×

Veszedelmekről álmodom

Ferenczes István

2014 // 09

Indulás a szabadságharcba



1848 tavaszán a pesti, kolozsvári hírek Csíkba is megérkeztenek. Némely Székely-vásárhelyről jött kancellisták, úgy mint Gecző János, Veres Ádám, Dónáth Pál a Csík-somlyai tanuló ifjúságot annyira tűzbe hozták, hogy azok Várdotfalván a községi jelzőoszlopokon lévő kétfejű sasokat leverték és öszvetörték. A somlyói századunk parancsnoka, Kovács Ignác főhadnagy osztán rendet teremtett. De forrongott minden, egyik gyűlekezés a más után. A június 15-én tartott gyrás székgyűlésen annyian lettek, hogy népgyűléssé változott. Itt már a szabadságról, egyen­lőségről, testvériségről szónokoltak. Gál Sándor előterjesztette gróf Batthyány Lajos kormányelnök azon felhívását, mely szerint a szabadságát kivívó magyar nemzet nyugalmát megirigylő idegen nemzetiségek ellenségesekedése által veszélyeztetett magyar haza védelmére 12 000 katona a szegedi táborba küldendő. A felszólítás zajos éljenzés mellett elfogadtatott, a magyar kormánynak bizalom szavaztatott, s kimondatott: Csík az elrendelt táborbaszállásra mindig készen áll, hogy ne csak töredék, hanem egész és általános felajánlásról lehessen biztos tudósítás, a primori rend önkéntes ajánlkozása alapján elhatároztatott, hogy minden eddig létezett rendi különbség nélkül a törvényhatóságnak valamennyi polgára, nemcsak néhány ezren, hanem mind fejenként sietendnek a legnagyobb készséggel fegyvert fogni, s ugyanazon egy nemzeti zászló alatt táborba szállandók utolsó csepp vérükig harcolni azok ellen, akiknek ellenséges fellépései által királyunk, Őfelsége trónját, magyar Hazánkat s a magyar nemzetiséget veszély fenyegetné, mihelyt arra szükség leend. Ezek folytán a primori rend a székely nemzet többi része felett bírt kiváltságairól addig es, míg e tárgyban keletkezett törvény megerősítve leérkeznék, minden rendeket összeolvasztván, végképp lemondván, ezután kész a közterhekben a néppel osztozni, a rendek különbségét e székekben végképpen megszűntnek tekinti, s ezután a törvény­hatóság bármelyik tagját minden rendi különbség nélkül csak a magyar haza szabad székely polgárának neveztetni kívánja.


A veszélyek pedig jöttenek, nekünk es a parancsolat, s menni kellett. 1848 júliusában uralkodónk, V. Ferdinánd apostoli királyunk őfelsége által kinevezett honvéd miniszterünk, Mészáros Lázár cs. kir. tábornok rendelete megérkezett ezredünk parancsnokságához. Ebben az állt, hogy az egyik zászlóalj hadilábra töltött létszámmal, azaz századonként 200 közvitézzel, olyképpen tartassék menetkészen, hogy bármely időben késedelem nélkül útra kelhessen. Ez az egyik zászlóalj mi valánk, mert a másik Bukovinában állomásozott. Még 1846-ban vezényelték oda, jobbára a nőtlen legénység tagjaiból töltötték fel, itthon tehát legnagyobb részben a családosok maradtanak. Miniszterünk rendeletét véve az ezredparancsnokság fogát szívta s úgy határozott, hogy a 12 századból álló ezred minden két századából válogat egy-egy századnyit, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebb családos ember kerüljön bé a menetoszlopba. Jó döntés volt ez, Dorschner ezredest dicséri, de akármint is cselekedtek, zömmel családosokból alakult ki a menetkész zászlóaljunk. Dorschnernek azonban az már nem válik becsületére, hogy a leghitványabb fegyverekkel, bornyúval s ruházattal engedte útjára katonáit. Zászlóaljunk 6 százada a 12 századhoz tartozó községek legénységéből ekként állíttatott ki:


A Kászon-újfalvi 1-es és Kozmási 2-es századból lett az 1. század.


A Csíkszt.-imrei 3-as és a Csíkszt.-györgyi 4-es századból a 2. század.


A Csík-somlyói 5-ik és a Csík-szépvízi 6-ik századból a 3. század.


A Csík-rákosi 7-ik és a Csíkszt.-tamási 8-ik századból a 4. század.


A Gyergyó-újfalvi 9-ik és a Gyergyószt.-miklósi 10-ik századból az 5. század.


A Gyergyó-alfalvi 11-ik és a Gyergyó-ditrói 12. századból a 6. század.



Zászlóaljparancsnokunknak Móricz József századost nevezték ki, akit mindannyian tiszteltünk, s akit október 1-jén előléptettek őrnaggyá. Ez alkalomból szinte mindegyikünket előléptettek.


A századparancsnokok a következők voltak: az 1. századnál Návráczky Ká­roly százados, a 2.-nál Kedves Lajos százados, a 3.-nál Pap Vilmos százados, a 4.-nél Kiss Antal főhadnagy, az 5.-nél Magyari Ferenc százados, a 6.-nál Boros Ignác százados.




Én Pap Vilmos századparancsnok helyettese lettem a 3-ik században, de Móricz József felkérésére, aki jól ismert alaposságomról még szépvízi parancsno­koskodása idejéből, a zászlóalj élelmezését es irányítottam. Én most felsorolom zászlóaljunk többi tisztjeinek a nevét, mégpediglen azon egyszerű okból kifolyólag, hogy kitessék: 90 százalékában székely-magyar volt a tisztikar. Dorschner mintha azt akarta volna a világ értésére adni, hogy ez az ügy nem az ő, nem a német-osztrák tisztek ügye. Emlékezetem szerint a hat századnál a következő alantas tisztek osztattak még be: Schaczberg Károly, Haray Ferenc, Sántha Ferenc és Székely Elek főhadnagyok, Salamon Károly (csíktaplocai-pálfalvi rokonsággal), Roediger Alajos, Mara Lőrinc, Miklósy József és Gál János hadnagyok és Roediger Herman hadapród. Többekre már nem emlékezem.



Augusztust írtunk, amikor megjött a parancsolat, hogy indulni kell. A mi töredék századunk Csík-Szépvízről augusztus 12-én vonult be Csík-Szeredába, Csíkszt.-Miklóson, Csík-Delnén, Csík-Pálfalván át Csík-Somlyóra, ahol az 5. századdal egyesülve letáboroztunk, hogy másnap korán reggel a kijelölt gyülekezőhelyre meneteljünk. Másnap, augusztus 13-án bémeneteltünk Csík-Szeredába, az Udvarhely felé vezető út jobb oldalára, a Ligatnak nevezett térségre, ahová fel­sorakozott a zászlóaljunknak mind a hat százada. Legelöl a zászlós század kibontott sárga-fekete lobogóval, mellette jobbra az ezred zenekara állt. Csíkszék lakossága nem-, osztály- és rangkülönbség nélkül, hatalmas tömegben, valósággal bekerítette zászlóaljunkat. Reggel 8 órakor megérkezett ezredünk parancsnoka a tisztikar honmaradó részének kíséretében, akik Csíkszék vezetői, előkelőségei által valának követve. Vigyázzt vezényeltek, s a zenekar rázendített a Gotherhallera a császári hymnuszra. Azt kell mondanom, hogy nem sokan énekeltek. Ennek utána ezredparancsnokunk megszemlézett, elvonult a zászlóaljunk előtt, és rövid beszédet mondott, amelyben többször felemlegette őfelségét, császárunkat, akit eskünkhöz híven kötelesek vagyunk mindhalálig szolgálni. Dorschner ezredes mintha elfelejtette volna, hogy Ferdinánd császár apostoli magyar király es, Magyarországnak a királya, s mi most ennek a hazának a védelmére indulunk a Dél-vidékre, ahol a ráczok a forradalmi magyar kormány életére törtenek. „Lábhoz!”, „Imához!” – hangzott el a vezényszó, s a térdre ereszkedett zászlóalj előtt a somlyói gvardián vonult el tábori lelkészünk kiséretében, akik áldást mondtanak fölöttünk, majd Mária lábától hozott szenteltvízzel hintették meg seregünket. Elöl álltam, rám es hullott belőle, azt kell hinnem, hogy ez óvott végig, ennek köszönhettem, hogy élve végeztem bé a szabadságharcot. És láss, világ, csudát!: A gvardián elkezdte magyarul a Miatyánkot, amit mintha fintorogva fogadott volna a parancsnokság. Azt hiszem, nem maradt egy szem se szárazon, még a legmarconább hadfiaknak is kicsordultak a könyvei. Miután „Pihenj!”-t vezényeltek, a körénk gyülekezett közönség, a hozzátartozók népes csoportjai betódultak soraink közé. Apa, anya, feleség, testvér borult fia, hitvese, testvére nyakába, mindenki sírt, zokogott. Tudták, hogy ez a kivonulás nem az eddigi menetgyakorlatokkal talál, tudták, hogy jónehányan közülünk nem fognak visszatérni többé, mindenkiben ott zokogott a gyötrő gyanú: hátha ez az utolsó búcsú.


Hitvesem elhozta mind az öt gyermekünket: Zsófiát, Ferdinándot, Sándort, Jánost és karjain a még pólyás Lajost. Azt sem tudtam, kihez forduljak: szüleimhez, testvéreimhez, avagy hitvesemhez és gyermekeimhez. Bölcs atyám megnyugtatott, hogy foglalkozzak csak a családommal, ők majd elkísérnek a Tolvajos-tetőig, József öcsém majd hazafuvarozza Szépvízre Juliskát az öt gyermekkel. Volt valami szomorú atyám csendes bölcsességében. Nyolcéves Zsófia lányom belékapaszkodott jobb térgyembe, pillanatnyig sem akart engedni, de a fiak is tépték az uniformisomat egyenruhámat. Ferdinánd végül megbékélten, végig vigyázzban állva tartotta a puskámat. Szavam se volt, hagyatkozni sem tudtam, nem én, ők vigasztaltak, meglátja, Jánosom, szerencsésen hazahozza a Csík-Somlya-i Szűzanya…, mondta hitvesem, s én miként máccor es, mintha hittem volna neki. Megsúgta, hogy újból várandós. Mink talán szerencsésebbek voltunk a többinél, hiszen nem volt birtokunk, csak papíron, nem volt gazdálkodásunk. Harcostársaim legtöbbike ezért aggódott a leginkább, hiszen a székely határőr nemcsak katona volt, hanem gazdálkodó, földmíves férfi, akinek hiányát bizony mindig megsínylette a gazdaság. Joggal gondoltak az őszre, a bétakarodásra, mi lesz hiányukban kicsiny termésükkel, miből fizetik ki majd az adót a császárnak


Aztán felharsant a kürt s megperdültek a dobok. „Vigyázz!” „Vállra!” „Rendekbe jobbra!” „Indulj!” A zenekar rázendített a marschra az indulóra, s zászlóaljunk díszlépést verve kisirült az udvarhelyi országútra. Másfél órányi kemény menetelés után kiértünk a Tolvajos-tetőre. A trén, amely századonként hat koberes, kemény vasalású egészvágás szekerből állott, utánunk poroszkálva hatalmas port kavart, bészürkítvén az augusztusi tündökletes kék eget. A kísérő asszonyok gyöngébbjeit némely kocsisok felültették szekereinkre.




Csík-Szeredától Alvinczig


Tíz óra tájban Tolvajos-tetőre érkezénk, ahol elköltetett itthon maradt tisztikarunk által megrendezett frustok reggeli. Meghívattak erre a falatozásra kísérőink es. Én szüleimmel félrébb húzódtam, nem nagyon volt étvágyam, egy csomóba szorult a gyomrom. Nem sokat beszéltünk. Arra kértem atyámat, hogy vigyázzanak családomra, s ha úgy fordul a helyzet, költöztessék le Pálfalvára őket. Atyám nem nézett direkte egyenesen reám, a felhőkön, a Hargita bércein hordozta tekintetét. Valami furcsa, rossz sejtelem hatalmasodott el rajtam, ha rájuk néztem. Csak fél füllel hallgatám az egymást követő pohárköszöntőket, olyan erőltetett volt ez a vigadozás. De hát a mondás es azt tartja, hogy bújában vigad a magyar, s bizony jó nehányan elég hirtelen felöntének a garatra. Tizenegy óra felé megadatott a sorakozást jelző kürtjel, a zászlóalj sorakozott, még egyet koccintott, aki akart, s mi kísérőinktől megválva elindulánk Oláhfalu felé. Némán, egy ütemre, a kövecses országút porát felverve masérozott 1200 ember. Lépteinket visszhangzotta a Hargita rengetege. Kiruj felé járhattunk, amikor zászlóaljparancsnokunk oldalra léptetett lovával, s parancsot kiáltott: „Ének!” „Magyarul!” Az első század rázendített: „Mikor a nagyerdőn kimész, / Arra kérlek, vissza ne nézz. / Ne legyen szívednek nehéz, / Hogy az idegen földre mész, / Jaj, Istenem, én Istenem! / Jaj, hát Csíkból ki kell mennem. / A babámat itt kell hagynom. / A babámat itt kell hagynom” – énekelte a legénység, némely tisztek es. Én nem énekeltem, botfülű vagyok. De érezhette a parancsnok, hogy ennél nem lehetne szomorább a kedélyünk, elkiáltotta magát: „Vígabbat!” „Nyitva van a százados úr ablaka…” – hangzott a zászlóalj válasza a parancsra. A huncfutjai! – kacsintott felénk Móricz József százados úr. Egészen Oláhfaluig énekelt seregünk, így próbálva elkendőzni a mai nap fájdalmit.



Másnap reggel korán indultunk. Homoród-fürdőnél kedves meglepetés ért. A fürdővendégek s a Székely-Udvarhelyről előnkbe jött több urak kérésének engedve Móricz József parancsnokunk rövid pihenőt rendelt el. A legénység egy része fürdésre, mások kiadós reggelizésre használták ez időt, a tisztikar pedig a vendéglőbe kéretett villásreggelire. Körülbelül félórányi szünet után elhangzott a „Sorakozó!” és az „Indulj!”, estére Székely-Udvarhelyre kellett megérkezni.


Bethlenfalvát elhagyva megindító fogadtatásban részesült seregünk. A város diáksága kitódult elénkbe. Az országút jobb felén felsorakozva, piros-fehér-zöld zászlókat lobogtatva, hatalmas óvációval, énekelve fogadtak, bal oldalon a város zenekarai húzták a Rákóczi-indulót, legszebb katonadalainkat. Mozsárágyúk dörrenének, a város lakossága, vezetősége, előkelőségei is határtalan lelkesedéssel tódultak látásunkra. A város kapujában az egyik tanácsos mondott üdvözlőbeszédet, amire röviden parancsnokunk válaszolt, megköszönvén a lelkes fogadtatást. A város főterén felsorakozott zászlóaljunk tisztelgett Udvarhely népe előtt, majd a napi parancs következett, minekutána „Oszolj!”-t vezényeltek. A legénység a lakossághoz szállásoltatott bé, a tisztikar pedig a város által rendezett estebédre lett hivatalos. Én ide később érkeztem, mert le kelle ellenőrözzem fogatainkat, lovaink ellátását, az udvarhelyiek bőven elláttak zabbal, nem kell vala használjunk a mi készletünkből.


Augusztus 15-én Szitás-Keresztúr felé vettük az irányt. Útközben Bögöz faluban rövid szusszanóra, majd itatásra megálltunk Nagy-Galambfalván, ahol rajongva jöttek közénk a falubéliek. Keresztúron az udvarhelyihez hasonló fogadtatásban részesülénk. A tiszteket Macskássy főispán úr invitálta hívta meg délebédre, ahonnan a vendéglőbe mentünk, késő éjjelig társalgott, mulatott a társaság. A legénységet itten es a lakosság fogadta bé, látta el anyámfőztjével. Ez abból a szempontból is üdvös vala, hogy az otthonról hozott készleteinkhez eddig még nem kelle hezzanyúlni, maradtanak a barátságtalanabb vidékekre. Én elég korán nyugovóra tértem, nem valék oly nagy híve az italozásnak. A keresztúri vendéglőre es csupán azért emlékezem, mert majdan itt tölti utolsó napjait a mi drága Petőfi Sándorunk.


Fehéregyháza következett, csak egy kőhajításnyira van Keresztúrtól, de itt es pihenőnapot tartottunk, mert bizony sok legénynek feltöretett a lába a háromnapi menetelésben, s a lovak sem voltanak ilyen hosszú menetre megedzve. De ha nem akartunk volna hosszasan időzni, akkor sem szabadultunk volna meg gróf Haller Ferencz úrtól. Be sem értünk a faluba, amikor két lovas vágtata szembe velünk, az egyik a gróf vala ezüst színű, pompás ménjén, a másik Horváth Ignácz, aki a régebbi időkben ezredünknél szolgált. Az egész zászlóalj a grófi uradalomba vonult be. A legénységnek már főzték az üstökben a juhtokányt, a tiszteknek pedig a kastélyban terítettek. Azt mondhatom, hogy vígan teltek itt az órák, rengeteg vendég, úr és úrinő érkeze látásunkra. Én azonban sehogy sem tudék felvidulni. Reám es kérdezett parancsnokunk, mér vagy oly búvalbélelt, Johannes, mire én aztat mondám, hogy nem tudom okát, de valami sötét felhőket látok, rosszak az érzetim. Nincsenek felhők, János, nézd, milyen hatalmas, kék és tiszta az augusztusi ég, csupán mi kavarunk felhőket menetelésünkkel.


A gróf úr másnap egész Segesvárig kísért. Elhaladván a vár alatt látánk, amint gyanakodva leskelődnek le reánk a szászok. „Ének!” „Magyarul!” – hangzott el a parancs, mire a segesváriak bosszantására felhangzott a „Nyitva van a százados úr ablaka…”. Furcsa lehetett nékijek, hogy a császári zászló alatt vonuló sereg magyarul énekel. El kell itt mondanom aztat, hogy Tolvajos-tető után Móricz József százados úr külön hangsúlyt fektetett arra, hogy magyarul vezényeljünk, bár ez reglement szabályzat elleni vétség vala. Dorschner nem sejthette, hogy mily rebelliók történtenek ezredében. A tisztikar java, vagyis hát a székely tisztek már a negyvenes évek közepén titkosan tanulmányozgatták Czetz János, hajdani Kézdi-Vásárhelly-i kadéttársunk, későbbi tábornok „Magyar hadnyelvtan a császári és királyi osztriai hadsereg tisztjei számára” című híres könyűjét.


Estére megérkezénk Ebesfalvára, azaz Erzsébetvárosba. Tudtuk azt, hogy örmének lakják. Ismervén a szépvízi és gyergyói örménséget, hazaszeretetüket, a magyar és székely nemzethez való ragaszkodásukat – szívélyes fogadtatásban reménykedénk. Nem is csalatkozánk. A város bejáratánál taracklövésekkel, üdvrivalgással, zenekarral fogadtak, szünni nem akaró éljenzés közepette értünk a főtérre, ahová díszlépésben defiliroztunk masiroztunk érkeztünk be. Nagy nép­tömeg vett körül, valósággal széttéptek, keresve keresték a beszállásolásra tisztjeinket, katonáinkat. Étel-ital vala bőven, s a másnapi suttogásokra félfüllel figyelve, ejsze más es. A tisztikar estvére a város polgáritól körülrajongva itt es a vendéglőben gyülekezett késő éjjelig. Én leveleket írtam haza, a családomnak és a szüleimnek. Kora hajnalban indulánk Balázsfalva felé, az erzsébetvárosiak nagyon sokan elkísértek, búcsúztattak.


18-án Balázsfalván halotti csend fogadott. A nehány magyar szívesen fogadott, de a beszállásolást sokszor hatalmi szóval kelle megoldani. Szerencsénk vala Leményi görög katolikus érsekkel, aki kíséretével elénkbe jött, s délebédre hívta a tisztikart. Erre a város népe mintha egy kicsit felengedett volna. Itt bontottuk meg először otthonról hozott készleteinket a legénység étkeztetésére. A lovak futrájához takarmányához es hezza kelle nyúlni. Szerencsénkre másnap, augusztus 19-én csak Alvinczig kellett menetelnünk, itt pihenőnapot vezényletenek.




Alvincztől Benczenczig


Megérkezvén Alvinczre, a napi parancs értelmében pihenőnapokat rendeltek el, aminek hátterében az állott, hogy a következő napokban megérkezik egy Schurter nevezetű cs. királyi tábornok és dandárparancsnok, aki szemlét tartand zászlóaljunk felett. A parancs vétele után foganatosíttatott a bészállásolás, részben Alvincz, részben a szomszédos Borberekre. Én pedig hat szekerrel, Henig számtiszttel s már nem emlékszem pontosan, valamelyik századparancsnok vezetésével lóhalálába bészekereztünk Gyulafehérvárra új ruházatot és fegyverzetet vételezni a gyatra, elrongyolódott felszerelésünk kicserélésére. Ruházatot valamennyit sikerült szerezni, különösen bakancsokat, de fegyvert éppolyan gyatrákat adtanak, mint amilyen az otthoni vala. Másnapon sikerült kisuvickolni az egész zászlóaljat. Ha jó emlékezem, harmadnapon érkezett a tábornoki küldöttség, zászlóaljunk pediglen felsorakozva várta a ferencrendiek Kapisztrán Jánosról elnevezett kolostorának udvarán, ahol a díszszemle megtartatott. Gut. Ezután pedig felszólítattánk eskütételre. Az eskü szövege nagyjából ekként hangza: „A magyar országgyűlés által hozott s V. Ferdinánd apostoli királyunk által szentesített alkotmányt és törvényeket betartjuk, ahhoz hűek leszünk, életünk árán es megvédjük. Isten engem úgy segéljen!” Az esküvés után megtörtént a díszelvonulás, minekutána a küldöttség eltávozott, mi pedig másnapon folytattuk menetelésünket Benczenczig [ma: Aurel Vlaicu – F. I.], ahol az az értesítés várta zászlóaljparancsnokunkat, hogy további parancsig itt kell tábort verni. Berendezkedtünk a tábori életre, naponta gyakorlatoztatván a századokat, különösen a szuronyrohamot.



Hanem a számomra szomorúba borult ez a táborozás. Pár nap teltén megérkezett ezredünk ordinánca futára. Leveleket hozott, elsőként engem keresett meg. A levélben egy fekete szegélyű fehér zsebkendő vala, aminek kézhezvétele a legsötétebb felhőket borította fölém. József öcsém azt tudatta velem, hogy három napokkal ezelőtt eltemették istenített édes jó anyánkat, aki elmenetelem után mezétlábasan járkálva udvarunkon, belépett egy faforgácsba, vérmérgezést kapott, s 19-én magához vette a Jóisten. Ó, te nagy ég, milyen igazságtalan vagy! Miért versz ily kegyetlenül? Alig 43 éves volt, nem adtad meg neki, hogy egész családját elrendezhesse… Eltávozást kértem, lóra ültem, és átlovagoltam Tövisig. Katonatársaim így nem láthatták sűrűn omló könyűimet. A tövisi barátok szinte valamennyien ismerősök valának, hisz legtöbbikük megfordult már Csíksomlyón, megörvendettek jöttömre. Édesanyám lelkiüdvéért elmondatott egy csendes mise, én pedig meggyóntam és megáldoztam. Visszatértemkor még egy utolsó pillantást vetettem a tövisi ferences templomra, hisz amint annak idejében mesélték, a Csík-Somlya-i kegytemplom, a mostani előtt, kinézetében a tövisivel vala egyforma.


Visszatértem után Pap Vilmos századparancsnokomtól kértem egy pipát, s málhánkból dohányt faszolván, elkezdtem pipázni. Benczenczen egy hétnél is többet időzénk, tiszttársaim becsületére váljék, nem sokat zargattak, a közlegények is szinte lábujjhegyt jártak köröttem, hagyták, hogy nagy gyászomban félrehúzódjak. Hiába hívtak özvegy Lázár grófnéhoz estebédre, vagy gróf Kun Gotthárdhoz Algyógyra, én nem mentem velük. Időnként megittam egy-egy kupa rózsamálit abból a nehány hordónyiból, amit a Kovács Miklós püspök úr küldött ki Fehérvárról seregünknek.


Végre aztán megérkezett a m. királyi honvéd-miniszter úr parancsa, miszerint a rendelet napjától az osztag hadilábra állíttassék, állománya pediglen e naptól a rangfokozatok szerinti minden illetménnyel ellátandó. Az is tudtunkra adatott, hogy a készültség e perctől háborús fokozatú, s a zászlóalj szállítása Benczencztől sószállító hajókon a Maros folyón fog foganatosíttatni.




Benczencztől Aradig


Azt hittük, hogy csak egy napig tart a hajózás. Borzalmas volt. Reggel korán indultunk, s östére Soborsin alá akaránk érkezni, de többen lettek betegek, mint egészségesek. A székely nincs hozzászokva azhoz, hogy alatta inogjon a föld, ezek a lapos fenekű uszályok pediglen bizony ingadozának alattunk. Nem tengeren hajózánk, méges tengeri beteg lett a sereg nagy része. Sokakat láttam a párkányon áthajolva rókázni. Tetézte az imbolygást az, hogy túlságosan zsuffoltak valának az uszályok, ülő alkalmatosság sem jutott mindenkinek, felváltva történt ez, fele ült, a másfele állott. Emellett perzselő augusztusi nap sütött, csorgott rólunk a verejték. Parancsnokunk többször is kikötést rendelt el, hogy időközönként tisztességes ivóvizet ihasson a sereg, megmozgassa gémberedett végtagjait. Végül az eredeti plánumtól tervtől eltérően, egy nap késéssel érkeztünk Soborsinba, ahol rendben beszállásoltunk. S mivel vasárnap vala, a helyi kis kápolnában celebráltak a zászlóaljnak szentmisét. Östére a tisztikar gróf Forrai kastélyába hívatott meg [ma Mihai román király rezidenciája – F. I.]. Másnapon a betegségek miatt nem indultunk tovább. A zászlóalj vezérkara pedig úgy döntött, hogy a továbbiakban nem veendjük igénybe a sószállító hajókat, hanem gyalogoshoz illő módon, menetelve fogunk Aradig vonulni.


Három napig meneteltünk Radnáig, ahová épp az itteni Mária kegyhely Kisasszony napi búcsújára érkezénk meg. Jobb felől erdők koszorúzta hegyek, bal szárnyunkon a hömpölygő Maros locsogott az otthonunkról, mégis sivár, mintha lakatlan vidéken vonultunk volna, a nyomorúságos román falvak olyan ellenségesen üresek voltak, hogy elöl-hátul és jobb oldalunkon es biztosítani kellett a sereget. A solymosi vár alatt elvonulva megérkeztünk Mária-Radnára, ahol a búcsús tömeg megható lelkesedéssel fogadott, s a ferencrendi barátok es örvendeztek a Csík-Somlya-i Mária lábaitól érkező vendégeknek. Megható volt, amint legénységünk szakaszonként, imádkozva megjárta a radnai Kálváriát. A zászlóalj tiszteletére pedig külön búcsús nagymisét celebráltak a testvérek, s a mise végén megáldották zászlóinkat.



(A radnai kegytemplomban azt a zászlót, amely alatt én katona voltam, nem áldották meg. De hat hónapig mindennap ott vonultunk ki a Kálvárián a kéttornyú templom és a rendház tövében lévő, a szocialista román néphadsereg tartalékos tisztiiskolájának kaszárnyájából. Szó szerint is kálvária volt az én hat hónapom. Szinte harmincéves voltam, amikor odakerültem. Addig azzal a reménnyel éltem, hogy megúszom az egészet, de csak elkaptak. A csíkszeredai Hargita című napilapnál, mint stratégiailag fontos megyei intézménynél, mindig elintézték a halasztást, az ideiglenes felmentést, s én botor mód álltam elébe, ahelyett, hogy az ésszerűbb „minél hamarabb, annál jobb” elve alapján gyorsan túlestem volna rajta. A leghelyesebb az lett volna, ha azt teszem, mint a kortársaim legtöbbike: rögtön a főiskola után beöltözöm angyalbőrbe. De édesapám 1967-es hirtelen halála miatt, a félig épített ház árnyékában muszáj volt halasztást kérni. 1970-ben megnősültem, eggyel több ok lett, hogy lelkesen elfogadjam a felmentéseket. 1974-ben azonban már nem lehetett tovább odázni a radnai üdülést, mert a tartalékos tisztképzést más rendszerűvé szervezték át, aminek első lépéseként el kellett takarítani az addigi rendszer maradványait. Összeszedték tehát az összes hozzám hasonló, ilyen-olyan okok miatt megkésett vitézeket. A különítménynek szinte a fele hozzám hasonló, korosabb regrutákból állott, jó néhányan a negyvenen is túl voltak. S emiatt lett kálvária, a normálisnál hisztérikusabb a mi katonaságunk, mert a másik fele a társaságnak abban az évben diplomázott huszonévesekből, jobbára agronómusokból és sporttanárokból állott. Ebből a kettősségből adódott a legtöbb baj: a kétféle népség kétféleképpen futott, masírozott, kúszott, gázolt át a vízen, kétféleképpen teljesítette a parancsokat. Másképpen szaladt a 140 kilós, 45 éves margittai főmérnök, a 35 éves, vézna, antikatona szatmári, maga sem tudta milyen nációjú Kirilla Gyuri, és másképpen az akkor végzett szlatinai testnevelő tanár. Mindig akadt egy-kettő, aki miatt az egész szakasznak, néha a századnak kellett kolletkíve bűnhödnie. Emiatt néhányan nemcsak a tisztek, hanem a sorstársak büntetéseit is ugyancsak megszenvedték.


Nekem, mivel akkor még eléggé aktívan fociztam szülőfalum csapatában, nem voltak gondjaim a fizikai terheléssel. Bírtam, hiszen erős, szíjas voltam, mint egy felhúrozott íj. Hanem az elméleti rész, az úgynevezett politikai oktatás, a felvirányosított, hőstettet hőstettre halmozó román hadtörténet, a propagandafilmek elviseléséhez kellett némi önsanyargató fakírság. Szerencsénkre a többségi román kollégák is éppolyan malíciával viszonyultak az egészhez, mint mi. Az alakulat indulóját, amelyet minden masírozás alkalmával, sokszor naponta többször is énekelni kellett, ők költötték át, amit mindig vigyorogva, egymásra kacsintva énekeltünk, a tisztek pedig megjátszották a süketet. Szóval a „Pădure verde foşnitoare…” kezdetű induló „Yepure verde pocnitoare”-ra változott az ismeretlen népköltés jóvoltából. Azaz a „Susogó zöld erdőből” „Pukkanó zöld mezei nyúl” levett, ami egyfajta célzás volt fegyvernemünkre, hiszen az egyik kiképző tiszt szerint a gyalogsági katona úgy kell szaladjon, mint a nyúl.


Hasonló hangulatban történt a Detaşamentul Păulis [Paulis Különítmény] című propagandafilm mindenheti kötelező vizionálása is, amelyet hazafias nevelésünk erősítésének céljából vetíttek gyakortán. A vetítőterem jótékony homályában a társaság szinte ujjongva-röhögve ismételte a forgatókönyv szövegeit: „Căpitanul Fătu, era, ca un stejar…” , „Fătu kapitány olyan volt, mint egy tölgyfa…”, esett hősi halálba a fasiszto-hortyszto ellenség golyóitól, akik 1944 őszén itt, a Maros szorosában indítottak ellentámadást, vissza akarván foglalni az ősi román földet, de a Detaşament Paulisnál és Fătu kapitánnyal stb. úgy visszavágott, hogy na…


Nem akarok én a radnai katonaidőmről ennél többet beszélni, hiszen aki kiváncsi lenne rá, az mindent megtudhat A krampusz halála című ragyogó kisregényből, amelynek szerzője Mózes Attila barátom, s akivel véletlenül ugyanabban a században, szakaszban, rajban szolgáltunk, a tisztjeink is ugyanazok voltak, csak épp más időben, évszakban nyúztuk el az angyalbőrt.


Gál János és az én radnai jelenéseim között minden katonás hasonlóság ellenére is vannak árnyalatnyi különbségek. Ő is, én is más nemzet zászlója alatt szolgáltunk, bár ők akkor már magyar ügyért vonultak Arad felé, én csak a Jóisten tudja, hogy mi célból lőttem kitűnő minősítéssel a lőtéren. Ő is hadnagy volt Radnán, s én is azt a rangot kaptam meg hat hónap után. Ő imádkozva járta a kálváriát, én pedig káromkodva. Mert a minden reggeli kivonulásunk a kiképzésre itt kezdődött, mégpedig azzal a parancsszóval, hogy „Bombă atomică la Cioca Chiciura!” [Atombomba a Zuzmarás-csúcson!]. Ennek eredményeképpen tetőtől talpig gumiruhába kellett öltözni, feltenni a gázálarcot, s ereszd, hason csúszva-kúszva, időnként ugrálva, fel a Golgotán, illetve az azt körülvevő bokros-cserjés sarjerdőben. Az allékon sétálva is megterhelő lett volna gumiruhásan, teljes menetfelszereléssel kikapaszkodni, hiszen öt perc teltén locsogott a bőrünk s a gumiruha között a víz, de hason kúszva-csúszva, közben tüzelő pozíciókat felvéve egy kommandósnak is becsületére vált volna ez az attak. Volt olyan társunk, akinek, amire felértünk, megtelt vérrel a gázálarca. Hogy mi a lótúrónak kellett nekünk az atomtámadás központja felé „harcolnunk”, még ha az csupán képzeletbeli helyzetet modellált is, ma sem értem. Nemde az ellenkező esetre kellett volna felkészítsenek, vagyis minél messzibbre kerülni, lehetőleg kísértetként, fehér lepedőt öltve az atomos helytől. De egy hős román katonának az atomboma lúdfing (băşina de gâscă)! Az már ironikus ráadás, hogy kúszás-csúzsás-forgolódás közben, amire a cserjésen át kiérkeztünk a tetőre, felmártottuk a búcsújáró zarándokok minden szemetét, amit megkönyebbülésük okából ottan kiürítettek. Büdösek voltunk, mint a görények.


Azért a hétvégi kimenőkön néha bementem a kegytemplomba elmondani egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet, megnézni patkónyomát az itt rabló töröknek. Nem először jártam én itt, hiszen amikor gyermekkorom egy-két nyarát Majlátfalván, pap nagybátyámnál töltöttem, többször is megjártuk a keresztaljával Mária-Radnát. Többször is ministráltam a bátyám által celebrált szentmiséken. Tőle azt is tudtam, hogy ide voltak internálva az ötvenes években a ferencesek. Katonaságom idején fogyatékosok otthona volt az államosított zárda épületében. A kegytemplom előtti térnek van [?] még egy nevezetessége. Itt található a ház, rajta márványtáblával, amelyen az áll, hogy abban a házban töltötte utolsó éjszakáját magyar földön Kossuth Lajos. Igen, akkoron, amikor Gál Jánosék arra jártak, akkor Radna jobbára még magyar volt. Az én időmben néhányan lehettek csupán, akik még annak vallották magukat. Ezzel a felismeréssel a hétvégi kimenőinket nyugodtan folytathattuk a Ciobănaşul Vesel [Vidám Csobány] nevezetű, mioritikus kocsma felé, ahonnan takarodóra eléggé megviselt állapotba lődörögtek be a román hadsereg leendő tartalékos tisztjei…)



Szeptember 10-én rendes gyalogmenetben haladva, Gyorokot, Ménest érintve Ó-Aradra érkeztünk, ahol diadalúttal vetélkedő menetelésünkre feltétetett a koszorú. Már Ó-Arad előtt, egy Glogovácz nevezetű falu előtt egy kis pihenőt tartván, leginkább azért, hogy az öltözetünkre vastagon rárakodott port leverjük, a falu asszonyai ezt észrevéve vízzel s másnemű italokkal tódultanak hozzánk. Már látszottak Ó-Arad házai, de még távol valánk a várostól, azonban már kisebb-nagyobb csoportok jövének velünk szembe. A város bejáratánál nemzetiszín zászlókkal fellobogózva, énekelve, a Rákóczi-induló pattogó ritmusai közepette, éljenezve várt a város nemzetőrsége, tanácsa, papsága, előkelőségei. Kibontott lobogóval közeledő zászlóaljunk díszlépésben vonult eléjük, s csak az üdvözlő beszédek elhangzása után vonult be a városba, ahol a nagyszámú közönség, tömeg üdvrivalgása közepette kelle haladnunk, hogy alig tudtunk topogva elébbre jutni. A vár ekkor még nem volt lezárva, a várőrség a falakról nézte vonulásunkat. Lehet, hogy ekkor kellett volna elfoglalni. Letáborozásunkra a Maros túlsó partján lévő Új-Arad jelöltetett ki. Átkelve a két várost összekötő hídon búcsút vettünk a számunkra kedves Marostól, amely sokunkat az Egyeskőtől idáig kisért. Új-Arad népe lelkesen fogadott, s ellátott minden jóval. Még akkor este kiadatott a parancs, hogy másnap korán hajnalban, indulni kell a ráczok által fenyegetett Törökbecsére, mégpedig a gyorsabb haladás céljából a környékbeli jó modú és magyar érzelmű swáb gazdák szekerein. Én külön parancsban azt kapám, hogy az útunkat környékező falvakban töltsem fel a zászlóalj élelmiszerkészletit. Ekként már délután elindultam valami 7-8 málhás szekerünkkel Német-Ság és Vinga irányába. Szívmelengető érzés volt, ahogy rendelkezésünkre állottak a swábok, de különösen a katholikus, vingai bolgárok. Ők es tisztességesek voltak, de mi es, mert nagylelkűen fizettünk. A vingaiaktól tudtuk meg, hogy talán tíz mérföldnyire van itt egy újonnan telepített magyar falu, Majlátfalva, ahol a legjobb mangalicaszalonnát, sódart lehetne megszerezni. Így vala igaz. Majlátfalváról torony iránt, Kis-szentpéteren, Nagy-Szentpéteren áthaladva Perjámosnál csatlakoztunk a sereghez.




Aradtól Verbászig


Pontosan egy hónapig tartott az utunk Csíkszeredától Becséig, ahová szeptember 13-án érkezénk meg, hatalmas por- és homokfelhők kíséretében, amelyet galoppban haladó szekereink kavartanak. Swáb szekereinkről a város határában leszálltunk, elbúcsúzván tőlük, leporoltuk magunkat, fegyvereinket élesre töltöttük, bemasiroztunk bemeneteltünk a város piacára. A város lakói a Tisza túlpartján észlelt, a ráczok izgatott mozgolódásairól beszéltek, ami bizonyára a gomolygó porfelhők miatt vala, ezért parancsnokunk azon parancsot adta az 5-ik századnak, hogy azonnal vonuljon át Ráczbecsébe a helyzet tisztázása végett. Azzal jöttek vissza, hogy Rácz-Becsén csend van. Zászlóaljunkat ez idő alatt a helyi lakosság látta el étellel-itallal. Ezután azon parancsolat érkezett, hogy egy századunk késedelem nélkül induljon Verseczre, egy másik pedig Feketicsre. Az egész zászlóalj átkelt a Tiszán, ahol szétváltak útjaink. A két gyergyói század, az 5-ik és a 6-ik levált s az elrendelt cél felé vevé az irányt, mi pedig még aznap estére Verbászra érkezénk. A városba való érkezésünk előtt az egyik ségedtisztünk, aki előreküldetett, azzal vágtatott vissza, hogy személyesen Mészáros Lázár tábornok, Magyarország honvéd-minisztere jön elénkbe, aki szemlét tartand felettünk. Az ő kíséretével együtt vonultunk be Verbász városába, ahol halotti csend fogadott. Többnyire bezárt ajtók vagy üres házak fogadtak. Kifáradva, étlen és szomjan érkeztünk meg, nem csoda, ha hamar türelmét vesztette a legénység, minekutána a szép szó nem használt, tudván azt, hogy a lakosság egy része a hazánkban élő nemzetiségek azon csoportjához tartozik, akik az apostoli magyar király őfelsége által szentesített alkotmánynak ellenszegültenek és fegyvert fogtak ellene, a megértetés oly módjához folyamodott, amelyet hamar megértettek. Hamarosan előkerült a lakosság, a házak s a kamrák megnyíltanak. Beszállásolánk, de egész éjszakára őrjáratokat rendeltünk ki. A lakosság végül megértette, hogy nem istenfizesséért kell kiszolgáljon, hanem komiszért kincstári osztalék fejében.


Néhány nap múltán új ellenséggel szembesültünk: a zászlóalj 80 százalékán a rossz ivóvíz miatt oly hideglelési járvány tört ki, hogy Klimatsek János ezredorvosunknak és Spánik József alorvosnak, valamint szanitéceinek éjt-napot egybe kelle kötni. Én még Aradon mondám, hogy legalább két lajtos szekeret kellene zászlóaljunk szekeresei mellé rendelni vagy ácsoltatni, de nem hallgatának meg. Még a kolera is felütötte a fejét, egy taplocai, Lázár István nevezetű, életerős őrmesterünk lett az áldozata. Ő volt az első hősi halottunk. Ekkor a hadparancsnok táborba rendelte ki a zászlóaljunkat. Kiköltözvén a lakosságtól a városon kivüli táborba rendeltettünk. A hadtest nagy része a Ferenc-csatorna partjára, nem messze Szenttamás helységtől táborozott, ahol hadvédelmi munkákkal töltötte napjait. Ebben a táborban 8-10 zászlóalj gyalogság, 4 zászlóalj lovasság s talán 4-5 üteg álgyú tüzérsége csoportosult s került nagyon szigorú, már-már karanténos táborba. Itt volt már a II. határőr gyalogezred, a háromszéki és egy század a székely huszárezredből. Ekkor találkoztam Miklós Lajos hadnaggyal, falus­felemmel, aki Szegedről jövet csatlakozott hezzánk. Megöleltük egymást, én inkább hírből ismerém őtet, felnéztünk rea, hiszen idősb is vala vagy tíz évvel, s az iskoláit a szegedi ezrednevelő intézetben végezte. A másik pálfalvi tiszt, Biró Karcsi, aki a szabadságharc végére szintén százados lett, ez időben nem tudom merre járt, azt hiszem, a Bukovinába vezényelt zászlóaljjal portyázott.




Harczok, csaták, portyázások


1848. szeptember 20-án határozta el a haditanács a rácz felkelőkkel és a cs. k. rendes katonasságal, horvát határvédekkel benépesített Szent-Tamás megtámadását. 21-re virradó éjszaka megkezdődött csapataink felvonulása, a harcz-állások elfoglalása. Bármilyen elővigyázattal történtenek es a csapatmozgások, a ráczok csak felészlelének, s Verbász közeléből egy röppenttyűt lövének az égre, mintegy jelt adván a szenttamásiaknak. Zászlóaljunk 1. és 2. századát az ostromvonalra, minket pedig, a 3. és 4. századot az álgyúk fedezetére vezénylettek ki.


A Szent-Tamás-i csatáról nincs sok mondandóm. Volt is, meg nem is, olyan félig győzelem vala. Fekete-sárga, kétfejű sasos zászlónkat (amelyet eddig a Csík-Borzsova-i Balogh Ignác zászlótartó hordott, a csata előtt a Csík-Rákos-i Császár Antalnak adatott át) Beöthy kormánybiztos nemzetiszín szallagokkal ékítette fel. Móricz József parancsnokunk a Csík-Taploca-i Salamon Károly főhadnagyot egy fél századdal kémszemlére küldte, de a ráczok észrevevén őket, lövöldözésekkel fogadták. A ködben nekik nem árthattak, de a hátrébb lévő csapatokban, különösen a csík-szt.-györgyiekből és csík-szt.-imreiekből álló, Kedves Lajos százados úr századjában lévőkből sokat megsebesítettek. Salamon Káruj visszavonult, még alig virradt. Ekkor eldördültek mindkét félnek az álgyúi. Szent-Tamáson felgyúltak némely épületek, nyolc-kilenc helyen égett a falu. Mintegy 50 álgyúnk van, a mi századunk, a harmadik is ezek fedezetére rendeltetett ki. Századunknak is voltak sebesültjei, halottaink azonban nem estenek. Megsebesült Krasznay Pál hadnagyunk, Incze nevezetű, menasági közvitéz jobb karját veszté. Ebben a csatában zászlóaljunkból 12-en hősi halált haltak. Az akkoron még nálunk szolgáló Éder tábornok vezénylete alatt az ostromra kirendelt osztagok lassan nyomultak előre, de úgy kilenc óra tájt oly sűrű köd ereszkedék alá, hogy az orrunkig se láthatánk. Ekkor az álgyúk elhallgattak. Mészáros miniszter úr elhagyván az álgyúk közelében lévő állását, az ostromló csapatokhoz lovagolt, s azon parancsot adá, hogy a köd leple alatt nyomuljanak előre, ami meg is történt, az első vonal a Ferencz-csatornáig ért, teljesen körbekerítvén a helységet. A köd azonban nem akart felszállani. Kora délután, olyan egy-két óra felé azonban az ostromló csapatok felé kiadatott a visszavonulási parancs. Azon okból rendeltetett el, mert kiderült, hogy a Ferencz-csatornára az átkelés czéljára leúsztatott fasinákat rőzsekévéket az ellenség álgyúi megrongálták, s a Szent-Tamás körül ásott árkok es vízzel töltettek meg. Hol vala, avagy egyáltalán létezett-e felderítésünk? Ennyi leve hát a mi Szent-Tamás-i csatánk. Visszavonultunk táborainkba, ahol tengtünk-lengtünk, sebeinket nyalogattuk, szerencsére nem voltanak emberben sok veszteségeink.


Október elsején két század hiányos zászlóaljunkat kettő üteg álgyúval a Verbász közelében lévő Okér helységbe vezényelték, mert a Temerinben és környékén lakó ráczok percig se nyughatának. Indulásunk előtt azonban a zászlóalj tisztjei megkapták az előléptetési rendeletet. Móricz József százados parancsnokunk őrnagy lett, én is eggyel elébb léptettem, főhadnagy lettem. Az okéri létünk nagyon terhes volt, nemcsak a lakosság ellenséges magatartása mián, hanem Temerin és Újvidék ráczai mián, akik egyesülvén a távolabbi tájakról jött ráczokkal és szerviánusokkal, sokszor éjnek idején törtek az általunk megszállott hely­ségekre. Szerencsénkre, bár többszörös túlerőben valának, eléggé gyülevész, inkább hangos, mint harczos népség vala. Ez a helyzet elkerülhetetlenül szük­ségessé tette, hogy zászlóaljunk egyik fele éjnek idején es készültségben álljon. Sikerült is mindig szétverni őket. Később egy huszárszakaszt es vezényeltek mellénk. A portyázás a közeli helységek felé folyamatos volt. Egy ilyen alkalommal azon hír érkezett, hogy Szent-Tamás felé, az ottan kiéhező ellenség felé egy marhacsordát hajtanak. Egész éjszaka portyáztunk, azonban nem leltünk egyetlen marhára sem, csak egy kisebb seregre Temerin mellett, amelynek lovasságunk nekivágtatott, mire azoknak egy hányada a faluba menekült, másrésze pedig levágattatott. [A marhacsordát végül a Damjanich seregéhez csatlakozott Rózsa Sándor lovas betyárjai hajtották el Verseczre, akik aztán a lager­dorfi csata után még legalább kétezer szarvasmarhát harácsoltak a szerb falvakban. Talán ez is közrejátszott – más „kihágásokkal” együtt – a csapat feloszlatásához – F. I.] Az okéri időtöltésnek volt egy nagy haszna: zászlóaljunkban mindenki meggyógyult, betegek nélkül indulhattunk tovább.


A verbászi tábor parancsnoka értesülvén, hogy a Duna túlpartján a granicsér ráczok egyesülvén Jellacsics horvátjaival mind nagyobb csapatokban gyülekeznek s átkelésre készülődnek, elhatározta, hogy a védvonalunkat a Dunáig terjesztendi ki. Okéren minket egy másik zászlóalj, tudtom szerint nemzetőrök váltottak fel, mi pedig még aznap elindultunk Futakra. Történtek mindezek emlékeztem szerint november elején. Beszállásolásunk alatt parancsnokunk megszemlézte a Dunának partjait. Látván, hogy nagyobb ellenséges csoportok ácsorognak túlon, s több csolnak és tutaj van kikötve, azonnal intézkedett. Az itten szélesen hömpölygő Duna közepén egy kis szigetet fedezett fel, amelynek azonnali elfoglalását rendelte el előörsi szolgálatra. A sziget elfoglalásához szükséges szállító csolnakok a lakosságtól, nem minden erőszak nélkül, de előállíttattak, s a negyedik századunk megszállta azt. Itt árkok ásattak, mellvédek emeltettek az odarendeltek biztonsága végett. Álgyúinkat a Duna-partra ástuk bé. Másnapon a Duna-partra is állítottunk ki csólnakokat, hogy az oda-vissza kapcsolat meglegyen. A századok naponta váltották egymást. Egy pár napig csend volt, de jól láthattuk, hogy a túlparton az ellenség napról napra gyarapodik. A napra már nem emlékszem, csak annyit tudok, hogy mi, a 3. század voltunk előörsben, amikor oly zajok hallatszottanak túlról, hogy Pap Vilmos parancsnokunk tüzet vezényelt. Ez azt jelentette, hogy a parton lévőknek es ki kellett vonulni, leginkább azért, mert minden oldalról bosszút forraló és megsemmisítésünkre törő népek vettenek körül. Futaki létünk alatt gyakorlatilag nem került le rólunk az ancung egyenruha, a bagázsi bornyú. Nagyon kimerítő volt ez az igazi harczot nélkülöző szolgálat. Szerintem nagy fényűzés volt minket, a legképzettebb hadak egyikét e helyt tartani. Erre, azt hiszem, hogy a vezetés es rájöve, mert november 20. táján az a parancs érkezett, hogy zászlóaljunknak mind a hat százada vonuljon Aradra. Futak megszállására más csapatokat rendeltek ki. Másnap Feketicsen csatlakozott az ötödik századunk, később Verseczről megjött a hatodik es. De parancsnoka, Boros százados más hatalmat kapott, mert oly vitézi tetteket hajtott végre, hogy Damjanics tábornok seregébe rendeltetett át, helyét Csík-Szt.-Imre-i Székely Elek honvéd százados foglalta el. Blomberg parancsnoksága alatt vala a verseczi dandár, s ő azt tervelte ki, hogy átvezényli Temesvárra őket, ahol nyugton az osztrákok oldalára állhat át. Ezt megsejtvén Borsos kapitány és Székely Elek, felvilágosítják a többi hadtöredékek parancsnokait, hogy Blomberg Jela­csics pártjára szegődött. Ők a két Bukovina-féle csapattal és tüzérséggel maradtak. A két gyer­gyai század tulajdonképp mintegy előretolt helyőrségként a mi verbászi táborunkat védte igen vitézül. Boros százados százada Damjanics mellett részt vett a lagersdorfi csatában, ahol igen kitüntette magát. Sok ráczokat leöltenek, s mintegy 2000 szarvasmarhát és johot, több álgyúkat, fegyvereket s egy zászlót kité­pé­nek vala a menekülő ellenség kezéből. November 24. vagy 25-én érkeztünk meg Aradra, ahol Borsos kapitány mint vezérkari honvéd őrnagy elbúcsúzott tőlünk.


Sokat töprengtem én azóta a mi Dél-vidéki kiruccanásunkon, s ma sem értem az ottani dolgokat. Mi, a Székely Határőrség I. ezredének a 2. zászlóaljaként a császárra és apostoli magyar királyra felesküdve, sokáig a fekete-sárga lobogó alatt meneteltünk és harcoltunk, ha kellett, vérünket ontottuk, jobbára a bánsági, bácskai derék swábokért, akik becsületesen a magyar kormány mellé sorakoztak fel majd valamennyien. Erre fel a császári reguláris hadsereg (mi is azok valánk) másik része azért harcolt s megtett mindent, hogy a swábokat szerb uralom alá kényszerítse. Bécsnek mindegy, ki uralkodik egy tartományon, csak a magyar ne. Ilyen vala tehát a mi császárunk és királyunk esküvése.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben