Keserü Katalinnak ajánlom
A világon ma hozzávetőlegesen hat és fél milliárd ember él. A népszaporulat elsősorban Ázsiára, Afrikára, Dél-Amerikára jellemző, Európa jószerével stagnál. Magyarország népessége kevesebb, mint tízmillió, ebből körülbelül kilenc és fél millió a magyar, és nem egészen félmillió a más nemzetiségű, de magyar állampolgár. A Kárpát-medencei magyarok statisztikái pontatlanok – de Orbán Viktor már nem „még ötmillió magyarnak miniszterelnöke”, mint vélte önmagáról Antall József, hanem – ha ezt ő is így gondolja –, mondjuk, még két és fél milliónak az elméleti elöljárója a környező országokban, és talán egymilliónak messzebb külföldön – feltéve, ha a magyar származást is magyarnak vesszük, mivel ez utóbbi egymillió jobbára külföldi állampolgár (negyvenmillió ír-amerikai van).
Aztán itt van még félmillió, jelenleg külföldön dolgozó magyar. Ezek beleszámítanak a jelenlegi anyaországi statisztikába, de jövőjük kétséges, nem tudhatni, mennyi tér közülük haza. Már most is látszik, hogy a lányoknál nagyobb a jelenlegi és a jövőbeli veszteség. A kint dolgozók bizonyos százaléka ott megy férjhez külföldi állampolgárhoz, jelenlegi és jövőbeli gyerekeik külföldi állampolgárok már, vagy azok lesznek. (Ez velem, magyar férfival is megtörtént. Családi születési statisztikák: nagyapámnak hat gyereke volt, apámnak négy, nekem három, lányomnak kettő.)
Az anyaországi statisztikákat ma jó ideje gazdagítja az „utódállamokbeli” beszivárgás. Szlovákia, Szerbia, Horvátország és elsősorban Erdély magyarjai fogynak, részint a folytatódó Nyugatra vándorlás, részint az anyaországba való bevándorlás okán. Ahhoz, hogy akár a jelenlegi össz-számot megőrizhessük, kétszer annyi magyarnak kellene születnie, mint amennyi most világra jön. Két magyar „csoport” statisztikái kedvezőek lakossággyarapodási szempontból: a cigányoké és a nazarénusoké. Nazarénus távoli rokonaimnál egy fészekaljból tizenegy gyerek született.
Az elvándorlók jobbára a kedvezőbbnek vélt munkavállalás és életsors miatt mennek külföldre. Remélhetőleg a jelenlegi kormánypolitika némileg gátat vet ennek a tendenciának, mivel egy biztonságosabb Magyarországot ígér. Persze nem eldorádót. A magyar családok fokozottabb gyerekvállalása lenne a viszonylagos megoldás.
Nézzünk szembe Trianonnal. Dédnagyapámnak, majd nagyapámnak Arad mellett, Talpason volt birtoka. Házukat 1918-ban a háború végével a birtok oláh parasztjai leégették, a birtok román kézbe került. Az utóbbi évtizedekben kétszer jártam Talpason. Először még állt – habár romosan – a talpasi sírkert kápolnája, hol a férfi ősök voltak eltemetve, és a sírkert sírkövei is jobbára zavartalanul megvoltak, alattuk a női ősök hamvaival. Második látogatásomkor a kápolna kibicsaklott romjait láthattam csak, a sírkert sírkövei düledeztek, disznócsorda legelte körülöttük, közöttük a füvet. A kondás, talán a fölgyújtók unokája, barátságos ember volt. (Ami azt illeti, bajai házunkat az oroszok égették porrá.)
Azt szoktam mondani: „több is veszett Mohácsnál, de még több Trianonnál”, hisz az ország (a haza!) kétharmada veszett el. És miért? Nemcsak a vesztes háború okán, hanem a wilsoni elvek kegyetlen és olykor igazságtalan alkalmazása miatt is. Az elcsatolt országrészekben már nem volt összességében magyar többség. Vagyis: az egyke és az egy se születések miatt a nemzetiségek túlnépesedték a helybeli magyarokat. Burgenland? Az osztrákok is vesztesen végezték, és mégis az övék lett ez az országrész. (Hogyan szóljon ma a Szózat? Mi ebből a tanulság?)
A jelen történelmének legkedvezőbb történelmi eseménye a kettős állampolgárság véghezvitele volt és maradt. A szivárgás csökkent, az anyaországon kívüli magyarok önbizalma megnőtt, az autonómia eszméje gyakorlati útra terelődött. De gondoljunk Koszovóra, mely egykor a szerb haza méhe volt. SZAPORODNUNK KELL, nekünk magyaroknak idebent és odakint egyaránt. Nincs más út a megmaradásra.
Bár a világ törvényei szerint minden ember egyenlő, bármely ország tagja legyen bárki is. Mindez nem áll a kultúrára. A magyar nyelv egyike a legderekabbaknak a világon, számomra pedig a legfontosabb. A latinon és a görögön kívül magyarul írták és – hellyel-közzel – írják a legtökéletesebb hexametereket. Hol van még az az adottság, mely a Szeptember végén verselésének sajátja, hogy ugyanolyan otthonosan lehet skandálni vagy/és hangsúlyosan, magyarosan mondani verset. A magánhangzó-illeszkedés és a második hangsúly a hangzási és értelmezési színárnyalatok olyan gazdagsága a sajátunk, mely párját ritkítja. Hol vannak másutt ikes igék? A nyelv a kultúra egyik alapköve. Már ugyancsak nyelvi szempontból is fontos, hogy minden bárhonnani magyar közösségnek legyen hétvégi magyar miséje, istentisztelete. Akár vándorpapokkal. De gondoljunk a magyar élő és újraélesztett néphagyományokra, az ötütemű zenénkre, a csárdás ritmusára, a festészet jól rivalizáló hagyományos és újszerű elemeire, a világszint tetején torkoskodó ízekkel teli magyar konyhára, költészetünk igencsak verhetetlenségére – folytassam? A magyar kultúra a legszínesebb a világon, mert mint a szivacs magába szívta, zárta, alakította a környező vidékek zamatát is. Örömmel tapasztalom Írországban (előzőleg Angliában, Dél-Amerikában és rövid ideig Olaszhonban is) élve a kiáramló honfitársak magyarnyelv- és kultúraéhségét. Lelkesedem a dublini magyar kórusért. Szerelőm, borbélyom, „titkárnőm”, gépíróim, takarítónőm mind magyar, Dublinban kétnyelvű előadásokat tartok, itthon kétnyelvű mulatságot. Vendéglakásomban az utolsó tizenöt évben ötven ember szállt meg, ezek közül negyvenöt volt magyar, harmincan a hazából jöttek. Magyar egyesületek, társaságok, közösségek alakulnak, és a kultúrafenntartásban jórészt főszerepet vállalnak a külföldi magyar követségek. Ezeknek a támogatása – és a magyar kultúrközpontoké – jelenleg nem elégséges. A Bogyay Katalin-féle magyar magic több bizalmat, tiszteletet, jóérzést (olykor irigy szájat) szerzett a hazának Nagy-Britanniában, mint évtizedek külpolitikája. A magyar művészek külföldi föllépése – operák, koncertek, kétnyelvű irodalmi estek – majdnem annyi barátot vonzanak ma, folyamatosan, mint minden egyéb megmozdulás, kivéve az ’56-os forradalmat. Engem például mindenütt jószerével szeretettel vagy legalábbis szimpátiával fogadtak, tizenhét országban szerepeltem magyar irodalmi és történelmi előadásokkal. 1976 és 1982 között Manchesterben tanítottam egyetemi diákokat a magyar forradalmak történéseire, mikéntjére, megértettem velük a szabadságvágy által kirobbantott ’56 motivációját, eseményeit. Szorgalmazni kellene, hogy a külföldön működő magyar tanszékek száma megszaporodjék, minőségük egyenrangú legyen a befogadó anyaországok tanszékeinek szintjével. Tehát a legjobb magyar szakemberek tanítsanak külföldön, jó fizetéssel, kedvező ellátással. A válságokkal küzdő Európai Közösség aktív tagjai vagyunk. Fejezzük ki hovatartozásunkat úgy is, hogy minden tagállamnak legyen egy magyarországi gyűjtő könyvtára – nem feltétlenül mind Budapesten –, ahol egy-egy adott ország anyagának legfontosabb hányadát beszerzik az adott nyelven és magyarul is. Becsüljük meg fordítóinkat, például Bernard Adamsot vagy Wilkinsont, hogy ugyanolyan értékű díjakat szavazzunk meg nekik, mint hazai nagyjainknak. Miért csak honatyáink (honfiaink, honleányaink) kapják a Prima Primissima- meg a Kossuth-díjakat vagy a szabadkőműves érdemrendet? És ha már itt tartunk: szerezzük vissza Kossuth, József Attila nevét egyetemünk ormaira, és ha már lett Liszt Ferenc repülőtér Pesten, legyen egyéb reptereinknek is magyar nevük. Tehát hirdessük magunkat, a magyar kultúrát mindig, odakint is, idebent is minden módon, ahogy lehet. Ne csak Rubik-kocka, Bíró-toll, kocsi-coach, hussar-huszár létezzen a világon, hanem Gerevich vívótermek, Gyarmati uszodák, Papp László tornatermek is legalább Erdélyben, ha nem is a nyert olimpiák színhelyén.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
