×

A krónikás erkölcse

Búcsú Dobos Lászlótól

Pomogáts Béla

2014 // 09
Sors és pálya

A néhány napja eltávozott Dobos László írói és emberi sorsa szorosan összefonódott a felvidéki (szlovákiai) magyarság életével. Gyermekkora a vidéki élet csendjében telt el, a természet közelében, amelyről több regényében is ihletett szavakkal beszélt. A bodrogközi magyarok emberi közössége nevelte, ennek a közösségnek az életét azonban több alkalommal is felforgatta a történelem: 1938-ban visszatérhetett Magyarországhoz, 1945-ben ismét Csehszlovákia kisebbsége lett, most már anélkül, hogy megvédte volna az „első köztársaság” nemzeti kisebbségek iránti toleranciája. Intézményeit megszüntették, iskoláit bezárták, nyelvét kitiltották a közéletből, egyszersmind megtizedelték: átkergették a határon túlra, munkaszolgálatra hurcolták a távoli Szudéta-vidékre. Aki tanulni szeretett volna, annak Magyarországra kellett menekülnie. Így került Dobos László is a sárospataki református tanítóképző diákjai közé. Tanulmányait a pozsonyi pedagógiai főiskolán fejezte be, majd a nemzetiségi kultúra szervezése következett, s a fiatal tanárjelölt csakhamar az ismét meginduló magyar sajtó munkatársa, főiskolai tanársegéd, publicista és irodalomkritikus lett: az ötvenes évek második felében újjászülető szlovákiai magyar irodalmi élet mindenese. 1956-ben a Csehszlovák Írószövetség Magyar Szekciójának titkára, 1958-ban a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője, emellett 1961-ben a Tatran Könyvkiadó magyar részlegének vezetője, 1968–1969-ben a Csemadok országos elnöke és a szlovák kormány kisebbségi ügyekkel foglalkozó minisztere, 1970–1972-ben a pozsonyi Madách Könyvkiadó igazgatója, majd elmozdítva vezető tisztségeiből ugyanott korrektor, megbélyegzett politikus, később a műszaki osztály vezetője, aki csak a csehszlovákiai átalakulások következtében térhetett vissza a nemzetiségi közélet és kultúra vezető posztjaira.

A csehszlovák rendszer felbomlása után irányító szerepet vállalt a felvidéki magyarság közéletében, a pozsonyi parlament képviselője, a Magyar Koalíció Pártjának egyik vezetője lett, rendre jelentek meg politikai írásai, szerepet vállalt az egyetemes magyar közéletben, Csoóri Sándor mellett a Magyarok Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett. Valamikor a kilencvenes években együtt jártunk Párizsban, az ottani Magyar Kulturális Intézet által rendezett konferencián vettünk részt. Beszélgetéseink meggyőztek arról, hogy mindig józanul méri fel a magyar közösség számára adott politikai lehetőségeket, ugyanakkor eltökélten és bátran száll küzdelembe ezek valóra váltásáért. Azóta is több alkalommal találkoztam vele Pozsonyban és Budapesten, Galántán és Kassán, a Magyar Írószövetség és az Anyanyelvi Konferencia összejövetelein. Barátok lettünk, mindig érdemes volt odafigyelni széles körű tájékozódására, megfontolt érvelésére: született politikus volt, egyszersmind igen tehetséges író. Történelmünk szomorú tapasztalata, hogy az igazán rátermett politikus-egyéniségek, különösen a 20. században (olyanokra gondolok, mint a magyarországi Kovács Imre és Szabó Zoltán, az erdélyi Kós Károly, a felvidéki Fábry Zoltán), szinte sohasem léphettek fel a gyakorló államférfi szerepében. Igaz, íróként is meghatározó szerepet töltöttek be a nemzet életében.

Dobos László tanulmányokkal és bírálatokkal kezdte írói pályáját, ezekkel az írásaival vált a Fábry Zoltán által „harmadvirágzásnak” nevezett irodalmi megújulás meghatározó szervező egyéniségévé. Anélkül, hogy át tudnám tekinteni irodalomkritikai munkásságát (ezt igen alaposan megtette Görömbei András A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 című könyvében, majd Kovács Győző 2006-ban közreadott Dobos László című kismonográfiájában), megállapíthatom, hogy általában azokat az irodalmi elveket alkalmazta módszeresebben, amelyeket a „harmadvirágzás” irodalmának szemlézése során mestere, Fábry Zoltán vetett fel. Ilyen volt a szlovákiai magyar irodalom hagyományainak feltárása és felhasználása, amely az úgynevezett „szocialista realizmus” jegyében szerveződő, teljesen gyökértelen és igen hamar hitelét veszített írói munkát a múltban összegyűjtött szellemi erők és tradíciók által kívánta volna megújítani és kisebbségi mondanivalóval megtölteni. Ilyen volt az „irodalmiság” fogalmának és követelményének bevezetése, amely arra szolgált, hogy a szinte teljes mértékben átpolitizált nemzetiségi szépirodalom valóban művészet legyen. „Irodalmunk irodalmiasodásának szükségét kell hangsúlyoznunk” – jelentette ki Dobos, így kívánván utat nyitni mind a művészi, poétikai megformáltsághoz, mind a modernebb kifejezőkész­séghez és íráskultúrához. Mindez párhuzamosan haladt a magyar irodalom többi régiójának (így az erdélyi irodalomnak) törekvéseivel.

Messze voltak a csillagok

Ő maga is ezt a modernebb íráskultúrát választotta, midőn első regényének írásába fogott: az 1963-ban megjelent Messze voltak a csillagok sok tekintetben a Németh László által kifejlesztett „tudatregény” poétikája segítségével ad számot a szlovákiai magyarság súlyos történelmi tapasztalatairól. A regény hőse egyszerű ember, aki a történelem peremén kényszerül élni, akit a változó idő s az új és új zászlókat lobogtató politika mindig eltaposott. A háborúban egyszerű közlegény, aki kénytelen végrehajtani mások parancsait, a békében pedig hétköznapi ember, ráadásul kisebbségi, aki megint csak ki van szolgáltatva mások akaratának vagy éppen szeszélyének. Sorsa és alakja kétszeresen is példázatszerű: példázza a kisembert, aki igazából sohasem teheti azt, amit szeretne, és példázza a kisebbségit, aki saját nemzeti és kulturális identitását is csupán félve és megbújva képviselheti. Koncsol László mutatott rá arra, hogy Dobos regényhőse szüntelenül menekül és bujdosik: a regénycselekmény harminckét epizódjából harminc a hős menekülését mutatja be. Emberi – közemberi és kisebbségi – sorsában mitikus példázat rejlik, maga a regényíró a bujdosó Odüsszeusszal hasonlítja össze, s könnyen adódna annak a lehetősége is, hogy abban a nemzetkarakterológiában keressünk számára analógiát, amelyet A vándor és a bujdosó szerzője, Prohászka Lajos dolgozott ki. Az űzöttség, a szüntelen menekülés és bujdosás már-már az elemi életerőt veszélyezteti, igaz, ez az életerő, a megmaradásnak ez a szinte irracionális vágya is az alul lévők, a bujdosók tulajdona. Ahogy Dobos László hőse mondja: „Voltak pillanatok, mikor kívántam a halált, aztán megrémültem, állatias szívóssággal kapaszkodtam az életbe.”

Földönfutók

Ha az első regény inkább az apák nemzedékének tapasztalatait összegzi, az 1967-ben közreadott Földönfutók szinte személyes és vallomásos alkotás. Önéletrajzi emlékek nyomán megrajzolt fiatal szlovákiai magyar hőse az 1945–1948-ban uralkodó magyarellenes megtorló politika áldozatai közé tartozik. Fábry Zoltán 1946-ban írott s csak a hatvanas évek végén megjelent, majd ismét elhallgattatott vitairata, A vádlott megszólal ad képet ennek a megtorlásnak és üldözésnek a szörnyű atmoszférájáról és tragédiájáról. Dobos regényében pedig már epikai keretben érzékelhetjük e nehéz évek valóságos emberi szenvedéseit. „Nyelvük szerint különválasztják az embereket – olvassuk –; jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzöttekre. A hatalom új urai törvényt ülnek; nem kérdeznek, csak vádolnak. Úr és szolga egymás mellett ül a bírák előtt. Nem a gonoszságot, hanem a születést büntetik, királyok vétke a cselédek fejére száll. Hiába kötelezted el magad egy életre a forradalommal, hiába sorvadt el tüdőd a spanyol front árkaiban, hiába vállaltál áldozatot, megaláztatást, üldöztetést. Ez most senkit sem érdekel. Érdeme senkinek, bűne mindenkinek van. Aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni és gyűlölni kell.”

Ilyen gyűlölet üldözi a regénytörténetben szereplő fiatal magyar diákot is: a szlovák törvények nem engedik, hogy anyanyelvén tanuljon, ezért Magyarországra kell szöknie, később visszaszökik, majd csempészek közé áll. Mindezek mögött személyes tapasztalatok húzódnak meg, a felvidéki magyar iskolák felszámolását követve Dobos László is arra kényszerült, hogy átszökjön a határon, így szerzett tanítói oklevelet a sárospataki református kollégiumban. Dobos regénye azt a csalódottságot és elkeseredést érzékelteti, amelyet a háború után következő társadalomban reménykedő és az új rendtől mégis üldöztetést vagy koldusbotot kapó szlovákiai magyarságnak kellett átélnie: „Aki vétkesnek érezte magát – érvel –, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Fél évezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is. Ősrégi a nincstelenek földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld… Mi történt? Hiába lett volna a háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres marad? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa?”

Megannyi gyötrő kérdés: ezeket Dobos László azonban csak két évtized múltán tehette fel. Ilyen módon a visszatekintő ábrázolás jelöli a regény karakterét: a Földönfutók elégikus alkotás, soha be nem gyógyuló sebekről beszél, szerkezetét az emlékek áradása szabja meg. A történetet és a hősöket a múlt mozaikjának felidézésében, a vissza-visszatérő emlékek lazán szervezett rendjében ismerjük meg. Ez a szerkezet nem alkalmaz semmiféle ravasz fogást, nem számítja ki az epizódok, a mozaikok helyét; pusztán az emlékezet asszociációs rendjét követi. Dobos könyve lírai regény, amely egyszerre epikus és vallomásos; egyszerre ábrázolja két főhősének – egy szlovák repülőnek és egy magyar írónak – a sorsát és életét, egyéniségét és közérzetét. Ez a lírai-vallomásos jellege teszi lehetővé, hogy egy nemzedék kínzó élményeinek katarzisra törekvő kibeszélője, lelki sérüléseinek orvossága legyen.

A nemzetiségi irodalom, ahogy Németh László mondotta a Duna-táji nemzetek irodalmairól, minden korban „a szellemi élet mindenese” volt. Ez a közösségi küldetés, egyszersmind felelősségvállalás a forrása a nemzetiségi „valóságirodalomnak”. A fogalom a régi Korunk szótárából való, Gaál Gábor és Fábry Zoltán használta és alakította ki, s ha volt is valamelyes „weimari” gyökere, és némiképp egybecsengett is a Neue Sachlichkeit naturalisztikus színezetű fogalmával, mégis a nemzetiségi irodalom kulcsszavai és jellegzetes fejleményei közül való. Nem világáramlatok, nem külföldi hatások következményeként jött létre, hanem a nemzetiségi irodalmak sorsának és küldetésének eredményeként, s mint ilyen, nemcsak a harmincas évek irodalmában terjedt el, a közelmúltban ugyancsak fontos feladata és szerepe volt és persze maradt. A nemzetiségi valóság nyomatékos jelenléte a szépirodalom tárgyai között, a szociográfiák és az önéletrajzok előadásmódjának erőteljes hatása a narratív szerkezetek kialakulására – nos, mindez a kisebbségi irodalmak önkéntes elkötelezettségéből, nagyfokú erkölcsi tudatosságából következik. A „valóságirodalomról” elmélkedve, 1965 őszén Fábry Zoltán is egymással összefüggően határozza meg a valóság és az írói erkölcs fogalmát: „A valóság nehéz, kemény igazság. Embert, népet, nemzetet vizsgáztat: állásfoglalásra kényszerít. Ezért lehet erkölcs. Morális elsődlegessége kétségtelen, kivédhetetlen.” Ezt meg is erősíti: „A valóság: erkölcs. Az erkölcsöt a valóság váltja ki, provokálja és határozza meg. Valóság erkölcsi vállalás nélkül elképzelhetetlen, és megfordítva: erkölcs elképzelhetetlen valóságvállalás nélkül.” A kisebbségi és kelet-közép-európai író egyik lehetséges ars poeticája ez, amelynek a magyar kisebbséget sújtó kollektív megtorlások felidézése és ábrázolása során is érvényesülnie kellett.

Egy szál ingben

A szlovákiai magyar irodalom több képviselője egy új „valóságirodalom” létrehozásában látta egyik fontos feladatát. Midőn A műfaj neve: önismeret című írásában Zalabai Zsigmond számot vetett a kisebbségi irodalmi szociográfia első eredményeivel, joggal figyelmeztetett a két világháború közötti szlovákiai magyar „valóságirodalom” értékeire: a többi között Fábry Zoltán, Sziklay Ferenc, Darkó István, Balogh Edgár és Jócsik Lajos egykori írásaira. És ahogy valamikor Németh László, ő is az irodalomtól, pontosabban a nemzetiségi társadalom gondjait és törekvéseit rögzítő „valóságirodalomtól” várta egész sor hiányzó intézmény munkájának pótlását. A szlovákiai magyar irodalom maga is az önismeret igényében, egyszersmind a sajátosan „nemzetiségi regény” létrehozásának vágyában fogott hozzá, még a hatvanas évek végén, hogy számot adjon az ottani magyar kisebbség történelmi tapasztalatairól: ez a törekvés hatotta át Dobos László, Duba Gyula, Mács József és Gál Sándor prózai műveit, szociográfiáit és irodalmi riportjait. Ennek az önismertre törekvő „nemzetiségi regényirodalomnak” a legelgondolkodtatóbb és bizonyára egyik legmaradandóbb alkotása Dobos László 1976-ban megjelent nagyregénye, az Egy szál ingben. Mint ilyen, méltó társa az erdélyi Sütő András és Szabó Gyula, a vajdasági Gion Nándor és Deák Ferenc legjobb műveinek.

Dobos regénye összegező munka: a felvidéki magyarság helyzetéről, történetéről, ezt széles körűen mutatta be, és igen alaposan elemezte, de összegez regénypoétikai tekintetben is, minthogy egyaránt felhasználta a szociografikus „valóságirodalom” és a mitikus értelmű regényparabola lehetőségeit. A cselekménynek három jellegzetes színhelye van: a bodrogközi szülőföld, ez a múltat jelképezi, s ábrázolását nosztalgikus emlékek szövik át, a pozsonyi lakótelepek világa, ez mutatja be a nagyvárosba és szlovák kulturális környezetbe kerülő kisebbségi magyar értelmiség tapasztalatait, és a Csallóköz, a hatvanas évek elején lezajló nagy dunai árvíz színtere. Ez hordozza a regénytörténet példázatos és mitikus jelentésmotívumait. Az epikai szerkezet középpontjában ez utóbbi foglal helyet: a csallóközi magyar falvakon átzúduló elemi csapás az ugyancsak emberi életeket és értékeket magával sodró történelmet jelképezi, amely éppolyan kegyetlen közönnyel pusztít, akár az áradat. Az árvíz jelenetei során meggyötört és megalázott emberekkel találkozunk, ezek ugyanúgy a történelem „alatt” tengődnek, mint a két előző regény alakjai. Az egyik öreg, az árvízből menekített paraszt a következő, szinte „tiborci” fájdalmú panaszban foglalja össze ezt a szlovákiai magyar „kisebbségtörténelmet”: „Dacos életet élünk. Sokat voltam el otthonról. A mi családunkból mindig hiányzott valaki… Az első háborúban én voltam el… Erdélybe, Szerbiába, a második háborúba már a fiamat vitték. Fogságokat jártunk mindketten… A háború után kitelepítettek Csehországba. Ha menni kellett, mindig megtaláltak. Úgy jöttek ránk, mint ez a víz: a hazajutásunk pokoljárás volt mindannyiszor. […] Ezért is nem akarok én innen elmenni. Már nehezen hiszek, annyiszor becsaptak…” Emberek, akiken átgázolt a történelem: ez a kisebbségek sorsa, és ezt a kisebbségi, tehát nemcsak magyar sorsot örökíti meg az epikai parabola jelképességével, mitikus erejével a nagy csallóközi árvízről szóló regény.

Az Egy szál ingben a történelem nyomása alatt élő, mindig másoknak kiszolgáltatott, önmaguk sorsának irányítására lehetőséget sohasem kapó emberi közösségek regénye. Mindez meghatározza narrációját is: a cselekvés nélküli emberi sorsok ábrázolása nem teszi lehetővé azt, hogy a történetnek igazi cselekménye legyen, ehelyett a reflexiók és a kommentárok hordozzák az írói mondanivalót. Koncsol László helyesen állapítja meg: „Ha Dobos regényének mondanivalóját egyetlen föltételezett ősmondatra kellene visszavezetnünk, ebben a mondatban aligha találnánk távlatos cselekvést kifejező igét. Nem olyan valamit hallunk ki a regényből, hogy ezt meg ezt cselekedtük, vagy ezt meg ezt hoztuk létre, hanem olyat, hogy ilyenek meg ilyenek voltunk, hogy ez meg ez történt velünk, ezeket szenvedtük el, s általuk ilyenekké lettünk. Jelzőkből és szenvedő igékből kibontott regénynek érzem ezt a Dobos-regényt is.”

Sodrásban

A következő, 1979-ben megjelent, Hólepedő című regény látszólag különbözik a kisebbségi „sorsregényektől”: hősnőjét súlyos autóbaleset érte, s a kórházi ágy „hólepedőjén” vergődve idézi maga elé s gondolja át múltját, egész életét. Magányosan, mindenkitől elhagyatva kényszerül keserű számvetésre, a testi fájdalom tüzében kell eltöprengenie azon, hogy majd miként tud visszatérni az emberek közé, nemcsak testi valójában, hanem lélekben is. „Tudatregény” ez is, ha tetszik, egy önemésztő lelki küzdelem epikai rajza, egyszersmind a társ nélkül maradás panasza. „A társtalanság – olvasom Dobos László egy nyilatkozatában, amely a készülő regény tervét is érintette – minden emberi közösség kísérője, így a mi közösségünk gondja is. A téma így nemcsak kisebbségi, hanem általános emberi. Küzdelem – a regény lényege ez a szó. Mindenkinek meg kell küzdenie az életért, a saját életéért. Élet és halál mezsgyéje a Hólepedő. Innen kell visszajönni, újraélni, kapaszkodni, megmaradni, az emberek közé emelkedni – ez a küzdelem regénybeli távolsága.” Ez a küzdelem persze az ő küzdelme volt, hiszen a hatvannyolcas csehszlovákiai reformmozgalom veresége után a szlovákiai magyarság jogaiért folytatott küzdelem is hosszú évtizedekre elbukott, s egy időre maga Dobos is a kulturális élet peremére szorult, joggal érezte, hogy magára maradt, barátai és harcostársai nem állnak ki igazán mellette, s minden lelki tartalékára szüksége van, ha a történelmi és személyes válságból ki akar emelkedni. Ennek az erőgyűjtésnek az eszköze és krónikája is volt a regény, amely miközben egyetemes emberi drámák megoldását kutatta, a szlovákiai magyar értelmiség egy történelmi válságának nagy kérdéseire is választ keresett, s a küzdelem erkölcsében találta meg a remény zálogát.

Dobos László kisebbségi „sorsregényei” mindig a nyilvános vallomás, a közösségi számvetés gyógyító erejével oldják fel a kisebbségi magyarság elfojtott lelki feszültségeit. A „sorsregény” ebben a tekintetben a be nem vallott múlt hiteles életre keltésének, a kisebbségi tudat mélyén rákosodó sérülések orvoslásának, a nemzetiségi identitásban bekövetkezett kényszerű zavarok tisztázásának az eszköze. Mindez elmondható az 1984-ben megjelent Sodrásban című regényről is; az író ebben a művében észrevehetően önéletrajzi motívumok felhasználásával eleveníti fel nemzedékének indulását és körötte az ötvenes évek történetét. A regény egy fiatal házaspár nehéz körülmények között indult közös életének rajzát adja. A férfi és az asszony egyaránt távoli vidékről, az ország keleti végeiről kerül a rohamosan fejlődő szlovák fővárosba, otthont szeretnének alapítani, törekvéseik azonban minduntalan elakadnak a köznapi élet megoldhatatlan gondjai között. Lakás nélkül vannak, kezdetben egy bőrönddel járják a várost, nemegyszer pályaudvari várótermekben ütnek tanyát, később nagy nehezen egy romos szobához jutnak, amelyet helyreállítanak, de ahonnan elűzik őket az átnedvesedett falak s a téli hideg, aztán a férfi az ifjúsági szervezet székházában húzza meg magát, az asszony vidéki szüleihez költözik, itt hozza világra első gyermeküket, végül ismét összeköltözhetnek egyetlen szobába, s reménykedhetnek, hogy lakásigénylő kérvényeikre egyszer biztató válasz érkezik.

Köröttük az új társadalom létrehozásának nemegyszer kiábrándító küzdelme zajlik, lázadó hitekkel és ijesztő fanatizmussal, legendába illő személyes áldozatkészséggel és szörnyű embertelenségekkel. Jeromos, a férfi (akkor még) őszintén bízik a társadalomépítő küzdelem akkoriban érvényes taktikájában, a vezetők ígéreteiben, és különösebb fontolgatás nélkül hajtja végre a felülről érkező utasításokat. Nemcsak azért, mert ő maga is osztozik a szegények történelmi reményeiben, azért is, mert az új társadalom és személyesen Sztálin érdemének tudja a szlovákiai magyarságot sújtó további jogtalanságok felszámolását, és bízik abban, hogy a kommunisták hatalma a valódi nemzeti egyenjogúságot fogja megteremteni. (Erdélyben és a Felvidéken akkor volt bizonyos kultusza a szovjet zsarnoknak, sokan neki tulajdonították azt, hogy a kisebbségi magyarság nagy része megszabadult az üldöztetéstől, és szülőföldjén maradhatott.) „Nagy történelmi pillanat részesei vagyunk, te is, én is – érvel a nyomorúságos életkörülmények miatt panaszkodó asszony előtt. – Óriási dolog, csak nem szabad belesüllyednünk a mindennapok posványába. Most új perspektíva születik…” Képzeletét egy nagyszerű utópia tartja fogva, a forradalmi idők fanatikus chiliasmusával veti magát a politikai munkába, és kételyeket nem ismerő gyanútlansága következtében bizony vétkessé is válik, midőn részt vesz abban a tanárképzőn folyó „tisztogatásban”, amelynek során kíméletlenül távolítják el a hallgatók közül mindazokat, akik kispolgári származással gyanúsíthatók, vagy akik egyszerűen nem tanúsítják ugyanazt a fanatizmust, mint a vezetők.

A Sodrásban a közelmúlt történelmileg érthető, ugyanakkor rendkívül veszedelmes, igen sok szenvedést és csalódást okozó politikai illúzióval vet számot, és ez a visszatekintő számvetés szabja meg epikai koncepcióját, valamint szerkezetét. Dobos László regénye személyes, illetve nemzedéki értelmű számvetés, és ennek a számvetésnek a hitelessége követeli meg, hogy egyszerre érzékeltesse a lelepleződött és leküzdött politikai illúziók szubjektív jogosultságát, ugyanakkor objektív veszedelmességét: azokat a történelmileg megalapozott igazságokat, amelyek révén az egykori voluntarista fanatizmus létrejött, és azokat a társadalmi károkat, amelyeket ez a fanatizmus okozott. Mindez az éles ellentétek feszültségét oltja a regényvilágba; és Dobos László érett elbeszélő művészetét éppen az jellemzi a legjobban, ahogyan ezeket az ellentételező szerkezeti elemeket kialakította, s tartalmas mondanivalóval ruházta fel. Ilyen ellentétes erőket jelentenek a politika harsogó szólamai és a köznapi élet szomorú szegénysége, az illúziókat hirdető férfi és a józan realitást képviselő asszony alakja, a gyökeres újításnak az a fanatizmusa, amelyet a város, és a hagyományoknak az a biztonsága, amelyet a szülőfalu képvisel. Minden esetben valóságos értékek ütköznek össze, és ezeknek az összeütközéseknek a következményeként alakul ki a regényszerkezet. A visszatekintő és számadást végző író végül is iróniával, mi több, bölcs humorral számolt le ifjúságának illúzióival, és biztos kézzel jelölte meg azokat az értékeket, amelyeket a történelmi idők zajlásából meg kell menteni.

Közösségi küldetés

Az értékőrzés és értékvédelem erkölcsi imperatívusza hatja át Dobos László más műveit is, így Engedelmével című elbeszéléskötetét, amelynek írásai ugyancsak személyes élmények nyomán rajzolnak képet a felvidéki magyarság köznapi életéről. Figyelemre méltóak irodalmi tanulmányai és publicisztikai írásai, ezek eredetileg a szlovákiai magyar sajtóban, így az általa szerkesztett (és történelmi, sajtótörténeti szerepet beöltött) pozsonyi Szabad Újságban, illetve Gondok könyve és Évgyűrűk hatalma című köteteiben láttak napvilágot. Ez utóbbit most némi nosztalgiával lapozgatom: az első kötet végén található Határok nélkül, avagy egy korszak haldoklása című írás fényes reménykedéssel, őszinte optimizmussal indítja fejtegetéseit. „Félelmetes erővel közeledik felénk – olvasom – a határok nélküli világ – Európa leszünk. Elképzelni is nehéz, hogy nem lesznek sorompók, határok, vámosok, nem lesznek határ menti helyőrségek, kaszárnyák, őrbódék, és Trianon határköveit is benövi a fű. És megkönnyebbül az emlékezetünk is.” Ahogy körülnézek a Kárpát-medencében, szomorúan kell megállapítanom, hogy az író derűlátását mintha nem igazolták volna az utóbbi esztendők tapasztalatai.

Még valamit szeretnék felidézni Dobos László gazdag életének dokumentumai közül. 1989 tavaszán a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének képviselői nyílt levelet juttattak el Pozsgay Imréhez, aki akkor a politikai átalakulásokat előkészítő budapesti kormány államminisztere volt, s ebben a magyarországi szlovák kisebbség sérelmeit hangoztatva hivatkoztak arra, hogy a szlovákiai magyarság helyzetében milyen kedvező változások voltak tapasztalhatók. Dobos László, jóllehet tudatában volt annak, hogy a több mint félmilliós felvidéki magyarság és a néhány tízezres magyarországi szlovákság helyzete nehezen volna összehasonlítható, mégis amellett érvelt, hogy radikálisan ki kell terjeszteni a magyarországi szlovák kisebbség jogait. A Magyar Nemzet 1989. szeptember 5-i számában közreadott, A nemzetiségi jog nem adomány című írásában határozott szavakkal tett javaslatot a magyarországi nemzeti kisebbségek iskolahálózatának, intézményrendszerének és önigazgatásának kiterjesztésére, mi több, a kisebbségi közösségek történelmi jelképeinek törvényben előírt használatára. Meggondolkoztató, hogy azóta ezek a javaslatok nagyrészt megvalósultak, miközben a szlovákiai magyarság kulturális intézményrendszere és önigazgatása mind több korlátba ütközik.

Dobos László mindig egy „értékelvű” társadalmi berendezkedés, nemzetpolitika és kulturális közélet mellett tett hitet. Az általa képviselt és védelmezett értékek a kisebbségi sors és történelem következményei voltak – mindenekelőtt Dobos gondolkodásának központi fogalmára, mondhatnám úgy is, rendező elvére: a kisebbségi humánumra, a Fábry Zoltán által is hirdetett „vox humanára” gondolok. Ennek a kisebbségi humánumnak az eszméje szőtte át Dobos László gondolkodását és írói műveit. Meg vagyok győződve arról, hogy Dobos László szellemi örökségét minden magyar régióban: Magyarországon ugyanúgy, mint a Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken és Kárpátalján, meg kell őriznünk, ezzel nemcsak a nemzeti kisebbségeknek, önmagunknak is tartozunk.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben