A tanyán alkotó Megyer Mártának és Kis-Tóth Ferencnek
Eljön az utolsó évszak,
az Élet-dombja barna.
A süllyedő horizontot
egy lélekdonga tartja.
Ék a világ tengelyénél
néhány arasznyi farost.
Dongabárkán pokolra száll
értünk Paraszt-Ikarosz.
Világoknak pusztulását
– szivárványjelhez híven –
reménykedve áthidalják
aszúillatú ívek.
Úgy vallanak az anyagok,
egymásra applikálva,
mint a lepréselt múlt idő
egy sárga vadvirágban.
Megnyugtat a tárgyak rendje,
mint sebet vad propolisz.
Itt torz fast food-mítosz helyett
ős Küllő-Akropolisz
és megváltott dongák bája
vár, akárhogy dörmögök.
A dombról épp lebucskáznak
kaján hordóördögök.
Majd felforgatják a földet
a megőrzött ekékkel,
és – hallom – felsóhajt a föld,
ahogy sokféleképpen
sóhajt az Ember, aki egy
túlélő, lényegében,
s a reményt keresi mindig
egy másik lény egében.
Lélekhajóknak roncsai
s túlélők, láthatáron.
Egy új évszak várja őket
fenn a lösz-Araráton.
A műhelyben megpihennek,
a jó gazda bort hozat.
Alattuk föld és felettük
óvó dongaboltozat.
