Generalisszimusz az Akácfa utcában

1. rész

Drága Sisa, drága Réka!

Amit most a tenyeremen tartva mutatok nektek, kétségtelenül furcsa tárgy: egy pénzérménél nagyobb, vastagabb, sötét oxiddal borítottsága ellenére is érzékelhető, kemény fém. Leginkább egy csúcsosra sikeredett jércetojásra emlékeztet, mintha annak a metszete volna: egyik oldala, a tojáshéj, gömbölyded, felülete rücskös, mintha elpattant apró buborékok nyomait őrizné, a nagyobb kráterkák alján gombostűszúrásnyi, még most is aranyló pontok; másik oldala csaknem tükörsima, csak fénytörésben látszanak hosszirányú mikrobarázdák rajta. A barázdák mélye megőrizte eredeti színét: a közönséges sárgaréznél teltebb, aranylóbb sárga. Ezen a vágott oldalán egy csaknem derékszögben felvágódó, törés által keletkezett csap, nincs egy centi sem, de éle – jól emlékszem rá –, mielőtt az oxidréteg meg nem szelídítette, vágott, mint a késpenge. Valahol egy elkenődött vércsepp szárad rajta, nyoma már nem látszik, modern eszközökkel talán kimutatható. Ötvenhat évig egy dobozka alján hevert, egyéb vicik-vacakok, nekem emlékek között, azt hiszem, most eljött az idő, hogy előszedjem és megmutassam: lassan annyi idősek lesztek, mint én voltam, amikor lefűrészeltem az l956. október 23-a éjjelén, Budapesten ledöntött Sztálin szoborról ezt a különösre sikeredett darabot. Majd rátok hagyom, elsősorban természetesen önző okból: ha a kezetekbe kerül, kénytelenek legyetek gondolni rám. Ahogy ezt a történetet is: nem tudhatjuk, meglett korotokban kik érzik majd éppen hivatottnak magukat, hogy megírják nekünk a magyar történelmet – néhány morzsáját rátok hagyom mint egy résztvevő hiteles leírását. Ha módotokban áll, őrizzétek meg mindkettőt.

Kora délután a házban lakó egyik fiú becsöngetett hozzánk, azt mondta, valami felvonulás van az utcán, most jött haza, sokan vannak, zászlókkal meg minden, menjünk le megnézni, mi lehet. Amúgy kedveltem, okos srác volt, rengeteg mindent összeolvasott, időnként nagyokat dumáltunk a lépcsőházban összefutva, de megfelelő hangulatomnak kellett lenni hozzá. Szülei odavesztek valamelyik koncentrációs táborban, jócskán idősebb, gyermektelen nagynénje nevelte, így aztán olyan öregasszonyos dolgai tudtak lenni, nyakatekert okoskodások, rendíthetetlen, nem is tudom, honnan vett kijelentések, még a hanghordozása is afféle lamentáló öregasszonyé… Felpörgött állapotban szinte a falra tudtam mászni tőle – mondtam, menjen csak, negyedóra múlva utánamegyek, majd a Király utca és a Nagykörút sarkán találkozunk. Öt perc múlva vettem a kiskabátom – elég volt ennyi, napközben még kellemes, nyárutói langy idő volt –, és elindultam a Nagymező utcán az Operettszínház felé. Ha tényleg valami izgalmas van az utcán, azt látni akartam, de nem volt kedvem a kommentárjaihoz.

1956. október huszonharmadikát írtunk – akkor talán nem is tudtam pontosan, hányadikát. Hogy valamiféle tüntetések lennének az utcán, meglepett, de nem tartottam elképzelhetetlennek. Jó ideje, tulajdonképpen Sztálin halálát követően, előbb csak lassan, óvatosan, érzékelhető volt, még gyerekfejjel is, a politikai légkör változása: az addigi fásult, belefáradt, depressziós állapotot lassan, de egyre gyorsuló rezgésszámú feszültség váltotta fel. Szükséges reformokról, változtatásokról beszéltek, Petőfi Körről, egyetemi rendezvényekről, mindebből hallhattam valamennyit a rádióból, a hébe-hóba kezembe kerülő újságokból is.

Tudtam Rákosi átmeneti menesztéséről, ismertem Nagy Imre nevét, sok mindent Rajk és társai újratemetése kapcsán, de nem követtem szenvedélyesen az eseményeket. Nemcsak életkoromból fakadóan, de mindezek annyira a hivatalos pártduma szintjén mentek – megfogalmazásbeli árnyalatok jelentették a véleménykülönbségeket –, hogy nemcsak nem értettem igazán, hogy mi miről is szól, de utáltam még hallani is. Apám, bár állandóan a Szabad Európát bújta, nemigen beszélt politikáról, ha kérdeztem, lelegyintett, csak előbuggyanó átkozódásaiból tudhattam, mennyire utálja „ezt a mocskos kommunista bandát”. Aznap, tehát 23-án, a tizenegy órás nagyszünet után, amikor is lemehettünk az udvarra, a negyedikes osztályok nem vonultak fel tantermeikbe a becsengetésre. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, így aztán, hogy mi történt később, mégiscsak felmentek, vagy testületileg elvonultak-e valahová, nem tudom: minket, másodikosokat még gyereknek tartva, felnőttes fensőbbséggel nem avattak be a dolgaikba. De ha tüntetni mentek volna, piszokság volt, hogy nem szóltak.

Haladva a Nagymező utcán, nem észleltem semmi különöst: a Tinódi mozi előtt, ahol megnéztem, bármi legyen is az, minden héten az új filmet, csoportosultak ugyan emberek, de semmi izgalom, nyilván a délutáni előadás kezdetére vártak. Semmi még az Andrássy úton sem – akkor „Népköztársaság útjának” hívták, korábban „Sztálin útnak” –, talán csak többen lehettek az utcákon, mint máskor. Érkezve az Oktogonra – amit a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére „November 7-e térnek” neveztek – még mindig semmi, a Nagykörúton – a „Lenin körúton”: Istenem, hogy beleragadtak az ember fejébe ezek az „ideiglenesen” itt állomásozó elnevezések! – még a mi patinás Király utcánk is „Majakovszkij” volt – jártak a villamosok, a buszok, teherautók, az akkor még ritka személygépkocsik. Az Oktogonon, a Belváros felé eső részeiben két nagy, valamikor patinás, addigra már afféle szocialista népbüfévé lezüllesztett kávéház, mindkettő tömve emberekkel: máskor csak estére szoktak ennyire megtelni. A széles járdákon, úgy tűnt, hozzám hasonló, céltalan lődörgők.

Aztán mégis valami: a tér túloldalán fiatalok jelentek meg, tizen-egynéhá­nyan, egyetemistáknak látszottak, nem volt náluk semmiféle zászló vagy transzparens, nem énekeltek, nem kiáltoztak jelszavakat, csak mentek egy tömbbe, kétségtelenül egymáshoz tartozva, ballonkabátokban, hajadonfőtt, kihajtott inggallérral, s hogy nem kísérték őket piros karszalagos rendezők, civil ruhás pártrendőrök, abban az időben ez már valóságos tüntetésnek számított. Vidámak voltak, nevetgéltek, fiúk, lányok, ha beszólt valaki hozzájuk a járókelők közül, válaszolgattak, afféle vidám, csipkelődő, kérdezz-felelek játék alakult ki – a tér túloldalán álltam, a zajban nem hallottam jól, miről folyik a diskurzus; aztán közös, vad röhögésbe csomagolt pfujolás: azt hiszem, egy akkori pártvezető nevét követően. Lementek a földalattiba, én persze utánuk. Elmentek az előző szerelvénnyel, így hát találomra a Bajcsy-Zsilinszky úton szálltam le. Mivelhogy még ott se találtam semmi különöset, bár addigra valahogyan a bőrömön át érezni kezdtem, hogy zizeg körülöttem a levegő, ösztönösen a Nemzeti Múzeum felé vettem az irányt: ha valahol valóban tüntetés van, akkor valakinek el kell szavalnia a Nemzeti dalt! És akkor annak ott kell történnie!

Meg nem tudom mondani, hol, de egyszer csak a széles utat járdától járdáig betöltve, rendezett sorokban egy tömeg jött velem szembe. Az Oktogonon látott fiatalokhoz hasonlatos, de immár tömeg: énekeltek, jelszavakat skandáltak, néhányan az akkor kötelezően legfeljebb a vörös zászlók párjaként megjelenhető nemzetiszínű zászlókat lobogtattak, vörös nélkül. Álltak a villamosok, félrehúzódva a buszok és minden jármű, a villamosok nyitott ajtókkal üresen: az egyik lépcsőjén fiatal kalauznő valamilyen sállal a kezében, szinte eksztázisba esve integetett. Kinyíltak az utcai ablakok, és mint valami színházi előadás után, tapsok, lekiáltott bravózások. Valamelyik felső emeletről csíkokra tépett újságpapír szerpentinek kacsáztak alá: küldőjük talán a lapokban megjelenő sötét pártdumákat akarta minősíteni, vagy csak a népünnepély hangulatát emelni, ki tudja?

Mi, beavatatlan járókelők a házfalak mellé húzódva szinte szájtátva bámultunk. Pedig hát felvonuló tömegeket láthattunk elégszer, május elsejéken mindenképp – a munkahelyeken kötelezővé tették a részvételt a felvonulásokon. Szüleim sose mentek el – őket már különösebben nem volt mivel büntetni –, de huszonéves nagynénémnek, aki valami hivatalban dogozott, rendszeresen mennie kellett, és egyszer, még kisiskolás koromban elcsalt magával – talán mulatságosabbnak tartotta társaságomban eltölteni az időt. A Felvonulási térhez közeli valamelyik mellékutcában gyülekeztünk. Valaki egy tangóharmonikát nyekergetett, az „Amuri partizánok dalát”, a „Szulikót”, a „Dunnyuskát”, meg a „Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma” kezdetű, a rádióból már unos-untig ismert dalokat játszotta. Vagy másfél órát ácsorogtunk, mire megindulhattunk lassan, csoszogva. Újabb másfél óra múlva csatlakozhattunk a hatalmas térre vonuló egyik menetoszlophoz. A téren a kandeláberekre, a fákra párosával felszerelt tölcséres hangszórókból iszonyú hangerővel bömbölt a zene, itt már magunk között beszélgetni se lehetett – a nép lehülyítéséhez akkor is éppúgy hozzátartozott a hangerő, mint manapság. Mozgalmi dalok, indulók, harsány fúvósok és szapora dobpergés, magyar és orosz nyelven éneklő tömegkórusok, minden, ami a kultúrára éhes bolsevik szíveket úgy át tudta forrósítani. Tulajdonképpen nem volt valami széles a Párt által kanonizált repertoár, nemcsak a rádióból hallottuk mindegyiket ezerszer, de ezeket kellett énekelnünk is, például a minden hétfő reggel megtartott, vörös nyakkendősen, úttörőrajonként felállva a zászlófelvonásokon. Időnként megszakítva a zenét, lelkes hangú ordítók éltették a megbonthatatlan szovjet–magyar barátságot, a proletár internacionalizmust, a tőkés nyugat új háborúra uszítóinak kezét lefogó Béketábor hatalmas erejét, és persze hőn szeretett, lángeszű vezéreinket – ilyenkor hurrázni illett. Egy újabb órácska után értünk el a már emberfelettien hatalmas Sztálin-szobor elé – magas talpazaton állva még a háttérben elterülő Városliget évszázados fái fölé is emelkedett. Itt aztán, a talpazat részeként a vörös gránitból épített mellvéden megpillanthattam a hangszórók által is éltetett, hőn szeretett főelvtársainkat, a testvéri szocialista országok magas rangú delegáltjait. Alulról nézve nem sokat láthattam belőlük – a távolság miatt sem: egy hirtelen előrántott pisztollyal talán el se lehetett volna lőni odáig –, és a jó vastag vörös gránit is nyakukig takarta őket, végül is nem láttam belőlük mást, mint kalapokat, tányérsapkákat, kucsmákat, olykor gépiesem emelkedő karokat, amint szeretettel üdvözlik az eléjük vonuló dolgozó népüket. Furcsa látvány volt, mintha egy hatalmas emberalak lábai előtt, valami vöröses dobozban rovarok motoszkáltak volna, hosszú lábú pókok vagy effélék. Aztán végre, jó sokára, a múzeum utáni utcánál kiengedtek a vörös karszalagos rendezők a sorból – addig csak az ájultakat engedték kivonszolni –, kanyarodhattunk volna vissza a Városligetbe, megkeresve a nagynéném vállalata által állított sátrat, ahol kaphattunk volna egy pár virslit meg sört – én, mint gyerek, egy üveg Bambinak nevezett, vegyszerrel ízesített narancsszörpöt –, de addigra már majd leszakadtak a lábaim, izzadtam, elkókadtam, szomjas voltam, és pisilni kellett, hagytuk a fenébe a virslit, és hazamentünk. Még a gyülekezőhelyen valami rendezőtől kaptam egy piros léggömböt azzal, hogy ha majd a tribün elé érünk, engedjem el, hadd örüljenek az elvtársak, de nem engedtem el, hazavittem: én akartam örülni neki. Egész nap ott billegett a mennyezet alatt, a csillár körül, ha ugrottam, elértem a madzagját, de reggelre már a felére fonnyadva ott kuksolt az egyik sarokban. Többé aztán nem mentem felvonulni. Pedig elsős gimnazistaként még igazolatlan órák beírásának lehetőségével is megfenyegettek.

De ez a vonulás teljességgel más volt. Mintha valami komoly elszánást igénylő dolog végre megtörtént volna: elégedett, lélekből szakadó öröm, hogy végre megtörtént. De ez az öröm nem volt könnyed, eleresztett, felelőtlenül karneváli: mintha mindenki agyában ott lapult volna a tudat, hogy amit most tesz, azért később majd megbüntethetik, felelősségre vonhatják – nagyon is ott vibrált benne az elszánásához szükséges erő. És a dac méltósága. Úgy kezdtem érezni magam, mint egy szigorú tél után belobbanó első tavaszi napok egyikén. Mikor egy hosszú, hideg, lucskos és sötét időszak után egyszer csak kisüt a nap, hideg van ugyan még, cipőm is átázva, de a napsugár már melegíti az arcom. És amikor megszólalnak a cinkék. Egy mellettem álló asszony elsírta magát.

És jöttek a széles sorok egymás után. A felvonulók stencilezett, koszfestékkel nyomott papírlapokat osztogattak, amelyeken tizenkét pontba szedve kinyilváníttatott, hogy „Mit kíván a magyar nemzet!”. Éppen hogy csak átfutottam az írást, azonnal felismertem, hogy a követelések mindegyike az 1848-as követelésekre hajaz – hát ott tartunk, mint tartottunk ’48-ban! Minden mondatát pontosan értettem, nem úgy, mint az elvtársi, nyakatekert tohuvabohukat. Egyszer csak elenyészett a jelszavak skandálása, és valahol valakik a Kossuth-nótát kezdték énekelni. „Kossuth Lajos azt üzente…” Természetesen ismertem a dalt, bár nem biztos, hogy az iskolában énekeltük volna, de akkor hirtelen új értelmet nyert. Dal mivoltából hirtelen felemelkedett: „Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza!” Az utolsó sorok énekléséhez csatlakoztak a bámészok is, és ahogy újra és újra és újra énekeltük, egyre csak emelkedett, emelkedett, himnikus magasságokba, talán az egész város fölé.

Nem álltam be a sorba, de húzott magával a tömeg. Kábított és húzott, és egyszer csak begőzölt bambaságomban majdnem fellöktem egy madárijesztőt. Egy korához képest túlfestett, túlpúderezett, valami röhejesen idióta, talán papagájtollakkal díszített kalapot viselő, akkor nekem: öregasszonyt. Fél kézzel melléhez szorította a retiküljét, szabad kezével az ég felé csapkodva, asztmatikus fulladásokba végződő hangon azt rikoltozta: „Hát szabad ezt?! Mit képzelnek?! Ezt már nem! Hát sehol egy rendőr?!” Nem szólták le, ki se nevették, észre se vették. Én is csak azért emlékszem rá, mert ő villantotta az agyamba: tényleg, sehol egy rendőr! S aztán már magától bukkant elő: „A Hely­tartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott.”

Számomra a magyar történelem legkedvesebb időszaka az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ideje volt: külső ösztönzés nélkül, ami ez időkről szóló iromány a kezembe kerülhetett, azt felkutattam és elolvastam. Természetesen olvastam Petőfi naplóját is: ez a mondat a nagyon is rokonlelkűsége miatt, a hatalom iránti plebejus gúnyolódásával ragadhatott meg a fejemben. A forradalom és a szabadságharc történeteit bújva, olvasás közben gyakran állt meg a tekintetem, révedtem el a semmibe: nagy, lemondó kamaszsóhajok között arra gondoltam, milyen kár, hogy nem akkor születtem! Minden szereplője fényesen ragyogó jellemnek tűnt, akiknek egyetlen kézszorítása megérte volna a harctéri hősi halált vagy a bukás utáni szörnyű megtorlásokat. Úgy éreztem, ez volt az utolsó történelmi esélyünk arra, hogy egy büszkén vállalható hazában élhessünk. Azóta minden magyarnak, így hát nekem is, már csak a szolgaföldben nem nyugható ősapáink korcs utódjának élete juthatott. De a madárijesztő sápogása nyomán, mint valami tartósan megülő köd oszlásával, derengeni kezdett egy ki tudja, meddig érő, de távlat… Valóban: sehol egy rendőr! Se egyenruhás, se civil bőrkabátos, se államvédelmis vagy orosz katona, pedig hát van az elvtársaknak több is, mint elég: hát csak nem reszketni méltóztatnak? Bezárkóztak a pártházak vaskapui mögé, tördelik a kezüket, izzadnak, és próbálnak telefonálgatni, óh, azok a mi kedves, pókkarú főelvtársaink, akik úgy tudnak örülni, ha gyerekek piros lufikat eregetnek a tiszteletükre, most csak nem visszatarthatatlan diaréjukkal küszködnek? Tán dunsztjuk sincs, mit kellene tenniük ilyen esetben, amikor fellázad ellenük a nép, mert ilyesmiről egy árva szó se jelent meg soha a Legfőbb Pártvezetés által gyakran kiadott direktívákban?

Egyszer csak magába szippantott a tömeg.

És mentünk, mentünk. Nem ismertem senkit körülöttem, de nem éreztem magam magányosnak. Kisgyerekkoromtól kezdve úgy neveltek, ne álljak szóba senki ismeretlennel, és soha, sehol, senkinek egy szót sem arról, miket beszélünk vagy mik történnek otthon. Még annyit se, hogy mit ettünk vacsorára. Az iskolában mondjam nekik vissza azt, amit elvárnak tőlem, egy szóval se többet, bármi is legyen a véleményem: tehát legyek kétszínű. Tizenévesen már nem kellett figyelmeztetni, már tudtam, egy vicc meséléséért akár börtönbe vagy munkatáborba hurcolhatják az embert, jobb esetben csak beviszik a rendőrségre, és jól megagyalják. Nem tekintve gyermeki mivoltát sem: a Klauzál téren találkoztam egy nálam csak valamivel idősebb fiúval, akit valami szájaskodásért kékre-zöldre vertek. Nem nyomasztott, hogy kétszínűnek vagy akár hazugnak is kell lennem: erkölcsileg helyesnek ítéltetett ezekkel szemben minden védekezési mód. Itt, ebben a felvonuló tömegben, bár nemigen beszéltem senkivel, úgy éreztem, bárkit megszólíthatok, bizonyára barátságosan fognak válaszolni. És ha netán azt mondom – az apámtól néhányszor hallott dühödt kifakadást ismételve –, hogy szerintem Nagy Vezérünk, tanítómesterünk és apánk, Rákosi elvtárs valójában csak egy elfajzott gnóm, szarcsimbók Sztálin segge lyukán, senki sem fog felháborodni, riadtan körülnézni, süketnek tettetni magát, hanem jót nevetnek, és megveregetik a vállam. Esetleg elmondják, feléjük milyen jelzőkkel illetik a szarcsimbókot. Barátok vagyunk, együvé tartozunk. Mindnyájan ismerjük az igazságot, és egyet gondolunk. Alighanem ez a – magyarosan hangzó – Rákosi Mátyás nevet felvett, testi megjelenésében is pocsék figura lett a magyar történelem legjobban utált, a legmélyebb gyűlöletet és megvetést kiváltó alakja – ameddig még jegyzik a magyar történelmet.

És habár addig nem nyomasztott, hogy hazugnak kell lennem, valahogy különös, mámorító érzés töltött el, hogy mostantól kezdve kimondhatom a számon, ami a szívemen lakik. Ez lenne a szabadság?

Elhagytuk a Nyugati pályaudvart, és a Duna felé fordultunk. A Nagykörúton is álltak az üres villamosok, buszok se jártak, nem is volt rájuk szükség. Előrefurakodtam az első, még rendezett sorokba, és egy nemzetiszínű karszalagos rendezőfélétől megkérdeztem, hová is megyünk. „A Bem-szoborhoz. Poznańban is kitörtek tüntetések, szolidaritást vállalunk a lengyelekkel.” Lengyelországban is?! Hallhattam volna, de addig nem hallottam róla. Ezzel a villanással bizonyossá vált: ez akkor nem afféle félig-meddig megtűrt Rákosi-banda elleni tüntetés, ez már valódi forradalom, a magyar szabadságküzdelmek százévente égre futó csillaga! Az én életemben! Olyan esemény, ami benne lesz a történelemkönyvekben! És ha történelem, akkor persze a lengyelek is: hát hogy is maradhatnának ki éppen most, közös történelmünkből? Helyes! Látogassuk meg Bem apót!

A Margit hídon menve már elhagytuk a szigeti bejárót, mikor szembejött velünk egy, a mienkhez hasonló, de még annál is vastagabb tömeg. Úgy emlékszem, de persze nem biztos, hogy az ő kezükben láttam meg először a lyukas közepű nemzetiszín zászlót. Amelynek közepéből kivágták a szovjet mintára fabrikált, grafikailag is primitív, otromba, utált címert. Az ’56-os forradalom jelképpé vált zászlaját. A két egymással szembejövő hullám összecsapott, de nem oltották ki egymás erejét: fordultunk mi is, néhány percre az óriás hullám taraja lettünk. Mint kiderült, lekéstük a Bem téri beszédeket… Hát akkor most hová megyünk? „A Parlamenthez!”

A Parlament előtti hatalmas tér már tele volt emberekkel. Mi, az újonnan érkezők úgy ömlöttünk beléjük, mint egy sáros folyó vize a kék tengerbe. Rigmusokban Nagy Imrét követelték: „Rákosit a pokolba, Nagy Imrét a kormányba!” Átfurakodtam a tér túlsó, a Mezőgazdasági Minisztérium felőli oldalára, gondoltam, majd ha vége lesz az itteni történéseknek, a Kálmán meg a Nagymező utcán át hamar haza tudok jutni a Király utcába. Az árkádos épület szélső tartóoszlopai körül álltam, éppen ott, ahol két nap múlva majd több száz, újbóli tüntetőt mészárolnak le – furcsamód: név szerint máig felderítetlen, csupán logikailag beazonosítható tettesek. Ismertem Nagy Imre nevét, tudtam, egy rövid ideig volt már miniszterelnök, afféle reformer, értelmesebb és emberségesebb, mint a koszadék Rákosi-banda, vér se tapad a kezéhez, mégse hevített fel ez a tömegesen ordított kívánalom: úgy tudtam, akárhogy is, ő is csak afféle moszkovita. Egyszer csak valaki megjelent a főbejárat feletti erkélyen, valami hirtelen előkapott hangosítón át – hozzánk, távolabb állókhoz már el se jutott érthetően a hang, úgy adták hátra az előbbre állók –, már elment a kocsi Nagy Imre elvtársért, telefonon beszéltek vele: jön! Várjunk türelemmel!

Vártunk türelemmel, nem foszladozott a tömeg. Ez az időszak arra volt jó, hogy kialakuljon valamiféle játékszabály az újabb és újabb rigmusok születésére: valahol egy összeszokott társaság kitalált valamit, és ha az jó volt, szellemes, majd az idő múlásával egyre keményebb, átvette a tömeg, rövid hangzavar után már ez lett, amit a tér minden szögletéből ordítottunk. A szabadság mámorában tulajdonképpen jól elszórakoztattuk magunkat.

Érdekes: a forradalom, talán a világtörténelem minden forradalma, az időn kívüli állapotban lebeg, és ezt az időn kívüliséget ráteríti minden résztvevőjére: az ember elveszíti az időérzékét. Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideje jövök-megyek, csoszogok, toporgok, ordítok, énekelek, nem éreztem fáradtságot, nem kezdtem el fázni a kiskabátban, nem lettem éhes, és nem támadt semmi szükségletem. Megáll az idő, az agynak és a testnek is megáll. És ez a kábulat képes még az emberi élettartam ösztönös tudatát is kikapcsolva akár megfontolt embereket is gyilkos puskacsövek elé állítani.

Egyszer csak ránk sötétedett: október végén már hamar sötétedik. Szokás szerint felgyulladtak a téren álló hatalmas kandeláberek égői. Egyszer csak aztán valaki, nyilván egy marxizmus–leninizmusból túlképzett al-főelvtárs lekapcsoltatta a világítást – a munkásmozgalom történetét buzgón tanulmányozva nyilván úgy tudta, ha leoltják a lámpákat, a felhevült tömegek, merthogy sötét lett, és sötétben nem lehet forradalmárkodni, haza szoktak kotródni. Ostobaságát a térdig betojt nadrágja diktálhatta, de legyünk vele megértők: túlképzettsége dacára fogalma se lehetett róla, mi történik itt, a téren és az országban, mik történtek valójában az elmúlt tizen-egynéhány évben, és a váratlan helyzetben elvesztette szilárd ideológiai bázisát. Még nem tudhatta – majd aztán a Párt, még a magyarság történetében is páratlan megtorlások után, helyére teszi a fejét –, hogy lenn a téren az ellenforradalmárok által felheccelt csőcselék őrjöngött, és teli gatyája ellenére mégiscsak ő az igazi forradalmár, sőt: az igazi munkás-paraszt forradalmár. Az elsötétítést füttyszó és pfujolás követte, vastag, elemi erejű, aztán hamar kibontakozott az új jelszó: „Gyertek ki! Gyertek ki!” – ami az addig tulajdonképpen fegyelmezett, még kedélyesnek is mondható tömeg egyre fokozódó ingerültségét jelezte, mert valahogy benne volt: „ha nem jöttök ki, mi megyünk be!” Személyesen még hálás is lehetek az al-főelvtársnak, mert ostobasága által örökre emlékezetes perceket élhettem át: mindenki zsebébe tucatnyi papírlap, nemcsak hevenyészen stencilezettek, de a napilapok négyoldalas, ingyen osztogatott különkiadásai is; ezekből fáklyákat sodortunk, és százezernyi libbenő-lobbanó lángocska fényében elénekeltük a Himnuszt. A gyorsan hamvadó és újra- és újraéledő lángok hullámokat vetettek, összemosták a különálló emberi alakokat, egyek lettünk, minden én a tömeg.

Viszonylag hamar visszakapcsolták a közvilágítást. Ám a ránk zúdított sötétségnek lett még egy hozadéka: a magyar Országház központi kupolájának tornyán egy hatalmas vörös csillag fénylett. Addig valahogy megbújt az alanti lámpafények fátyola fölött, de a beállt sötétben valósággal felizzott. Emberek! Hát hogy az Isten csodájába került az oda?! „Oltsák el a csillagot! Oltsák el a csillagot!” A közvilágítás visszakapcsolása győzelmet jelentett, és egyre nekivadultabban szerettünk volna újra győzni – jaj, Istenem, mennyire szerettünk volna már győzni, legalább egy kicsikét! Gyorsult a tempó, ütemes taps és lábdobogás járult hozzá, mintha fogyna a türelem, mintha azért jöttünk volna össze vagy százezren, hogy „Oltsák el a csillagot! Oltsák el a csillagot!”. Úgy tíz perc után valaki a Házban – nyilván reszkető kézzel – lekapcsolta a vörös csillagot éltető áramkört.

Aztán a következő napokban gyárkapukról, középületek homlokzatáról, emlékművekről, hivatalos termek falairól úgy hullottak a vörös csillagok, ahogy a világháború végén a felszabadított területeken hullottak a horogkeresztek.

Már csak Nagy Imre kellett a teljes győzelemhez. Megtörtént ez is: egyszer csak megjelent az Országház erkélyén. Hosszan tartó, nem csak személyének szóló diadalordítás fogadta. Beszédét, nyilván belérögzült megszokásból, úgy kezdte: „Elvtársak!”, mire a tömeg a csillagoltáshoz szükséges egységben válaszolt: „Nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársak!” Nagy Imre javítózott: „Barátaim!” És ezzel megtette az első lépést a bitófa felé.

Beszédéből a gyatra hangosító miatt nem sokat értettem, de hát nem is volt fontos. Azt mondta, amit ilyenkor mondani lehet és kell: változásokat ígért, bizalmat kért, nyugalomra, fegyelmezettségre szólított fel. Úgy éreztem, többet várt tőle a tömeg, alig oszlott, de hát mi többet mondhatott volna tájékozatlanul, szinte száműzetéséből hirtelen előrángatva? A nép győzelemsorozata megjelenésével így is megkoronáztatott.

A Nyugati pályaudvar felé kis kitérőt téve – vagy az időtlenségben ki tudja, mekkorát? – nyargaltam haza. Házunk kapuja előtt apám várt. Előtte féltucatnyi elsikált csikk az aszfalton: nem szidott, hogy hol a fészkes fenében jártam, csak annyit mondott, érezhetően valami belső remegésű hangon, hogy kiment a térre, hátha ott vagyok a srácokkal, és ott hallotta, hogy a Rádiónál már lőnek. Hogy a Klauzál téren hallatszottak-e a Bródy Sándor utcai lövések, vagy csak egy arra járótól tudta meg, nem derült ki – később se: furcsa módon évek hosszú során át alig beszéltünk az akkori eseményekről. Akkor is csak futólag, utalásokkal, ahogy, mondjuk, egy, a családban történt szégyenteljes eseményről beszél az ember. Ballagva föl a második emeleti lakásba alig akartam elhinni, hogy a Rádiónál lőnek. Én egy népünnepélyt láttam, testvéri bizalommal teli hangulatban csatangoltam az utcákon, ahol mindenki a megszokott énjétől magasra felpörögve, szinte gyermeki bizalommal tekint a másikra, s melyben nyomuk sincs fenyegető árnyaknak. De hát kik lőnek?! Bele a fegyvertelen, lélek hajtotta tömegbe?! „Az ávósok.”

Apám az éjszaka további jó részét alighanem a rádió nyekergetésével töltötte. Nagyra tartotta a háború előtti kis világvevő készülékét – „törpe-szupernek” hívta, egy időben rejtegetnie kellett, hogy el ne kobozzák –, szokása szerint a nyugati magyar nyelvű adásokat kereste. Ezeket természetesen – hogy a gonosz imperialisták ne tudják félrevezetni a dolgozó magyar népet – zavarták, sípszó, recsegések és pattogások alá süllyedt az emberi beszéd, de időnként, nyilván légköri hatások eredményeként, az adó- és a zavaróállomások frekvenciája szétcsúszott, és néhány értelmes mondatot csak ki lehetett hüvelyezni belőle. Kora reggel, munkába indulása előtt beszólt hozzám, maradjak otthon, pontosabban: ki se merjem tenni a lábam az utcára. A gimiben úgyse lesz tanítás, az tuti. Pár nap, és kialakulnak a dolgok, aztán majd meglátjuk.

Délelőtt az udvaron hírekre vadászó csoportban egy házbélitől hallottam, hogy az éjszaka folyamán ledöntötték a Sztálin-szobrot. Nyakára drótkötelet akasztottak, teherautókkal, traktorokkal rángatták, de nem dőlt le. Aztán valakik egy közeli gyárból lángvágót hoztak, a csizma magasságában átvágták nemcsak a bronzot, de az üreges lábakon belüli, megtartó acélgerendákat is, és egyszer csak a tömeg egyre harsogóbb ujjongása közepette – bumm! durr! – lebucskázott a magas talapzatról! A szobor a homlokával csapódott a földre, ott nyomban le is törött a feje. A szobortestet pedig bevonszolták a régi Nemzeti Színház elé, a város szívébe. Akkoriban nemcsak a Nagykörúton, de a Rákóczi úton is villamos járt, a két legforgalmasabb járat négyes sínkereszteződésébe lerakott akadály megbénította szinte az egész város közlekedését.

Óh, de sajnáltam, hogy kimaradtam ebből a vonulásból! Hogy az utcai tömeg sodrása másfelé vitt! Micsoda élmény lehetett: a drótkötélen vonszolt, fej nélkül már csak üreges fémtömeg – azért a pszichopata diktátort jelképezve – különös, morajló-csikorgó hangon csúszott a még kockakövekkel burkolt Rákóczi úton, egy-egy járdaszigetnek ütközve meg is kondult, egy pszichopata diktátorhoz illően fénytelen, repedtfazék-hangon, és mögötte a tömeg, a boldogan éneklő tömeg! Micsoda vonulás lehetett: a falanszter-egyenruhának ható lódenkabátba öltöztetett, a szocialista konfekcióipar már újonnan is rongy öltönyeiben, félretaposott sarkú cipőkben menetelő, rosszul táplált, sápadt-sovány, elhanyagolt külsejű, de diadalában mámoros tömeg! A fehér inggallérok, talán a márciusi ifjak ihletésére, kihajtva, a kezekben gyorsan hamvadó újságpapír fáklyák, tűz a szemekben is, és a mindent elsöprő „Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!”. Később találkoztam valakivel, aki jelen volt, és kuncogva mesélte: időnként azt is énekelték, hogy „meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály…!”. Hát, igen: akkor még egy véletlenszerűen összeverődött tömeg el tudott énekelni egy magyar operából való dalt.

Az álló szobrot közelről csak egyszer, nagynénémmel való május 1-jei felvonuláson láttam, távolabbról több százszor. Amikor a Városligetbe mentünk, az Állatkertbe, a Széchenyi fürdőbe, vagy csak a srácokkal focizni, a széles Dózsa György utat átszelve néhány pillanatig láthattuk a troli ablakából. Úgy állt a hatalmas téren, a kedvéért lerombolt templom helyén, mint egy sötét, furcsa alakzatú sziklaszirt, nem is ember alkotta és nem is emberi értelemnek szánt képződmény. A magasított talapzaton a Liget ősfái fölé emelkedett, beláthatta az egész várost, benézhetett minden ablakon: ilyennek szánták alkotói. Az első trolibuszjárat is hozzá csatlakozott: kerek születésnapja tiszteletére építették, ezért kapta a 70-es számot. Ha focizni mentünk, akkor is elkerültük a környékét – civilnek látszó, bőrkabátos férfiak lődörögtek körülötte, párosával: bölcsebb dolog volt még a tájára se menni.

Sztálint az emberek maguk között lejóskázták ugyan, postarablónak meg kaukázusi útonállónak nevezték, de körülötte nem sistergett úgy a gyűlölet, de főként a lenézés, mint magyarországi helytartói körül: valahol, a messzi Moszkvában mégiscsak ő volt a Gazda, nem afféle helyi szarcsimbók. Szobrának ledöntése és a fél városon át való megalázó vonszolása inkább rendszerének szólt, mint személyének. Én még valamiféle tiszteletet is éreztem iránta.

Ebben valószínűleg meghatározó szerepet játszott Wolf bácsi. Könyvek kölcsönkérése kapcsán kerültem vele barátságba. Király utcai házunk konyhaablakai a függőfolyosóra nyíltak, és az ablakuk mögött ücsörögve gyakran meglesett, amikor kisiskolás koromban déltájban hazatértem. Kinyitotta az ablakot, rám sziszegett, és becenevemen szólított:

– Gyuszika, hoznál nekem öt Tulipánt?

A Tulipán egy cigarettafajta volt, bódítóan édeskésre illatosított dohánnyal – nem tudom, miért éppen Tulipán, annak alig vagy tán nincs is illata.

– Persze…

Lecsaptam táskámat az ablak alá, és futottam vissza. Nem kellett messzire mennem, épp a kapunkkal szemben, a túloldalon volt egy trafik. A trafikos, egy középkorú, erősen felkopaszodott férfi csaknem sötétben üldögélt a pult mögött, talán szundikált is, azért volt az ajtó fölé kis rézcsengő szerelve. Valamelyik kézfeje tőből hiányzott: a háború után gyakran találkozhattunk félkarú, féllábú nyomorékokkal, csonka-bonkákkal, látható helyeken, fejen, kézen összeégett bőrű emberekkel. A trafikos keresett egy kibontott dobozú Tulipánt, kivett belőle ötöt, és egy darabka celofánpapírba csomagolta – maradék ujjaival és a csonkkal meglepően ügyesen dolgozott. Abban az időben szorgos bürokraták még nem tiltották meg – a világ jobbá tétele álszent ürügyén –, hogy az alig-pénzűeknek cigarettásdobozokat megbontsanak, és kiszolgáljanak gyereket is. A vaksi sötétben gondosan megszámolta a tíz- és húszfilléresekben lerótt vételárat, mehettem. Útközben jó néhányszor beleszagoltam a celofánpapíros csomagba, vonzónak találtam az illatát.

Wolf bácsi rágyújtott, én pedig megkaptam szolgálatom már a párkányra készített jutalmát, valamilyen cukorkát. Karácsonytól kezdve, hosszú ideig egy-egy szaloncukrot, az utolsó darabok már kőkemények voltak, sokáig forgathattam a számba, míg elolvadtak. Wolf bácsi aprócska ember volt, s bár mindig csak ülve láttam, úgy gondoltam, nem lehet nagyobb, mint én tízévesen. Az ablakpárkány fölé magasodott egy mankó valami textíliával borított felső része. Szemüveget viselt, és ebben az volt a vicces, hogy egyik ablaka szódásüveg vastagságú volt, s emögül óriási barna makiszemmel nézett rám. Még gyerekként is feltűntek csodálatosan szép ingei, a hófehér, selymes fényű, cérnavékony csíkozású, nem is tudom, miféle anyagból készítettek – ilyesmiket majd első nyugati utazásom során látok ismét a kirakatokban. Gondolom, még a háború előtti időkben vásárolta ezeket, amit az is bizonyított, hogy összegombolva, a vékony nyakból feltűnően előreugró ádámcsutka alatt jócskán lötyögtek – még daliás férfiidőkből valók. Wolf bácsi a lányával élt, a háború végére ketten maradtak meg a családból „a csodával határos módon”: ezek nem az én, hanem a történetüket elmesélő szomszédasszony szavai. Lányával csak néhányszor találkoztam, jó negyvenes, csúnya, férfias arcú nő volt, egy férfiarc némi szemöldöktépkedéssel és kipúderozva, merev tartású, zárt ruhákat hordott, talán szürkét vagy sötétkéket: mintha egyenruhát viselt volna. Korán ment, és későn tért haza, valami igen fontos funkciót töltött be. Azt hiszem, az orvos megtilthatta Wolf bácsinak a dohányzást, és az időnkénti öt Tulipánra való összeget, hogy fel ne tűnjön, tíz-húsz fillérenként lopkodta össze lánya pénztárcájából – és az agyafúrt titkos akció végső kivitelezéséhez kellettem én.

Wolf bácsi elégedett arccal pöfékelt, én szopogattam a cukrom – ilyenkor beszélgettünk kicsit. Egy füzetlapnyi fényképet mutatott nekem, vagy inkább nyomatot, mert színes volt.

– Tudod, ki ez?

– Persze. A Sztálin.

– Teljes nevén?

– Joszif Visszarionovics Sztálin.

– Okos fiú vagy!

– Tanultuk az iskolában.

– És a rangja?

– Azt nem tudom…

– Ge-ne-ra-lisz-szi-musz! Tudod, mi az, hogy generalisszimusz?

– Nem…

– Az kérlek: a ge-ne-rá-li-sok ge-ne-rá-li-sa! Bizony!

Olyan szeretettel nézett a képre, hogy azt hittem, mindjárt az ajkához emeli és megcsókolja.

– Az ő hadvezéri lángeszének köszönhetjük, hogy a világ megszabadult a fasiszta fenevadtól! Hogy újra szabadon élhetünk. Bizony! Az emberiség történelmének legnagyobb alakja!

Ezt a játékot többször is eljátszottuk, mintha Wolf bácsi elfeledkezett volna róla, hogy már játszottuk. Aztán egyszer csak eltűnt a konyhaablakból.