×

Generalisszimusz az Akácfa utcában

2. rész

Marosi Gyula

2014 // 10
Bizonyára ennek köszönhető, hogy akármennyi rosszat hallottam is Sztálinról – halála után a „személyi kultusz” bírálatával már hivatalosan is –, valami tiszteletféle maradt bennem iránta. Mert akárhogy is, ha valaki egy iszonyatos háború lángeszű hadvezére, a generálisok generálisa, az már azért valami. Temetése napján, moszkvai idő szerint pontosan délben, nálunk tíz órakor tíz percre vigyázzállásba merevedett az osztály, az iskola minden tanulója, az egész ország, sőt: a Béketábor minden lakója, a világ egyhatodán megálltak a villamosok és a vonatok, repülőgépek a levegőben, gyárakban a gépek, a fő- és hős városokban díszsortüzek dörögtek, sivítottak a szirénák, harsogtak a dudák, bőgtek a hajókürtök, még Nyugaton a gaz imperialisták is beleremegtek a hangzavarba, komszomolkák és érett elvtársnők zokogtak vigasztalanul, még a kutyák sem csóválták a farkukat – mindezt majd láthatjuk a filmhíradókban –, és ugyan nem mondhatnám, hogy szomorúság tört volna rám, de ez a rejtőzködő tisztelet megóvott attól, hogy röhögcsélni kezdjek – kaptam is volna a katedrán, kezében fejes vonalzóval álló, szigorú tekintetű férfi tanártól –, lehajtott fejjel, egykedvűen bámultam a gázolajjal lekent padló fekete repedéseit.

Másnap, 24-én apám parancsának megfelelően valóban ki se tettem a lábam az utcára. Az udvaron álldogáló, hírekre vadászó csoportban – az emberek azért jöttek-mentek, változtak a szereplők, olyan volt az egész, mint egy forgószínpad – a Sztálin-szobor ledöntése után egyre több szó esett a Rádiónál történtekről. Ide is, a Bródy Sándor utcai főbejárathoz, mint a Parlament meg a szobor előtti térre, tömeg vonult, követelték, hogy olvassák be a forradalmi tizenkét pontot. A Rádió vezetője ezt megtagadta, de a tömeg nem tágított. A Rádió védelmére állandó jelleggel kirendelt ávósok előbb a levegőbe, majd a tömegbe lőttek. Fiatalok haltak meg, nagyrészt egyetemisták. Micsoda mocskos baromság! Ha beolvassák – még az ő szempontjukból is –, már mit se változtatott volna a kialakult helyzeten! Miért kellett ezért embereket legyilkolni? Kik ezek az ávósok? „Agymosott, mocskos állatok, akik az elvtársak parancsára még az anyjukat is agyonlőnék!”

A kapualji zsinathoz persze töredékesen, néha egymásnak ellentmondó hírek érkeztek, olykor rémtörténetekbe hajló részletek, de az biztosnak látszott, hogy a Rádió előtti sortűz ellenére sem oszlott a tömeg, fegyvert szereztek közeli rendőrőrsökről, az őrség megerősítésére kivezényelt, de a népre lőni nem hajlandó sorkatonáktól. Visszalőttek, és hajnalban bevonultak a Rádió épületeibe. A mindkét részről elesettek számáról keringtek a legbizonytalanabb hírek. Tény: a beteges hatalomféltés a fegyvertelen, követelő tüntetőkből felkelőket kreált.

A Bródy Sándor utcai stúdióból beszüntették az adást, valami rejtekhelyről, állítólag a Parlament épületéből sugározták tovább – valamivel gyengébb hangerővel és minőséggel, mint korábban. Nagyrészt csak közleményeket, fenyegető és ígérgető üres szövegeket olvastak be, a közbeeső időkben zene szólt, s mivel a rejtekhelyen kevés hanglemezt találtak, gyakran került sor az Egmont-nyitány lejátszására. A híreket lesve mindenhol bekapcsolva tartották a rádiókat, a forradalmi napok alatt az egész városban, nappal és éjszaka, valahonnan szinte mindig hallani lehetett a bár komor, de fenséges taktusait. Valóságos himnusza lett a forradalomnak. Ahogy a lyukas zászló a jelképe. Beethoven bizonyára büszke lenne rá. Ma is, ha meghallom, akár csak néhány taktusát is, azoknak a napoknak megőrzött képei kezdenek leperegni az agyamban. Azt hiszem, úgy lenne méltó, ha október 24-től november 3-ig minden rádió és tévéadó az Egmont-nyitányt játszaná le a déli harangszó helyett.

Másnap, 25-én, mivel az atyai parancs nem erősíttetett meg, s bár valami külsőbb városrészekből lövöldözések híre keringett ugyan, de a mi környékünk a Rádió ostromának befejeztével békésnek mutatkozott, kíváncsiságból elnyargaltam a Barcsay utcába – a gimnázium kapuja zárva, ablakai sötétek, a kapun semmi kiírás –, felbátorodva tekeregni kezdtem a városban. Csak egy véletlen találkozás mentett meg, hogy mint 23-án, a magába szippantó tömeggel együtt ne vonuljak ismét a Parlament elé – ahol is a közeli házak padlásairól géppuskatűzzel árasztották el a békés tüntetőket. Száznál több, akár több száz halott – és köztük lehettem volna én is… Kik lőttek? „Hát az ávósok!”

Ekkor úgy határoztam magam is, hogy többé nem megyek ki az utcára. Úgy sincs semmiféle befolyásom az események alakulására. És megrendített, hogy bármikor, bárki agyonlőhet, vagy csak a vak véletlen – csak ennyi az életem? Majd nézegetek az ablakon, és hallgatom a rádiót. Leginkább a Szabad Európát: beszüntették a zavarását, egész jól lehetett hallani. Nyugatra kikerült hírek alapján több eseményről beszéltek, mint a Kossuth, és hogy a magyar forradalom híreit hogyan fogadták világszerte, arról csak ők. Egy dolgot sajnáltam: úgy hírlett, hogy a közlekedés helyreállításával a ledöntött Sztálin-szobrot bevonszolták az Akácfa utca torkolatába, egy ugrásnyira tőlünk, ezt azért meg kellett volna néznem.

Nagyjából értettem a kialakult helyzetet, egyedül az ávósok tetteinek indítékait kellett megfejtenem. Hisz a legelvakultabb kommunista is tudta már, nem mehetnek a dolgok úgy, ahogy eddig, valamiféle változtatásokra szükség van. Gyilkolással, akár százak lemészárlásával nem oldódik meg semmi. Természetesen korábban is tudtam, hogy létezik Államvédelmi Hivatal, hallottam tetteikről, kíméletlenségükről, Rajk és társai újratemetése kapcsán nagyon is sokat. A mindenféle politikai bohóckodástól irtózó családunk nem került vizsgálati körükbe – így is talán csak szerencsével –, és nem ismertünk senkit, aki a testülethez tartozott volna – természetesen –, képzetemben a szovjet háborús filmekben gyakran felbukkanó gestapósokhoz váltak hasonlatossá. Felsőbbrendűséggel átitatott, hideg szemű, kifejezéstelen arcú figurákká, akik csak egy laza, puha mozdulattal küldik kínzókamrába áldozataikat, vagy ordító, állati gerjedelmű vadbarmokká, akik saját kezűleg, élvezettel verik péppé egy ember fejét. Olyanokká, akiket tán nem is anya szült. Ezért aztán szinte meglepődtem, amikor korábbi elhatározásomat félretéve császkálni kezdtem az utcákon, és a budapesti Pártház ostroma után, a Köztársaság téren a falhoz állított ávósok tetemeit megláttam: a szovjet típusú egyenruhákból kivilágló viaszsárga, rezzenéstelen arcok, a félig nyitott, már üveges szemek munkás- és parasztfiúkat sejtettek. Merev nyugalmukban ők is inkább áldozatoknak tűntek, tanulatlanságuk és önálló gondolkodásra való képtelenségük áldozatainak: bizonyára elhitték, hogy a nehézségek ellenére itt egy magasabb rendű, kizsákmányolás nélküli, emberközpontú társadalom épül, s mindazok, akik más rendet akarnának, reakciósok, horthysta nacionalisták, fasiszták. Hitték azért is, mert így egyszerűbb volt az élet. Hírlett, hogy a börtönökben a személyzet nevelése céljából vörös kartonokból kivágott öles betűkkel ezt a szlogent tűzték ki a falra: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Az ideológiai maszlag és a saját népük ellen felszított gyűlölet lelkületében aztán természetesnek vették, hogy bárkit, aki kezet mer emelni a „munkáshatalom” ellen, gondolkodás nélkül likvidálni kell. Talán még büszkék is voltak rá, hogy – pitiáner kiváltságokat élvezve – ez az ő feladatuk, mert ők a „Párt ökle”. És valóban: talán az anyjukra is lőttek volna.

Lehetetlen a tizenhat éves és a mai magam véleménye közt pontos különbséget tenni, de nem is igazán fontos: nagyjából megegyeznek. Vezénylő tisztjeik, épp a Rajk-ügy kapcsán előkerült tények alapján, más karakterű népség lehettek. Más társadalmi rétegből kerültek ki. Okos és ravasz emberek, akik az ideológiát csak csomagolópapírként használták, hogy némiképp elrejtsék zsigeri gyűlöletüket. Valójában semmi más, csak a vak gyűlölet: innen már lehet tömegmészárlásokat rendezni. Ők jó eséllyel valóban hasonlatosabbak voltak a szovjet filmekben látott gestapósokhoz. Okos és ravasz emberek, akik képesek rá, hogy ha szükséges, gyorsan átcsomagolják más ideológiai rejtőburokba éltető lényegüket, a gyűlöletet.

Jó órával a harci események befejezése után érkeztem a térre. A mindkét részről való sebesülteket már elszállították, a fegyveresek java is eltűnt, gyülekeztünk mi, bámész tömeg. Úgy beszélték, hogy az ávósok, ameddig volt töltényük, távcsöves puskával még a felkelők sebesültjeit elszállítani igyekvő mentősökre is lőttek, hogy végül ezért a tettükért végezték ki őket. Nem éreztem sajnálatot irántuk – közben lelkiismeretem erősen korholt, hogy még a szánalmat is megvonom tőlük. Többen fényképezkedtek, az összelőtt épületet, kiégett autókat, a fal előtt fekvő holtakat, meg csak úgy vaktában, és én, ostoba kamasz, ügyet se vetettem rá, hogy esetleg rákerülök valamelyik képre. Addigra már feketébe hamvadtak a Pártházból kötegszám kihordott iratok, prospektusok máglyái – füst, gázolaj és égett hús szagát lehetett érezni.

Hogy kimozduljak a házból, és attól kezdve már csak védőangyalomra bízva a dolgot csatangolni kezdjek az utcákon, az az esemény indította el, hogy a következő napon egy húsz év körüli halott férfit találtak a Csányi utcai házrész hátsó, úgy nevezték: cselédlépcsőjén. A második és a harmadik emelet között. Én szinte csak egy pillanatra láttam, akkor takarták le valami ponyvafélével. Ülő helyzetből eldőlt, akárha aludna. A hírre összefutott a ház népe, izgatottan tárgyalták az eseményt, olyanok is, akik addig éppen csak köszöntek egymásnak. És valóban volt is néhány furcsaság a dologban: általában este tízkor zárták a kapukat, de akkor, az események miatt már sötétedéskor – még világosban kellett beosonnia a házba, hogyhogy senki sem látta? Megsebesült, mégse kért senkitől segítséget – de hiszen nagyobb bajba akkor se kerülhetett volna, mint amiben volt! Azt hitte, megbújva megpihen kicsit, reggel majd mehet tovább, de felnőtt, józan ésszel tudnia kellett, egy haslövés komolyabb dolog! Ki lehetett ő? Szabadságharcos? De annak vannak társai! Szökött katona? Tarkóján a haj a koponyatetőig kopaszra nyírva, és mert katonai nadrág, de civil felsőrész, valami mintás pulóver volt rajta? A népharag elől menekülő, felismert ávós? Nem találtak nála fegyvert: lőttek rá, vagy csak egy eltévedt golyó találta el? A legfurcsább mégis: nem leltek nála semmiféle igazolványt, de még egy használt villamosjegyet se, mintha szándékosan rakott volna ki mindent a zsebéből. Esetleg szökött orosz katona? Minden lehetséges… De ez talán mégse… A halott körül nagy volt az izgalom, a félelem, hogy ebből valami bajunk származhat, az egész háznak, úgyhogy nem jutott szegénynek semmi szánalom, míg ott kuporgott, éppen csak kihűlve a ponyva alatt. A lépcsőházban a pince felől feláramló, megszokott macskahúgyszagon túl vastagabb bűz terjengett: az elernyedt test bizonyára ürítkezett.

Valami hirtelenjében összeeszkábált saroglyán később levitték a földszinti mosókonyhába. Ezt nem láttam, de azt igen, amikor egy asszony vödörből lötykölt bő vízzel és egy gyökérkefével lemosta a megalvadt vért a lépcsőről. Nem volt sok, kéttenyérnyi – befelé vérzett, vagy sokat felivott a vastag pulóver? Házunk, jó száz éve, úri, szinte palotának épült, főlépcsőháza vörös márványból – a milliónyi cipőtalp surranása tükörfényesre csiszolta a lépcsőfokok köveit –, cselédlépcsője azonban csak öntött betonból: az idővel porózussá vált anyag magába szívta az embervért, hiába sikálta a jóasszony, megmaradt a nyoma. Csaknem tíz év után, mikor egy sporttáskába gyömöszölt minden vagyonommal elhagytam az, úgymond, szülői házat, hátramentem megnézni, megvan-e még. Igen: még akkor is felismerhető volt a rajzolata.

Egy úri házhoz valaha hozzátartozott a mosókonyha: itt mosták tisztára egy-egy úri család szennyesét a felfogadott mosónők. Ami megterhelő munka lehetett: mint tudjuk, a mosónők korán haltak. De a háború után már nem léteztek úri családok, a mosókonyha afféle lomraktárrá vált. Talán csak egyszer néztem körül benne: udvarmélyi sötét, rideg és hideg helyiség volt, ipari méretű vízcsapokkal és lefolyófedelekkel. Mennyezetéről lehámlott a vakolat, nyilván az állandó gőz miatt. A hátsó sarokban samott téglából kirakott, derékmagas, nyitott környílású tűzhely: nyilván ezen, egy jókora üstben forralták a vizet. Az üst már nem volt meg, alighanem ellopták, ha rézből készült netán, még inkább.

Házbéli valakik próbálkoztak telefonálni, szállítsák el a holttestet. De sok volt a halott, és a hullaszállítók is féltették az életüket: ki tudja, mikor jönnek majd érte, el kéne temetni. Hírhozók mondták: a Klauzál téren már három-négy frissen hantolt sír is található – akkor nyilvánvalóan oda. A házmester Varga bácsi ácsolt egy ládát: a pincébe vezető lépcsőfordulóban magas, fekete ruhásszekrények álltak, lefeszegette a hátlapjukat – akkoriban a bútorok még tisztes faanyagból készültek –, abból. A szekrények egy eltűnt zsidó család tulajdonát képezték – némelyek azt mondták: mind odavesztek Auschwitzba, mások meg: dehogy, a férfi textilkereskedő volt, jó angol kapcsolatokkal, és időben kiszaszerolta, mi készül itt, még idejében leléptek Amerikába –, akárhogy is, 1956-ban már aligha tartottak volna igényt az addig őrzött, régi bútoraikra. Lakásukat persze mások lakták, az agyonbombázott Budapesten nem maradhatott üresen lakás – sokan, több család együtt, társbérletekben laktak, üzlethelyiségekben, sőt pincékben.

A láda elkészült, belehelyezték a testet. Szereztek egy négykerekű kézikocsit – nem volt nehéz, a vásárcsarnokban, mivel még nem léteztek árut szállító kisteherautók, minden boltosnak volt ilyen vagy kétkerekű kézikocsija –, már csak ki kellett fuvarozni a térre. E nemes feladatra aztán valahogy ketten maradtunk, egy házbéli férfi meg én. Mert a népek már csak ilyenek: ha csak gyülevészkedni kell, fontoskodva zsinatolni, összejönnek szépen, de ha valamit cselekedni is, jó, ha akad köztük kettő.

Húztam a kocsit a Csányi utca kockakövein, zörgött rajta a láda, meg egy csákány meg egy lapát, amit a mosókonyhai lomtárban találtunk. A férfiú biztosításként, némi mélabúval a kocsi mögött, a szűk és rövid kis utcában a ritkás járókelők megállva bámultak. Ha fekete kalap lett volna a fejünkön, úgy festettünk volna, mint egy ortodox zsidó ember temetési menete.

A téren, az utca torkolatával szemközti szegletben már valóban domborodott vagy négy hevenyészve ásott sír. Rajtuk gyertyák, mécsesek, nemzetiszínű zászlócskák és szalagok. Az egyiken gondos kezek által celofánba burkolt személyi igazolvány: róla majd tudni fogják, ki volt. Besoroltunk ötödiknek, és a csákánnyal csapdosni kezdtem a földet. Percek alatt kis tömeg kerekedett körénk, járókelők, a szemközti házakban lakók. Az ott lakók java részét ismertem látásból, ahogy nyilván ők is engem: állandóan a téren lógtunk, fociz­tunk, lábtengóztunk, snúroztunk, baromkodtunk, az iskolaszünetek java részét ott töltöttük. A velem jött férfiú méltósággal válaszolgatott a kérdéseikre, az újonnan jötteknek újra és újra, én csákányoztam. Csak a mi halottunknak volt ládája, a többiek testére közvetlenül szórták a földet, illetve az egyikre borítottak egy kiszuperált szőnyeget – mondták az ott lakók. Jóasszonyok már hozták is a gyertyákat, a nemzetiszínű szalagokat, sopánkodtak, szipogtak – nagyjából temetési hangulat kísérte ezt a temetést. Mikor egyszer megjegyeztem, érdekes, keményebbnek gondoltam a talajt, egy idősebb férfi, nyilván a téren lakó, azt mondta, ne csodálkozzam, az ostrom alatt is ide temették a holtakat. Katonákat, mindenféléket, civileket. A tér túlsó végébe, ahol kezdődött a gettó, az ott elhunytakat. Szinte az egész tér fel lett ásva. Aztán újra az exhumáláskor, hát ne csodálkozzak.

Furcsa, csörömpöléssel vegyes, erős géphang hallatszott, egyre erősebben, s mivel a házak összevissza dobálták a hangot, nem lehetett pontosan tudni, honnan. Mire bizonyossá vált, a Dob utca törésének takarásából, a Körút felől már elő is bukkant egy szovjet tank. Nem futottunk szét, de nem is lett volna hová, a mögöttünk álló nyílt téren csak néhány komolyabb fa törzse jelenthetett volna némi fedezéket – még az én gödröm se volt elég mély, hogy belefekhessek. A tank lassított, de nem fordította ránk lövege vagy géppuskája csövét, és nem is gondoltuk, hogy tüzet akarna nyitni ránk: ők még azok az oroszok voltak, akik évekig itt állomásoztak Magyarországon, és akármennyire is be voltak zárva laktanyáikba, valamennyit megtapasztaltak erről az országról és népéről. Felnyílt a torony fedele, egy fej emelkedett ki belőle állig: gumibordás, fekete páncélossapkát viselt, arca borostásan, szeme karikásan sötét. Sápadt, beesett arcunkról, ócska ruháinkról, esett tartásunkról, laposan vetett tekintetünkről talán felismerte bennünk az övéit, azokat, akiket otthon hagyott. Látta kezünkben a szerszámokat, a gödröt, a ládát a kocsin, látta: temetünk. Az arc merev maradt, érzéketlennek látszott, de az agynak gondolnia kellett valamit: remélem, túlélte a harcokat, és egyszer, talán sok évek múltán, elmesélte valakiknek, hogy és mint volt, mire gondolt ő akkor, l956 októbere végén Budapesten, valamilyen tér mellett, ahol a magyarok temettek.

Aztán felbődült a motor, és vastag füstöt eregetve elcsörömpölt a Madách tér felé.

Nem is igazán értem, milyen elgondolás alapján küldték az esetlen acélkolosszusokat járőrözni a pesti utcákra – alighanem a legfőbb elvtársi tanácstalanság és a térdig beszart nadrágok miatt –, talán megfélemlítési célból. Az embereknek mégiscsak ki kellett lépniük az utcákra, munkába menni, vásárolni, s bár megtapasztalták, a tankok általában nem lőnek, csak járkálnak fel-alá, de ha meghallották a lánctalpak csörgését, behúzódtak a legközelebbi kapualjakba. Majd aztán, november negyedike hajnalától kezdve, a Szojuzból és Romániából átdobott friss egységek, hosszú antennáikon vörös zászlócskákkal, majd lőnek mindenre, ami mozog.

Az őrjáratoknak nemhogy értelmük nem volt, de halálos veszélybe is küldték őket: ha olyan területre tévedtek, ahol már megszervezett felkelőcsoportok tevékenykedtek, tonnányi páncélozottságuk ellenére azok jó eséllyel elbánhattak velük. Ez a tanktípus, bár meglehet, a kurszki harcmezőn jó teljesítményt nyújtott, utcai harcra alkalmatlannak bizonyult. Gigantikus erejű motorjaik kipufogói a torony mögötti sík felületen helyezkedtek el, csupán egy ráccsal védve: ha egy vakmerő valaki egy kapualjból vagy egy hirdetőoszlop mögül kiugorva, görnyedt futással megközelítette őket, a halálos pontra dobhatta a benzines palackot. A tank személyzete a kémlelőnyílásokon át észre se vette a támadót, vagy ha vette is, megfelelő gyorsan nem reagálhatott – az üveg eltört, a benzin lángra lobbant a forró rácson, bedurrantotta a motort, esetleg az üzemanyagtartályt is –, vagy benn égtek, vagy kiugrálva próbálhattak menekülni: a környező házak emeleteiről általában lelövöldözték őket. Konvojba összeállva védhették valamelyest egymást, de az utolsó így is nagyjából védtelen maradt. És szinte minden pesti kamasz kölyök tudta, hová kell dobni a benzines palackot. Erről csak ennyit.

Mulatságos mivolta miatt kell elmesélnem ezt a nagyon is mellékeseményt, az egyik Király utcai ház kapualjába húzódva láttam: egy páncélos a nagyon is keskeny Kis Diófa utca kockakövein végigcsörömpölve, az utca végén, némi tanácstalanság után be akart fordulni a Király utcába, és lövege csövével átdöfte a sarkon álló telefonfülkét. Talán megcsúszott, vagy vezetője csak a végtelen sztyeppéken szerzett vezetési tapasztalatokat, mindegy: a betört üvegtáblák csattantak, a betontalpból kitépett bádog felsikoltott, és a fülke doboza ott himbálódzott az ágyúcsövön. Erre a hatalmas acéltest mintha toporzékolni kezdett volna. Meg akart szabadulni tőle: derékszögben elfordította a csövet, és leeresztette, ameddig csak lehetséges volt, de a fülke megállt a talpán, és nem csúszott le. Vastag fekete füstöt eresztve, állati géphörgésekkel próbálkozott a tolatással: újabb beszakadt üvegtáblák csörömpöltek, a lánctalpak a Király utca közepéig kilőtték a járdaszegély bazaltköveit – a roncs maradt. Ha akkor az egyik kapualjból előmerészkedett volna egy férfiember, kicsit megtartja a fülkét, sikerülhetett volna, de senkiben nem volt annyi bátorság, illetve bizalom: hátha félreértik az oroszok, és szitává lövik a géppuskával. Előmászhatott volna a páncélosból is egy legény, de bennük sem volt annyi bátorság, illetve az ártatlannak látszó bámészkodók iránti bizalom. Végül a roncsot magával vonszolva nagy sebességgel megindult a Körút felé. Érdekes volt: a fülke sisakjába futó postai kábel az ott álló ház falához volt rögzítve, egy bemélyedésben U-szögekkel vagy negyven méter hosszon valami csatlakozásig, és amikor a tank megindult, a szögek sorban pattogtak ki a falból: mintha valami kisöblű géppisztollyal adtak volna rá egy sorozatot.

Miután felcsákányoztam egy faládányi területet, következett a lapát. Egyszer csak beleütköztem valami kemény tárgyba, és – nyilván a beszéltek hatására – úgy gondoltam, lehet az emberi maradvány is, valamilyen csont, gondosan körbeásva fordítottam ki, de csak egy tégladarab volt. Erre egy férfi elvette tőlem a lapátot, még nézni is rossz, ahogyan a kezemben tartom, mondta, hátrahúzódtam, és akkor eszembe jutott a Sztálin-szobor. Csak egy ugrás innen, ezek már elboldogulnak nélkülem is, úgyis meg akartam nézni, s ha már így estek a dolgok, akkor gyerünk!

A Vásárcsarnok bejárata utáni háznál jöttem le a térről, azon nevezetes háznál, melynek éttermében főzik Közép-Európa legjobb sóletjét – még ma is. A Klauzál tér azon pontján, ahol majd egy jó hét múltán, ahogy mi is tettük a mi emberünkkel, elföldelik a szovjet inváziós erők elleni tűzharcban elesett Gérecz Attila költő földi maradványait. Sajnálom, hogy nem ismertem. Barátok lehettünk volna.

Mikor megpillantottam azt a valamit, ami a szobor lehetett, csalódást éreztem. Tudtam, hogy csizmás alsó lábszára fenn maradt a talapzaton, hogy a zuhanás következtében letört a feje, s ugyan nem vártam valami óriás Gulliver-figurát, amin pöttömnyi emberkék dolgoznak, de valami emberi formát mégis. Mert amit találtam, csak egy baromi nagy, hengeres valami volt, lehetett akár szennyvízelvezető főcsatorna része is. Karjának, mellyel a talpazaton állva előre mutatott – nyilván az általa vezényelt szebb jövő felé –, hanyatt fekve az égre kellett volna mutatnia, de azt már valakik lefűrészelték. Színe sötét, már beette a patina, de még nem zöldes árnyalatú: arra már nem volt ideje. A sötét hengeren fénylő csíkok, mintha csigák mászkálták volna össze, megszáradt, lefolyt köpésnyomok. Jó páran le is vizelhették, mert olyan szag kerengett körülötte, mint egy kettős rangadó meccs alkalmával a Népstadion klozetjében.

Hogy anyaga fém, csak a vágásnyomok mutatták. És micsoda fém! A friss felületeken ragyogott, mint az arany! Eszembe jutott a jópofa – rossz helyen elmondva internálást érő – bemondás: „Tudtad, hogy Sztálin ereiben királyi vér folyik?” – persze, mert magyar királyok beolvasztott szobraiból készült. Hárman-négyen akkor is dolgoztak rajta, fémfűrészekkel kanyarítottak le megfelelő darabokat. Egy fickó valami vasrúddal döngette, a vastag anyag valamelyest hajlott, de nem tört. Mindez csak azért jut eszembe, mert valaki visszaemlékezéseiben azt olvastam – ha agyonütnek, se tudom megmondani, kiében –, hogy még kinn, a Ligetben felmászott a csizmaszárhoz támasztott létrán, és egy kalapáccsal letört belőle emlékbe egy darabot: az illető alighanem füllentett. Ha politikusról lenne szó: hazudott.

Bántam, hogy ilyen hebehurgyán cselekedtem: apámnak biztosan van valahol a pincében fémfűrésze, el kellett volna hoznom. Kinéztem magamnak egy magányos fűrészelőt, ötven körüli, egyenruhás vasutast, odasomfordáltam mellé, úgy gondoltam, majd megeresztek felé néhány behízelgő, elis­merő pillantást, és ha nem hajt el, megkérem, hadd tartsam a markom a fűrészlap alá: ha már nem tudok egy darab Sztálint szerezni, legalább valamennyicske aranypor legyen az enyém. A vasút már kiadta a téli szerelést, emberem bélelt kabátot és sapkát viselt, bele is izzadt, verejtékes homlokába tapadt alig haja, erősen szuszogott, és közel lépve hozzá lábszaga volt: mi tagadás, túl is méretezte a dolgot: valami válltáska volt vele, abba illő, jó nagy darabot szándékozott lekanyarítani. Lehet, hogy már egy óra hosszat dolgozott… Ráadásul csak egy keret nélküli, meztelen fűrészlappal vágott, ami itt-ott rozsdafoltos, foghiányos volt – ilyet tudott lopni a MÁV-tól –, gyakran elakadt, megszorult. Végül is ő szólított meg: „Mit bámulsz? Ahelyett, hogy segítenél!” Alkalmasságomat bizonyítva hevesen munkálkodni kezdtem, és az első elakadás alkalmával a fűrészlap mélyen belevágott puha, efféle munkákhoz nem szokott tenyerembe. De sebaj, volt nálam zsebkendő, átkötöttem vele a sebet, vérzett, de nem fájt nagyon, így még könnyebb is volt szorítani a lapot. Így kellett volna kezdenem.

Emberem egyre türelmetlenebb lett, gyakran nézett körül, felemelkedve ki a Rákóczi útra, amikor egy darabra visszavette a fűrészlapot, kapkodott – tulajdonképpen félt, megszokta, hogy félni kell, és ahogy telt az idő, egyre jobban. Mikor végre végeztünk, amíg ő a válltáskába gyömöszölte zsákmányát, megkérdezése nélkül nekiálltam egy kis dudoros rész lefűrészelésének, nem kifogásolta, csak siettetett, és nem is segített a görény. Már csak egy milliméternyi volt hátra, hogy leváljon az engem illető darab, amikor újra elakadt a fűrészlap, és akkor kikapta a kezemből, és elnyargalt a Dohány utca irányába. A büdös görény. Szerencsémre találtam a földön egy késpengét – valakinek szó szerint beletört a bicskája valamilyen ügyeskedésbe –, a vájatba illesztve le tudtam feszíteni: egy éles csap keletkezett a törés nyomán.

Véres zsebkendős tenyerembe szorítottam, mit még zsebre is dugtam, nehogy elvesszen. Gondoltam, megnézem, befejezték-e a temetést, de a Vásárcsarnok kapujában eltérített egy fehér kis furgon: bécsi rendszámú, oldalán egy vászonra kézzel mázolt felirat: „Hilfe für Ungarn.” A platóról két fiatal férfi narancsot osztogatott a járókelőknek. A határ akkortájt nyitva állt, átjöhettek, és alighanem a maguk szakállára és a maguk költségére át is jöttek egy kistehernyi naranccsal. Jólelkű, derék emberek lehettek. Kissé roggyant testtartással álltam be a sorba, hogy kisebbnek nézzek ki, mert az öcsémnek is akartam szerezni egy narancsot, mutattam is az osztráknak, hogy kettőt, de szükségtelen volt az alakoskodásom, mindeninek adott, amennyit kért. Talán csak azért, hogy ne nézzen afféle éhenkórásznak, megmutattam neki a szobordarabomat. Zavartan nézett, nem értette, mit akarok tőle. Nem tudtam, hogy mondják németül a szobrot, de mivel a gimnáziumban orosz mellett franciát tanultam, mondtam neki külföldiül: „Sztatü dü Sztálin”, megértette. Kivette a kezemből, forgatva vizsgálta, ordítva hívta a társát. Lelkendező, heves eszmecserébe kezdtek, aztán az osztrák nekem kezdett beszélni valamit, nem értettem, aztán egy láda narancsot kínálgatott, megértettem: el akarja cserélni, mondtam, hogy „nájn”, aztán már két ládát nyújtogatott, „nájn!”, és mivel az volt az érzésem, nem is akarja visszaadni, hirtelen mozdulattal kikaptam a kezéből. A törés éles csapja megvágta, kiserkent a vére, meglepve nézte, aztán a szájába kapta vérző ujját. Én meg gyorsan elhúztam haza a csíkot a két narancsommal. Szóval: 1956-ban a magyar szabadságért néhány csepp osztrák vér is hullott.

Otthon az öcsémmel megettük a két narancsot, életünkben először. És nem is ízlett. Rostos volt, savanyú, és tele volt maggal. A narancsíz nekünk az a túlédesített műíz volt, amit addig cukorkákban szopogattunk.

A tenyeremen lévő sebbe beleragadt a zsebkendő, kiáztattam egy fél lavór hipermangánnal lilára festett langyos vízben. Jobban fájt, csípett és égetett, mint amikor felszakítottam. Nagyjából az életvonalam mélyében futott a seb. Mire végeztem, nagyjából akkor érkezett haza anyám, sárga sebhintőport szórt rá, és befáslizta. Persze elmondtam sérülésem történetét, és elbüszkélkedtem zsákmányommal. Anyám csak hümmögött, ahogy később apám is, bár ő szakértő szemmel megvizsgálta a darabot, és azt mondta, hogy a dudoros részen lévő lukacskák alighanem a lángvágóval megolvasztott fém gőzeitől keletkeztek, de lényegében ő is csak hümmögött. Nem fogták fel – akkor még én sem –, hogy ez az egyetlen, valamiféle maradandó értéket képviselő tárgy, amit az egész család az ötvenes évtizedben megfeszített munka és nélkülözések révén szerzett.

Mikor szüleimnek mutattam, akkor vettem észre rajta a nem kövér, csak éppen hogy gombostűfejnyi vércseppet. Nem tudtam, az enyém-e, vagy az osztráké – végül is mindegy. Nem töröltem le – talán stílusérzékem diktálta így: egy ekkorka Sztálinhoz is dukál egy ekkorka vércsepp.

A következő napokban, ha bizonytalanul is, de elkezdtük tervezgetni jövendő éveinket: a Vörös Hadsereg kivonul az országból – ígérték, és mintha Budapestről ki is vonultak volna –, semleges ország leszünk, mint Ausztria, többpártrendszerre térünk át – az utcákon vagy tucatnyi, háború után felszámolt régi meg vadonatúj párt megalakulásáról szóló plakátok jelentek meg –, véget ér a kommunisták diktatúrája, ismét magyarok leszünk, a Kossuth-címer lesz a hivatalos… Nagy Imre ért a mezőgazdasághoz, megszünteti a kényszerkollektivizálást… idővel normális áruellátás lesz a boltokban, hús is… igazi kávé, valódi csokoládé, narancs… bizonyára a nyugatiak is segíteni fognak, a Szabad Európából hallani, hogy az egész világ csodál bennünket… talán még adnak is valamit… idővel aztán még utazni is lehet… nem csak a környező országokba, úgyhogy ideje komolyan venni a francia nyelvtanulást…

És elérkezett november 4-e, vasárnap.

Alig hajnalodott még, alig törte át az őszi szürkeség egét a fény, megébredtem: furcsa, halk, de éles rezgő hang ébresztett. Szobám a Csányi utcára néző ablakának egyik külső szárnyából kipotyogott a megkeményedett gitt, csak az üvegszögek tartották: a lötyögő üveglap rezgett. Már régen, az elmúlt télen potyogott ki a gitt, de az üveglap még sosem szólt így. Felkeltem, kinyitottam az ablakot: valami monoton, mély hangú, távoli zúgás rezgetett halkan, de ritmusos erősödésekkel a szűk utca sötét házai közt, a hangtorlódások rezegtették az üveget. A párkányba kapaszkodva derékig kihajoltam, nem hallottam úgy, hogy a hang erősödne, de fel lehetett fedezni benne valami alig észlelhető fémes csörömpölést. Rosszat sejtve nadrágot, télikabátot kaptam a pizsamára, cipőmet se fűztem be, rohantam le a Király utcára nyíló kapuhoz. Szüleim és öcsém még aludtak. A kapu csak a belső retesszel volt elzárva: az utcán, a talajszinten halkabbnak lehetett hallani a zúgást, mint a második emeleti ablakból. Sötét és kihalt volt az utca. Sötét és nyirkos, semmi mozgás. A túloldalon, a Nagymező utca sarkán, a templommal szemközt két alak álldogált, hosszú, térdig érő viharkabátban, az egyiken micisapka, a másik hajadonfőtt, alig mozdultak. Mentem feléjük, szemük sarkából persze észrevettek, felmértek, ki lehetek, és nem mozdultak. Lehet, hogy még csak nem is köszöntem: „Mi ez?!” Egykedvűnek hallatszott a válasz: „Az oroszok.” „Tankok?” Erre nem válaszoltak, rágyújtottak. Hosszú papírszopókájú, mahorkabüdös cigarettát szívtak. Viharkabátjuk szétnyílt, nem láttam alatta vállukra akasztott fegyvert. „De hát megígérték, hogy kivonulnak…!”, mondtam, csaknem kiáltva. „Hazudtak.” Már hárman álltunk a Nagymező utca sarkán, belesimulva a hajnali szürkeségbe. Csak annyi mozgás történt, hogy időnként szájuk elé emelték a cigarettájukat. Huszonévesek lehettek, legfeljebb harminc. „A rádió is bemondta…”, próbálkoztam. „Ezek mindig hazudnak”, mondta egykedvűnek hangzó modorban a sapkás. „Jegyezd meg.” „Egy életre jegyezd meg”, toldotta meg a másik. Fázni kezdtem, reszketni. Szívogattam az orrom. Továbbra is sehol semmi mozgás, pedig a sarokról ki lehet látni a Nagykörútra, ott se. A keserű, csípős, rövid dohányrúd szopókás cigarettájukban hamar elizzott. Elpöckölték a csikket, akkor a sapkás szinte parancsoló hangon azt mondta: „Na, eredj vissza!” Egyáltalán nem sietős léptekkel, az úttesten átvágva elindultak az Operett Színház felé.

Amikor felértem a lakásba, apám már a konyhában a rádiót nyekergette. Elfeküdte a haját, viaszsárga volt az arca. Észre se vette, hogy nagykabát van rajtam, hogy kintről jövök, és amikor kérdezni akartam, dühödt mozdulattal leintett. Az adás gyengébb hangon szólt, mint általában, de nem zavarták recsegések és sípolások, mint a Szabad Európa adásait. „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke. Ma hajnalban…”

Tehát igaz. Visszajönnek. Minden úgy lesz, mint eddig volt, esetleg még rosszabb. Előbújnak az idegenek lakájai, az erőszak hősei, a gyűlölet ideológusai, az emberi világot felforgató gnómlelkű pártbohócok. És legelőször is kegyetlenül megtorolják a rajtuk esett sérelmeket. Hogy egy nép ki merte mondani: nem kellenek. Az ő undorító világukban fog eltelni az egész életem. Visszabújtam az ágyba, mert erősen átfáztam. Még őrizte a meleget. Mire való lesz egy ilyen élet? Tulajdonképpen le kéne mennem az utcára, keresni egy ellenálló csoportot, és velük harcolni. „Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete…” Biztosan vannak köztük magam korabeli fiúk. De tankok, gépágyúk ellen nem sok értelme lenne. Biztosan megölnének. Ennyiből akár öngyilkos is lehetek. A „haza becsülete”… hol az a haza, melynek van még becsülete? Mit számít ennek a már nem létező becsületnek eggyel több vagy kevesebb halott? „Ki hogyha kell, halni nem mer…” Halni mertem volna, megoldásként akár kívántam is, de nagyon, igenis, nagyon sajnáltam volna, ha az a regény, ami az én életem, a tizenhatodik oldalnál véget ér.

A rozsdás fűrészlap tépte sebről akkor már levettem a kötést. Ha lazán ökölbe tartottam a kezem, a vastag varratréteg keményen megült a vágásban. Kitört rajtam a sírás, ültem az ágyban, és bőgtem, mint egy gyerek. Elátkoztam a világot, még Istent is, hogy engedheti meg mindezt, szinte önkívületben csapdosni kezdtem a takarót, a falat – tenyeremen a varrat felszakadt, észre se vettem. Csak déltájban, amikor elővackolódtam az ágyból, akkor láttam, hogy véres lett minden, a párnám, a paplanhuzat, a lepedőm, minden. Minden csupa vér.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben