×

Saul titkai

Vázlat egy regény narrációjának megfejtéséhez

Tanos Márton

2014 // 09
„Ami nem eléggé éles, még nem eléggé önmaga”
Mészöly Miklós: Saulus

Mészöly Miklós Saulus című regényét1 vizsgálva az értelemalkotás egyik releváns szempontjának tűnik az a megközelítés, mely a narráció elemzése során az önazonosság tapasztalatának instabilitása felől közelít. A szöveg ugyanis a maga folyamatszerűségében ragadja meg azt a változékonyságot, mely egyébként az emberi szubjektum immanens tulajdonsága. Olyannyira erős jellemzője ez a szövegnek, hogy Saul személyiségváltozásának kezdő- és végpontja is homályba vész; a szöveg a belső változás megsejtésével, regisztrálásával indul: „Nyolc napig most távol voltam a várostól, s egyre jobban érzem, hogy közben történt valami velem. Vagy a várossal?” Vannak azonban egyéb pontok a szövegben, mint e dolgozat mottója is, amikor (a narrátorként értett) Saul nagyon is világosan érzékeli identitásproblémájának lényegét. A mottó szövegkörnyezetéből kiderül, hogy Saul egyértelműen magára vonatkoztatja az optikai metaforát mozgató aforizmát. Ez annál érzékletesebb, hiszen a regény egyik tétje valóban a hős identitásának újraépítése, másfelől pedig a regényben számtalan helyen előforduló szubjektív térélmények Saul egzisztenciális állapotára reflektálnak, tehát az optikai érzékelésnek igen nagy szerepe van. Az önreflexiót tartalmazó szöveghelyek közös jellemzője a regényben, hogy visszatekintő nézőpontúak, mint a következő szöveghely is: „Sokszor gondolok rá, hogy talán a holt-tengeri kudarcom se volt véletlen. Korábban kezdődött. És egyáltalán nem úgy, hogy szemrehányást tehetnék magamnak.” Az elbeszélő retrospektív önreflexiójának megfogalmazása tehát kizárólag az elmondás jelenéből lehetséges. Ami azonban indokolttá teszi e helyütt idézni, hogy azon kevés pontok egyike, ahol explicite kimondódik az elbeszélői szándék: a személyes múlt széthullott, zavaros eseményeit elhelyezni egy magyarázó, fölöttes narratíva keretei között. Saul mint elbeszélő feladata tehát megfejteni Saul mint szereplő belső titkait.

Saul szerepválsága nem csupán narratológiai, hanem poétikai eszközök, valamint a regény tropikus hálója révén is kifejeződik. A regény összefüggésében kardinálisnak tűnik a kérdés, hogy a poétikus nyelv milyen szerepet játszik Saul (ön)megértésében. Annál is fontosabb erre választ találni, hiszen itt a költői nyelv kétfajta retorikát is működtet, azaz hol plasztikussá tesz, hol pedig elködösít bizonyos jelentéstartalmakat; segítheti, de el is fedheti Saul önolvasását. A szöveg nyitottsága miatt ráadásul sokszor csupán az értelmező belátásán múlik, hogy adott esetben melyik retorikai elgondolás alapján olvassa a szöveg bizonyos pontjait. Saul ráadásul egy olyan amatőr, empatikus elbeszélőként tűnik föl, akinek nemcsak a nyelvvel, hanem (az előbbitől persze nem függetlenül) a belülről megélt én elbeszélhetőségének problémáival is meg kell küzdenie.

E dolgozatban kísérletet teszek a különböző (én)elbeszélési modellek tanulságainak fölhasználásával a Saulus narratológiai sajátságainak föltárására. Ennek eredményeit arra az előfeltevésre kívánom rávetíteni (s ezzel egyúttal igazolni azt), hogy Saul identitásának válsága természetszerűleg áll összefüggésben közösségi pozíciójának elbizonytalanodásával. A vizsgálat során elsősorban Gérard Genette, Dorrit Cohn és Paul Ricoeur elméleteire fogok támaszkodni. Az elméleti apparátus vázlatos áttekintése után a továbbiakban is kulcsfontosságúnak tekintett szöveghelyekre fogok támaszkodni.

Ricoeur Az én és az elbeszélt azonosság című elméleti írásában egy dinamizmusra épülő narratológiai modellt alkotott: elmélete szerint az elbeszélő és az elbeszélt szubjektum a narráció aktusának folyamatában konstruálódik, állandó változásban van. Ricoeur az azonosságot nem egy egységes fogalomként gondolta el, hanem két eltérő minőségre bontotta szét; az „ugyanazonosság” és az „őmagaság” dialektikus viszonyában állapította meg az énkonstrukció folyamatát.2 A szerző még két olyan fogalmat vezet be, melyek a modell magyarázatához szükségesek, s melyek funkciójukban némiképp hasonlítanak a Wolfgang Iser által elgondolt fikcióképző aktusokhoz. Ricoeur tehát a következő megállapítást teszi:

„Egyezésen (concordance) azt a rendezőelvet értem, amely – Arisztotelésszel szólva – a »tettek elrendezését« irányítja. Ütközésen (discordance) pedig azokat a hirtelen fordulatokat, amelyek a kezdetitől a befejező helyzetig haladva a történet szabályos alakulását vezérlik” – írja a szerző. E két előbbi fogalmat pedig a „konfiguráció” hangolja össze.3

Ricoeur kiemeli, hogy a két azonosságfogalom igen távol áll egymástól: „Az irodalmi fikcióban az azonosság két módozata közötti viszonyok számára megnyílt tér mérhetetlenül tágas.” A két fogalom ennek megfelelően lényegében más-más szövegtípusokhoz kötődik. A két felfogás közül a Saulusban egyértelműen az „őmagaság” fogalma működtethető, mert Ricoeur az ugyanazonosságot olyan szövegtípusok hőseinek tartja fenn, mint a mese vagy a klasszikus regény. E szövegekben Ricoeur szerint „a szereplő ugyanazként (même) azonosítható és újraazonosítható”.4 A szerző így folytatja: „Az ellentétes pólushoz közeledünk a fejlődés- és még inkább a tudatfolyamregénnyel. Úgy tetszik, utóbbiakban megfordul a cselekmény (intrigue) és a szereplő viszonya: […] Akkor tétetik igazán próbára az azonossága, amikor kicsúszik a cselekménynek és rendezőelvének ellenőrzése alól. A képzeleti változatnak arra a végletes pólusára érkeztünk tehát, ahol a szereplő többé már nem jellem.”5 Véleményem szerint itt érhető tetten a két azonosságfogalom közötti legfontosabb differencia: míg az ugyanazonosság konstans jellemfelfogásra épül (hiszen a hős „újraazonosítható” önmagával), addig az őmagaság már azt sem kívánja meg feltétlenül, hogy a hős állandó személyiségjegyekkel rendelkezzen.

Természetesen a Ricoeur által hozott fenti példák az elmélet végleteit mutatják meg. Akkor sem állítható Saulról, hogy nem rendelkezne bizonyos személyiségjegyekkel, ha mint irodalmi hőstípust az őmagaság fogalmával írjuk le, de egyszersmind az is belátható, hogy az ugyanazonosság fogalmába semmiképpen sem fér bele a Saulus hőse. Azért is tűnik indokoltabbnak az őmagaság fogalmával dolgozni, hiszen azt Ricoeur kapcsolatba hozza az egzisztencialistákkal. (Az a számtalan irányból igazolt filológiai tény pedig szinte közhelyszámba megy, hogy Mészölyre nagy hatást gyakorolt az egzisztencialista regény és a noveau roman, de a Saulus mottójaként olvasható Camus-idézet is az egzisztencialista kapcsolat egyértelmű bizonyítéka.) Saul viselkedésének kulcsa véleményem szerint – mint a bevezetőben is utaltam rá – a szerepválság fogalmának bevezetésében rejlik. Ha tehát elfogadjuk kiindulásként, hogy a hős szerepválságban szenved, akkor mindjárt az is indokolttá válik, hogy miért nem működtethető az ugyanazonosság kategóriája Saul kapcsán: egy szerepével meghasonlott és átalakulófélben lévő személyiség nem lehet ugyanazonos a történet elején és végén.

Mellékesen megjegyzendő, hogy két Mészöly-regény, a Saulus és a Film elbeszélői – számos különbségük mellett – megegyeznek abban, hogy mindketten a narratívaalkotás kínjaival küszködnek. Míg azonban a Film kamerakezelő-narrátora egy extrovertált irányultságú elbeszélő, mert az általa követett öreg házaspár életének történetét igyekszik a birtokolt fragmentumokból megkonstruálni, addig a Saulus elbeszélője számára a narratívaalkotás megkísérlésekor a saját (múltbeli, szereplői énjének) önmegértése, identitásának újra- vagy megalkotása a tét.

Dorrit Cohn az Áttetsző tudatokban lefektetett narratológiája szerint vannak olyan nem nyelvi természetű tudattartalmak, melyek csak körülírással közölhetők. „Az emberek nagy része, ideértve a legtöbb regényírót is, úgy fogja fel a tudatot, mint ami […] »más tudatanyagot« is tartalmaz, nemcsak nyelvi természetűt. Ezt az »anyagot« nem lehet idézni – sem egyenes, sem függő beszéd formájában; ezt csakis elbeszélni lehet.”6 Megállapítja továbbá, hogy „a regényanyag »belső terekre kerülése« a tudatfolyam-regényben nem is annyira egyedülálló jelenség”, utalva a korábbi általános felfogásra, mely a tudatfolyam alkalmazását kizárólag Joyce Ulysseséhez kötötte. Fontos megállapítás ez a Saulus szempontjából is, hiszen a főszereplő belső világában saját tudat- vagy lelkiállapota élénk interakcióban áll az őt körülvevő térrel, a térszerűen fölfogható valósággal.

Cohn írásában külön figyelmet szentel az egyes szám első személyű szövegek narratológiájának. Mivel Saulus is perszonális elbeszélői pozíciót működtet, így jól alkalmazhatók rá Dorrit Cohn azon gondolatai, melyeket az énelbeszéléssel kapcsolatban fejtett ki. Ennek keretében a korábban felállított, harmadik személyű szövegekre vonatkoztatható háromosztatú rendszert áttranszformálja az egyes számú elbeszélésformákra. Erre azért van szükség, mert nincs feltétlen analógia a kétfajta elbeszélői nézőpont között, hiszen az elbeszélőnek és a hősnek mindkét esetben más természetű a kapcsolata. „Mindez – íjra Cohn – alapvetően megváltoztatja a három alaptechnika funkcióját az önéletrajzi elbeszélésben.”7 Tipológiájában így lesz pszichonarrációból önnarráció, idézett monológból önidéző monológ, elbeszélt monológból pedig önelbeszélő monológ. A helyzet nyilván módosul ilyen esetekben, hiszen az elbeszélő és a szereplő is grammatikailag egyes szám első személyt használ, ezért véleményem szerint magukat a kategóriákat is nehezebben lehet elkülöníteni egymástól. Bár a Saulusban mindhárom alaptípusra találhatunk példát, legjellemzőbb rá az önnar­ráció, de önidéző monológnak tekintem például az álom teljes szöveghelyét.

Dorrit Cohn a rendszer megalkotása során természetesen meghatározza az énelbeszélés korlátait is. Véleménye szerint a perszonális típusú narráció kezdő- és végpontját a gyermekkor, valamint a halál pillanata jelölheti ki. Úgy gondolom – Cohn gondolatmenetét kissé kiegészítve –, hogy az önnarráció számára nem csupán e két véglet jelenthet korlátozást, hanem a narrátor saját jelene (vagy legközelebbi múltja) is; főként, ha az elbeszélés jelenében kumulálódnak azon belső folyamatok eredményei, melyek olyan egzisztenciális változásokat idézhetnek elő a hősben/elbeszélőben, mint amilyen a Saulusban is tapasztalható. Egy ilyen beszédhelyzetben az is értelemszerűen problémaként vetődik föl, hogy elkülöníthetők-e szignifikánsan az elbeszélő és a cselekvő én határai. (Kérdés tehát, hogy a változás mozzanata a regény zárlatában a cselekvő vagy már az elbeszélő énben megy-e végbe.) Véleményem szerint Saul történetének a megtérés pillanata előtti befe­jeződését az is motiválhatja, hogy nincs meg az a szükséges minimális (időbeli és egzisztenciális) távolság az elbeszélői és a szereplői én és tudat között, mely egyáltalán lehetővé tenné a belső folyamatok megragadását. Természetesen az is kétséges, hogy egy ilyen tapasztalat érdemben mennyire reprezentálható a nyelv médiumán keresztül; egy olyan belső élményt, mely Saulra vár, nem lehet verbalizálni, a (mészölyi értelemben vett) tettenérésnek ez a pontja már túl van a nyelv hatáskörén. (Úgy gondolom, hogy a vallásos példázatosság patternje alapján közelítő olvasatok ezeket a fontos mozzanatokat hagyják figyelmen kívül.) Az elbeszélhetőség kétségeivel összefüggő jelenség, hogy a szöveg elején és végén gyakrabban találunk jelen idejű igealakokat. Ez egyfajta fokozott jelenbeliséget kölcsönöz a felütésnek és a zárlatnak, ugyanakkor a jelen idejű narráció során a cselekvő és az elbeszélő én egymást elválasztó határai bizonytalanná válnak, hiszen az élmény és az elbeszélés jelene az átélés intenzitásában gyakorlatilag összeolvad. Ez a mozzanat választ kínál a szöveg egyre fokozódó töredezettségére is, de egyúttal megvilágíthatja a narrátor poétikus nyelvhasználatát; az elbeszélői szubjektum a cselekvő én bonyolult, kusza érzelmi megnyilvánulásait nagyobbrészt empatikus szemszögből festi le. Hozzá kell azonban tenni, hogy a szöveg fokali­záció szempontjából egyes szám első személyű elbeszélést működtet grammatikailag, de ez nem azt jelenti, hogy a narrátor és a szereplő viszonya időben változatlan lenne. Vannak szöveghelyek, ahol a narrátor szinte eltárgyiasítva látja (közel)múltbeli énjét, de vannak olyanok is, ahol gyakorlatilag lehetetlen szétválasztani a narrátori és a szereplői tudatot. Utóbbi legpregnánsabban természetesen a regény zárlatában nyilvánul meg.

Saul kapcsán kétszeresen is megtapasztalható az önazonosság hiánya. Egyfelől narratív evidencia, hogy az elbeszélő Saul pozíciója nem egyezhet meg a szereplő Sauléval (kivéve azt a fent tárgyalt narratív anomáliát, mely regény végén áll elő; de ott is csupán a kétfajta szubjektum közeledéséről és nem azonosságáról beszélhetünk). A másik szorosabban kötődik a múltbeli cselekvő énhez: nyilvánvalóan megvilágítja és magyarázza Saul szerepválságát, hogy cselekvő énje, a narráció alanya sem nevezhető egységesnek, ahogy azt már Ricoeur rendszere alapján kifejtettem. A fentiek alapján elmondható, hogy a Saulusban az elbeszélő én elkerüli a tapasztaló énnel való teljes azonosulást (azaz a teljes reflektálatlanságot), viszont Saul nem tudhatja magáénak az elemző, többlettudással rendelkező narrátor pozícióját sem. Ez úgy lehetséges, hogy a narrátorként értett Saul szövege reprezentálja az önmegértés kísérletének folyamatát – de kizárólag a folyamatot és nem annak eredményét. A beszédnek nincsen egyértelmű, grammatikailag megjelenő címzettje, ez (és természetesen a tematika) szolgáltathatja a feltételezést, hogy Saul belső beszéde önmagának szól.

Véleményem szerint a Saulus elbeszélésének ideje nem eshet messze a szöveg végének jelenétől. E föltevésemet több mozzanatra alapozom. Egyfelől a jelen időbe ágyazottság fokozottan nyilvánul meg például a regény zárlatának közelében. Másfelől a narrátor távol tartja magát a (világra vagy akár önmagára vonatkozó) tanulságok megfogalmazásától. Ez a két körülmény pedig megenged egy olyan olvasatot, mely szerint az elbeszélő én még nem távolodott el annyira (időben és egzisztenciálisan) a cselekvő éntől, hogy annak kapcsán lehetővé válhasson az önreflexió és a múlthoz viszonyított identifikáció.

A főszereplő identitásválságának vázlatszerűen rekonstruálható időbeli lefolyása meghatározza saját szerepeihez való viszonyulását. A Szentírásra mint pretextusra, valamint a regényre építve a következő temporális folyamatábra rajzolódik ki:

Értéktelített, stabil állapot  elbizonytalanodás„metafizikai vákuum”, köztességegy új értékorientáció csírája  azonosulás az új értékrendszerrel.

A kurziválás azt kívánja érzékeltetni, hogy a regény szövege a változás fázisai közül csak a középső három állapotra terjed ki. Ez pedig újabb érvnek tűnik a Saulus hagyományos, tanulságon alapuló parafrázisként való olvasása ellen. Erre akkor nyílna mód, ha a regény a teljes belső folyamatot reprezentálná, a kezdeti megingástól egészen egy új identitás felépüléséig; a Saulus azonban nem ezen a kézenfekvőnek tűnő narratív vonalon halad. Több szekunder szöveg egybehangzó tanúsága szerint Mészöly tervei között szerepelt ugyan a regény második részének megírása is, amely azonban – legalábbis jelenlegi filológiai ismereteink szerint – végül nem készült el.8 Az eredeti szerzői koncepció alapján az első rész „Saulról”, a második pedig már „Pálról”, tehát a megtérés előtti és utáni személyiség történetéről szólt volna. Ha Mészöly valóban elkészítette volna a regény második részét, akkor nem kétséges, hogy a két rész egybeolvasva készségesnek mutatkozna egy ilyen olvasat felé. Mivel azonban a második rész nem készült el, így csupán Saul személyes szerepválsága érhető tetten a regényben a két végpontot jelentő (keresztény és zsidó) eszmerendszer közötti ingadozásban.

Urbanik Tímea Mészöly-tanulmányában a szövegeket például olyan szempontból vizsgálta, hogy azok milyen módon aktivizálják a híd-toposzt mint a köztesség kifejeződését. Megállapítása szerint a Saul álmát megelőző látomásos kép (a nyársak között való kifeszítettség, melynek jelentésére Radnóti Sándor is szolgált egy alternatívával) a főhős sajátos értelemben vett hídhelyzetét szimbolizálja. Urbanik gondolatmenete jól kiegészíthető olyan egyéb szöveghelyekkel, melyek – akár másfajta szimbolikát is megmozgatva egyszersmind – olvashatóvá válnak a híd toposza felől:

„Guveir főutcáján […] egy ezüstpénz gurult át előttem az úttesten. Két nagyon keskeny köz nyílik itt jobbról és balról, éppen szembe egymással. A korai napfény élesen hasított át rajtuk, sávot húzott az úttestre, és éppen ott gurult végig a csillogó pénz” [kiemelés tőlem – T. M.].

A fény és árnyék közötti éles kontraszt hozza létre azt a „hidat”, mely kijelöli a pénzérme pályáját, s amelyre Saul (talán nem is tudatosan) úgy tekint, mint saját egzisztenciális helyzetének reprezentánsára. Ezt látszik alátámasztani az, ahogyan a jelenet vége felé a második gurításra reagál:

„[a gyerekek – T. M.] odaguggoltak rejtekhelyükre, és ügyesen elgurították az ezüstöt. Még véletlenül sem perdült ki a fénysávból, a kövezet huppanóit érintgetve nyílegyenesen bukdácsolt a célig. Én meg azon kaptam magamat, hogy a szakállamon keresztül belemélyesztem körmömet az államba, egészen a húsig – mintha ezen a szorításon múlna, hogy a mutatvány sikerül-e. S mintha ezzel a mozdulattal el is oroztam volna tőlük a pénzt meg a mutatványt” [kiemelés tőlem – T. M.].

Saul tehát saját maga olvassa úgy a jelenetet, hogy a pénzérme állapotát – félig öntudatlanul – önmaga köztessé váló léthelyzetével kapcsolja össze. A trópus tulajdonságai kapcsán egyaránt lehetne érvelni a metafora és a metonímia mellett is.

Arra is akad példa azonban, amikor Saul váratlanul egyszerűen kívül helyeződik azon problémán, mely egyébként konstans módon fennáll a regény folyamán. Benája meggyógyításának szöveghelyén egy rövid időre ugyanis irrelevánssá válik, felfüggesztődik a szubjektum önazonosságának problémája. A szöveghely azonban mégis meglehetősen paradox, mert Saul gyakorlatilag egy tőle teljesen idegen szereppel azonosul, azaz egy másik szubjektumba való latens belehelyezkedés révén tesz szert megmagyarázhatatlan karizmatikus erőre. Saul az ihletettség kivételes pillanatában Illés próféta azon szavait idézi, melyek a Királyok könyvében találhatók (1Kir 17,21). E szöveghelyen Saul személyisége (fő dilemmájával együtt) ideiglenesen fölszámolódik. Ez leginkább maga Saul saját szavaiból derül ki: „De már nem őt [Benáját – T. M.] láttam, hanem az egykori asszony fiát, akire a próféta háromszor ráborult. És ugyanazokat a szavakat mondtam én is, mint ő: »Uram, térítsd vissza e gyermek életét!«” Ezt az intertextust csakúgy, mint a szöveg legelején álló mottót, Mészöly a Károli-féle bibliafordításból veszi át, de e helyütt sem szó szerint idézi, hanem bizonyos mértékben átírja azt. Saul ebben a szituációban médiumként, rajta kívüli akarat megnyilvánulásának közvetítőjeként működik, melyre szintén saját szavai világítanak rá: „a szerep és az alázat annyira kimerített, hogy nem kételkedhettem: megtörtént velem, csak le kell fordítanom a magam nyelvére”. Ahhoz, hogy a pillanatban rejlő lehetőséget beteljesíthesse, Saulnak saját személyiségét kell háttérbe tolnia. Saul tulajdonképpeni passzivitása grammatikailag és tipográfiailag is egyaránt megnyilvánul a szövegben, hiszen a szerző által kiemelt ige és vonzata kurzívval van szedve. A pillanat azonban törékenynek bizonyul, hiszen még ugyanezen a szöveghelyen Saul egy másik szerepében is megnyilvánul: a templomi nyomozó protokollját követi, amikor nővérét egy formális vallatási szituáció keretében kezdi faggatni a két árulóról. Abela kényszerűen megy bele a nagyon is komoly játékba. „Kértem, hogy jöjjön közelebb, de úgy, hogy háttal legyen nekem. Abela tétován belépett, csak azután fordult meg lassan.”

Mint a fentebbi elemzés alátámasztani látszik, a Saulus szövegi működésére immanens módon jellemző, hogy az olvasás során potenciálisan megképződő jelentéseket egymás ellen játszatja ki. Ez két módon történhet: egyrészt a jelentések párhuzamosak lehetnek egymással (tehát nem lehet közöttük semmilyen hierarchiát fölállítani), de akár ki is zárhatják egymást. Ez a viszonyrendszer generálja azt az eldönthetetlenséget, amely a Saulus nyelvének sajátos tulajdonsága. Eldönthetetlen kérdés a szöveghelyen, hogy Saul melyik szerepe/identitása a fontosabb vagy dominánsabb, párhuzamosan, de egymást kizárva aktivizálódnak.

Saul identitásproblémájának – meglátásom szerint – egy reprezentatív szöveghelye a századossal folytatott dialógus, tehát a szöveg e fő dilemmája felől közelíthető meg Saul és a római százados viszonya is. A két karakter sok szempontból egymás tükörképeinek tekinthető. A kettejük között lévő párhuzam poétikailag úgy válik nyilvánvalóvá, hogy elsőként mindkettejüknek a másik fél tekintete tűnik fel:

„Néhány napja ismerkedtünk csak össze [a századossal – T. M.], futólag. Éppen egy beduin kutyát tanított különböző mutatványokra a procurator palotája előtt – hogy átugorjon egy fazék füstölgő parazsat, hogy két lábra állva igyon egy cseréptányérból. Úgy viselkedett, mint egy gyerek; de akkor se tudtam haragudni rá. Annyira kék volt a szeme, hogy akaratlanul is magához vonzotta a pillantásomat. Valahányszor sikerült egy mutatványa, utána mindig úgy nézett föl, hogy összetalálkozott a tekintetünk. Harmadszorra elnevette magát, és odakiáltott felém: »Pedig csak második hete tanítom!« Most, amikor észrevett, kicsit megrándult a válla a meglepetéstől, de a szeme változatlanul tiszta és kék maradt.”

Később a százados is kifejezi, hogy feltűnt neki Saul tekintete: „Azt hittem, tudok erről beszélni veled… Okos szemed van. Hallod?”

Saul és a százados között párhuzamot képez az az alapvonás, hogy mindkettejük „kereső ember”, akinek az identitása nem áll biztos alapokon. Ezt a válságot, mely valójában a múltjukhoz fűződő viszonyuk problematizálódása, mindketten – a keresés jelképiségének megfelelően – a térbeli helyváltoztatással gondolják kezelhetőnek. A százados abban az értelemben viszont Saul előtt jár, hogy ő már tudatosan el akar szakadni múltjától: erre utal azon elhatározása, hogy elajándékozza a kutyát, melyet ő tanított meg parázson átugrani. Ennek motivációja nincs kifejtve a szövegben, mégis világos támaszt találhatunk, ha az analógia alakzatát használjuk a százados motivációjának rekonstruálására. Véleményem szerint a százados az analógiás rádöbbenés aktusában metaforikusan azonosítja a kutya státusát a saját múltbeli státusával. A százados korábban parancsra ölt, az állat is parancsra végezte a mutatványait. A római ugyanúgy egy felsőbb akarat bábszerű kiszolgálója volt tehát, ahogyan – mint utólag rájött – ő maga a kutyát azzá tette. Amikor rádöbbent a kutya és a saját helyzete közötti hasonlóságokra, akkor azért ajándékozta el a kutyát, mert az állat számára – csakúgy, mint önmaga számára – szintén a környezetváltoztatásban látta a megoldást. (Saul a múlttal való kényszerű és azonnali szakítás felismerésének szintjére csak Istefanos megköveztetése után jut el.)

Annak ellenére azonban, hogy Saul és a százados belső problémája lényegileg ugyanaz, kommunikációjuk mégis zátonyra fut. Ennek oka részben abban állhat, hogy mindketten a saját kimozdíthatatlan sztereotípiáikkal közelítenek a másik személye vagy még inkább származása felé. (Azaz a másik személyiségét prekoncepcióként egymás származási jellegzetességeivel azonosítják.) E sztereotípiák mind a zsidóság, mind a rómaiak vonatkozásában készen állnak a szereplők számára; fel is használják ezeket a másik jellemzésére (vagy kimondva, mint ahogy a százados teszi, vagy kimondatlanul, ahogy Saul belső beszédében megnyilvánul). Saul például a beszélgetés szöveghelyén többes szám harmadik személyt használ egyes szám első személy helyett, amikor jellemzést ad a katonáról:

„Gyümölccsel kínált meg, s valami gömbölyűre gyúrt galacsinnal. Javíthatatlanok. Hiába élnek száz éve a földünkön, még mindig képtelenek megérteni, hogy nem nyúlhatunk hozzá akármilyen ételhez.”

A katona is hasonló módon gondolkozik Saulról, annyi a különbség mindössze, hogy ő nyíltan kimondja, amit gondol, míg Saul magában tartja a véleményét:

A katona „panaszkodott, hogy nehéz szót érteni az itteniekkel. »Mindig ugyanarról beszéltek, és mégse lehet a végére jutni« – mondta. »Folyton el vagytok foglalva magatokkal, és még sincs látszatja.«”

Ugyanakkor pontosan azt az evidenciát nem ismerik fel, hogy egyikük sem tipikus képviselője a maga nációjának. Ezt bizonyítandó visszautalnék a tekintet jelentőségére: a tekintet hagyományosan a személyiség metaforája. Mint az első részletből kiderül, a szemkontaktus többszöri megismétlődése által egymás tekintete mögött megsejtik az atipikus személyiséget. A tekintet poétikus kiemelődése révén a két szereplő ugyanakkor metaforikusan is „tükröződik egymás szemében”. A beszélgetés félresikerülése azonban azt mutatja, hogy a kulturális szakadék túlontúl nagy kettejük között ahhoz, hogy ne a berögződött általános, preskriptív vélekedések mentén olvassák egymást. Az szintén nem tudatosul egyikükben sem, hogy mindketten azonos szellemiség – a kereszténység – felé orientálódnak; csupán eltérő irányokból, a maguk kulturális meghatározottsága felől közelítenek hozzá.

A kommunikáció hátterében ráadásként – összefüggésben a kulturális különbségekkel – ott sejthető kettejük viszonyában az elnyomók és elnyomottak között feszülő eredendő politikai ellentét is. (Talán ez a magyarázat arra is, hogy Saul elhallgatja sommás véleményét a katona elől.) Ez azt is megmagyarázza, hogy miért nem első intuíciójukra hallgatva, hanem a kulturális/társadalmi sztereotípiák felől közelítenek egymás jelleme felé. Az a szimmetria tehát, mely a két szereplő között poétikai szinten megképződik, elcsúszik a kommunikáció szintjén fennálló aszimmetria miatt. A kettejük közötti kommunikációs platform minimumának hiányáról tanúskodik a törvényről mint olyanról alkotott eltérő felfogásuk is. Míg a zsidóság törvénye elsősorban vallási meghatározottságú, és csak e minőségéből következően alkalmazzák jogi minőségként, addig a római törvényből teljesen hiányzik a transzcendens vonatkozás. Megfigyelhető, hogy Saul sokszor alkalmazza a provokáció módszerét, amikor belső bizonytalansága felerősödik. Egyaránt ez történik például a századossal való eszmecsere és a Tohuval folytatott éjjeli beszélgetés alkalmával is. A másokkal szembeni provokáció azonban rendszerint félresiklik, Saul nem ér célt e kísérletekkel.

Egzisztenciális érintettség feltételezhető Saul részéről abban a nyomozási kísérletben, melynek tétje Jehu, szintén a templomi rendőrségnél szolgáló egykori társa sorsának felderítése. Ez az indíttatás a szöveg felépítettségéből fakadóan válik nyilvánvalóvá: ahogy a százados és Saul viszonyában, úgy Jehuval összefüggésben is megtalálhatók azok a mozzanatok, melyek révén a két szereplő párhuzamba kerül; mivel több szempont is összevethetővé teszi karakterüket, ezért Jehu Saul előképeként értelmezhető. Egyrészt Jehu is Saulhoz hasonlóan kitaszítottá válik; a kitaszítottság különböző jellege ellenére a motívum ugyanaz, hiszen megszűnnek a közösség integráns részeként létezni. Jehu és a későbbi Saul a vakság attribútuma által is párhuzamba kerülnek. Az, hogy Jehu megvakult, abból válik nyilvánvalóvá, hogy az emberek arcát tapogatja, amikor a kívülvaló embert keresi. A fizikai vakság egyértelműen a tisztaság és a spirituális megvilágosodottság metaforája, hiszen Jehu a saját maga által megalkotott tisztító szertartás során vakul meg. A nyomozás szöveghelyének kulcskifejezése a már említett kívülvaló ember: Saul Jehu kapcsán találkozik ezzel az enigmatikus megnevezéssel, amely majd később álmának egyik epizódjában tér vissza. Jehu felidézi ugyanakkor a pásztor-motívumot is: „többször is arról beszélt, hogy ha az Úr meggyógyítaná, most már csak a pusztába térne vissza szívesen, juhokat őrizni”. Erre játszik rá regény zárlata, amikor Saul ugyancsak a vak pásztor „archetípusába” sorolódik azáltal, hogy a regény utolsó lapján látja az anyajuhot. A szövegből ezek alapján feltételezhető, hogy Jehu is Saulhoz hasonlóan a kereszténység felé orientálódott. A nyomozás azonban – mint annyi kísérlet a főhős identitáskeresésében – szintén zátonyra fut.

A nyomozás tanulsága Saul számára a „nincs tanulság” paradoxona. A nyomozás ott akad el, amikor leprások megtagadják a döntő információt, amely Jehu rejtélyére fényt deríthetne. Földereng ugyanakkor egy olyan történésháló, mely a városi közösségben keringő, szájról szájra szálló történeteket, bűnügyi eseteket valamilyen alig sejthető összefüggésrendszerbe szervezi. Ennek az idő- és térbeli struktúrának a halvány képe ráadásul nem csupán poétikai, hanem fabuláris szinten is megjelenik. A „minden mindennel összefügg” folytonos gyanúja ellenére azonban Saul (és egyúttal a szöveg befogadójának) számára mégsem derül ki, hogy min alapulnak a globális összefüggések. A leprások nem árulják el Saulnak, hogy az igazolás gesztusa ki vagy mi felé irányul, Saul ezzel zsákutcába jut:

„»De hát mit bizonyít?« – kérdeztem újra. »Mit bizonyít, ha megtapogatja az arcát? Hogy akar tanúskodni?« Nem válaszolt. Konokul bámult rám. Még elég sűrű volt a haja, odahúzta az arca elé, és azon keresztül lesett ki. »Mit akar bizonyítani?…« – kiáltottam, hogy jobban hallja az árkon túl. […] Aztán egyre több beteg gyűlt a lány köré, volt, aki fél lábon ugrálva, mások kar meg orr nélkül. De mind némán hallgattak. »Mit bizonyít?…« – motyogtam, és sötétedésig kitartottam, vártam. Ők meg néztek.”

A konklúzió – konkrét információk hiányában – csakis lírai lehet: „Nem tudom, mit bizonyít. A történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah. És mégse hagynak békén… Elvesztegetett idő. Az ártatlanság félajánlatai! A kétértelműség bölcsessége!”

A „bizonyítás” ugyanakkor szintén egy korábbi szöveghelyre utal vissza. Saul álmának egyik epizódjában Kedmah a templomi rendőrség élén jelenik meg. A rendőrség tagjai „azonosítani jönnek”. Az elbeszélő zaklatottságának megnyilvánulása a történések időrendjének folyamatos bizonytalansága is, hiszen az elbeszélés minden linearitást nélkülöz. Ugyanakkor gyökeresen más poétikai hatást kelt az az elbeszéléstechnika, amikor úgy világít meg egy korábban történt esemény egy későbbit, hogy az elbeszélés során megfordul a sorrendjük.

A nyomozás összegzése ugyanakkor – véleményem szerint a Saulus címhez hasonlóan – „kicsinyítő tükörként” lép működésbe, amennyiben a szöveg egyik szervezőelvének az elvi lezáratlanságot, a folyamatosság poétizálását tekintjük.9 A nyomozás egyszersmind Saul pozícióját az olvasóéhoz teszi hasonlatossá, ahogyan Saul nyomozása pedig az olvasó nyomozásszerű értelemalkotó tevékenységével kerül párhuzamba. A kutatás mindkét iránya, azaz a főhős személyes integritása utáni, valamint a szöveg értelme utáni nyomozás azonban egyaránt lezárhatatlan feladat.

Jegyzetek

1 Mészöly Miklós, Saulus, Magvető, Budapest, 1972.

2 Paul Ricoeur, Az én és az elbeszélt azonosság = Uő, Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Budapest, 1999, 373.

3 Uo., 374.

4 Uo., 385.

5 Uo.

6 Dorrit Cohn, Áttetsző tudatok = Az irodalom elméletei II., szerk. Thomka Beáta, Jelenkor, Pécs, 1996, 93.

7 Uo., 99. Szeretném itt megjegyezni, hogy felfogásom szerint az énelbeszélői narrációs technikák vizsgálatának szempontjából valójában irreleváns tényező, hogy önéletrajzi szövegről van-e szó. Ezt indokolja, hogy az elmélet alkalmazásakor szintén nincs jelentősége Cohn e kitételének. Ugyanakkor akár az az álláspont is védhetőnek tűnik, hogy a Saulus az önéletrajzi monológ típusához áll közel, elsősorban azért, mert (függetlenül a leszűkített időkerettől, azaz attól, hogy a narráció az élettörténetnek csak egy kis szeletére koncentrál) Saul – az önolvasás kifejezett szándékával – saját magának interpretálja személyes történetét.

8 Lásd pl. Tüskés Tibor, Az ablakmosó és a többiek; Tanulmányok, esszék, dokumentumok Mészöly Miklósról, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2010, 56.

9 A címben szintén a folyamatosság érhető tetten, hiszen az olvasható a Saul és a Paulus névalakok átmeneteként (melyek az egzisztenciális változás indikátorai, szimbolikus kezdő- és végpontjai).

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben