Barcza Horváth József (1974) a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Budapesti Tanárképző Intézetében végzett. Két évig a Claudio Abbado vezette Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar tagja volt, majd a Budapesti Fesztiválzenekarral dolgozott. 1995-ben Krakkóban a Jazz Juniors versenyen a „legjobb nagybőgős”, 2002-ben már a Magyar Rádió Dzsesszbőgő Tehetségkutató Verseny zsűrijének alelnöke. 2003 és 2013 között az Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, jelenleg a Rajkó-Talentum Tánc-és Zeneművészeti Iskolában és a Snétberger Zenei Tehetség Központban tanít. Saját triójával játszik, emellett többek közt felesége, Szőke Nikoletta énekesnő, Varnus Xavér, Snétberger Ferenc partnereként hallható.
.
Miért pont a nagybőgőt választottad? Tizenéves ifjúként nem ijesztett meg a hangszer mérete?
Először hegedülni tanultam. Zenészcsaládból származom, apám is hegedült – bár később abbahagyta, és hangszerész lett –, engem ez vett körül. Elkezdtem hegedülni tanulni kilencéves koromban, de valahogy nem szerettem annyira. Nyilván nem csak a hegedű volt az oka, akkor még nem értem be arra, hogy komolyan gyakoroljak, hogy készüljek a zenészségre. Lehettem olyan tizenkét éves, és nem gyakoroltam szinte sohasem, úgyhogy a kortársaim már nálam magasabb szinten játszottak. Benne volt a levegőben, hogy ez így nem lesz jó, valamit csak kéne csinálni. Nem voltam az iskolában sem különösebben jó tanuló, tehát nem sok minden nézett ki, hogy mit kezdhetnék magammal. Közben elkezdtem kicsit zongorázgatni, de az sem kötött le igazán. És ekkor, tizenkét-tizenhárom évesen ért egy meghatározó élmény. Egyik délután fociztunk a téren, és valaki mondta, hogy este lesz egy dzsesszkoncert nem messze, egy kollégium pincéjében. Hallottam már ilyesmiről, de hogy pontosan mi az a dzsessz, azt nem tudtam. De lementünk, mert ha valami történik ott a téren, azt megnézi az ember. Egri Jancsi bőgőzött, Balogh Attila dobolt, Oláh Kálmán zongorázott, akkor lehetett úgy tizenhét-tizennyolc éves, Hangya Nagy Józsi szaxofonozott, erre emlékszem. És aztán még egy jam is kialakult, Füsti Balogh Gábor, a nem sokkal később fiatalon meghalt zongorista is beszállt játszani. Engem ott teljesen megragadott ez a dolog. Hogy zeneileg pontosan mi történt, azt valószínűleg nem értettem igazából, nem hiszem, hogy a zene minden pillanatát tudtam volna követni, de az egész, ahogy ők élvezték a játékot, a zenélést, az egésznek a levegője, a szabadsága, ahogy áradt a zene, és persze az a ritmusvilág, az a lüktetés valahogy annyira hatott rám, hogy én már úgy mentem haza, hogy azt mondtam a szüleimnek, dzsessz-zenész akarok lenni. Apám erre azt mondta, hogy jó, de valamilyen hangszert kéne választani, mert a hegedű nem igazán dzsesszre való – ezt én is éreztem. Bocsánatot kérek a kiváló dzsesszhegedűsöktől, de akkor nekem így tűnt, hogy az nem dzsesszhangszer. Meg hát én sem voltam olyan ügyes hegedűs, hogy ezzel a hangszerrel olyan nagyon érdemes lett volna belemerülni. Úgyhogy hangszert kellett választanom. Azok jöttek számításba, amik a dzsesszben jellemzőek, viszont nem kell feltétlenül hatévesen elkezdeni, mint például a zongorát. Felmerült a szaxofon, azt később szokták elkezdeni, a dob, de ezek valamiért mégis idegenek voltak, abban a családban meg abban a körben, ahonnan én származom, inkább a vonós hangszerek voltak jellemzőek. Nagybátyám bőgős volt, unokatestvérem is bőgőzött, úgyhogy kizárásos alapon rögtön a bőgőre esett a választás. Az egy abszolút dzsesszhangszer, és a hegedűtől eltekintve az egyetlen vonós ebben a műfajban. Úgyhogy megszületett az elhatározás, a szüleim beírattak az akkor még I. István, azóta Szent István Zeneiskolába, és elkezdtem nagybőgőzni. Innentől kezdve a pályaválasztás nagyon egyértelmű volt. Nem jártam kimondottan jó iskolába, és még ott sem voltam jó tanuló, mert abban a körben sikk volt nem jó gyereknek lenni, tehát nagyon úgy tűnt, a bőgőzés az egyetlen esélyem az életben. És akkor belevetettem magam.
Aztán elég fiatalon jöttek is a sikerek. Tizenéves korod végére te már aktív muzsikussá váltál.
Tizenhárom éves koromban kezdtem el bőgőzni, és nem sokkal később összeismerkedtem Szakcsi Lakatos Róbert zongoristával, aki azóta is a legjobb barátom, és elkezdtünk zenekarokat verbuválni magunkból. Lakáson gyakorolgattunk, és lejártunk a jamekre. Tizenöt évesen már voltam a Rádióban Lakatos Tónival, Tony Lakatos néven ismert, egy számot játszottam vele. A bőgőse, Torma Rudi valahogy összekavarta a dátumot, nem érkezett meg, ezért hívtak engem. „Lakatos Tóni vagyok”, remegő hangon mondtam, hogy csókolom. „Tegezzél engem, te gyerek. Figyelj, gyere be a Rádióba!” Nem laktunk messze, nyilván ez is közrejátszott abban, hogy engem ugrasztottak. Ez volt az első ilyen eset, és elég hamar beindult a muzsikálás. Botos Ferenc dobossal, aki azóta már rég Kanadában él, és Robival kezdtünk el játszani. A kilencvenes évek elején sok zenés klub nyílt, köztük az akkor divatos Rock Café a Dohány utcában, ott már játszottunk azon a nyáron – lehettem olyan tizenöt. Később aztán a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába mentem klasszikus szakra. Belecsöppentem a klasszikus zenébe, mondták, hogy menjek konziba, jó lesz az nekem, mert kell a klasszikus képzés. De azokban az években is folyamatosan játszottam, tizenhét évesen már felléptem Lakatos Ablakos Dezsővel a debreceni dzsesszfesztiválon. A krakkói Jazz Juniors verseny már ’95-ben volt, akkor már húszéves „öregként” hoztam el azt a bizonyos legjobb nagybőgős díjat.
Én a dzsesszben tulajdonképpen autodidakta vagyok, én klasszikus zenét tanultam világéletemben, klasszikusból diplomáztam. A dzsesszt játék közben tanultam, úgy fejlődtem gyerekkoromban. Összejöttünk, játszogattunk, meghallgattunk, kipróbáltunk dolgokat, próbáltunk a felvételekről valamit lefülelni, mit hogy kell csinálni. És volt lehetőségünk – ilyen szempontból talán szerencsésebbek voltunk, mint a mai fiatalok –, elég sokat játszhattunk kávézókban, klubokban, kocsmákban. Nem mondom, hogy nagyon jó körülmények között, de adódott lehetőségünk, hogy együtt játsszunk, nemcsak egyedül, nemcsak gyakorlásként, hanem nyilvánosan. És eközben fejlesztettem magamat.
A komolyzenei pályával nem kacérkodtál?
Dehogynem. Amikor később bekerültem a főiskolára, klasszikus szakra, volt egy olyan időszakom, amikor nagyon megérintett a komolyzene. Olyan mélyen belemerültem, hogy úgy nézett ki, át fogok nyergelni a klasszikus zenére, klasszikus zenészként fogom majd folytatni a pályát. Ez a főiskola első évében volt, ekkor bejutottam a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarba, amit Claudio Abbado vezetett, és ott voltam két évig. Majd ezután, még a főiskolai évek alatt a Budapesti Fesztiválzenekarban is játszottam két évig. Abban a zenekarban játszani egy olyan feladat, ami teljes embert kíván, akkoriban sem időm, sem energiám nem volt dzsesszt játszani. És amikor lediplomáztam, jött egy érzés, rájöttem, hogy én nem ezért kezdtem el ezt az egészet, vissza kell térnem az eredeti tervhez. A diploma után eljöttem a Fesztiválzenekartól, és tulajdonképpen azóta, ’98 óta egyáltalán nem játszom klasszikus zenét. Azóta visszatértem a dzsesszhez.
Hogy érzed, a komolyzenei habitusból valami megmaradt benned? Abból adódóan, hogy sokat foglalkoztál komolyzenével, te máshogy játszol dzsesszt, mint az olyan bőgősök, akik csak dzsesszel foglalkoztak?
Úgy tűnik, hogy igen. Ezt nem annyira én érzem magamon, inkább a külső, a kívülről érkező jelzések mutatják. Jó ideje nem játszom klasszikus zenét, viszont rengeteg olyan produkcióba hívnak meg, ahol szerintem számolnak ezzel a fajta klasszikus zenészi attitűddel. Sok crossover jellegű produkcióba hívnak, vagy olyanokba, ahol van egyfajta európai, esetleg klasszikus zenei hatás, akár direkt, akár indirekt módon, de mégis érezhetően, tetten érhetően jelen van valamiféle klasszikus zenei hatás a zenekarvezetőkben vagy a produkció megálmodójában. Gyakran hívnak ilyen jellegű produkciókba, úgyhogy valószínűleg maradt bennem valami a komolyzenei habitusból.
Egyre inkább azt gondolom, nem az ember választ, hogy ő mit fog csinálni, hanem a feladatok találják meg az embert. Engem megtalált a dzsessz, ugyanakkor arra a rövid időszakra sem véletlenül talált meg a klasszikus zene. Biztos, hogy nekem dzsessz-zenészként kell léteznem, de nyilván bennem van az a másfajta lélek is. Szeretem a klasszikus zenét a mai napig is, csak nem művelem és nem is szeretném hivatásos szinten művelni. Hallgatom, meg előveszem a Bach-csellószviteket, gyakorláskor játszogatom őket, rengeteget lehet profitálni belőlük. De más dolog szeretni vagy akár gyakorolni is a klasszikus zenét, és más klasszikus zenészként létezni.
Manapság teljesen általános dolog, hogy egy dzsesszista több formációban játszik, és lassan már közönségként nem is tudjuk követni, hogy melyik formáció élő, melyik szünetel, vagy már nem is működik. Szerinted mennyi feladat egészséges egy dzsessz-zenésznek, hány produkciót tud úgy vinni, hogy még elbírja szellemileg és fizikailag, hogy nem válik taposómalommá?
Nagyon változó. Egyrészt személyfüggő, hogy ki mennyire tud többféle dolgot egyszerre csinálni, mennyire képes rá. Nagyban függ azoktól a produkcióktól is, amikben játszik, hogy ezek egymástól mennyire különbözőek, mennyire skizoid az az élet, amit ezek együtt nyújtanak az ember számára. Nyilván függ sokkal egyszerűbb, szárazabb dolgoktól is, hogy zeneileg mennyire nehéz azokat a produkciókat megvalósítani, mennyire idő- és próbaigényesek, mennyi elfoglaltságot jelentenek.
És mennyiben szüli a kényszer azt, hogy sok produkcióban vesznek részt a dzsesszisták?
Kényszer is van benne. A hivatásos zenészek – most csak olyan értelemben, hogy abból élünk, hogy zenélünk – esetében ez nyilván kényszer. Nem tudnék mondani neked egy olyan magyar dzsessz-zenekart, ami önmagában fenn tudja tartani a zenészeket anyagilag, és effektíve eleget tud színpadon lenni ahhoz, hogy aktívnak mondhassa magát. Tehát ilyen szempontból ez egy kényszer. De ez nem idegen a dzsessz-zenészi attitűdtől. Láthatjuk ezt olyan világhírű zenészeknél is, akik valószínűleg el tudnának tengődni valamelyik általuk választott formációjukból, mégis több produkcióban játszanak. Azt gondolom, hogy erre a dzsessz-zenészeknek szükségük is van. Nemcsak többféle formációban, hanem minél több emberrel kell játszani – nem feltétlenül kell annak egy állandóan működő projektnek lennie. A dzsessz olyan, mint a beszélgetés. Nekünk is szükségünk van néha új emberekre, hogy kicseréljük a gondolatainkat. Ez indítja el bennünk a folyamatokat. Ugyanígy a zenélésben is szükségünk van erre. Egy új ember egy kicsit másképp játszik, és engem is egy kicsit másra inspirál. Jobban fölfedezem magamat. Szerintem csak arra kell ügyelni, hogy amennyi produkciót az ember vállal, azt egy bizonyos színvonalon tudja teljesíteni.
Hogy érzed, hogy milyen kifutásai lehetnek ezeknek a produkcióknak? Milyen sűrűn érdemes játszani ugyanazzal a produkcióval, hogy azt ne egy fantomzenekarként élje meg az ember? Hogy érzed, a budapesti dzsesszközönség mennyire tud fönntartani egy zenekart?
Nagyon jó a kérdés, és nagyon jogos, mert az ember első ránézésre azt gondolná, hogy ha minél ritkábban játszom Budapesten, mondjuk, egy évben egyszer, akkor az nagyon jó, mert akkor sokan el fognak jönni, merthogy nem tudnak máskor meghallgatni. Ha nagyon sűrűn, mondjuk, hetente játszik valahol a városban egy adott zenekarral, akkor meg nem fog eljönni senki, mert tudják, hogy ha most nem, majd a jövő héten is meghallgathatják. Az igazság az – nekem az a tapasztalatom –, hogy ha túl ritkán játszik az ember, akkor se olyan nagy az érdeklődés, mert nincs olyan marketing a műfaj mögött, ami föl tud emelni egy nem aktív produkciót akár csak egy évben egyszer olyan szintre, hogy arra tóduljanak az emberek. Ugyanakkor persze a másik szempont is működik, ha túl sokat játszik a zenekar, akkor elmennek egyszer, de lehet, hogy a következő héten már nem fognak. Zenekara is, műfaja is válogatja. Létezik olyan produkció, aminek van egy fix közönsége, és a zene, amit játszik, természeténél fogva akárhányszor meghallgatható, mert olyan a funkciója. Egy könnyedebb vagy táncolható produkció esetén el tudom képzelni, hogy akár minden héten ugyanazok az emberek mennek el meghallgatni. Nem kell nagyon odafigyelni, mindig kellemes lesz. Ha az embereknek tetszik egy szám, meghallgatják százszor is, ha meg nem, akkor egyszer sem. Én azt gondolom, hogy nem szabad a heti rendszerességre fölmenni egy adott zenekarral, de havi egy-kettő belefér. Régen a zenekaroknak voltak klubjaik, még a dzsessz-zenekaroknak is. Minden héten ugyanott játszottak, és el is ment rá a közönség. Ma ilyet már nem nagyon látunk. Dresch Misinek volt klubja a Közgázon még nagyon régen, húsz-harminc évvel ezelőtt. Minden héten játszottak, és minden héten elég sokan ott voltak. Ha jól tudom, most neki sincs ennyire rendszeres klubja. Mára a rendszeresség helyett az eseményszerűség került előtérbe.
De van erre megoldás, erre találták ki a turnét. Nem egészséges dolog, ha csak Budapestre koncentrálódik a zenélés. Sajnos az utóbbi években a vidéki helyszínek nagyon megfogyatkoztak, és ezt egy nagyon nagy érvágásnak gondolom a szakmára nézve. A vidéki helyek – a nagyvárosokra gondolok, mert a kisebbekben eleve túl kicsi lenne az érdeklődés egy ilyen rétegzenére – nem tudnak piaci alapon fennmaradni, állami támogatásra szorulnának. Mi, zenészek ugyanannyi pénzért, mint amennyit egy budapesti klubban tudnak fizetni, nem mehetünk le több száz kilométerre játszani. Azt tartottam egészségesnek, amikor az a kettősség jellemezte a dzsesszéletet, hogy Pesten a klubokban játszottunk, ez volt a mindennapos klubzenélés, az intim környezet, és lejártunk vidékre koncertezni. És a vidéki helyszínek csökkenésével egy időben hihetetlenül megnövekedett most Budapest, tehát még egyoldalúbb lett a dolog. Budapesten most sokkal több klub van, mint régen. Most számos hely van, ahol dzsesszt lehet hallgatni, miközben vidéken meg sokkal kevesebb, és ezt én nem tartom annyira egészségesnek.
És a budapesti közönséget hogy látod? Van egy visszatérő réteg, vagy mindig mások, újak jönnek el?
Inkább a visszatérő réteg a jellemző. A nagyobb része visszatérő, akik el-eljárnak koncertekre, akiknek ez az életük része. De mindig van tíz-húsz százalék, talán huszonöt is, akik újak, fiatalok is. Nagyon örömteli dolog, hogy látok fiatalokat is megjelenni az újak között, de nem az a többség, hanem akik rendszeresen járnak koncertre. Én ezt tapasztalom.
Az utóbbi tíz évben a nagyobb klubok egyre inkább pódiumszerűbbek lettek. És nyíltak dzsesszkocsmák is, ami szerintem jó dolog, mert minél többféle helyszín van, annál jobb. Azt látom, hogy például a Budapest Jazz Clubnak van egy viszonylag fix közönsége.
Az ma már egyre kevésbé jellemző, hogy a dzsesszre mint brandre megy el a közönség. Régebben volt egy dzsesszközönség, aki elment, ha ki volt írva, hogy dzsessz. Ma már sokkal több dzsessz-zenekar és -zenész van, tehát önmagában a brand már szinte nem vonz senkit, sokkal inkább előtérbe került az előadó, hogy ő mennyire népszerű, ő mennyire van benne a köztudatban, a dzsesszkedvelők köztudatában. És bizony egyre nagyobb különbségek vannak a produkciók között a tekintetben, hogy hány embert tudnak megmozgatni. Ez húsz évvel ezelőtt nem így volt. Gyakorlatilag majdnem mindegy volt, hogy egy Szakcsival játszunk, vagy egy föltörekvő fiatallal – jó, nem volt teljesen mindegy, de akkoriban ránk, fiatal föltörekvő zenekarra is eljöttek az emberek. Szakcsira nyilván sokkal többen, de ránk is. Most egy föltörekvő zenekar koncertjén előfordul, hogy nincs közönség.
Emlékszem, hogy mi is úgy mentünk a Biliárd fél 10-be, hogy nem is tudtuk, ki játszik.
Igen, mi is játszottunk ott rendszeresen, tizennyolc-húsz évesen. Játszottam persze az idősebbekkel is, akiknek már nagy neve volt, Gadó Gáborral például. De játszottunk hasonló korabeliekkel, és akkor is volt közönség, mert oda lejártak. Voltak ilyen helyek. Úgy érzem, ma már ez nem így működik, manapság már megnézik, hogy ki játszik.
Megnőtt a szerepe annak, hogy az előadókat mennyire ismeri, ismeri-e egyáltalán a közönség. De nem igazán van olyan fórum, ahonnan megismerhetnék.
Vannak erre törekvések. Ott a JazzMa, ott a Fidelio, születnek kritikák meg beszámolók lemezekről, koncertekről, de a nagy tömegekhez eljutó csatornákon valóban nagyon kevés. Régen voltak dzsesszműsorok nagyon népszerű kereskedelmi rádiókban is, ma már ilyenek nem nagyon vannak. De hogy valami jót is mondjak, nagyon nagy lehetőség a Facebook a dzsessz-zenészek számára, sok emberhez eljuttatható az információ. A dzsessznek brandépítésre volna szüksége, volna mit tenni ez ügyben, nem volna baj, hogyha bekerülne nézettebb műsorokba, ha a dzsessz-zenészek láthatóak lennének, ha ez az egész jobban benne lenne a köztudatban.
Ha nem lenne ilyen underground?
Lehet underground, csak jusson el az emberekhez. Hogy lássák, hogy tudják, ez létezik. Nyilván nem fog mindenkinek tetszeni, de eljut, és lehet, hogy valakit megérint. Nyilván ez mind jó volna, de hát ehhez pénz kellene. Én abban hiszek, hogy állami szerepvállalás nélkül ez nem tud igazán hatékonyan működni. Van benne most is valamennyi, de nagyon kevés, a klasszikus zenéhez mérve annak töredéke. Szerintem ennek jóval többnek kéne lennie. A dzsessz-zenészek egyébként nagyon ügyesek, megélnek a jég hátán is, de ha nincs ebben a műfajban semmilyen állami szerepvállalás, akkor az olyan produkciók kerülnek előtérbe, amelyek könnyebbek, emészthetőbbek, populárisabbak. És az a zene nem fog létezni, amelynek nem ez a fő szempontja, hanem ténylegesen a kísérletezés, a zenei innováció, ahol a dzsessz valódi lényege, az improvizatív játék, a szabadság érvényesül – akkor nem ez lesz a meghatározó. Akkor létrejön egy olyan helyzet, hogy azok fognak tudni létezni, akik populárisabb produkciókat működtetnek. Ezért fontos az állami szerepvállalás. Nem azért, mert enélkül majd nem lesz dzsessz – akkor is lesz, hogyha nem adnak rá semmit, csak akkor nem az lesz a dzsessz. Akkor a popzenének lesz majd valamilyen ága, ami a fősodorhoz képest egy kicsit igényesebb, de nem arról fog szólni, amiről eredetileg.
Nekem úgy tűnik – ha nem is lehet általánosságként kimondani –, hogy a fiatalabb generáció, a most huszon-egynéhány évesek mintha jobban kacsingatnának a könnyűzene felé, mintha próbálnák a dzsessz és könnyűzene közötti határt minél inkább átlátszóbbá tenni.
Ez is egy érdekes kérdés, hogy kik a fiatal zenészek. Hogy kik azok, akiket te látsz, és kik az én számomra – mert más helyzetben vagyunk. Én tanítok, és lehet, hogy találkozom olyan gyerekekkel, egyrészt még fiatalabbakkal, másrészt meg olyan srácokkal, akikről te kevesebb információt szerezhetsz, mert még nincsenek benne olyan mértékben a koncertéletben. Viszont én őket látom mint fiatal generációt. De amit mondasz, az számomra azt jelenti, hogy valószínűleg a fiatalok közül azok kapnak több lehetőséget, hogy megismerjék őket, akik a könnyűzene felé hajlanak. Az én tapasztalatom szerint nem ez a többség. A fiatalok közül sokan nagyon elszántak, és az attitűdjük abszolút nem az, amit te tapasztaltál. Akiket én ismerek, azok nagyon kitartóak a minőség és a szakmaiság, tehát a komoly dolgok mellett. De nyilván nem mindenki.
Ebben a huszon-egynéhány évben, amióta aktív dzsessz-zenészként játszol, mi az, ami a legnagyobb mértékben megváltozott a magyar dzsesszéletben?
A legszembetűnőbb ez alatt a húsz év alatt az, hogy a változás hihetetlenül felgyorsult. Az elmúlt öt évben, azt gondolom, többet változott a helyzet a dzsessz-zenészek számára, akármilyen szempontból nézzük, mint az azt megelőző tizenöt évben. Hihetetlen módon fölgyorsult minden. Napi szinten jönnek elő új produkciók, amik aztán hihetetlen gyorsan meg is szűnnek, eszméletlen gyorsan lesznek nagyon népszerűek bizonyos előadók a dzsesszen belül. Valószínűleg máshol is így van, de én erről tudok igazán beszélni. Nagyon gyorsan lesznek nagyon népszerűek egyes előadók, és ugyanilyen gyorsan kerülnek ki a homloktérből. Nyílnak helyek, új lehetőségek jönnek, és hirtelen meg is szűnnek. Szinte követhetetlenül gyorsan változik a helyzet. Én ezt érzem a legnagyobb változásnak.
A zene is változik, amit úgy nagy átlagban játszanak a magyar dzsesszisták? A fiatalok mennyire hoznak újítást, vérfrissítést?
A fiatalok mindig frissítést hoznak. Hogy a zene mennyire változik, az egy nagyon filozofikus kérdés. Nehéz lenne rá válaszolni. Ha most itt ülnénk négyen-öten dzsessz-zenészek, akik körülbelül ugyanolyan idősek, mint én, körülbelül hasonló életút áll mögöttük, biztos, hogy nagyon jókat vitatkoznánk a kérdésen, hogy változik-e, megújul-e ez a zene, hogy mennyire innovatív, netán mennyire kezd ortodoxszá válni. Szerintem nem olyan mértékben változik, mint amit a körülményeiben tapasztalhatunk… Persze nehéz csak a magyar helyzetről beszélni, először mindenképpen érdemes megnézni a nemzetközi mozgásokat.
A dzsessz mindig egy innovatív műfaj volt, ami mindig változott, és nemegyszer forradalmi jelleggel, gondoljunk csak arra, hogy Miles Davis hányszor váltott korszakot. Folyamatosan változott, és ment előre a korral. És ez az életút azt üzeni nekünk, hogy a dzsessznek változnia kell, és mindig is fog változni. Ez igaz. Ugyanakkor Miles Davis életútja a dzsessztörténet legváltozékonyabb korával egybe esett. Ma másfajta helyzetben vagyunk, mert gyakorlatilag mögöttünk van ez a hatalmas dzsessztörténet. Nem véletlen, hogy Amerikában is másképp működik ez, meg Európában is. Európában jellemző az a fajta hozzáállás, hogy valamennyire megtanulunk játszani hagyományos mainstream dzsesszt, és lehetőleg minél előbb valami újdonságba próbálunk belekezdeni. Európában nagyon jellemzően jelen vannak a kísérletező attitűdök, amik nagyon sikeresek európai szinten. Amerikában is próbálnak innovatívak lenni, mert a dzsesszben ez természetes, de ott minden újdonság – ahogy én látom – nagyon erősen ráépül a korábbiakra. Amerikában leginkább egy új formanyelv érzékelhető. Olyan öt-tíz éve már jelen van, és azon belül persze kísérleteznek, ott is születnek elő új dolgok, de ennek a keretein belül.
Magyarországon is vannak mindig új produkciók, de itt inkább tetten érhető az a változás, hogy az újabb és újabb generációk attitűdjükben mások mint a régebbiek – és én már a régebbiek közé veszem magamat is egy kicsit. Egyfajta cross-generációnak érzem magam, mert vannak nálam jóval idősebbek, akik még mindig aktívak, és vannak nálam már jóval fiatalabbak, olyanok is, akik a gyerekeim lehetnének, ha húszéves koromban megnősülök. Innen nézve úgy gondolom, hogy mindig hoznak újat a fiatalok, mivel más élethelyzetben vannak. Említettem, hogy nekünk fiatalon milyen sok lehetőségünk volt játszani, míg a maiaknak kevesebb jut. Ezért ők egy kicsit edzettebbek bizonyos szempontból. Kevésbé vannak talán elkényeztetve olyan értelemben, hogy nehezebben jutnak közönség elé, viszont ebből kifolyólag nagyon meg is dolgoznak érte, hogy odajussanak. Nekünk húsz évvel ezelőtt az egész valamiféle mozgalomszerű dolog volt, mára inkább szakmai jelleget öltött.
Én igazából ebben hiszek, ahogy ezt Amerikában csinálják, ahogy az új ráépül az előzményeire. Én az alapattitűd tekintetében mainstream zenésznek gondolom magam, legalábbis a visszajelzések sokszor ezt mondják. De nagyon sokféle dologban veszek részt. Játszom Gadó Gáborral, ez teljesen más muzsika. De nem csak dzsesszt játszottam, Palya Beával, most Varnus Xavérral is dolgozom, ezek egész más műfajok. Közreműködtem poplemezeken, ismert magyar popelőadók lemezein sessionzenészként. Nagyon sok mindent érdekelt. Játszottam world music zenében, fusion zenekarban Lantos Zolival. De részt vettem olyan produkcióban is, amiben free behatások is fellelhetők. Hagyományos és modern – a mai napig is többféle stílust játszom a dzsesszen belül. És azt hiszem, ez számomra valahol természetes. Nagyon fontosnak érzem, hogy legyen az embernek egy zenei anyanyelve, aztán megtanulhat sok mindent játszani, ezt a nyelvet nagyon sok mindenre lehet használni. Lehet valami nagyon modern vagy újszerű, sőt kell is, hogy az legyen, de kell egy alapnyelv, amit használunk. És erre a bebop meg a mainstream kimondottan alkalmas. Ugyanúgy, ahogy a world music esetében is fontosnak tűnik nekem: ott is nagyon sokféle zene lehetséges, és nagyon innovatívan lehet játszani, de én azt a fajta world musicot szeretem, ahol az előadónak van valami alapnyelvezete, valamilyen népi zene. És ha ez az alapnyelv megvan, már tudnak együtt játszani a különbőző műfajt művelő muzsikusok. Nem kell, hogy mindenkinél azonos legyen ez a nyelv, de mindenképpen beszéljen legalább egyet. Ekkor tudunk együtt létrehozni valamit, ha igazán jó produkciót akarunk. És aztán jöhet az innováció.
A dzsesszen belül is rengetegféle, nagyon szerteágazó irány él egymás mellett. Nincs meg az a veszély, hogy a dzsessz addig terjeszkedik, hogy egyszer csak elszakad? Netán a bebop-nyelvezet tartja egyben a sokféle irányzatot?
Tarthatná. Ez a szétválás szerintem már megtörtént. A dzsessz ma már mindenki számára mást jelent. Mi, dzsessz-zenészek sem értünk egyet teljes mértékben abban, hogy mi a dzsessz.
Az olyan hallgató, aki szereti a dzsesszt, de abszolút nem foglalkozott zenével, nem tanulta, ő nagyon másképp éli meg ezt a zenét, mint, mondjuk, te? El tudod képzelni, hogy ő hogy éli meg?
Ez nagyon fontos kérdés. Nem tudom pontosan, de szerintem ideális esetben a zenésznek és a nem zenésznek nem kellene másképp megélnie a zenét. Ha megszólal a zene, én nagyjából hallom, hogy mi történik, tudom, mit csinálnak effektíve technikailag is. Ez nem biztos, hogy mindig előnyömre válik, de nem tudok ezzel mit kezdeni. A civil hallgatónál ez valószínűleg másképp működik. Nyilván nem tud olyan részletekbe menően hallani dolgokat, inkább egy összbenyomás képződik benne, és őt erősebben befolyásolják olyan tényezők, amik talán a szakmabelit kevésbé. Valószínűleg vizuális élmények, egyéb hangulati elemek jobban hatnak rá egy zene megítélésében, mint rám. Én szárazabban tudok koncentrálni. Kodálynak volt ez a nagy álma, hogy mindenki értse meg, mindenki tanuljon zenét, mindenki tanuljon énekelni. Nagyon-nagyon jó elgondolás, igencsak időszerű lenne újra végiggondolni, amiket ő mondott. Eléggé félreértelmezték azt, amit ő gondolt a zenehallgatás jövőjéről, és nagyon száraz dolgot csináltak belőle, ami még jobban elidegenítette a zenét. Pedig pont az volt a célja, hogy mindenkihez közel vigye a muzsikát. Szerintem az lenne az ideális, ha mindenki rendelkezne egy minimális zenei tudással, mondjuk, szépen el tudna énekelni egy dalt. Ez nem lehetetlen. Ez bennünk, emberekben megvan, mindenkiben. Nemcsak a hivatásos zenész képes arra, hogy megtanuljon szépen elénekelni egy dalt, hogy megtanuljon egypár akkordot a gitáron. Szerintem mindenkinek nagyon nagy hasznára válna, és jobban tudna tájékozódni az elképesztően széles mai zenei kínálatban. És a zenészeknek is érdemes volna megtanulni nemcsak szakmai füllel, hanem jobban elvonatkoztatva, valóban a zene mélyét meghallani – ez nekik is hasznukra válna.
A zene közvetlenül az érzelmekre ható dolog. Kell hogy legyen bennünk egyfajta nyitottság, hogy nem várunk el előre semmit – ez lenne az ideális… Úgy gondolom, mindenki tudna élvezni olyan zenét is, ami elsőre úgy tűnik, a hozzáértő közönségnek lett kitalálva – a kortárs zenét jellemzően így képzeljük el. Ha valahogy el tudnánk juttatni az utca emberét egy nyitott állapotba, és beültetnénk egy Kurtág-darabra, szerintem élvezni tudná. Ha elég nyitottan ül le meghallgatni, és nem tervezi el előre, hogy mit vár az adott muzsikától, hanem befogadó lelkiállapotban van, akkor szerintem alkalmas lenne rá.
Egy dolgot nem szabad: érteni hozzá. Szerintem ez a legkárosabb dolog, érteni a dzsesszhez. Létezik a tipikus hozzáértő, a nem zenész, de vájtfülű, erre a típusra gondolok. Nagyon veszélyes az, amikor elkezdenek „dzsesszértő vagyok” alapon elvárni valamit. És érződik a sorok között – azt hiszem, nem titkolhatom tovább, hogy a kritikusokra, szakújságírókra gondolok –, hogy van valami, amit mindig keres a zenében. Beül a koncertre, és mindig csalódott, mert nem azt a valamit kapja, ami őt egyszer egy koncerten megérintette. Ahelyett, hogy arra lenne kíváncsi, hogy az aznapi előadó mit játszik neki. Ne azon gondolkodjon, hogy mi a dzsessz-zenész feladata – szerintem nincs neki ilyen, csak annyi, hogy játssza, amit ő gondol, amit ő érez, amit ő hall belül. És mindenki akkor jár a legjobban, ha a közönség meg beül, és kíváncsi rá, hogy a zenész mit produkál.
A zenében a feszültség és az oldás, a lágy és az erőteljes, a harmonikus és a disszonáns viaskodik egymással. A beszélgetésünk előtt sok felvételedet újra végighallgattam, és nekem úgy tűnik, hogy nálad mintha a szép felé billenne a mérleg. Egyetértesz? És ha igen, ez a zenei tanulmányaidból vagy a saját lelkületedből, netán valami másból adódik?
Nekem nem nagyon van más választásom, mint hogy egyetértsek veled, mert te kívülről sokkal jobban meg tudod ítélni. Úgy gondolom, hogy a cél, az ideál az volna, hogy ez a kettő teljes balanszban legyen, de zenészként is, emberileg is mindannyian valamilyen irányba mindig kibillenünk. Az egyikünk egy kicsit inkább ilyen, a másik inkább olyan – ilyen a legtöbb ember, és a zenészek is ilyenek. Az egyikünk inkább a széplelkűséget tudja kihozni magából, a másikunk meg valami karcosat, és ezek jók tudnak lenni külön-külön is. De úgy érzem, ha valami ideálist keresünk, az szerintem az volna, amiben mindezek a rétegek – a finom és a durva, a szép és a karcos, a hangos és a halk, a szomorú és a vidám, az érzelgős és a hűvös – tökéletes egyensúlyban vannak. Én egy ilyet ismerek: Johann Sebastian Bachnak hívták. Ő meg tudta csinálni. Halandó zenész valószínűleg erre nem képes, úgyhogy valamerre mindannyian tolódunk, de annál jobbak vagyunk, minél kevésbé megyünk el egy kizárólagos irányba. A közönség, a nagy publikum pedig sajnos olyan, hogy kifejezetten afelé vonzódik, ami kimondottan „valamilyen”. Persze abban is lehet igazság, hogy az meg azért jó, mert markánsan képviseli valamelyik irányt. Legyen a zene nagyon szomorú, mert most olyan hangulatom van, vagy legyen nagyon vidám, mert most éppen mulatni akarok. Van egy ilyen felfogás, de én nem tartom ezt művészeti ideálnak.
Rengeteg emberrel játszottál, gondolom, voltak olyanok is, akiket csak a közös játék után ismertél meg személyesen. Hogy látod, van párhuzam az ember személyes habitusa és a játéka között? Mennyiben jelenik meg a személyiség a hangok között?
Abszolút megjelenik a valós személy, de az, hogy jó fej-e az adott ember vagy sem, az nem derül ki. Ezt a kérdést egyébként egyszer Keith Jarrettnek is föltette Vukán György – nagyon jó interjú, a YouTube-on fönt van, érdemes megnézni. Jarrett egy nagyon szép mondattal válaszolt: „Az ember legbelsőbb érzései egyben a legegyetemesebbek.” És ez azt jelenti, hogy nagyon mélyen jelen van a személyisége, amikor játszik, de attól ő még lehet egy kellemetlen ember, hiába játszik nagyon szépen. Sok esetben a nagyon szép zenét játszó, nagyszerű művész jó fej, de ez nem törvényszerű.
Az új triód bőgő–szaxofon–dob felállásban játszik, tehát nem a könnyedebbnek gondolt irányzat. Mennyire bátorság egy ilyen felállásban játszani?
Bátorságnak tűnik, így, hogy az ember már csinált egypár koncertet, de közben nagyon pozitív élményem is van ezzel a trióval. Persze, ez egy szárazabb hangzás, mint ha lenne egy harmóniahangszer, egy zongora vagy egy gitár. Egyébként ennek a felállásnak van hagyománya, ez egy létező dolog, tehát sajnos nem találtam fel a spanyolviaszt, amikor egy ilyen triót alakítottam. Sonny Rollins készített számos ilyen lemezt, a leghíresebb talán a
Way out west. Említhetjük Joe Henderson trióját is, ebben Dave Holland és Al Foster játszott. Mostanában is van két ilyen produkció, ami engem inspirált. Az egyik a Fly Trio, Mark Turner, Larry Grenadier és Jeff Ballard, a másik John Patitucci nemrégiben felvett lemeze Joe Lovanóval és Brian Blade-del.
Az izgatott engem, hogy egy ilyen trió felállásban tulajdonképpen mind a három hangszer, főleg a szaxofon meg a bőgő egyszólamú hangszer. Tehát összesen két szólam van, ami nem ad ki egy teljes akkordot. Ebből fakadóan a harmóniai váz az improvizációk közben, az összjáték eredményképpen jön létre. Az alapmegszólalásban nem evidens a hallgató számára – még a szakmai fülnek sem –, hogy éppen milyen akkord szól. Ahogy együtt játszunk, ahogy a szaxofon továbbmegy a következő hangra, és ahogy én leteszem, és ahogy alakítjuk ezt a két szólamot, ha elég ügyesek vagyunk, abból rajzolódik ki a harmónia, és ez egy nagyon izgalmas dolog, mert egyfajta kényszert jelent a maximális együttjátékra. És Juhász Marci dobosban és Zana Zoli szaxofonosban van egy kimondottan erős kamarazenész-attitűd, jellemzőjük a nagyon finom játék, mindketten nagyon ki vannak hegyezve az effajta muzsikálásra.
De van ennek egy praktikus vetülete is: a kisebb helyeken, kávézókban egy nagyobb formációval már elég nehézkes játszani. A nagyobb kluboknak nem gond, de, mondjuk, az If, az Almárium vagy a Moha esetében ez is szempont. És egy kamarazenei produkció alkalmas is ezekre a kisebb terekre, nagyon jól működik ezekben a helyzetekben, úgyhogy ez az előnye megvan ennek a felállásnak. Praktikus is, meg jó is.
.
A Hadik Kávéházban 2014. április 28-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.
