Életem bohózatának hív bohóca voltam

Balatonfüred, 2014. július 16.

Ó, hogy röpült, hogy lengett fejem felett
a trapézon négy amazon,
míg én odalent
vakmerő bukfenceket hánytam a porondon
tevék, lovak patái között,
és lopva lestem a közönséget…
láttam, hogy mutatványomon
senki nem sír, senki nem nevet
s a tapsvihar nem nekem,
a négy zuhanó amazonnak szól,
és a térdükre rogyó tevéknek.
…most nyugdíjas bohócként
merész pályámra ha visszanézek,
amint esténként
boldogan keringek a porondon,
és magamat föl a magasba,
föl a trapézra álmodom…
…érzem, hamar véget ér e bátor álom,
s tudom, lett ennyi bölcsességem:
mindvégig ugyanegy volt
a cirkusz és a nagyvilág.

Útrahívás

Régi útjaimon üldöznek virágok,
karneválok, keresztek, kálváriák…
miért képzelem, hogy élő vagyok
a mindegyre táguló halálban?

Szigliget szoknyás dombjai,
Balatonnak mágneses kékje
mellett elhúzó nyárfasorai,
tört, fáradt, partra vont ladikjai,
halászcsónakjai, nádtetős, ölelő
házai, szép, heves, elhívó járású,
termetes, mégis törékeny leányzói
körül, körös-körül, ó, nyugtalan
hegyek, alvó vulkánvilág, itt-ott
táncba, szüreti bálba vonuló leányok
lábnyoma, ó, milyen időtlen minden
az időben…
…hegyek, vizek, lombja fáknak,
s raja leányságnak: vajon léteztek-e
még, majd, valaha… túl szemem fókuszán,
túl emlékezetem kihűlő horizontján?
Létezzetek! Vagytok s legyetek szép világ,
jönnek majd mások a véletlen mostaniak
után…
és végleg el tán én sem megyek.
Nem tudom, emléke
ki szép ismeretlennek leszek…

DP

70 év
buborék
végképp
végvidék
vereség
lábnégykéz
feledés
semmi tét
semmiség
remegés
lázgörbék
önsebzés
kivérzés
alig emlék
az egész
mi még?
ki még?
kivégzés
kiterítés
és nincs és

Lelke magyarnak lett hová, ha volt se?

Hazám: Én mindegyre sírva-vigadlak!
Hazám! Hazám, újra álmodlak magamnak,
privát hazának, rejtő hajlékomnak…
Hisz’ voltál te szebb is hajdanán,
voltál te csupa muskátlis ablak,
amelyen 1914 vérző nyarán kihajolt nagyanyám
egy dübörgő, hosszú katonavonat után…
Volt minden szép leányzód: Csárdáskirálynő,
Mária főhadnagy…
Hazám, hát az út lesz hová ezek után?
Hát az út hová lett, hová kopott mások lábán?
Voltál te lélekszakadt panasza Tiborcznak,
voltál te biliárdasztala, vadászmezeje
sok úrvarangynak, hát hová lett a sok panasz,
a mély gyász mindenért és semmiért, lett hová,
vitrin-hazám, porcelán-huszár-hazám?
Leszakadt volna Hortobágy egéről a délibáb?
És a nemzeti büszkeség, az itt-lenni-szenvedély,
az Extra Hungariam non est vita si est vita
non est ita… s a többi harsány rigmus, siratónóta
hogy-hogyan tűnt-veszett ily’ sebesen-hirtelen
hiába-nemhiába el?
A felejtéshez nem kell se tehetség, se erő,
szépen-lassan, de mintha máris:
reánk múlik a hogyvolt-jövő!
Mert hát… bizony… halott a tetszhalott is!

Vajon sikerül-e majd ez a nyár is?

ki lakja ezt a mély lomblakást,
ahonnan lassan őszbe kell költözni?
ki tölti ki kakukktojásként ezt a fészket?
ki adja oda haja fodrát ennek
a magashegységi szélnek?
ki fogja ezt a sok romot meghitt múltjába
visszaásni?
ki fogja ezt az erdőszélen állva elaludt nőt
álmából kivágni?