Hatos Pál: Választott népek és a vereség kultúrája

Hatos Pál e kötetbe összegyűjtött tanulmányai a vallás és a nemzeti eszme különböző aspektusait vizsgálják, részben eszmetörténeti szempontokból, részben egy-egy jelentős tudós, író életművére tekintve. E két kérdéskör kutatásának fontossága napjainkban kétségen kívüli. Részben azért, mert a nagy francia forradalommal a társadalmi cselekvés színterére lépett vallásellenes irányzatok hatása alól nem könnyű szabadulni, még akkor sem, ha immár több mint két évszázad választ el attól. Sokan érzik másfelől, hogy az új évezredben mind az európai, mind az Európán túli kereszténység (katolicizmus) lelkiségében és egyházi struktúrájában lényeges változásokra lenne szükség, még akkor is, ha a Szent Péter-bazilika előtti tér mindig megtelik, még akkor is, ha Európa keleti felén is megszűnt az állami tiltás és hatósági ellenállás. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy a korábbi prognózisok ellenére sem tűnt el vagy gyengült a világból jelentősen a nemzetközpontú gondolkodás, és nem haladt az anulláló végkifejletig a elvilágiasodás. Sőt, mintha az első erősödni (különféle vallási ébredések), a második pedig stagnálni látszanék. (A recenzens egy mellékmondattal megjegyzi: sőt, mintha némely új vallási csoport erősebben kötődne bizonyos gazdasági érdekekhez, mint a transzcendenciához.) A szerző itt összegyűjtött írásaiban kimondva-kimondatlanul ezért azt járja körül, hogy a vallás és a nacionalizmus erősödése miként érhető tetten a történelemben, főként a közelmúltban, amely még érezhető hatás gyakorol jelenünkre is.

Rejtett kérdéseiben egymást egészíti ki a bevezető két rövidebb írás: vajon valóban megfigyelhető az ezredforduló körül a nacionalizmus(ok) visszaszorulása? S ugyanígy a szekularizáció előrehaladása is? Mindkét vélekedés konkrét tapasztalatokon alapuló történelmi – 18–19. századi – interpoláció volt, amely a 20. század közepétől eleinte lassan, majd egyre gyorsabban visszájára fordult. Az előbbit nem is kell különösebben aktualizálni például napjaink ukrajnai eseményeivel, az utóbbit pedig az egyiptomi koptok helyzetével. Az írások az említett kettővel együtt a triumfalizmus és a válságdiagnózisok fogalmát értelmezik, megmutatva azokat a veszélyeket, amelyek a politika és a vallási tanítás találkozásával kialakulhatnak. E tömör összefoglalókból talán a mohamedán szót lehet mérlegelés tárgyává tenni, tekintve, hogy ez a megnevezés az iszlám hívői számára sértés, hiszen ők nem imádják Mohamedet, akit az utolsó prófétának tekintenek, s saját önmegnevezésük: muszlim (muzulmán).

Gazdagon dokumentált történeti, helytörténeti írás foglalkozik Genffel mint várossal s a genfi szellemmel. Bevezetője a városnak mint toposznak fontos összetevőit ismerteti, majd Genf geopolitikai jellegzetességeit foglalja össze. A szerző Genfnek „a reformáció századától eredeztethető szimbolikus történetét mint eszkatologikus várakozást, mint történelmet és mint utópiát” mutatja be. Meggyőzően foglalja össze a város szellemi hatását, illetve a reformáció genfi emlékműve építésének előzményeit, az ábrázolás alapkoncepcióját. Mindezek jelentős hatást gyakoroltak a genfi polgárok identitására, amely a nyitottság, a nemzetköziség, az emberbaráti küldetéstudat és a tolerancia vonásait viseli.

Fontos, korábbi mulasztásokat helyrehozó tanulmányok foglalkoznak Ravasz Lászlóval és Szekfű Gyulával. A szerző a református püspök erdélyiségének összetevőit elemezve igen bőségesen támaszkodik különböző munkáira, s ezek segítségével ábrázolja gondolkodásának változásait. Érdekes figyelemmel kísérni, hogy a történelmi változásokkal párhuzamosan miként alakult át felfogása a magától értetődő adottságtól, a némiképp idealizáló felfogástól a regionalizmus elismeréséig, s eközben olyan fontos kérdéseken is el lehet töprengeni, mint az egyetemes szeretet és a faji öntudat szembekerülése (nem egyenrangú faji öntudatok esetében), vagy a kommunizmus tettei miatti felelősség anyanemzet és nemzetiség közötti megoszlása: „Egy hallgató, fenyegető, várakozó roppant román többséggel szemben a magyarság és zsidóság együtt hordozza a kommunizmusért való egész felelősséget.” Ez bizony nem a megszépítő ideák és Erdély-nosztalgiák hangja, ez a keserű, tárgyilagos és néven nevező felelősségvállalásé.

Szekfű Gyula két tanulmánynak is tárgya. Az egyik tudósi pályája kevéssé ismert, ambivalens érzéseket keltő, közszereplést vállaló időszakával foglalkozik: a két világháború közötti történetírói elitből ő volt az első és egyetlen, s nem is akárhol, a moszkvai nagyköveti poszton teljesített szolgálatot, 1945. október 15-én nevezték ki. Ez a kései szolgálat – mert ő részben annak fogta fel – akkor következett be, amikor pálya- és kortársai részben menekültek ettől a lehetőségtől, részben nem is állt volna módjukban azt elfogadni, tekintettel arra, hogy politikai anatéma – például Hóman Bálint – alá estek. A Szekfűről alkotott kép sokrétű, látható az idősödő, a testi hanyatlást megtapasztaló tudós, de a szellem embere is, aki a múltat illúzió nélkül szemlélte ugyan, felfogását kortársainak egy része mégis – nem ok nélkül – hamis realizmusnak látta. Noha e megítélést a történelem azóta eltelt évtizedei alátámasztják, a moszkvai nagykövetség elfogadásának motivációját azonban a szerző által idézett Thuküdidész-részlet az athéniek és a mélosziak kalandjáról mégis érthetővé teszi. Az olvasó megismerheti a kortársi – Mindszenty József, Szabó Zoltán, Révész Imre, Ortutay Gyula – ítéletalkotást, az 1945 utáni életpálya állomásait, az ekkor szültetett művek egy-egy részletével alátámasztva vagy ellenpontozva. Alkalmazkodása és elfogadása mellett érdekes ellenpont, ahogyan Szekfű ragaszkodott saját polgáreszményéhez egy polgárellenes korszakban. Az ezt bemutató, alátámasztó idézet egyben azt is megérteti, hogy miért kellett a radikális polgári ellenzék és a triumfáló katolicizmus között némiképp a senki földjére kormányozni életét, amikor ezek jelentős erőre kaptak: „Nem is szólva a családi élet bensőségéről, csak a kulturált formáról és tartalomról, akkor már készen voltak kisebb, több családból álló tanári, orvosi, ügyvédi társaságok, melyek zárt cellaként élték az ő magasabb életüket, szemben és elválasztva az uralkodó hivatalnoki, közigazgatási, gentry és gentryt majmoló társaságtól. A hatalom ennek kezében volt, amazok a társadalomban kriptaéletet folytattak, senki sem törődött velük, viszont ők sem törődtek, legföljebb lenézték a közéletben szerepet játszókat, sorsuk igazi irányítóit.” Életének ezt az utolsó korszakát ellentmondások, csalódások, politikai vargabetűk szegélyezték, ám mindez nem semmisítette és kérdőjelezte meg az előtte lévő évtizedeket, témáinak, megközelítéseinek hatása az újabb történészgenerációkra is hatással van.

A második, Szekfűvel foglalkozó hosszabb tanulmány nagyobb áttekintéssel az egész történetírói életművet teszi mérlegre. Megmutatja az ellentétek helyét, szerepét az életút folyamatossága és megszakítottsága közben. Látható a kiteljesedő tudományos pálya, amelyben azonban a sikeresség, a sikerorientáltság kritika tárgyává lett. Szekfű változó nézeteinek kiváltója mindig az alkalmazkodási kényszer és a fennmaradási ösztön volt. A szerző pontosan elemzi Szekfű nemzetfelfogásának és katolicizmusának kritikákat is kiváltott elemeit, alátámasztva megfelelő forrásokkal. Elgondolkoztató, amit a tudós a történeti érzék hiányáról írt egy magánlevélben, ahogyan a faj sokeredetű és -értelmű fogalmát feldolgozta, s a magyarság Kelet és Nyugat közötti szerepét értékelte.

Történelem és vallás összefonódása két, szinte egymást kiegészítő tanulmányban tárul az olvasó elé. Ezekben Hatos Pál egyfelől a katolicizmus, másfelől a protestantizmus múlt század eleji, ma is aktualitást hordozó jelenségeit tárgyalja. Röviden áttekintve a vallás nem (kimondottan) vallási recepcióját, megállapítja: „amellett igyekszem érvelni, hogy az eszkatologikus dimenziónak, a cselekvési alternatívák közötti választások felett érzett egzisztenciális szorongásnak és reményeknek nemcsak egyéni dimenziója, hanem a modern történelemben is strukturálisan jelenlevő politikai relevanciája is van”. Kitüntetett helyet ad két fordulópontnak, egyfelől a katolikus reneszánsz 20. századi kezdetének, másfelől a liberális protestantizmus örökségével való szakításnak. Új szempontot villant fel Prohászka Ottokár és Bangha Béla nyomtatott, illetve kéziratos munkáinak egybevétésével. Nehezen lehet például szabadulni azoktól a soroktól, amelyekben Prohászka saját magának örökítette meg a protestantizmus szerepét, főleg összevetve nyilvános megszólalásaival. A gyűjtemény hosszabb tanulmányait egyaránt jellemzi egy általános módszertani jellegzetesség: a szerző szereti bevezetéseiben mintegy körüljárni, exponálni a tanulmányok témáit. Ez mutatkozik meg többek között a magyar protestantizmus 20. századi történelmét tárgyaló írásában is, amely gazdag forrásanyagra épül, s a protestantizmus és a nemzeti eszme összekapcsolódását is vizsgálja. Figyelmét a felekezetiség, a liberalizmus, a nemzeti eszme felé fordítva erőteljesen él a forrásösszevetés módszerével. A Nyugat 1913-as kritikai hangvételű protestantizmus-számának, valamint a Protestáns Szemle 1917-es hitvédő (a reformáció évfordulójára szerkesztett) számának közleményeit számba véve igen részletesen ütközteti a konfrontálódó véleményeket, mindig a mai reflexiók fényében. Az egyiket magyarázta a Nyugat általános társadalomkritikai felfogása, a másikat pedig a reformáció négyszáz éves, aktuális kerek évfordulója; a kettő együtt adja az utókor számára a tézist és az antitézist.

Némiképp kilógnak e döntően magyar tematikájú kötetből a François Mauriac és Ernest Renan munkáit feldolgozó tanulmányok. Mindkét esetben olyan alkotásokról van szó, amelyek középpontjában az emlékezet áll. A szerző lényeges pontjaiban ismerteti Renan hazai befogadásának kezdetét, érzékeny, sokfelé tekintő módon veszi sorra emlékezéseinek összetevőit és hatástörténetét. S ugyanezzel az invencióval követi Mauriac visszatekintő, múltfelidéző műveiben is a keresztény hit és az írás mesterségének viszonyát. A kötetet egy kritikai jellegű írás zárja, amely Ferencz Győző Radnóti-monográfiáját teszi mérlegre. Az életrajz, a történetiség, a pszichológia és a narratológia szempontjainak figyelembevételével vizsgálja a szerző „kritikai életrajzát”, amely mellesleg a hazai irodalomtörténetben kevéssé ismert módszert képvisel. Hatos Pál álláspontja itt is árnyalt, mint e kötet többi írásában is: az életrajz írójának széles dokumentumanyagon alapuló újraértelmezéseit alátámasztottnak látja, néhány ponton azonban rámutat azok bizonytalanságára. Megerősíti ugyanakkor Ferencz Győző felfogását Radnóti magyarságtudatának, zsidóságának és áldozatvállalásának és/vagy áldo­zattá válásának értelmezésében. E kritika utolsó bekezdése mintegy az egész kötetre jellemző megállapítást hordoz, magában foglalva a korábbi vé­lemények, ítéletek, előítéletek felülvizsgálásának igényét és szükségességét: „Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy az életmű újraértelmezésének – a Radnóti által képviselt újklasszicizmus költészeti eszményének hosszúra nyúló apálya idején – egyik legizgalmasabb kérdése az áldozatvállalás és az áldozattá levés között feszülő ellentét vallási-spirituális dimenzióinak felderítése lehet, amellyel egyúttal elkerülhető, hogy az életmű értelmezése egymással versengő identitáskurzusok terepévé váljon.” (Ráció, 2013)