, hogy csak leírja, egyébként viszont isten tudja, hogy van az a dolog valójában. Akárhogy szeretem Móriczot, ez nála hiányzik – ő azt ambicionálja, higgyem el neki, hogy amiről beszél, az tényleg úgy van, ahogy a papíron áll. Vagy említhetném Gellérit, aki a novelláiban varázslatot akar végrehajtani, azt szeretné, ha valóságnak hinném a meséit is.

Iván nem tukmálja rá magát senkire, nem akar elhitetni semmit. Az olvasóval együtt figyeli a szereplőit, a zajló történéseket, a furcsa párbeszédeket. Ebben újat hozott. Amit a posztmodern annyira preferál, a narrátor eltávolodását a hőstől, az Mándynál rejtetten ott van. Az alaptermészetéből következett, hogy így írt. Akik később hasonlóképp alkottak, azok már rájátszottak erre, tüntetően és szájbarágósan demonstrálták, hogy a nyelv nem képes megragadni a dolgokat.

És még egyszer megemlíteném a leltározási hajlamát. Megrendített, amikor olvastam Babits egyik vallomásában, hogy fiatal korában nem sokra becsülte a valóság szerepét az irodalomban, viszont öregedve fontosakká váltak számára a tények, a kézzelfogható valóságdarabok, s boldog volt, ha sikerült átmentenie őket az irodalmi szövegbe. Amikor az ember megy ki az életből, és egyre inkább érzi, hogy az, ami most tényleg van, napról napra múlik el, egyre nagyobb súlya lesz számára a tényeknek. Iván leltározási hajlama is eredhet abból, hogy be akarta gyűjteni, ami igaz volt, ami csakugyan volt egy elmúló világban.

Lát-e valakit a kortárs irodalomban, aki az övéhez hasonló prózát ír?

A Nobel-díjas Alice Munro novelláit olvasom ugyanazzal a gyönyörűséggel, mint az Ivánéit, mert nála is irtó kicsi események történnek irtó nagy jelentőséggel, tudja ő is, hogy az élet szenzációi a legkisebb dolgokban is megragadhatóak. Munro olyan finom pszichológiával dolgozik, mint egy késő nyugatos. Mándyt mindenekelőtt az emberek és az élet érdekelte. Ez a sajátosság az amerikai prózában jobban megmaradt, legalábbis abban a részében, amely nem a spekulációkra és az extremitásokra épít.

Bár elbeszéléseket, kisregényeket, drámákat, hangjátékokat, gyerekkönyveket is írt, Ön is, mint az irodalmárok általában, alapvetően novellistának tartja? Más műfajban is alkotott maradandót?

A gyerekkönyvei is meg fognak maradni, de én mint novellistát érzem fontosnak. Egyébként Gelléri Andor Endre is – aki nagyon nagy novellista volt, még ha főműve, az Egy önérzet története regény így befejezetlenül is – szeretett volna megszabadulni a novellista besorolástól, mert úgy érezte, hogy az másodrendű íróvá degradálja. Pedig talán rövidprózában a legnehezebb jelentőset, egyedit, teljesen újat alkotni. Ivánnak a kései korszakában sikerült ez. Amit csinált, annyira saját, szuverén, hogy műfajteremtőnek is nevezhetnénk. De nem ez számít igazából, hanem az, hogy a lénye jön át a szövegen ezekben az írásokban, úgy, hogy akár a mű fölé is nő ez a sajátos személyiség.

Gondoljunk csak Chaplinre! Ha szeretjük, ha nem, jelent valamit a figurája. Iván is hasonló: egy ember, aki kilóg a világból. Nem hős, mégis azt a gondolatot személyesíti meg, hogy jogunkban áll gyengének, komolytalannak lenni. Professzionális civil az irodalom világában, és minden világban. És ez átjön a szövegein: a civil öntudat, a bátorság. Igen, bátor – miközben nem győz bujdosni –, mert nem tagozódik be a tömegtársadalomba.

Nem tudom, hogy Ivánban ez elhatározás volt-e, tudatos program, és tényleg hősiesség kellett-e hozzá, vagy képes se lett volna másként tenni. Az a gyanúm, hogy az utóbbiról van szó. Bár én hajlok rá, hogy többre becsüljem az akarati cselekvést, mint az akaratlant, de ebben az esetben mégis azt mondom, mindegy, hogy tudatosan viselkedett-e így, a saját képességeit számba véve, vagy pedig az ösztöne vitte erre. Végtére a természetes hajlamok vállalásához is bátorság kell, vagy legalább bölcs belátás, hogy nem éri meg változtatni rajtuk.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben