×

„Szívig lobbanó rajzolat”

Búcsú Tábori Ottótól

Molnár Miklós

2014 // 09
2014. augusztus hetedikén úgy tetszett az isteneknek, hogy kivegyék közülünk Tábori Ottó porhüve­lyét. Tizenharmadikán kora délután volt a temetése az ikervári temetőben. Temetni nagyon tudunk mi, magyarok, élni, éltetni vagy legalább élni hagyni már kevésbé. Ikerváron érdemes meghalni. Szépen, gusztusosan temetnek, és hely is bőven akad még a sírkertben.

A remekbe szabott temetésnek is köszönhetjük, hogy nem érezzük úgy: Ottó barátunk árvaságra hagyott bennünket. A szeles, kissé borongós, esőre hajló idő dél tájban derűsre fordult. Ikervár fölött bárányfelhő is alig maradt az égen. Hét ágra sütött a nap; az idő járását igazgató hatalmakat nyájas jóakaratra késztette az alkalom. Vagy hogy Tábori Ottó szavaival éljünk: „a kék egek húrjai zengtek, gyémánt arcokat karcolt a szívre a kigyúlt fények isteni kardja”.

Utolsó éveiben matracsírba kényszerítette, szakadatlan gyötrelmekre ítélte a sorsa. Miután szenvedéseiben tisztára csiszolódott, akkurátosan levezekelve, hogy megbízható népi származékként huszonhét hónapon át a zöld ávósok pri­bék­testületében teljesített sorkatonai szolgálatot, fogta magát, és hipp-hopp, mint pillangó a lárvatestet, maga mögött hagyta énjének kérgét, a fájdalmak nyűtt burkát. Megjelent a tengerrel régóta esedékes randevún. Kiszabadult a létezés mó­kuskerekéből, magasra szárnyalt, és beleolvadt a Minden-Egybe. Ha tudta volna, hogy ilyen jó meghalni, meglehet, nem halogatja, hanem már korábban meghal.

A méltóságos, nyugodt, szinte magasztos szertartás neki is ínyére lett volna. Ha van „léten túli megmaradás”, s ő valamilyen átlényegült formában jelen volt tulajdon temetésén, alighanem tetszéssel figyelte, hiszen ínyence volt a műfajnak; gyakran vett részt koporsóvivőként, gyászhuszárként ikervári polgártársainak végtisztességén. „Képzeletomlás agytemetőben”: nem nehéz elképzelnünk, ahogy boldogan forgolódik a kedvéért egybegyűltek között, gyermekien ámuldozva a jeles alkalomra lemészárolt virágok özönén.

A családtagokból a sors rendelésében való megnyugvás áradt, és átsugárzott mindenkibe. Ott volt a fél falu, rokonok, jó barátok, közeli és távolabbi ismerősök, hogy elköszönjenek Treszka néni, a néhai tejcsarnokos asszony szerelmetes fiától. A sírkertet úgyszólván benépesítő gyászolók tág sugarú körben állták körül a Szent Mihály lovára emelt koporsót. TÁBORI OTTÓ − ÉLT 67 ÉVET. Néhányan újra meg újra hallani vélték Ottó harsány, a harmadik határba is elhallatszó dionüszoszi hahotáját meg kedves kutyájának, Perzsának a csaholását.

A szertartást vezető katolikus pap Ottó köl­tészetét is igen ügyesen méltatta, és fölolvasta a költő legutóbbi, idén májusban megjelent kötetének címadó versét:

Arc, elmenőben

Arcod, mint éles szekrényszöglet,
vállad köze lepusztult hegyszoros,
a szíved üres, kifosztott doboz,
ha jön a mindent oldó végkifejlet,

mely az álom-utcán elheverhet,
hisz csak ő tudja, ki lesz a soros,
aki a mindenségen átbotoz,
ő dönt, a nagy és láthatatlan termet,

ki anyád kezét lopja álmaidba,
ki vízen jár és csillámló homokon,
nemcsak kívül, belül is felolvaszt,

hogy átvigyen a vég nélküli csendbe,
a föld ízeit végképp feledtetve,
szívedbe szigonyoz vészterhes vigaszt.

Ott és akkor, az ikervári temetőben derült ki igazán: látnoki erő igazgatta a költő tollát, amikor papírra vetette az idézett verset, vagy például a Körforgás címűt, ami a kötetet zárja:

Képzeletomlás
agytemetőben
versben
vasban
kőben
kivonás
és
összeadás
léten
túli
megmaradás
szívig
lobbanó
rajzolat
arca
a
megszületőben


A pap szájából a vigasznak szánt, föltámadásra és örök életre vonatkozó obligát fenyegetés ezúttal nem hatott vészterhesnek. Ottó barátunkat az édesanyja mellé temették. Visszatért ahhoz, akitől − mint felnőni nem akaródzó örök kamasz − igazából sohasem is szakadt el.

Nem szűnik bennünk az „emlékszavannák lobogása”. Valamennyien, akik szívünkbe zártuk a Kemenesalja vulkanikus őstalaján sarjadt poétát, a saját nyavalyáin kívül mindenki máséira gyógyírt tudó felcsert, a hol magyar virtussal vigadó, hol nekibúsuló, jellempáncélját kopni nem hagyó végvári kurucot, a jó húsú fehérnép meg a borital kísértésével szemben ellenállást ritkán tanúsító falusi bonvivánt, az országos jó cimborát, a figyelmes, nagylelkű, segíteni mindig kész barátot, Ikervár, a Rába és a sótonyi-nyőgéri szőlőhegy legapróbb titkainak is tudóját és dalnokát, az oroszlánhumorú tréfamestert, a hetvenkedő kocsmai szájhőst, távfutás, pingpong, snóbli, versenybringázás, horgászat, halászléfőzés és öndicséret győzhetetlen bajnokát, elevenen megőrizzük az emlékét. Jó néhány olyan sorra bukkanhatunk költeményeiben, amelyek segítik fölidézni alakját. Arca, „mint a víztiszta alma, ragyog, s a félelemnek árnya sincs”.

Tábori Ottó halála, derűs, fölemelő temetése azzal az egyáltalán nem vészterhes vigasszal szolgál az élőknek: lám, nem is olyan nagy kunszt a meghalás, nem kell tőle berezelni, cimborák!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben