×

Grádéi hajnalok Zalán Tiborral

Harminc és negyven közt

Onagy Zoltán

2014 // 09
Zalán Tibor hatvanéves 2014. augusztus 27-én. Költő, író, drámaíró, dalszövegíró, pedagógus, dramaturg. Legújabb kötetei: Fáradt kadenciák (vers, 2012); Holdfénytől megvakult kutya (vers, 2013); Papírváros (regény, 2013). Az életinterjú-részlet a pálya egyik legfontosabb szakaszáról kérdezi Zalánt: Hogyan élhető túl siker?

84–’94 – „arctalan nemzedék”, „avantgárd”, „újérzékeny”, „FIJAK”

A harmincadik születésnapod előtt megjelenik az a három köteted, a Földfogyatkozás ’80-ban, és ami az elképesztőnél is elképesztőbb, ’84-ben kettő, az Álom a 403-as demokráciában és a nagy sárga FIJAK-sorozatkötet, az Opus No. 3: Koga, amelyek a magyarországi kis-avantgárd koronázatlan királyává tesznek, a fiatal magyar Majakovszkijjá vagy nem is tudom, mivé. Hogyan viseled?

Huszonhat éves koromban jelent meg az első kötetem, pár éves kiadói veszteglés, átszerkesztés után. A megjelenés előtt meghalt a szerkesztőm, a kiváló költő, Kormos István, a kéziratot kiadták szuperlektoroknak, és átvette a szerkesztését Nagy Gáspár. Az eredeti cím Heródes-idő volt. A szuperlektorok kiszedettek velem néhány politikai felhanggal bíró versemet, majd a cím megváltoztatását kérték. Egy gyermekgyilkos neve mégsem szerepelhet a Móra (gyermek)Könyvkiadó sorozatának a címlapján, érveltek. Földfogyatkozásra változtattam. Újabb szuperlektorok, ők pedig irredentizmus vádjával szedettek ki velem több verset, többnyire azokat, amelyekben a föld szó szerepelt. (Mi sem állt távolabb tőlem, mint az irredentizmus.) A megjelenés mégis díjakkal és elismertséggel járt, jólesett, és nem volt nehéz viselni. Hetvenkilencben az Életünkben megjelent az Arctalan nemzedék című esszém, melyben – lévén fiatal és önveszélyesen őszinte és gátlástalan egyben – mindenkit megbántottam, aki szerintem ezt megérdemelte, többek között erősen bíráltam a kiadói gyakor­latot és a kiadókban foglalkoztatott, általam dilettánsnak tartott szerkesztőket (akkor mindössze három kiadó volt). Az eredmény négyéves szilencium volt, tehát a két könyv nem azért jelent meg szinte egyszerre ’84-ben, mert egy időben írtam őket, hanem mert akkor oldották fel valakik valamiért a büntetésemet. Nem éreztem, hogy az avantgárd királyává koronáztak, egy bizonyos, nagyon sokan érdeklődtek a költészetem avantgárd vonulata iránt (is), a megnövekedett népszerűséget éreztem, ma már úgy mondaná az ember, és ma már nem is szégyenlősen mondaná, hogy irodalmi sztár lettem, voltam, mindenki ismert vagy megismerni akart, keresték a társaságomat és a barátságomat, hallgattak rám – és ami természetes, megjelentek az első megveszekedett ellenségeim, irigyeim, rosszakaróim, kis belezőim is. Így volt ez rendjén. Hogy viseltem? Igyekeztem természetesnek elfogadni a helyzetet, annál is inkább, mert úgy éreztem, hogy keményen megdolgoztam érte. Egy harmincadik éve felé közeledő fiatal költő nyilván élvezi ezt, hogyne élvezné, rengetegen utánoztak, követtek, zászlóra tűztek. Elkapattam volna magamat? Még az is lehet. Nem tudok erre már pontosan visszaemlékezni, de ezt sem zárom ki, mert ez is természetes lenne, és teljesen emberi. Két dologra azonban fel kell hívnom a figyelmet. Egyik, hogy jómagam soha nem tűztem magamat zászlóra, soha nem vágytam – és nem is vállaltam – vezér-vezető szerepekre, ami belőlem ilyesminek látszott, azt mások csinálták körülöttem. A másik, hogy amíg az Opus No. 3: Koga tisztán avantgárd kötet volt, addig az Álom a 403-as demokráciában erősen politikai tartalmakat hordozó kötetben már szerepelt az és néhány akvarell… című kötetem öt lágy, új-érzékeny darabja, ami azt jelenti, hogy mire megjelentek ezek az avantgárd kötetek, jószerével már nem az avantgárd érdekelt. (Az ilyen csúszások azután máig végigkövetik a költészetemet.) Utóbbi kötetnek érdekesen alakult a sorsa. Megjelenésekor a boltokban kerestem (még Szegeden is), de azt mondták mindenhol, hogy a szerző rögtön a megjelenés után az összes példányt felvásárolta, amit a bolt kapott. Mármint hogy én… Ami egyértelműen azt jelentette, hogy az illetékes elvtársak kiadták ugyan a könyvet, de rögtön – a nevemmel visszaélve – fel is vásárolták a valódi vásárlók elől a példányokat. Pár évvel később egy vidéken élő költő azzal hívott fel, hogy tíz 403-as kötetet meg tudott menteni a zúzdából, ahová a boltokba ki nem szállított könyveim kerültek, el is hozta őket a Kortárs szerkesztőségébe azzal, hogy ellenszolgáltatásként dedikáljam neki a tizenegyediket. Úgy jelent meg tehát egy könyvem, hogy valójában meg sem jelent, mint megtudtam, az élelmesebb könyvesek pult alól árulták, és csak megbízható kuncsaftoknak, könyvínyenceknek jutott belőle. Amúgy mindig fütyültem arra, hogy épp minek kiáltanak ki, vagy miként átkoznak el, közösítenek ki, cibálnak be valahová, ahol sohase voltam, vagy tagadják el a létezésemet ott, ahol éppen vagyok. Sereg nélküli vezér – aposztrofált Petőcz András egy kritikájában, nagyon pontosan és talán nem is ironikusan. Soha nem vállaltam, hogy mozgalmak élére álljak, legfeljebb hagytam, hogy odaképzeljenek.

A harmincadik születésnapod előtt két fontos díjat kapsz meg az ismertségen túl: a Radnóti-díjat ’81-ben és a Graves-díjat ’84-ben. A díjak, akár szakmai grémium, akár a hatalom osztja, azt a veszélyt is rejtik, hogy a díjat átadó szervezet bejelenti igényét, barátom/elvtárs, „majd egyszer kérünk magától valamit”. Hogyan viseled? A dolog – természetéből adódóan – megkerülhetetlen, hiszen láthattuk, mi történt sorozatban a szerkesztőségekkel (Új Forrás, Tiszatáj, Mozgó Világ), mi Tóth Erzsébettel, Nagy Gáspárral, mi történt a JAK-vezetőséggel a szentendrei konferencia után. És általában köztudott, hogy a mára haldokló oroszlánnak tekintett hatalom Gorbacsov megjelentével a korábbinál is zavarodottabb, fogalma nincs, mi következik. Nem haldoklik. Védi az érdekeit. Odakap, és szakad a csont, a hús. Ilyenkor az ember oldalazva halad a fal mellett. Te nem. Visszaütött? Megérkeztek a felkérések, hogy „elvtárs, mi megbíztunk magában”?

Nem gondolom, hogy feltétlenül a „Virág elvtárs-effektust” kellene minden díj mögött keresni, legyen az állami vagy szakmai elismerés. Örültem a díjaknak, ezek voltak az első nyilvános elismerések az életemben, persze, hogy boldogan vettem át mindkettőt. De már akkor is annak tekintettem azokat, amik: amíg nem kapom meg őket, addig hiányoznak az életemből, ha megkaptam, el kell felejtkezni a létezésükről, és haladni tovább, mintha mi sem történt volna. Azt sem gondolnám, hogy amíg a hatalom nyírja a folyóiratokat – felsoroltad őket, valamennyinek az állandó szerzője voltam –, engem a keblére ölel, mintegy demonstrálva azt, lám, vannak jó fiúk is a csapatban. Ráadásul a FIJAK ominózus szentendrei konferenciáján én is részt vettem és felszólaltam; Lezsákkal a tanácskozás napjának éjjelén valami Duna-parti nyaralóban ketten fogalmaztuk meg azokat a pontokat (követeléseket), amelyek miatt a szervezet működését később felfüggesztették. Tehát épp nem a hála jeleit mutattam azért, hogy adták a… melyik díjat is? Mert úgy tudom, hogy a Radnóti-díj sem állami díj volt, hanem Győrben alapították, és ott adják át évről évre. Mindegy is. Lényeg, hogy soha nem dörgölték az orrom alá, hogy mi adtunk, te elfogadtad, és hálátlan vagy, ejnyebejnye. Az pedig főleg nem történt meg, hogy valamit kértek volna tőlem, netán valamilyen lépésemben akadályoztak volna, hivatkozva a kitüntetésre. Soha nem haladtam oldalazva a fal mellett. Minek? Ha be akarják törni az orrodat, úgyis betörik. Az ilyesfajta óvatosság, félelemérzet hiányzik belőlem. Ha lenne, akkor is legyőzném, azt hiszem. Vidéken nőttem fel, tudom, hogy vannak helyzetek, amikor az embernek kötelessége verekedni, ütni vagy visszaütni. Igaz, fölöslegesen sem szeretek hősködni, handabandázni, rebelliskedni. Aláírtam valamennyi hozzám elhozott tiltakozó nyilatkozatot, amikor divat és érdek volt hetente egy tiltakozó jegyzéket eljuttatni az illetékes szervekhez. De nagyon untam egy idő után őket és a hatástalanságukat. Így lehet, hogy egyszer, amikor a Kortársba Lezsák behozott egy szöveget, én szó nélkül aláírtam és visszaadtam neki, előbb várt, aztán csodálkozva megkérdezte, hogy el sem olvasom? Nem olvasom el, mondtam, arra már nem kötelezhettek; és úgy is gondoltam. Személyes garanciák voltak azok, akik a listák alá kanyarintották a nevemet, emberek, akikben megbíztam, az ügyek – a Duna Körön kívül – nem hoztak igazán magas lázba, jómagam nem voltam menős, rámenős, rakkolós, listahordós alkat. Természetesen a magam módján kiálltam az Új Forrás és a Tiszatáj mellett, az új Mozgó Világban demonstratíve sohasem közöltem (ma sem), vállaltam a feloszlatott JAK sorsát vezetőségi tagként. Ott voltam, ahol emberileg és erkölcsileg kötelességemnek éreztem jelen lenni. Egyébként pedig van arra is megoldás, ha a díj után – a díjért – valamit kérnek vagy kérni akarnak. Azonnal vissza kell adni a díjat, és nyilvánosságra hozni a döntést és annak az okát.

Tanítasz. Költőnek a tanítás legalább annyira ártalmas az egészségre, mint az újságírás. Itt is főként a legendákra hagyatkozhatom, hol kirúgnak, hol felvesznek. Már nem vagy egyedül, úgy értem, a szabad, független költő megteheti, amikor megszorul, hogy bebatyuz néhány hétre valamelyik barátjához, aztán a következőhöz, de nektek a zűrzavarban is élni, lakni kell. A könyvek soha nem hoznak annyi pénzt, hogy egy család eltartható legyen belőle. Miből éltek?

Ezt nem egészen így látom. A költőnek jó a tanítás, maga a tanítás aktusa, mert rengeteg olyan érzést és tartalmat tud közvetíteni különleges érzékenysége folytán a tanítványai felé, amelyeket a „normál(is) tanárok”, és ezzel nem akarok senkit sem megbántani, nem képesek. (Én az újságírást sem tartom ártalmasnak a költői létezésre, ebben persze benne van az örök megbántottság, hogy én többször is megpróbálkoztam újságíróként elhelyezkedni, valahányszor sikertelenül.) Ami a költőnek általában nem való, az a tanári kar, illetve az igazgatóság. A diákjaimmal mindig kijöttem, nagyon szerettek, máig visszajárnak – idestova negyven év után – hozzám, keresnek, és tudósítanak az életük eseményeiről – tehát úgy érzem, beváltam tanárnak. Igaz, másként tanítottam, mint a többiek, nem használtam például tankönyvet, csak szöveggyűjteményt és versesköteteket, könyveket, a diákjaim jegyzeteltek, és az általam elmondottakból feleltek, érettségiztek később. Az általában használhatatlanul didaktikus és rendre invenciótlan tankönyveket meg sem kellett venniük év elején. De a tanári kar, a tanári szoba már keményebb dió volt, ott mindenben megszóltak, öltözködés, hanghordozás, a diákokkal való bánásmód mássága (általában erősen irigyelték, hogy közvetlen viszonyt tudtam kialakítani a tanítványaimmal, ugyanakkor nagyon kemény és az anyagot maximálisan megkövetelő tanár hírében álltam), a fölösleges értekezletekről elmaradások, a még mindig divatban lévő testi fenyítések (pofonok, kokik stb. [!]) elleni kirohanásaim és tiltakozásaim… Nekem pedig valóban meg kellett (volna) húznom magamat, mert már gyerekeim voltak, éhes szájak. Legtöbbször mégsem sikerült. Ráadásul a politika is beleszólt a tanári működésembe, bármilyen meglepő. Első munkahelyemre, a Kvassay Jenő szakközépiskolába rendszeresen bevittem a szamiz­datokat, a Nagy Imre-könyvet, a Tisztító vihart és a hasonló kiadványokat, hogy a hozzám közelebb álló tanároknak odaadjam elolvasásra, tájékozódásul, ébresztőül. Csak kirúgatásom után – két évet sikerült lenyomnom ott – derült ki, hogy a belügy végig követte a tevékenységemet, tanártársaimat, akiknek a szamizdatokat-könyveket adtam, meghurcolták, és kötelezték őket, hogy nekem erről ne beszéljenek. Átvették, talán el is olvasták, amit bevittem, de már rendőri ellenőrzés mellett. Mindig keresnem kellett valamilyen iskolát – mint említettem, az újságírás mint olyan szóba se jöhetett, ma már pontosan tudom, hogy miért –, maradt a tanítás. Kispesten fogadtak be, a város peremén, egy egészségügyi szakközépiskolában, amikor már sehova se volt mennem. Az akkori igazgatóhelyettes Vágó Lászlóné volt – ma is tisztelettel és örömmel visszagondolva írom le a nevét, mert kemény, de egyenes nő volt. Nem érdekel, tanár úr, hogy ön politizál vagy nem politizál, miket mond és miket hallgat el – mondta, amikor bementem hozzá, magam előtt tolva a kis Sárát egy ülőkocsiban –, ez a maga sara. Két dolgot követelek meg, s ha azokat betartja, fölveszem. Egyik, hogy magáznia kell a lányokat. A másik – nézett strandpapucsos lábamra –, csak zokniban és cipőben mehet be a tanterembe. Nem is volt soha bajunk egymással, mert egy ember igazgatóra akadtam. Pár év nyugalom következett. Soha nem éltem meg az irodalomból, ma sem élek meg, mindig dolgoztam mellette, amikor meg nem, akkor a feleségem gyesén vagy fizetésén éltünk, ahogy tudtunk, vagy épp ahogy nem tudtunk.

Nyolcvanötben elvállalod a Kortárs versrovatát mindenki őszinte elképedésére. A Tiszatájban olvastam egy Weöres Sándor-levelet, amelyet egy fiatal, szárnyai alá vett költőnek írt – a metrumról, a versformákról valami harminc gépelt oldal. Sziporkázó tanulmány volt, érthető, befogadható, a korabeli középiskolai és egyetemi tudással felvértezve, a Nyugat műveltségének mindenben megfelelve. Te harmincegy éves vagy, szerintem a weöresi tudás tizedével, ha tizede, hiszen a katonaság utáni tíz éved folyamatos robogás, időhiány. A kocsmasarkokban, a szoknyák alatt leg­ritkábban találhatni meg az alkaioszi strófa Berzsenyi által kultivált szerkezetét. Honnan a bá­torság?

Általános reakció, hogy ha valamit csinálok vagy elvállalok, akkor rendre következik az elképedés, mindenkinek van véleménye és ítélete róla, legyen bár semmi köze hozzám. Holott, én úgy gondolom, senkinek sem tartozom számadással a döntéseimről, legfeljebb a családomnak, néhány barátomnak és magamnak. Amikor munkanélküliként tengtem-lengtem Pesten, egyik kocsmába be, a másikból ki, senki sem sietett a segítségemre, sőt, igen tetszetős dolognak tartották, hogy szinte éhezem. De amikor a Kortárshoz beléptem, mindenki elképedt, mintha valami köze lett volna hozzá, vagy mintha én valaha is megfogadtam volna, hogy soha nem lesz irodalmi állásom, nem leszek szerkesztő a Kortársnál. Egyébként sem értettem. Mi volt akkor a Kortárs? Az irodalom ellensége, és/vagy a hatalom szócsöve? Egyik sem, gondolom én. Csak kevés fiatalnak sikerült bekerülnie a lapba, ezért aztán egyszerűbb volt a teljesítményhiányt vagy -elégtelenséget ellenségképpé formálni. A legnagyobb meglepetés ez ügyben akkor ért, amikor a Múzeum Kávéház teraszán, ahol az idő tájt szívesen elüldögéltem, leült mellém egy lány, akiről kiderült, a demokratikus ellenzék megbízásából jött, hogy megkérdezze, most akkor én előretolt ék lettem-e azzal, hogy elvállaltam a Kortárs szerkesztését, vagy nemzedékem árulója. Előbb elcsodálkoztam, aztán azt üzentem a magam finom megfogalmazásában a megbízóinak, kapják be, eddig se tartoztam nekik se elszámolással, ezután sem kívánok elszámolni azzal, mikor mit csinálok. Gondolom, ezzel rendben el is ástam magamat náluk (is). De nem engedhettem meg magamnak, ahogy most sem engedem, hogy bárki is beleszóljon a döntéseimbe, a sorsom alakulásába „a közélet felől”. Azonban lássuk csak, kik szerkesztettek akkor ott, akik miatt nemzedékem árulója lehettem volna. Néhány név: Száraz György, Páskándi Géza, Orbán Ottó, Kulcsár Szabó Ernő, Tárnok Zoltán, Fodor András, Tornai József… Ők lettek volna az irodalom, az irodalmárok ellenségei? Nevetséges. Odakerülésem nyilván Kulcsár Szabónak és Páskándinak volt köszönhető, a cél pedig az volt, hogy a lap fiatalítsa a szerzőgárdáját. Szerkesztésem idején legalább száz fiatal költő kapott helyet és teret a lapban, Szárazzal minden hónapban megvívtuk a magunk csatáját. Ő az értékőrző, én az értékfelmutató folyóirat mellett tettem le a voksomat. Ez azt jelentette, hogy számára a már befutott és ismert nevek viszontlátása volt a fontos a lapjában, számomra pedig a közölt versek minősége volt a lényeges, függetlenül attól, volt-e neve az írójának, vagy még a kezdet kezdetén tartott. Ami a műveltségemet illeti – akkor és most –, azt nem én vagyok hivatott eldönteni, gondolok a Weöres-példázatodra. Nem tudom, mennyire volt művelt Weöres Sándor, aki a múlt század egyik legnagyobb költője, mindenesetre zseni volt. Azt azonban meg kell jegyezzem, hogy itt valamit le kell bontani a mítoszból, ami körülvett, el kell tekinteni a Zalán-legendától. Ezek arról szóltak, hogy én egész nap kocsmában ülök, iszom a vörösborokat, hágom a nőket; volt olyan kritika, amelyikben egyenesen a kor Ady Endréjeként aposztrofáltak, természetesen az életmódomat fölmutatva, csak éppen szifiliszt nem sikerült kimutatniuk. A valóság ezzel szemben az, hogy munkanélküli koromban is, később is rengeteget olvastam, olvasmányaim között meglehetősen sok filozófiai mű volt – magyarán, nem voltam én annyira műveletlen részeges mondén állat, mint ahogy azt feltételezték. Évekig ültem nyolc órákat a zárolt kiadványok tárában, és ott olvastam, jegyzeteltem, olvastam, jegyzeteltem. Később a Széchényi Könyvtárba tettem át a székhelyemet, ahol gyakran diskuráltunk Esterházyval, aki szintén beleolvassa magát mindenbe, ami szükséges az épp aktuális munkájához. A legendákat mindig mások gyártják, és az ember hagyja őket, mert azzal is telik az idő, és telik a neve, ismertsége. Nős voltam már ebben az időben, gyerekeim voltak, miféle szoknyák vitték volna el az időmet az olvasástól, a műveltség gyarapításától? Egyébként is: összetett kérdés az, hogy mi a műveltség, ki birtokolja, és ki hogyan birtokolja, tud-e élni vele. (Mellesleg a jó szerkesztőnek nem kell feltétlenül a legműveltebb embernek lennie a földkerekségen – elégséges, ha jó orra van a fiatal tehetségek felfedezéséhez, tehetsége és bátorsága a beérkezett anyag válogatásához, képessége annak a bizalomnak a megteremtéséhez, amely megtartja a rangos szerzőket a lapnál.) Mindenesetre nem egészen műveletlen parasztként kerültem a Kortársba, ahogy azt egyesek feltételezhették vagy feltételezik. Megjegyzem, az is érdekes volt, hogy Páskándi Gézának személyes felelősséget kellett vállalnia azért, hogy nem csinálok semmi olyat, amivel a lapnak politikailag ártanék. Azaz nem robbantok Parlamentet, nem hordok kibiztosított kézifegyvereket az aktatáskámban. Száraz becsületére legyen mondva, soha nem szólt bele, hogy a szerkesztőségen kívül mit csinálok, mit írok alá, hol tiltakozom, miben veszek részt. Sokszor tartotta a hátát miattam Aczélék felé – amikor nyugati szerzőket tettem bele például a lapba, vagy amikor megjelentettem a szilenciumon lévő Petri György verseit… de nem sorolom, mert minek, úgy gondolok vissza erre az időre, hogy megálltam a helyemet a Kortárs versszerkesztőjeként.

’86-ban derül égből villámcsapás, a zabolátlan avantgárd vágta véget ér, beköszönt a csend, a megnyugvás egy érzéki kis kötet képében, megjelenik az ...és néhány akvarell. Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, engem megnyugtatott, el is talált ez a két kötet, testvérével, a három évvel később olvasó elé kerülő Borús reggeli üzenetekkel. De minthogy akkoriban még előfordultam irodalmi társaságban, azt tanúsíthatom, hogy a legszolidabb, amit a Kortárs-szerkesztői státus és az Akvarellek a kortársakból kiváltott, hogy áruló vagy, Zalán befeküdt a kommunistáknak.

Mint kiderülhetett az eddigiekből, ’86 táján már nem érdekelt igazán az avantgárd dinamikája, kiáltványszerűsége, plakátharsánysága, és nem érdekelt a lettraset betűkkel piszmogás sem. Megkezdődött a befelé fordulás, közeledett a csönd, majd időnként, hosszabban is, az elhallgatások időszaka. Az avantgárd is bejáratott formává vált a kezemben, amikor észrevettem, hogy rutinból rázok rá a papírra valami meghökkentőt vagy felháborítót, mert meghökkenteni vagy fölháborítani akarok, akkor lefékeztem. Úgy gondoltam, mindent hasznosíthatok a továbbiakban is abból, amit az avantgárd időszakomban kikísérleteztem magamnak, csak már nem avantgárdot csinálok és nem avantgárdként csinálom, hanem, mondjuk, az új-érzékenység felé fordul a figyelmem. Az …és néhány akvarell versei egymás után jöttek, jöttek ki belőlem, követelték a kijövetelüket, és én engedtem őket életre vergődni. Persze az avantgárdok árulót kiáltottak, amin nem csodálkoztam. Amikor a népies szürrealizmust untam el, és az avantgárd felé mozdultam, akkor a népiesek árulóztak le. Mindkettőt értettem volna, ha szoros esztétikai szövetséget alakítottam volna ki valamelyik társasággal, de hát ez nem volt így. Még vissza kicsit az avantgárdhoz. Amikor megjelentettem a Megfigyelések és szabad leírások a visszavonulás díszletei között című ciklusom első darabjait, egy akkori költő(kor)társam, ma megbecsült könyvkiadó, akkor még nyíltan sztálinista elveket valló kommunista, de ez már a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje (!), azzal vádolt meg, hogy ezek a versek a kapitalizmus rohadt gyümölcsei. Ma már szinte hihetetlen, de ez megtörtént, elhangzott, és komoly vádként, nem pedig jó poénként, amin majd kiröhögjük magunkat egy sör mellett. Nem lep meg tehát, hogy bármit léptem – mert én léptem, és nem tudtam soha megülni a seggemen, megülni az elért kis sikerek vagy föltalált megoldások szigetein –, az sokféleképpen magyarázott, támadott vagy védett, értett vagy érthetetlen esemény volt mások számára. Valamiért foglalkozniuk kellett vele. Esemény volt, akár akartam, akár nem. Legalább annyit foglalkoztak a személyes létezésemmel, létformámmal, döntéseimmel vagy kocsmaasztalnál elmorgott megjegyzéseimmel, mint a műveimmel. Egy kritikában fel is vetette valaki, el kéne végre dönteni, mi a fontosabb, a Zalán-vers vagy a Zalán-jelenség. Nevetséges lehetett már akkor is olyan butaságokat állítani, hogy aki eltávolodik az avantgárdtól, az a kommunisták ágyába fekszik be. Nem tudom, ezek az emberek hol voltak a nagy szájukkal, amikor kiharcoltuk, gyomroztuk, nem kevés kockázatot és egzisztenciális veszteségeket is vállalva, az általunk képviselt avantgárd új hullámának a létezési jogát. Sokkal fontosabbnak tartom azt az érzéketlenséget és figyelmetlenséget, amivel magát a műveket kezelték ezek a felkent ítészek. Az Opus No. 3.: Kogában már a visszavonulás mikéntjeit kutatom, a Borús reggeli üzenetekből pedig már süvít a teljes magányosság, társtalanság. Valahogy valakiknek mindig útban voltam. Három, ma jelentős és ismert költő, szintén nemzedéktársaim, például projektet dolgozott ki az ellehetetlenítésemre. Mindenhol – mert ekkor még sokat jártak össze az irodalmárok – azt harsogták, milyen tehetségtelen vagyok, mennyire kezében tart a hatalom, mennyire visszaélek a szerkesztői hatalmammal, milyen züllötten élek, mennyire túlfuttatnak, és sokat sejtetően kacarásztak, hogy ők tudják, ezért nekem mit kell tennem. Nem védekeztem, és nem basztam oda nekik – ma már bánom, talán. De ekkor már kívül voltam az irodalmi életen, kivonultam onnan demonstratíve, és egy óbudai padlásszobából hallgattam a mocskos és véres és éhes és könyörtelen vonyításukat, a rájuk ma is jellemző folyamatos lihegésüket és nyálcsorgásukat. De talán előreszaladtam kicsit…

Hogy lehet megélni – adj tanácsot vén szerkesztőként –, hogyan oldható meg, ha egy pályatárs, akivel együtt húztál csizmát, egyszer csak beállít, és szar anyagot hoz? Vagy egy idősebb pályatárs még szarabbat? Az irodalom olyan világ, hogy csupa zseni közlekedik benne, minél elszálltabb, annál inkább zseni, annál kevésbé érti meg a racionális érveket. Egy mérnök megmondhatja a másiknak, hogy barátom, ezt itt elszámoltad, ez a ház bedől a kéménynél. De egy érzékeny költőnek, elszabadult prózaírónak hogyan, mikor már abból tudja, hogy gáz van, ahogy ránéztél a szobába lépve? A legkeservesebb szerkesztői pillanataim, amikor kénytelen vagyok anyagot visszaadni. Ennél még az is elviselhetőbb, ha az ember maga kap vissza. Ráadásul te nem akárhol, a Kortársnál, ahová áradnak a versek. Hogyan oldod meg? Van módszer?

Nincs jó módszer. A szerkesztői munka lélekölő robot, melynek szép pillanatai mindössze akkor vannak, ha egy-egy nagyon jó kéziratot kapsz, illetve amikor megjelenik a lap, benne az általad beszerkesztett versekkel. Nem gondoltam én bele huszonévesen, hogy mekkora felelősség és mekkora küzdelem szerkeszteni. Főleg úgy, hogy van két nagy folyóirat, a Kortárs és az Új Írás, és majdnem mindenki e kettőben akar megjelenni. Szisztematikusan kezdtem a munkához. Először azokat távolítottam el a lap közeléből, akik irodalmon kívüli szempontok miatt jelentek meg ott időről időre, és ezt az irodalmon kívüli szempontot ne ragozzuk, tudjuk tudottnak. Azután hirdettem meg, hogy csak minőségi alapon szerkesztek, és nem érdekel sem a kor, sem a rang, sem a hatalomhoz közelség. Azt hiszem, én szinte mindenkinek adtam vissza verset, aki küldött vagy hozott nekem. A valóban nagy költők, erős íróegyéniségek soha nem sértődtek meg azon, ha visszaadtam nekik a kéziratukat azzal, hogy szeretném, ha az igazán erős és érvényes verseikkel lennének jelen a Kortársban. A baj a középszerrel volt, a mindenáron megjelenni akarókkal. Akiknek mindig az volt a végső érvük: miért, te jobb verset írsz, mint én? Erre általában azt válaszoltam, a magam írásainak a minőségét nem az én dolgom eldönteni. De más írásáról pontosan meg tudom mondani, hogy jó-e vagy rossz. Arra is rá kellett jönnöm, hogy nincs jó visszaküldő levél, hiába fogalmaztam a legudvariasabban, már-már megalázkodva az elutasított szerzőnek. Csak egy volt a fontos: megjelenni. És a Kortársban. Ha belegondolunk, hogy a Kortárs majd húszezer példányban jelent meg – és kelt el –, nem is olyan érthetetlen vágyakozás ez. Csakhogy Magyarországon már akkor is minden második ember írt, és minden ötödik a Kortárshoz küldte el a munkáját. Szerintem külön postása volt a szerkesztőségnek – e-mailnek, facebooknak, sőt faxnak akkoriban még nyoma sem volt. Nem is a szerkesztés során, hanem jóval később vált számomra nyilvánvalóvá, hogy milyen sok embert tettem az ellenségemmé azzal, hogy nem közöltem, hány ember utálatát, veszett gyűlöletét harcoltam ki magam ellen anélkül, hogy tudtam volna róla. Ezek már nem korrigálható tények. De az azért jólesik, hogy a nem létező, de valahol mégiscsak számon tartott irodalmi hierarchiában magasan helyet foglaló költők közül csak nagyon kevesen viseltetnek ellenérzéssel, megvetéssel, sértettséggel vagy gyűlölettel irántam.

’91-ig nyomod az ipart a Kortársban, ekkor visszamész tanítani, ugyanakkor szerkesztő maradsz az áldott emlékű Szivárványban, amit a terjesztés lehetetlensége – és talán a súlyos elhallgatása – miatt valamiért elég későn ismerek meg, néhai Morvay Laci esett be egyszer, és leszállított nekem egy mázsát a remittendákból, akkor három hónapig csak Szivárványt olvastam jövet-menet. A Szivárvány beomlása a rendszerváltás után a te bűnöd, Mózsi Ferenc főszerkesztőé, a politika vagy a kultúrpolitika bűne?

Száraz György halála után a Kortársban mindenféle átalakulások következtek el. Thiery Árpád átmeneti főszerkesztő volt, Kiss Pintér Imrével pedig nem mindenben értettük meg egymást, s nem akartam megint végigjátszani a kezdeti idők kötélhúzásait sem. Hogy mi volt ez utóbbi? Annak idején a középszer azzal akart jogot formálni magának az állandó jelenlétre a Kortársban, hogy a hatalomhoz fűződő kapcsolata, illetve az annak tett gesztusok, valamint munkásmozgalmi vagy partizán múltja (nem hülyéskedem, a nyolcvanas években vagyunk még csak) feljogosítják a lapban megjelenésre. A rendszerváltozás után pedig, talán még az előzők számát is hajazva, megjelentek az ellenállók, az ötvenhatosok, a kommunisták által megnyomorítottak, az állítólagosan örök ellenzékiek, de olyan mennyiségben, hogy az embernek az volt az érzése, hogy a magyar irodalom csak megnyomorítottakból és ellenzékiekből állt. Döntöttem, kiszálltam. A beszéd helyén már akkor elkezdődött a sajtóban is az ugatás, amit én nem viselek semmilyen szinten – az irodalomban nem vártam be ezt, pontosabban, már kintről akartam csak szemlélni. Eldöntöttem, nem akarok többé szerkeszteni, pedig hívtak jó lapokhoz kiváló szerkesztők, irodalmárok. Mózsi azzal tudott rábeszélni, hogy vállaljam el a Szivárvány társ-főszerkesztését, hogy be kellene kapcsolnunk a magyar irodalom vérkeringésébe a nyugati irodalmat is, és tudta, hogy évekig csak ezzel foglalkoztam a már említett zárolt kiadványok tárában (itt őrizték a tiltott irodalmat, illetve a nyugaton megjelenő könyveket, folyóiratokat, röplapokat stb…). Szándékunk az volt, mivel Chicago–Budapest volt feltüntetve a lap megjelentetési helyéül, hogy ne tegyünk különbséget nyugati vagy hazai, erdélyi vagy felvidéki, délvidéki vagy burgenlandi, clevelandi vagy kárpátaljai irodalmi termés között: ami jó, azt hozzuk, annak megjelölése nélkül, honnan az illető, ami meg nem jó, azt visszaküldjük. A folyóiratnak nem volt jó sem a terjesztése, sem a PR-ja, én nem értettem hozzá, Mózsi Chicagóból nem tudta ezt irányítani, Jankovics József szerkesztő szintén nem értett hozzá, és Gyöngyösivel volt elfoglalva, amúgy is más volt a feladata a lapnál, Grausz Péter csak a Szivárvány külleméért volt felelős, Szűgyi Zoltán költőnek pedig – belőlünk állt a szerkesztőség – még szerkesztőségi titkári feladatokat is el kellett látnia. De a lap azért terjedt, voltak előfizetőink, főleg külföldön, itthon tartottunk több száz résztvevővel Csobánkán találkozókat, fiatalok szerveződtek körénk, kiadtuk a Nem Mind Egy antológiát, tehát zsongott az élet a Szivárvány szűk kis szerkesztőségében – és körülötte. Hogy kinek a bűne, hogy megszűnt a lap? Egyértelműen a kultúrpolitikáé. A lap tudniillik soha nem kapott egy fillér állami támogatást sem, amikor a lapoknak osztogattak. Mózsi egy ottani alapítvány nem túl nagy támogatásából, az előfizetők pénzéből és a saját családi kasszájából kiemelt pénzből jelentette meg a lapot. Egyre gyakrabban mondogatta, ha öt forintot adnának, neki már az is elég lenne, mert egyre megalázóbb számára, hogy a pénzosztásokból a Szivárvány rendre kimarad, magyarán, nem vesznek tudomást a létezéséről. És a helyzet nem változott. Egy augusztusi éjszakán Mózsi Ferkó felhívott Chicagóból, és csak annyit mondott: Zalán, holnaptól nincs többé Szivárvány. Jól van, mondtam, elköszöntem, felbontottam egy üveg vörösbort, és megittam, aztán lefeküdtem azzal a tudattal, hogy ha felébredek, már nem leszek a Szivárvány társszerkesztője. Igaza volt Mózsinak, én sem döntöttem volna a helyében másként. Pedig jó kis lap volt, megfért benne Csoóri és Mészöly, Kemenes Géfin és Tomkiss Tamás, Kányádi Sándor és Határ Győző…

És van itt még valami: az Iskolakultúra. Talány. Azt még értem, hogy Géczi Jancsi a barátod, és hogy „aki kenyérbe esik, nem felejti el a másikat”, de ismerve a rendszert, lehetett olyan elképzelésetek, hogy finom módszerekkel változtatható valami?

Az Iskolakultúra különös képződmény volt, és különös volt a hozzá való viszonyom. Géczi, aki a nagy reformer, Zsolnai József barátja és némiképp tanítványa volt, a fejébe vette, hogy elméleti lapot fog szerkeszteni a pedagógusoknak, és igenis tudományos alapon megreformálják a magyar közoktatást. Hogy tanított-e ekkor Géczi, vagy sem, azt nem tudom, de biztosan nem volt olyan stalluma még, mint amilyen most van Veszprémben. Okos szakembereket gyűjtött maga mellé, ezért lepődtem meg, amikor meghívott engem is a szerkesztőségébe, én ugyanis soha nem értettem a pedagógiához mint tudományhoz, a tanítási módszereim sem feleltek meg egyetlen elméleti iskolának sem – annál inkább nem, mert nem is ismertem azokat. Már jó ideje jártam az értekezletekre, és hallgattam megveszekedetten értelmes képpel, amikor ez feltűnt Géczinek, és azt javasolta, hogy írjak valamit az Iskolakultúrának, olyasmi valamit, amit csak én tudok, és még szeretek is: mondjuk, rövid tárcákat a B3-ra. Miről? Mindenről, ami eszedbe jut. Így született meg a Lapvég, minden Iskolakultúra ezzel zárt, hamar népszerűvé vált, voltak, mint például Keresztury szerkesztő is bevallotta Géczinek, akik úgy olvasták az iskolakultúrát, mint a profi újságolvasók a napilapokat: hátulról kezdték, de nem a sportrovatnál, hanem a Lapvégnél. Hogy aztán mégse teljék teljes haszontalanságban az Iskolakultúrába járásom, egyszer hivatott Zsolnai, aki akkor a törökbálinti kísérleti iskola igazgatója volt, és felajánlotta, menjek el hozzá tanárnak. Nemet mondtam, és be kellett vallanom, hogy nem ismerem a híres Zsolnai-módszert, ami szerint tanítanom kellene az iskolájában. Tudod te, hogy mit jelent a Zsolnai-módszer? – morrant rám a nagy ember türelmetlenül. – Hát azt, hogy az iskolámban tanítasz. S hogy megértsem, persze, hogy nem értettem meg, megismételte, most már összefüggően. A Zsolnai-módszer abban áll, hogy Zalán Tibor az iskolámban tanít. Ha csak ennyi, válaszoltam, akkor lehet szó a dologról. Elmentem hozzá tanítani; ott három évig bírtam…

Ebben az évtizedben bármikor kapcsoltam be a Kossuth Rádió irodalmi sávját, éjszaka, nappal, délután, mintha mindig Zalán-hangjátékot hallottam volna. És nem azt az egyet, hanem mindig mást, olyan hangeffektekkel, amitől aztán éjszaka képtelen volt elaludni a szegény hallgató. Beestél valami kreatív rádiós csapatba? Mert a hangjátékaid – a mennyiséget látva – nemigen születhettek volna meg, ha nincs mögötte valamiféle igen intenzív érzelmi töltés.

Sokféle összetevője van annak, hogy egy időben nagyon sok hangjátékomat hallhattad a rádióban. Kellett hozzá egy külső kényszer: építkeztem, és nagyon sokba került az építkezés, és állandóan tömködni kellett a lyukakat, tehát állandóan olyan melókat kellett vállalni, amelyek viszonylag gyorsan fizetnek viszonylag rendes pénzeket. Sőt, még külföldre is el lehet adni őket, olyankor kétszeres-háromszoros keresethez jut az ember. Kellett hozzá egy belső kényszerítő erő, ez pedig az akkori idők legzseniálisabb rádiós dramaturgja, Katona Imre József, akinek az élete a rádió volt – talán a halála is, a szíve vitte el, és a szív általában a szívükkel aránytalanul sokat dolgozókat emeli ki közülünk. Katona Imre nemcsak a barátom volt, hanem a rádiós menedzserem is, bár akkor ilyen szavakat még nem használtunk. Állandó megrendeléseim voltak tőle, és valóban több hangjátékot felvettünk évente, nem is akárhogy! Vele csináltuk meg az első sztereo-verset, az Ének a Napon felejtett hintalóért című hosszúversemet alkalmaztuk rádióra, Sáry László és az Új Zenei Stúdió közreműködésével, Nagy Zoltán előadásában, Avenasian Alex rendezésében. Döbbenetes élmény lehetett azoknak, akiknek akkor már volt sztereorádiójuk, hogy a hangok hogyan korcsolyáznak jobbról balra, balról jobbra, középről szélre, szélről középre, elölről hátra, hátulról előre. Annyira aprólékos és pontos munkát végzett, hogy a nyolcszáznál is több soros verset először elmondatta Nagy Zolival egyben, utána mondatonként, utána szavanként, és ebből a három verzióból montírozta össze, ki tudja, hány éjszaka munkájával az egyes stúdióban, a végső változatot. Rádiótörténeti esemény volt, amit a maga szerénységével elintézett egyetlen legyintéssel. Kiváló színészekkel dolgoztunk, Sinkovits, Sinkó, Csákányi, Margittai Ági, Bubik Pista, Nagy Zoli, a még nagyon fiatal Ráckevei Anna vagy Hegyi Barbara, Lukács Sanyi, Vallai Péter, Tomanek, hogy csak néhányukat említsem, remek zeneszerzőket hívott a hangjátékokhoz, Dést, Binder Karcsit, Szabados Györgyöt például, és jó és érzékeny rendezőkkel rendeztette meg ezeket a hangjátékokat, Fodor Tamás, Csizmadia Tibor, Varga Géza, Zoltán Gábor… Beleszerettem a hangjátékba mint műfajba és kísérleti tárgyba, volt idő, amikor csak abban gondolkodtam, illetve gondolkodtunk, mert Katona Imre gyakori vendége volt a házamnak. Halála után már nem éreztem azt, hogy nekem hangjátékokat kellene írnom, nekem valahogy ő volt A hangjáték! Van ilyen. Amúgy meg ki készít és ki hallgat ma már hangjátékot? Most itt nem ironizálok, hanem hozzáteszek egy sajnost.

Negyvenéves vagy. Túl a felforduláson, átrendeződésen, amit a rendszerváltásnak nevezett valami az országra hozott, túl a szabadrabláson, a kétmillió munkanélkülin, túl azon is, hogy megszűnnek a napilapok irodalmi mellékletei, hogy a politika számára a kultúra a futottak még nagyon szűk, azóta még szűkebb sávjában kocog a várható következményektől rémülten. Döntened kell, mi legyen. Kimaradsz-e a kondér körüli adok-kapokból, netán felrakod a térd- és sarokpáncélt, beszállsz. Jól döntöttél?

Való igaz, volt egy időszak, amikor el kellett döntened, hogy hol a helyed, és részt veszel-e a szabadrablásokban, ott leszel-e a nagy lángososztásnál, követeled-e a részedet az előző rendszerben elszenvedett és rajtad elkövetett sérelmek és bántások után, be akarsz-e ülni a parlamentbe, akarsz-e tagja lenni valamelyik pártnak, netán abban valamilyen funkciót is vállalnál-e, debattőr­ködsz-e az új sajtóban, amivel biztosítod további jelenlétedet a közéletben és köztudatban, vagy vállalod a peremre sodródást, netán az elfelejtődést. Nyilván nekem is mérlegelnem kellett, hogy mi az, amit föl kell(ene) vállalnom, mi az, amit föl tudok vállalni, és mi az, amit nem vállalhatok. Nem szálltam be a korai sajtópárbajokba, holott sokan figyelmeztettek, aki onnan kimarad, az mindenhonnan kimarad. Nem aggódtam. Ha tudom, mi vár rám, talán aggódom. Nem csatlakoztam le egyetlen párthoz sem, ami azzal járt, hogy a kuratóriumokban a szavazásoknál nekem általában nem volt semmilyen támogatottságom. Volt év, amikor nyolc kéziratommal pályázott nyolc kiadó, és egyik sem kapott egyetlen kanyi vasat sem. Azzal, hogy látványosan vonultam ki az irodalmi életből, amelyet egyre mocskosabbnak és viselhetetlenebbnek éreztem, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a senki földjére kerültem, szabad préda vagyok, nem vagyok már tétel az alkudozásoknál. Aki pedig a senki földjén mozog, arra mindenhonnan lőnek. És rám is rendesen elkezdtek lövöldözni. Aztán meg az elhallgatást választották. Évekig csönd volt körülöttem, semmilyen reakció a megjelenéseimre. Az elhallgatás a mai irodalmi maffia egyik legkegyetlenebb és legaljasabb módszere. Akiről nem beszélnek, az nincs. És hát mindenki a maga emberéről beszél, legfeljebb a másikét basztatja kicsit, de aki sehova se tartozik, az senkinek sem érdekes – avagy mindenki által kilőhető. Fel is készültem arra, hogy végem. Összeszorítottam a fogamat, és úgy döntöttem, juszt sem adom meg magamat. Aztán, szép lassan, elindult valami, és egyszerre azt vettem észre, hogy megint benne vagyok az irodalomban, hogy mégsem tudtak kikerülni, elhallgatni, eltemetni, eliminálni. Most itt tartunk. Vagyok, de nem tudom, hol. De talán nem is fontos, hogy tudjam. Hogy jól döntöttem-e? Azt hiszem, nem. Rosszul döntöttem. De nem dönthettem másként.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben