Közölni vagy nem közölni?

A hetvenes évek elején a Múzeum körúti antikváriumban vásároltam meg a Gál István szerkesztette Apollo 1934 és 1939 között megjelent tíz kötetét.

A belső címoldalon a nagyon fiatal szerkesztő – az első számok szervezésekor, összeállításakor még egyetemi hallgató! – így fogalmazott a születő lapról: „Feladata a humanista literátorszellem öneszméletének előmozdítása. Célja hármas: a klasszikus antikvitás szolgálata, a magyar antikvitás (főként a magyarországi latinság) kutatása és a közép-európai összehasonlító szellem-tudományok megindítása.”

Nagy ívű program – nagyobb ívű a megvalósítás. Az összeomlás felé sodródó Európában az évnegyedes folyóirat magyar és európai, értékvédő és értékteremtő, múltőrző és jövőépítő.

Gyakran forgattam a kötetet, újabb és újabb írásokat fedeztem fel a magam számára, egyetemi hallgatóimnak gyakorta adtam feladatul egy-egy tanulmány elemzését, ismertetését. Akkor is, ma is rendkívül fontosnak gondoltam, gondolom az ebbe a tíz kötetbe sűrített szellemi gyúanyagot, a rangos szerzők – Babits Mihály, Bartók Béla, Halász Gábor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Thienemann Tivadar: néhány név csak mutatóban! – töprengésre és cselekvésre ösztönző gondolatait.

Nem csupán egyetemistáknak ajánlottam olvasásra, tanulmányozásra az Apollóban megjelent írásokat, de akkori főnökömnek, a Kritika felelős szerkesztőjének, Pándi Pálnak is.

Illyés Gyula Szellemi fajkutatás című írását izgalmasnak, gondolatébresztőnek, tanulságosnak ítéltem, s mert az író gyűjteményes köteteiben nem találtam – mint később kiderült: nem véletlenül –, javasoltam újraközlését a Kritikában. Pándi hümmögött, fenntartásai voltak, de mert Illyés Gyula-írást örömmel látott volna lapjában, elküldte a másolatot Illyésnek. Nem kötötte az orromra: milyen kísérőlevél kíséretében.

Néhány nap múlva megérkezett az író válasza, Pándi megint hümmögött, Illyés Gyula kézzel írt levelét – talán szándékosan? – a titkárnő asztalán felejtette, és szobájába távozott.

Elolvastam a levelet.

„Kedves Barátom,

Nem tilthatom meg, de nem helyeslem ennek a régi cikknek az újranyomását.

Annyi mindent kellene ismertetni hozzá, hogy az olvasó a helyére tudja tenni.

Erre viszont én egészségi állapotom miatt nem vállalkozhatom.

A cikk ideküldött másolatát engedelmeddel megtartom. Nekem ugyanis nincs meg.

Szeretettel köszönt

Illyés Gyula

1973. IV. 5.”

Kis idő elteltével – már egyedül voltam – Pándi visszajött a szerkesztőségi szobába, és csak annyit mondott: nem közöljük Illyés írását – és hazament.

Szeretem a papírokat, főleg, ha betű is van rajtuk. Négy évtizede őrzöm Illyés Gyula levelét. Most újraolvastam az Apollo IV. évfolyamának 1–2. összevont számában megjelent írást. Ma is érdemes lenne újra közölni. De 1973-ban Illyés Gyula „nem helyeselte” újra kiadását. És Pándi Pál szót fogadott. Talán örült is, hogy felsőbb pártfórumokon nem kell majd magyarázkodnia Illyés Gyula „veszedelmes” gondolatai miatt.

Eltelt negyven év. Ha folyóirat-szerkesztő lennék, azon töprengenék: közöljem vagy ne közöljem Illyés Gyula régi írását.

Nem vagyok szerkesztő.

Sajnálom, hogy Illyés Gyula írása 1973-ban nem jelent meg.