„Eleven képmása még köztünk jár”

Egressy Ákos és az apai örökség

Ma reggel hat órakor született Gábor fiam, a legkitünöbb erőben és egészségben. […] A fiu nagy fekete szemekkel, fekete hajjal, izmos karokkal és lábakkal, domboru mellkassal bir; szép metszetű ajakkal és szájjal. Azt mondják, hogy hozzám hasonlit, csakhogy az orra olyan lesz mint Gábor nagyapjáé.¹

1867-ben két új tag érkezett a debreceni színházhoz. Az egyik okleveles színészként került a városba, 1866-ban végzett a Színészeti Tanodában, a másik az iskolai kudarcoknak hátat fordítva lépett színészi pályára. Az egykorú források szerint kimagasló tehetsége egyikőjüknek sem volt, de nevüket nem is a színészi ambíciójuk tette ismertté. Az idősebb – a színészi végzettséggel bíró – Egressy Ákos (1832–1914) volt, a tanulmányait félbehagyó pedig Petőfi Zoltán (1848–1870).² Életútjuk 1867-ig nem keresztezte egymást, mégis Egressy Ákos a debreceni megérkezése után nem sokkal felkereste Petőfi Zoltánt a szállásán, s édesanyjának, Szentpétery Zsuzsannának (1816–1888) a következőket írta a találkozásról: „most kissé beteges, szép kedves arczu fiu, rendkivül élces és jó kedvü, – a Petőfies szellem nyilatkozik belőle; korához képest elég képzettséggel bir; én hiszem, hogy ember lesz belőle, és méltó apjához; emlitettem neki nehány esetet atyja életéből, – azt is hogy anyám jól tartotta őt tejes étellel, s megmentette az éhenhalástól. […] Petőfi Zoltán hasonlit apjához, kissé anyjához is.”³ Beszédes, hogy Egressy Ákos arra figyel: vajon Petőfi Zoltán méltó örököse lesz-e az apjának – vagyis saját helyzetének a tükörképét keresi. Egressy Gábor, a néhai nagy hírű színész apa fiaként ő hasonló figyelem kereszttüzében állt.

Egressy Ákosról máig nem született monografikus igényű munka, hagyatékának feldolgozásához tudtommal hozzá se láttak, az életéről szóló nekrológok és lexikonbeli szócikkek pedig tele vannak hibával. Az életútját rekonstruálni akaróknak nemcsak arra kell figyelni, hogy rossz évszámokat csatoltak az életéből kiragadott mozzanatokhoz, hanem arra is, hogy pályaképét meg nem történt eseményekkel is színesítik. A legfélrevezetőbb talán az a történet, amelyet a Budapesti Hírlap nekrológírója tett közzé 1914 decemberében:

Mikor onnan [Itáliából] 1860-ban mint huszárfőhadnagy hazakerült, színész lett. Apja, mint már említettük, ellenezte, s ez feszült viszonyt hozott létre köztük. Évekig nem találkoztak.

1866-ban érdekes jelenet játszódott le apa és fiú között. Akkor jelent meg Egressy Gábornak A szinészet könyve című munkája. A fiú hévvel, lelkesedéssel olvasta apja írását. Csaknem betéve tudta. A találkozás egy vidéki városban történt, ahol Egressy Gábor vendégszerepelt, s ahol a fiú is játszott.

– Hát, Ákos, mondotta az apa, mégis csak színész lettél?

– Igen, követtem apám példáját.

– Nem jól tetted, nem annak születtél. Még az alakod sem felel meg egészen.

Ákos elmosolyodott, s elővette zsebéből apjának munkáját. Felütötte, és fölolvasta azt a fejezetet, amelyben Egressy Gábor mint színész-pedagógus leírja, hogy milyennek kell lenni a színész alakjának: arányos termet, szabályos arc, nagy hajlott orr…

– Nos, apám, hát nem ilyen vagyok én?

Egressy Gábor fejét rázta, aztán megszólalt:

– Az ördögbe, különb arca és alakja van, mint nekem.⁴

Pályájának rövid ismertetésekor majd látható lesz, hogy ennek a történetnek egyetlen részlete sem vág egybe a tudható adatokkal. Ez persze nem gátolta meg az utókort abban, hogy színészi teljesítményét apja tehetségével mérje össze: „Jó jellemszínész volt, de apja színvonalát nem sikerült elérnie. Inkább külsőségekben hasonlított hozzá, a belső tűz hiányzott belőle.”⁵ „[Egressy Ákos] az úgynevezett jó színészek kategóriájába tartozott. Nem örökölte apjának nagy kvalitásait, de amije volt, azt gonddal, lelkiismeretességgel fejlesztette.”⁶ Az ítélkezők valószínűleg végig sem gondolták, hogy a két színészpálya között több évtizednyi idő telt el (Egressy Gábor 1826 és 1866, Ákos 1866 és 1904 között színészkedett), a színművészetben már egészen más értékrend és normatív szemlélet uralkodott a 19. század utolsó harmadában és a századvégen, mint Egressy Gábor működésének idején. Egressy Ákos leminősítése mindig egy egészen más körülmények között színésszé lett legendás apa teljesítményéhez mérten történt. Hogy az idézett összehasonlítások az apával csak az utókornak szóltak, vagy már Egressy Ákos mindennapjait is beárnyékolták,⁷ az akkor derülne ki, ha összegyűjtenénk a fellépéseiről szóló színikritikákat, de az szinte biztos, hogy az Egressy Gáborral való rokoni kapcsolatának szerepe volt abban, hogy addig, amíg apja színészkollégái a Nemzeti Színháznál voltak, úgy látta jónak, ha kivonja magát a pesti színészéletből. Anyjának, Szentpétery Zsuzsannának írott levele szerint 1867-ben azért szerződött vidékre, mert összetűzésbe került a színház vezetésével.⁸ Majd amikor az 1870-es évek közepén Szigligeti Ede segítségét kérve vissza akart térni Pestre, apja régi barátja nemcsak hogy nem segített neki, de hetekig válaszra sem méltatta.⁹ A tíz év alatt felgyülemlett harag egy szintén édesanyjának írt magánlevelében 1877-ben a következőket mondatta vele: „az a bűnöm, hogy az Egressy Gábor fia vagyok?”¹⁰ Hogy ez a keserűség Egressy Ákosban az idő előrehaladtával, az apja működéséhez köthető színésznemzedék letűnte után tompult-e, azt talán csak a teljes kéziratos levelezésének feldolgozása után lehet majd megmondani, de úgy tűnik, mintha egész életében valamiféle bizonyítási vágy munkált volna benne, mintha mindenáron azt akarta volna elérni, hogy apja méltó szellemi örökösének tartsák. Annak ellenére, hogy évtizedekig távol élt a családjától, s a mindennapjaikat mindössze levelezés alapján ismerte, Egressy Gábor 1866-os halála után rögtön azt közvetítette a nyilvánosságnak, hogy az apja életét és munkáját érintő kérdésekben ő a legilletékesebb (édesanyja és két, szintén felnőtt testvére még életben volt).

Egressy Gábor és Szentpétery Zsuzsanna házasságából három gyermek született: Ákos, Etelka (1834–1909) és Árpád (1836–1869). Ákos iskoláztatását pontosan ugyan nem lehet nyomon követni, de a rendelkezésünkre álló szórt adatokból annyi tudható, hogy az 1840-es években először Kolozsvárott, majd Miskolcon tanult. Honvédként részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, majd a világosi fegyverletétel után kényszersorozással Itáliába küldték. 1860-ban leszerelt, és hazatért Pestre, 1861 nyarán színházlátogató szándékkal Párizsba és Itáliába utazott, végül 1863 végéig az itáliai magyar légiónál maradt.¹¹ (A korábban idézett nekrológ ezzel az időszakkal kapcsolatban állít először valótlanságot: Egressy Ákos az 1860-as évek első felében nem színészkedett.) 1865-ben a Színészeti Tanoda prózai színész osztályának növendéke lett, 1866-ban oklevelet szerzett, s vidéki társulatokhoz szerződött. Játszott Szabadkán, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon és Kolozsvárott. Az apa sohasem tiltotta meg, hogy hivatásnak a színészetet válassza, sőt mindkét fiát ő terelte a művészi pálya felé.¹² Egressy Gábor nem érte meg A szinészet könyve kiadását (1866), a kötetet már Ákos rendezte sajtó alá; s ilyetén nemcsak az nem igaz, hogy a fiú szembesítette őt a könyvben a színészideálról írtakkal, hanem az sem, hogy valaha is jelen volt fia vidéki fellépésén. Ákos 1878-tól visszavonulásáig, 1904-ig a Nemzeti Színházban játszott. Az életút kronológiája szerint tehát felnőtt emberként csak 1864 és 1866 között volt Egressy Gábor mindennapjainak közvetlen részese.

Egressy Ákos a kezdetektől tisztában volt azzal, hogy a hagyaték gondozásával és hagyományozódásának irányításával formálni tudja az apa életének és munkásságának megítéltetését. Ám mindezzel nemcsak az volt a szándéka, hogy óvja az emlékét, hanem az is, hogy mindenki előtt világossá tegye: Egressy Gábor rendkívül sokoldalú ember volt. Már ez a kettősség mutatkozik abban az általa sajtó alá rendezett kötetben is, amelynek kiadását azért kezdeményezte, hogy a család síremléket tudjon állítani az elhunytnak. Az 1867-ben megjelent Egressy Galambos Gábor emléke című kötet a színész 1838 és 1866 közötti nyomtatott és kéziratos hagyatékának egyes darabjait tartalmazza időrendben.¹³ Az időhatárok kijelölésekor igazodnia kellett a hagyaték időbeli eloszlásához (a kéziratok döntő hányadát őrző Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának katalógusa szerint 1838 előttről csak mindössze öt autográf levél lelhető fel Egressy Gábortól), de úgy tűnik, az volt a célja, hogy a dokumentumok által minél teljesebb pályakép rajzolódjon ki: megismerhessük a színészt, a szakírót és a magánembert. A válogatás negyven különböző tételből áll: döntő többsége levél, de szerepel benne sajtóban publikált cikk és néhány, Egressy tollából született költemény is. Egressy Ákos a levelezésanyagot úgy válogatta össze, hogy valamennyire látható legyen apja kapcsolati hálója. A címzettek között közeli barátot (Petőfi), színésztársakat (Szigligeti Ede, Komlóssy Ida), kritikust (Bajza József), színházvezetőket (Bartay Endre, Radnótfáy Sámuel), műkedvelő színjátszókat (Pap Zsigmond, Székely István) és családtagokat (Szentpétery Zsuzsanna, Egressy Béni, Szentpétery Zsigmond) egyaránt találunk. A négyszázötven oldalas forráskiadvány csekély töredéke a fellelhető hagyatéknak, az mégis jól kivehető belőle, hogy Egressy Ákos apja pályájának mely mozzanatait tartotta visszásnak vagy kompromittálónak. Meghamisítani természetesen nem akarta a történéseket, de számos esetben megtette, hogy a levelekből kihagyott szövegrészeket (ezt hol jelölte, hol nem), sőt arra is van példa, hogy két különböző levelet eggyé dolgozott össze, s így olyan szövegegységet hozott létre, amely eredetileg nem is létezik. Nem közölte például, hogy Egressy a levelekben miként búcsúzott feleségétől, Szentpétery Zsuzsannától, de arról sem hozott nyilvánosságra semmit, hogy az apát mennyi és milyen sokféle gond gyötörte a törökországi emigráció során. Ebből az időszakból csak a Szentpétery Zsigmondhoz írott leveleiből idéz, s csakis olyan részeket, amelyekben a színész könyvküldésre kéri sógorát. Tiszteletben tartotta viszont apjának azt az akaratát, hogy a betegsége idején a kezelőorvosainak küldött leveleire a halála után úgy tekintsenek majd, mint amelyek életének szomorú napjait láttatják.¹⁴ Így a magánjellegű levelek közül az orvosoknak írtak bekerültek a kötetbe. Másfajta szelekciós elveket követett a nyomtatott hagyaték, a sajtóban megjelent Egressy-cikkek esetében. Az 1860-as évekbeli színházi viszonyokhoz mérten igyekezett válogatni; jó érzékkel olyan publikációk újraközlésére vállalkozott, amelyek igazán kivételessé teszik Egressy nagy volumenű szakírói pályáját. Azokat az írásokat tette közzé, amelyekben apja arról értekezett, hogy milyen szakmai lépések szükségesek a színészet szakszerűsödéséhez és társadalmi elismertetéséhez.

A kéziratos hagyaték átörökítését Egressy Ákos a későbbiekben is folytatni szerette volna, az 1867-es kötet előszava szerint még további öt kiadványt tervezett:

1. Minden közérdekü levelei

2. Összes polemicus dolgozatai

3. Vegyes dolgozatok, különösen az 1848–49-diki évekből

4. Kiválóbb szerepeinek emlékirata és szinezett costume-képei

5. Müvészi és magán életének részletes kimeritö leirása.¹⁵

Eszerint azt akarta elérni, hogy az első gyűjteményes kiadás és az első Egressy-életrajz az ő keze alól kerüljön ki. E kettős feladat elvégzésével ő tehette volna lezárttá az apa munkásságát, s az életrajz révén szakmabeliként nemcsak a színháztudományi publikációk értő olvasójaként-értelmezőjeként léphetett volna fel, de valószínűleg arra is vállal­kozhatott volna, hogy a színészélet mindennapjaira rámutató kéziratos források által rekonstruálja Egressy munkanapjainak rutinját. Nyilván tudatában volt annak, hogy egy ilyen nagyszabású vállalkozással hosszú évtizedekre meghatározhatná Egressy Gábor utóéletét. S biztosra vehette azt is, hogy a hagyaték őrzőjeként és gondozójaként az ő szerzői nevével fémjelzett életrajz hitelt érdemlő lenne. Egressy Ákos valószínűleg éppen azt szerette volna elérni, amit az első és máig egyetlen Egressy-monográfia írója, Rakodczay Pál a saját munkájával kapcsolatban a következőképpen fogalmazott meg: „merem mondani, hogy a jövő búvárának művemet nem lehet kikerülni”.¹⁶ Arra viszont Egressy Ákos nem figyelt, hogy azt is érzékeltesse: az utókornak egy nagyon sokrétű hagyatékkal van dolga. Bár a tervezett életrajzba a leveleken túl biztosan más forrástípusokat (kiadási napló, jegyzetfüzetek, ruhavásárlási számlák stb.) is bedolgozott volna, arra aligha gondolt, hogy ez utóbbiak kiadásába valamikor majd belefog. Tervéből ugyan nem lett semmi (egyedül az Emlékeim az 1848–49-dik évi szabadságharcz idejéből című 1893-as írásában vállalkozott még apja egyes kéziratainak közzétételére¹⁷), a kéziratos hagyaték későbbi sorsának szempontjából mégis érdemes szemügyre venni, hogy mely kézirattípusokról vélte azt, hogy a nyilvánosság elé kerülhetnek. Már az 1867-es forrásközlésből is látható volt, hogy a kéziratos hagyaték érdemi részének a levelezést tartotta, bizonyos megszorításokkal egyes magántermészetű leveleket is közölhetőnek vélt. Úgy tűnik, közérdekűnek többnyire azokat tekintette, amelyekben a színész szakmai dolgokról (is) értekezett. Ehhez az elgondolásához összességében évtizedekkel később, 1901-ben, a kéziratos hagyaték egy részének közgyűjteménybe helyezésekor is tartotta magát.

Vértesy Jenő az Egressy Gábor iratai a M. N. Múzeumban című beszámolójában a hagyaték örököseként egyedül Egressy Ákost nevezi meg. Ez azt sejteti, hogy a másik, még életben lévő gyermeknek, Etelkának nem volt beleszólása a hagyatéki ügyekbe, s valószínűleg kéziratokat sem őrzött. Vértesy megfogalmazásából úgy tűnik, a kéziratok vásárlás útján kerültek a múzeum tulajdonába, s nem felajánlásképpen. 1901-től kutathatóvá vált „a nagy művész levelezése, okiratai, jegyzetei, művészeti könyve és törökországi naplója kézirata”.¹⁸ Vértesynek nem volt biztos értesülése arról, hogy ez a köteg jelenti-e a teljes Egressy-hagyatékot, vagy számolni kell még magánkézben maradt autográfokkal is. Ha tudott volna róla, akkor valószínűleg jelzi, hogy nem a teljes levelezésanyag került a közgyűjteménybe. Mivel Vértesy időrendben haladva szépen végigveszi, hogy mely évekből milyen autográfok állnak rendelkezésünkre,¹⁹ csak azzal foglalkozom, hogy Egressy Ákos milyen válogatási elvet követett a kéziratos hagyaték kettéválasztásakor. A Magyar Nemzeti Múzeumra hagyományozta a színésznek címzett levelek többségét és az ún. családi levelezésből Egressy Gábor feleségéhez írott leveleit, az apa szórt feljegyzéseit tartalmazó, három nyolcadrét alakú kötetet kitevő naplójegyzeteit, a törökországi napló csonka kéziratát és a színészeti tankönyv kéziratait. Magánál tartotta a családi levelezés többi darabját (Szentpétery Zsuzsanna Egressyhez írott leveleit, valamint a gyermekek, Ákos, Árpád, Etelka apjukhoz [szüleikhez] szólóakat és Egressy fiaihoz írottakat) s különféle, meglehetősen szórt adatokat tartalmazó papírszeleteket (jelmezvásárlás számlái, meghívók stb.). Ezek visszatartásakor valószínűleg más-más elveket tartott szem előtt. 1901-ben még Etelka is életben volt, tehát mindenképpen a magánszféra megsértésének számított volna, ha a családtagok által az Egressynek írott leveleket is közszemlére teszi. A szórványos adatokat tartalmazó kéziratokat pedig valószínűleg azért őrizte továbbra is otthon, mert a töredékesség miatt nem tulajdonított nekik komolyabb forrásértéket. Mivel Egressy kiadási naplóját átadta a múzeumnak, kevésbé valószínű, hogy ezeket amiatt tartotta vissza, mert a pénzügyi helyzetről árulkodó forrásokat a privátszféra dokumentumainak tekintette. Arról sajnos egyelőre nincsenek értesüléseim, hogy Ákos 1914-es halála után Egressy Gábor unokái miként osztoztak a hagyatékon: Egressy Ákos három gyermeke (Gábor, Lujza, Katinka) őrizte-e azt, vagy az Etelka és Telepy Károly (1828–1906) házasságából született gyermekek (Gabriella, Margit, Abigél, Cordélia, Sára) is kéziratbirtokosokká váltak-e. Annyi viszont tudható, hogy az otthon őrzött kéziratok közül 1914 után több száz Ernst Lajos tulajdonába került. Gáspár Margit 1940-ben arról adott hírt, hogy a műgyűjtő hagyatékának 1939-es elárverezésekor körülbelül ötszáz darab Egressy Gáborhoz kapcsolódó kézirat került az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába.²⁰ Ma már a kéziratokon lévő pecsétek alapján pontosan követhető, hogy melyek kerültek 1901-ben, s melyek 1939-ben ebbe a közgyűjteménybe. Idővel ugyan a Magyar Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteménye is gazdagodott Egressy-kéziratokkal, de mivel az adásvétel adatai nem nyilvánosak,²¹ egyelőre nem lehet nyomon követni, hogy az intézmény ki által jutott a forrásokhoz.

A Magyar Nemzeti Múzeumba került hagyatékra az 1900-as évek legelején többen is felfigyeltek. S mindannyian úgy gondolták, a kéziratok útvesztőiből csak akkor tudnak kikeveredni, ha Egressy Ákos segítségét kérik. Amikor Vértesy (a Magyar Nemzeti Múzeum segédőre) 1903 nyarára elkészült az autográfok átnézésével, s megírta a Magyar Könyvszemlébe szánt ismertetését, levelet intézett Egressy Ákoshoz, s tudatta vele, hogy „[j]egyzeteim kiegészítéséhez azonban egy-két adatra, magyarázatra volna még szükségem, miket a levelekben nem találtam, de miket Uraságod bizonnyal megadhat”.²² Noha Egressy Ákos válaszai nem maradtak fenn, nem valószínű, hogy kielégítő válaszokat tudott volna adni Vértesy kérdéseire. Itáliai kényszersorozása idején aligha tudhatott arról, hogy „[a] Bach korszakban milyen ellenőrzést gyakorolt az osztrák kormány és a cenzúra a Nemzeti Szinház fölött”, hogy „[á]ltalában milyen volt a szinház igazgatása az ötvenes-hatvanas években”, s hogy azok a vidéki műkedvelő társulatok, akiknél Egressy az 1850-es években fellépéseket vállalt, jól szervezett együttesek voltak-e.²³

Az Egressy család történetéről 2011-ben publikáló Sziklavári Károly a Petőfi-szakirodalomra hivatkozva azt állítja Egressy Ákosról, hogy „hírhedetten rossz emlékező volt”.²⁴ Sziklavári ezt a feltevést a család származástörténetére vonatkozó adatok alapján próbálja igazolni. Összevetette Egressy Galambos Sámuel 1838-as, szájhagyományra épülő, az Egressy család eredetét és családfáját ismertető lejegyzését²⁵ Rakodczay Pál monográfiájának a család genealógiáját tárgyaló passzusával, s arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg Egressy Ákos rossz emlékezőképessége okolható azért, hogy Rakodczay téves adatokat közölt.²⁶ Noha módszertanilag a két szöveg összehasonlítása erősen kifogásolható, Sziklavári nem tévedett, amikor azt tételezte, hogy a Rakodczay-féle monográfia Egressy Ákos emlékeire is támaszkodik. Annak ugyan már nem járt utána, hogy a fiú pontosan milyen szerepet játszott az apjáról szóló életrajzi narratíva kialakításában, s hogy Rakodczay Pál milyen témák kapcsán gondolta úgy, hogy „meg akarom csapolni azt a kincses hordót, mely az ön emlékezetének bányájában van”.²⁷

Rakodczay valamikor 1903-ban értesítette először Egressy Ákost arról, hogy életrajzot szeretne írni az apjáról, s úgy gondolja, a színész születésének századik évfordulójára (1908) el is készül a munkával.²⁸ A szerző valószínűleg már ekkor tudatta Egressy Ákossal: annak érdekében, hogy minél alaposabb munkát írhasson, különféle információkra lenne szüksége – de mivel ez a levél nem maradt fenn, csak az 1904. február 18-i és az 1905. augusztus 13-i keltezésűekből tudjuk, hogy pontosan milyen jellegű segítségre gondolt. Az 1905. augusztusi levele szerint már átnézte a Magyar Nemzeti Múzeumba került kéziratokat, de mint írja: „ott csak a művész történetét találom, az emberét csak fia adhatja kezembe”.²⁹ Az 1904 és 1913 közötti levélváltásukban aztán sokféle téma előkerült, személyesen is többször találkoztak. A levelezésük végig kétoldalú maradt, a kapcsolat egy idő után barátsággá mélyült, ezért a szövegkorpuszt semmiképpen sem úgy el kell elképzelni, hogy minden egyes levél csak Egressy Gáborról szól. Mindebben valószínűleg komoly szerepe volt annak, hogy Rakodczay Pál 1900-ig maga is színész, vidéki színigazgató volt. Vértesy Jenővel ellentétben ő nem pusztán azt várta Egressy Ákostól, hogy az apja leveleiben rejlő információk magyarázója legyen. (Az is igaz persze, hogy eleve nem is a kéziratoknak szánta a narratívaképző szerepet. Saját színészi habitusából kiindulva Egressy vitacikkeit és a szerepalakításairól szóló színikritikákat tekintette elsődleges forrásnak.) Rakodczay nagy rajongója volt Egressy Gábornak, de mivel még gyerek volt, amikor a színész meghalt, úgy gondolta, a fellelhető források tanulmányozása után csak úgy elevenedhet meg számára a „mi nagyunk”, ha Egressy Ákossal felveszi a kapcsolatot. Ez aztán nem merült ki a levelezés általi információszerzésben, 1905-ben például mérőszalaggal a kezében érkezett a színész legidősebb gyermekének lakására. Rakodczay szerint Egressy Ákos apja „eleven képmása” volt, ezért úgy vélte, csakis egy testmagasságméréssel egybekötött személyes találkozó után tud Egressy Gábor testi adottságairól hitelesen írni. A monográfia egyik lábjegyzete így tudósít a mérési eredményről: „Egressy Ákos magassága saját megmérésem szerint 180 ctm. Állítása szerint apja vagy 6 cmtrel volt alacsonyabb.”³⁰ Rakodczay az 1911-ben megjelent életrajzban a következő személyleírást adja Egressy Gáborról:

E[gressy] Á[kos] szerint […] ő nála, ki középnél magasabb alakú, kis tenyérnyivel volt alacsonyabb. A legjobb színpadi alak. Eleinte vézna volt. A forradalom után azonban, mikor öt évig nem játszott […] megvállasodott, sőt élete vége felé kis hasat is eresztett, úgyhogy [a] Dózsa Györgyben füzőt használt. Molnár György szerint, míg Lendvay ifjúi, szinte nőies szépség volt, E[gressy] a férfiszépség ideálja. Valóban szobra (leszámítva Dante kiálló állát) dantei profilt mutat. Valódi caesari fej. Eleven képmása még köztünk jár, fia, Ákos. Csak orra nem egészen oly horgos. Szemei pedig szelíd barnák, anyjáéi. Az öreg szeme vasszürke volt, s akire rászegezte, kemény legény lett légyen, ha kiállotta tüzét.³¹

Egy ilyesfajta megfeleltetés valószínűleg Egressy Ákos régi álma volt. Megelégedéssel tölthette el, hogy mialatt Rakodczay apja kultuszteremtésén munkálkodott, őt is a halhatatlan színészideálok közé emelte. Ő volt a kiadásra szánt monográfia lektora, s a Rakodczay Pálnak írott leveleiben nincs nyoma annak, hogy túlértékeltnek gondolta volna azt, hogy a szerző még a hús-vér emberi mivoltát is az apa-fiú viszonylat sémájában ragadja meg. (Itt pontosan az történt, amit maga Egressy Ákos Petőfi Zoltánnal kapcsolatban is megjegyzett: külsőségekben leginkább az apjára hasonlított, anyjára csak egy kicsit.) Nem tudom, hogy Egressy Ákos, miközben saját kultikussá növelt alakját csodálta, ráébredt-e arra, hogy Rakodczay az Egressyről szóló életrajzi narratívát saját beállítódásai szerint formálta. Rakodczay valószínűleg azért kérte fel őt lektornak, mert úgy érezte, tiszteletlenség lenne az ellenőrző egyetértését mellőzni. Ha a levelezésüket összevetjük a megjelent munkával, akkor világosan látszik, hogy Rakodczay gondolatmenetét nem befolyásolták az Egressy Ákos által írtak, a leveleiből csupán olyan történeteket emelt át, amelyek életközelibbé teszik a színészt az olvasó számára. Rakodczay végig a művészi egyéniség megrajzolására törekedett, az Egressy Ákostól kapott információk többsége (a család származástörténete, a családtagok magánélete, ügyes-bajos dolgaik, Egressy Gábor napi rutinja) csak azért került bemutatásra, mert Rakodczay az életút teljes áttekintését ígérte. Egy idő után az Egressy Ákostól kapott levelekbe írt ceruzás megjegyzései szerint rájött arra, hogy távolságtartással kell kezelnie a beszámolókat, mert számos tévedést tartalmaznak. Ezzel persze sohasem szembesítette adatközlőjét, Egressy Ákos továbbra is határozottan válaszolt a feltett kérdésekre, semmi jelét nem adta annak, hogy az apa életének lenne olyan mozzanata, amelyre nincs megfelelő rálátása. Fel sem merült benne, hogy a felkérésnek ne tudna eleget tenni, még csak meg sem említette Rakodczaynak, hogy bizonyos kérdésekben talán érdemesebb lenne a húgát, Etelkát³² vagy az 1860-as évek elején az apjának igen sokat segítő sógorát, Telepy Károlyt megkérdezni.

Egressy Ákos a kéziratos hagyaték egy részének 1901-es közgyűjteménybe helyezése után fokozatosan elveszítette az apja utóélete fölötti bábáskodáshoz való jogát, nem valószínű, hogy amikor Esztegár László 1903-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba került Egressy-hagyatékból leveleket publikált, megvitatta volna vele közlési szándékát. De Egressy Ákos az évtizedek alatt egyszer sem lépett ki a hiteles elbeszélői szerepkörből, még ha valamikori dédelgetett álma, hogy az emlékállítás során bebizonyítsa: Egressy Gábor méltó utódja volt, lassan szimbolikussá is vált.

Jegyzetek

¹ Egressy Ákos Szentpétery Zsuzsannának (Kiskunhalas, 1877. augusztus 4.), OSZK Kt., Levelestár. (Egressy Ákos anyjához írt levelei az Egressy Ákos Egressy Gábornéhoz című palliumban találhatók.)

² A debreceni színház 1867-re kiadott zsebkönyvében Petőfi Zoltán neve szerepel az állandó személyzet listájában, a társulatnál csak rövidebb ideig tartózkodó Egressy Ákosét azonban nem említik. Vö. Debreczeni allando nemzeti szinház második évi emlénye 1867. évről, Kiadták a sugók, Debrecen, Nyomatott a város könyvnyomdájában, 1867, 6. (A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája XVIII−XIX. század című kiadvány szerinti sorszáma: Zsebkönyv 354.)

³ Egressy Ákos Szentpétery Zsuzsannának (Debrecen, 1867. október 22.), OSZK Kt., Levelestár.

⁴ Egressy Ákos (1832–1914), Budapesti Hírlap, 34(1914)/328 (december 27.), 2–3.

⁵ Magyar színházművészeti lexikon, szerk. Török Margit, Akadémiai, Budapest, 1994, 178.

⁶ Egressy Ákos (1832–1914), i. m., 2–3.

⁷ Petőfi Zoltánt már az egykorú sajtó szembesítette apja színészi teljesítményével. 1867 novemberében így ír róla az Alföldi Hírlap: „egy párszor már tőle kis szerepet hallhattunk s nem volt elfogódva. Azt hisszük, jobb színész most, mint az apja volt […]”. Idézi: Pethő György, Közelről: Irodalmi forgatókönyv és dokumentumok Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán életéből 1850–1870, Magvető, Budapest, 1944, 272.

⁸ Egressy Ákos Szentpétery Zsuzsannának (Kiskunhalas, 1877. augusztus 28.), OSZK Kt., Levelestár.

⁹ Uo.

¹⁰ Uo.

¹¹ Az itáliai magyar légió 1860 és 1863 közötti történetét lásd: Lukács Lajos, Az olaszországi magyar légió története és anyakönyvei 1860–1867, Akadémiai, Budapest, 1986, 59–195. Egressy Ákosra vonatkozóan: 140., 147., 165.

¹² Egressy Ákos Rakodczay Pálnak (Budapest, 1907. december 22.; 1911. január 24.), Rakodczay Pál leveles ládája: Szinészet, OSZK Kt. Fol. Hung. 1484, I.

¹³ Egressy Galambos Gábor emléke. Saját műveiből siremléke javára rendezték fiai, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál, Pest, 1867, 243.

¹⁴ Egressy Gábor Szentpétery Zsuzsannának (Gräfenberg, 1865. június 24.), OSZK Kt., Levelestár.

¹⁵ Egressy Galambos Gábor emléke…, i. m., 3.

¹⁶ Rakodczay Pál Egressy Ákosnak (Pásztó, 1908. december 22.), OSZK Kt., Levelestár.

¹⁷ Egressy Ákos, Emlékeim az 1848–49-dik évi szabadságharcz idejéből, Nyomatott Bartalits Imre Könyvnyomdájában, Budapest, 1893.

¹⁸ Vértesy Jenő, Egressy Gábor iratai a M. N. Múzeumban, Magyar Könyvszemle, Új folyam (1904)/1, 46.

¹⁹ Uo., 46–66.

²⁰ Gáspár Margit, Ernst Lajos gyűjteményének árverezése, Magyar Könyvszemle, 64 (1940)/2, 182.

²¹ Köszönöm Csiszár Mirella szíves tájékoztatását.

²² Vértesy Jenő Egressy Ákosnak (Budapest, 1903. június 7.), OSZK Kt., Levelestár.

²³ A kérdéseket lásd: Vértesy Jenő Egressy Ákosnak (Budapest, 1903. június 10.), OSZK Kt., Levelestár.

²⁴ Sziklavári Károly, Az Egressy család származástörténeti krónikája, Lymbus, 2011, 388.

²⁵ A forrást lásd: Uo., 389–392.

²⁶ Sziklavári Károlynak a téma szempontjából érdemes lett volna átnézni Egressy Ákos Rakodczay Pálnak írott leveleit is, ugyanis csak ezekből válhatott volna világossá, hogy a Rakodczay által közölt adatok összessége Egressy Ákostól származik-e.

²⁷ Rakodczay Pál Egressy Ákosnak (Budapest, 1905. augusztus 13.), OSZK Kt., Levelestár.

²⁸ Erre a levélre Rakodczay Pál az 1905. augusztus 13-án Egressy Ákosnak írott levelében utal. Vö. Rakodczay Pál Egressy Ákosnak (Budapest, 1905. augusztus 13.), OSZK Kt., Levelestár.

²⁹ Uo.

³⁰ Rakodczay Pál, Egressy Gábor és kora, Singer és Wolfner, Budapest, 1911, II., 193.

³¹ Uo.

³² Rakodczay Pál Egressy Ákosnak 1909-ben írott leveléből tudjuk, hogy a monográfus nem került kapcsolatba Etelkával, halálhíréről értesülve a következőket írja: „Kimondhatatlan sajnálat fog el, hogy nem ismerhettem meg.” Vö. Rakodczay Pál Egressy Ákosnak (Pásztó, 1909. október 31.), OSZK Kt., Levelestár. (Érdekes párhuzam lehet, hogy a Kazinczy Ferenccel foglalkozó szakírók hasonlóan „mellőzték” a széphalmi mester lányát, Eugéniát, élő adatközlőként nemigen számítottak rá. Erről lásd: Czifra Mariann, Zseni a panteon kertjében: Kazinczy Eugénia pályája, Századvég, Új folyam[2013]/68, 59–61.)