×

Veszedelmekről álmodom I.

Ferenczes István

2014 // 07-08
Iskolai évek

Gál János édesatyám az úrnak 1823-ik esztendejében döntötte el, jonhában hordozva sokáig eme verdiktet határozatot, hogy az egyik fiat örökre a császárnak adja. Döntésének oka az leve, hogy ekkor kelt létre Kézdivásárhelyen az Erziehungshauser a Székely Nemzeti Nevelőház, ahová a három székely határőrezred 100 növendékét regulázták be minden évben…


Halódóban, elaggott testtel s elmével, éltemnek egész öszvesürűsödött megtapasztalásainak keserves birtokiban, most is csak a legmegkeseredettebb szavak gyűrődnek fel bennem, ha annak a keserves őszi napnak emlékei rémülnek elémbe. Ne tudja meg soha senki, milyen keserűek azok a jajtalan könnyek, amelyek béfelé csorognak a süvölény fiúkölyök torkán, amikor nehéz esztendőkre elszaggatják az édes anyai öltől, szülői otthonának öröknek hitt melegétől. Ne tudják az eljövendő kamasz fiúk, mit jelent az eltiltott anyai szó, amikor egyik napról a másra kell idegen szavakat megtanulni s használni. Ne tudják meg az onokák, amikor hirtelen leszedik rólad az addig viselt kenderinget, az anyám szőtte, varrta posztó ruhát belegyűrik egy zsákba s kidobják a szekérbe, majd kopaszra nyírnak, s mindenkire uniformist adnak. S ezalatt az egész gyermekgyalázás alatt a gyermeknek nem szabad anyámasszony katonájának módján viselkedni, könnyet ejteni, reszketni, édesanyám nyakába borulni, csókokkal elbúcsúzni, mert kiröhög a körülöttünk bámészkodó gerzenschule iskola kancsi, kárörvendő népe…


Hatéves valék, amikor augusztus hónap végének egyik napján bézergettek falunkba a csíki határőrezred kóberes, vasalt, nagy szekerei. Minden ősszel öt ilyen szekér zörgött át a Csíki-medencén, ötven szeppegő székely fiat vivén a kézdi-vásárhelyi határőriskolába, hogy tizenkét évek alatt janicsárokat neveljenek belőlük a kétcsőrű keselyű szolgálattyára. Ezen az őszön Pálfalván is kisorakoztattak vagy húszunkat, határőrfiakat a községháza elejibe egy háromtagú bizotmány elé. Derékig csóréra vetkőztettek, s az ezred orvosa, mintha csak levágandó bornyúk lennénk, végigtapogatott, bényúlt a lábunk közibe, megnézte a fogainkat es, miközben egy veres bajuszos tiszt a pap bácsit, illetve szülénket kérdezgette elménk fürgeségéről. Jó atyám bizonyságosan ösmerte őket, lehet, már előtte kijárta az útját, hogy engem is bépenderítsenek a kóber alá, mert mind gutot mondának, de én olly nagyon köhögtem, hogy alig tudék az orvos előtt megállani. Külömben jókötésű, inas, erős kölök valék. Mit akarsz ez gyermekvel – förmedt jó atyámra a szanitér –, nem lát, hogy szamárköhög? Így úsztam meg a kóberes szekeret. Azzal mentek el, hogy egy évig béjárok a szeredai katonai normál oskolába, s jövő ősszel, önként, szüleim visznek Kézdi-Vásárhelyre. Nyertem egy évet, de ki tudhatja, mit veszíték…


Hetedik évemben jártam, amikor egy szeptemberi vasárnap, éjfél után édesanyám padágyunk mellé térgyelve, gyöngéden megrázta a vállamat, s hogy a többieket ne ébressze föl, halkan a fülembe súgta: – Ébredj, Jánoskám, indulni kell. Jaj, ne, nem akarok felkelni, nem akarok menni, akartam mondani, de egy szó sem jött ki a torkamon. Felültem, és nagyon fájt az egész életem. Megsimogattam a kisebbeket, csókot leheltem homlokukra, s átbüklentem a padágy korlátján. Édesanyám lámpát sem gyújtott, kint olyan erősen világított a telihold, hogy világánál könnyűs keservesen öltözködhettem. Atyám kint az udvaron már a két sárga lovat szerszámozta. Édesanyám még egy-két apróságot bele­cso­magola a tarisznyába, s könnyeit nyelve a kezembe adta a cserépkorsót. – Menet, Somolyón megtöltjük borvízzel – mondta, de sehogyan se tudott úgy tenni, hogy észre ne vegyem elfojtott zokogását. Kimentünk. – János, te beléfekszel a szeker derekába, bétakarózol a csergével, s aluhatsz tovább. Édesanyám kinyitotta a nagykaput, apám kiállt az útra. Édesanyám felült melléje, én meg beléfeküdtem a sarjúba, s magamra húztam a veres csergét, de úgy, hogy a fejemet es eltakarta. Nem tudtam elaludni, de sírtam, sírtam, hangtalan. Szüléim se beszélgettek, csak a szekér zörgött a poroszkáló sárga lovak, Csinos és Hóka mögött. Kozmás után belészenderedvén keservimbe, olyan álmot láttam vala, hogy somlyai barátok zárdájának a kerengőjében a gvardián vezet kézenfogva, mondván, hogy jobb leszen, ha Mária katonájának állok bé, s már vezetett es bé a templomba, fel a kegyes szoborhoz… Ekkor azonban atyám szavát hallám, szólított, hogy ébredjek, mert Katrosán vagyunk. Már pirkadott az ég alján, atyám kifogta a lovakot, s levezette a Kászon patakához itatni. Drága édesanyám kirakta a tarisznyából egy terítőre az otthoni finomságokat a szekerünk ülésére, s nekiálltunk frustokolni. Közben visszatért atyám, s a lovakot szabadjára engedte a csárda előtti rétségre. Visszaülvén a szekérre a lájbija zsebéből kivett egy agancsszarvnyelű bicskát, s átnyújtá nekem: Nesze, János, ezentúl ez a teéd leszen, úgy vigyázz rá, mint a két szemedre, egy jó bicska még az életedet es megmentheti. Most aztán egyél utoljára az otthoni kolbászból, sonkából, az eljövendőkben nem sokszor leszen részed belőle. Könnyűimmel küszködve gyúrtam magamba az otthoni drága étket, s az eszem mind csak otthon járt, jobb szerettem volna a teheneket, a jószágot őrizni fent a havason, Gozorúba vagy Remetfejinél.


Kora délelőtt érkeztünk Kézdivásárhely kapujához, itt apám megállította a lovakot, leszállt a szekerről, leszállított minket es, mondván, hogy itt az ideje a búcsúzásnak. Én édes jó anyám nyakába borultam, zokogva öleltem a nyakát, ő pedig csókjaival halmozta homlokomat és arcomat. Aztán megölelt atyám is, s csak annyit monda, hogy: Többet ne lássalak sírni! Ennyit monda csak, nem hagyatkozott, hogy így vagy úgy viseljem magam, ne hozzak szégyent nemzet­ségünkre, tudta ő, amit tudott a Gálok természetjéről. Tíz óra tájba zörgött át szekerünk a Kanta felől a kaszárnya kapuja elé. Még jó nehány szeker rostokolt ott, amelyek hézzám hasonlatos székely fiúgyermekeket hoztanak. Atyámmal beléptünk a tágra nyitott kapun. Ott egy Feldwebel őrmester lépett elénkbe, atyám letisztelgett, s jelentett neki németesen, bizonyára azt mondta, hogy elhozta fiát, Gál Johannt, aki az I. csíki határőrezrednél felvételt nyert ebbe az iskolába. – Gut – mondta az őrmester. Atyámmal kezet fogott, s nekem odaintett, hogy menjek utána. Két óra teltén tarra nyírott fejjel, szürke egyenruhában, egy zsákkal a kezemben, amelyben otthoni gúnyáim valának, kimentem s beledobtam a szeker derekába. – Na, Isten veled – szalutált köszöntött atyám, s ostorával bécsapott a lovak közi. Én a kaszárnya kapuból hosszan néztem utánuk, a körém kitódult rivalgó diákseregre vigyorogva, nyeltem a sírást. Édesanyám addig integetett, amíg a kanyarban el nem tűnt a szekerünk. Atyám vissza se nézett.


Örökkön örökre belénk szomorodtanak keservi a honvágynak.



A Székely Nemzeti Nevelőházat Őfelsége, a császár 1822. december 11-én kelt engedélyével, az udvari haditanács 1822. decemberi leiratával hozzák létre. Az erdélyi General Commando 1823. február 26-án értesíttette ki a 2. székely határőrezred parancsnokát, báró Purzell ezredes urat, hogy az intézetet Kézdi-Vásárhelly városában kell felállítani. Az addigi állapotakat, a székely határőrök fiainak a nevelését már 1810. évi szabályozás tökéletlennek találta, hiszen a székely fiúkat a gyalogos sorezredek menhelyeinek üres helyeire osztották bé, ami miatt tengtek-lengtek, alig hullott rájuk valami tudomány, régula, minden lett belőlük, csak jó katona nem. Purzell ezredes úr röpke egy év alatt rendkívüli eréllyel megteremtette az iskolát. Amire magam odakerültem, már egészen működött. Minden évben 100 növendéket soroltak bé, 36 fiút az I. csíki határőrezred 12 századából, 36-ot a 2. háromszéki ezred 12 századából, 24-et a székely huszárezred 8 századából, 4 fiút pediglen a három ezred tisztjeinek a gyermekeiből válogattak ki. 1829-ben a tekintetes General Commando rendelete még engedélyezett 50 kosztos növendéket, akikért havi 6 ft.-t fizettek szülőik. Egy osztályban 150 valánk.


Nem akarok sokat időzni az én katonaiskolai éveim fölött, mert csak a keserűség tolakszik elmémbe. Azon pillanattól fogva, hogy béléptünk kapuján, többet nem mehettünk haza otthonunk meglátogatására. Szüleink is csupán évente egyszer, Szent István napján látogathattak meg. A látogatás három napig tarthatott, ekkoron valósággal ellepték a varga város főterét, utczáit a székely szekerek.


Intézetünkben oly vasfegyelemben tartottak, hogy a börtönök szigorával vetekedett. A testi fenyítéket, a botozást, a vesszőfuttatást, a karcert zárkát, a szigorú katonai instrukciót, a napokig tartó menetgyakorlatokat, rohamokat még bírta az székely fia, de édesanyja szavainak az eltiltása, lealacsonyítása, annak helyébe a németnek a béerőszakolása kettéhasította lelkeinket. Volt olyan oktatónk, aki ha meghallotta, hogy egymás között magyarul beszélünk, tíz vesszőütést méretett ránk. Magoltunk, magoltunk, esküvésünk szövegét úgy vésém elmémbe, hogy egy szavának sem tudám értelmét. Csak második évre kezdtem érteni s tudogatni a német nyelvet, kezdék feltörekedni a jobb tanítványok közé. A következő fejlemény az leve, hogy amint előrehaladánk az iskolai üdővel, kezdetem felejteni édesanyám szavait, keresgélni kellett elmémben őket, sokakat végül már nem is találtam. Harmad-negyed évre már törve beszéltem a székely-magyart. Egyik Szent István napi látogatáskor jó szüleim magukkal hozák öcséimet is, akikkel nehezen érténk a szóból, József öcsém kuncogva súgta édesanyámnak, hogy János bátya melyen áncigváncigoson galatyol. Atyám, akivel szót tudtam érteni, ráförmedt, hazafelé bizonyára elmondta nekik, hogy az én áldozatom szabadítandja meg őket a terhes katonáskodástól… Kézdi-Vásárhelyen oly erősen belénk verték a németet s az uralkodóhoz való hűséget, hogy aztán csak a gyötrelmes tapasztalások, a bitófák árnyéka, a rablánc és százezrek kiöntött vére ábrándított ki örökre belőlük, de még most, vénülőben, betegen is igazán csak svábul tudok számolni, legtöbbször magamban, hogy ne hallják a köröttem élők. Amióta hazajöttem Kufsteinből, ha nem muszáj, nem írok le szót más nyelven, csak magyarul. Ez is épp elég kínt hoz nekem, lángba borul a papíros, mert háborgó tengerhez leszen hasonlatos aznak a lelke, akitől elveszik anyai nyelvét, kénköves tüzeken átcsörtetve tudhat csak visszatalálnia kebelébe. – – – – –



A napokban Balánbányáról meglátogatásomra eljövének Ferdinánd fiamék, hozták onokáimat, akiknek látásán vértugató tüdőm miatt csak távolról örvendezhettem. Legnagyobb fiam egy könyűvel ajándékozott meg, azon ajánlással, hogy a scriptor olyan szépen emlegeti a mi Kézdi-vásárhelly-i iskolánkat. Egy Szász-medgyes-i doktor írta a könyűt, nevezett Daniel G. Scheint Das Land und Volk der Seckler in Siebenbürgen címezettel. A szásztól sok jóra ne várj, mondá vala 1848-ban, hadbavonulatunk előtt atyám, aki tudott, amit tudott – mesélte a szabadságharc után József öcsém. Ez juta nekem is eszembe fiam ajándékozásakor, aki rögtön fel is olvasá a mi Eerzienhungshausenünkről Székely Nemzeti Nevelőházunkról írott részeket. Ha átoltennéd magyarra, amit felolvastál, megköszönném ajándékodat – mondám fiamnak, aki gyermekeim közül a legjobban ismerte a németet. Amire nőink elkészültek a délebéddel, készen is állott a megbizatá­sommal, amit én most egyenesen ide béaplikálok bémásolok:


Oktatják itt az olvasást és irást a német nyelv különböző kalligráfiái szerént, fejbéli és egyéb számolást, helyesirást és tollbamondást, az irásbeli fogalmazást, az alattvalók kötelességeit az uralkodóval szemben, földrajzot (ezt szeretém legjobban), épitészetet, mértant, mechanikát, minek következtében a növendékek 18. életévük elérésekor rendelkeznek a szükséges haditudományi ismeretekkel. Egyéb gyakorlatok a kiképzés, zene, tánc, vivás vivótőrrel és karddal, úszás és egyéb testedzések.




A növendékek felügyeletét ellátja:
a. 1 főtanító, akinek évi 300 ft.-ot fizetnek.
3 segédtanító évi 180 ft.-al
1 kisegítő évi 60 ft.-al
b. még vannak
1 altiszt mint parancsnok
2 katonai oktató
1 vivómester
1 úszómester
1 gazdasági vezető
2 suszter
2 szabó
2 pék
1 péksegéd
8 közönséges ápoló
1 szakács
1 kukta


Az intézet épületében találhatunk:
1 főző és
1 sütőkonyha, külön helyiséggel
a sütőfelszerelések számára
1 élelmiszer-,
1 egyenruha- és
1 kelléktár
2 étkezőterem
8 hálószoba
5 tanterem
1 tisztszoba
3 inspekciós szoba altiszteknek
1 könyvtárterem
1 előadóterem”




A Szász-medgyes-i orvos dicséri iskolánkat, én sem szidom, de nem tudom el­felejteni kemény instrukcióit, a karcert zárkát, a vesszőzéseket az apelplatzon körlettéren, s a kemény eltiltást az otthonunktól, még Istán nagyapám temetésére sem engedtenek haza. Kővári László nem írta le ilyen részletesen iskolánkat, de több igazsága vagyon:


Itt van a II. Gyalog ezred stábja, van intézete, melyben 18 éves koráig tanul a katonafi. Igaz, hogy az ókor hősei nem ily intézetből kerültek ki, de miután a párizsi iskola katonai irodalmat tett szükségessé, el kell ismernünk, hogy b. Purczell, mikor 1817-ben ez iskola eszméit szőnyegre hozta, emléket emelt magának. Az akkor hazánkba utazó felség azonnal kegyes volt megengedni, s a jó ezredes közbenjárására az ezred 40, a vidék 30,000 v. rffnyit tett le, s öt évre fennálla az épület. Miként állása feljelentésekor a kormány butorozásra 10 000-et küldött, s ugyanannyit rendelt 100 tanuló alapítványául. Szaporodott ugyan ezen alapítványok száma néhánnyal, de előbb nem léphete. Ma 200-nál több keresi benne a világosság sugárait. Szép látni a katonai egyenruhát oktatói széken; kedves látni a gyönyörű rendet, csak félő, nehogy e rendtartás rögződjék a gyermek lelkében főelvül; édes hallani tőlük a német nyelvet; csak jó volna, ha nem csak az értelem, de ész egyetemi ereje lenne mívelve. A panasz rája sok. Egyik azon panaszol, hogy a népfiak nem vétetnek fel alapítványra; más, hogy a népfi innen kijöttével a békétlenek számát szaporítja, elszokván a földészet terheitől. Más nem szereti, hogy annyi órán mind feszített rendben tanolna; másnak rosszul jő a polgár gyermekek azonnal büntelen lustasága. Mennyi fő, annyi vélemény. És legyen bármennyi, nincs oly keserű megjegyzés, mint békétlenekről, s minthogy itt jóakaratunk nem segíthet; egy más függönyt vonok szét. Ismeritek-e azon csoportot, melyet jogtalanság érzése szenvedni tanított, kik sokszor megátkozták a napot, meg az órát, melyben kiléptek a tudatlanság boldog homályából, kik tetterőtől reszketve kérdik, hol van a hon, hol a nemzet számokra, mert valamelyik ősök polgárilag botlott vala, és elvétetett tőle a cím, mit e napokban mint puszta érdemjelt kellene hordani. Hogy valaha a régi székely alkotmány ismét helyreálljon, azt nincs is miért kivánni; de birtok és személy jogegyenlőség, mi szegletköve volt, annyival inkább eljő, minthogy itt van a kor, melyben minden ember fog részesülni teherből, úgy, mint javadalomból. Míg minden beférne az alkotmány sáncaiba, vegyétek bé legalább azokat, kik míveltségek érzésében sorvasztóbban szenvednek, mint páriák. Ó, adjatok tért a honoratioroknak a tettek mezején; mert hogy várhatnak ezek mástól, míg a nemzet maga sem ad, kiknek adhatna.” – – – – –




Első szolgálati évek

Az Úrnak 1835-ik esztendejében Péter és Pál napján tettük le a kadéti eskünket a felséges osztrák császárra, magyar királyra. Purzell ezredes úr olly megható beszédet intézett hezzánk, hogy még édesanyám is meghatódott, pedig egy szót se értett swabischul németül. Én nem hatódtam meg, nekem az egész ceremónia alatt s utána a díszebéden es csak az járt a fejemben, hogy menyek haza, menyek haza, otthon leszek, anyám szőtte könnyű posztó ruhában járkálok, hajtom a lovakat, teheneket, gazdálkodunk, felmegyünk az erdőre, a Várdombhoz, Kicsi­bükkbe, Bodosba, Fáblánvölgyibe, fel a havasra kaszálni, fel az esztenára a pásztorokhoz… Alig vártam, hogy megmossam arcomat, belélógassam lábamot a házunk előtt csörgedező Aracs-patakába. Kora délután elbúcsúzván barátaimtól, elindultam szüléim után a szekérhez, ahol meglepetésemre a rókancához kötve egy harmadik, felnyergelt sárga ló es abrakolt. Ez a teed – mondta atyám. Gyalogrendbéli vagy, de ejsze eljövend az idő, amikor rangod szerént te es lovon járhatsz. Büszkén léptem a kengyelbe, ültem fel Csillag lovam nyergébe. A várost elhagyva, a szentléleki úton vágtára fogám. Te János, te János, nem eszik olyan forrón a kását – csóválta fejét atyám, amikor a habosra izzasztott lovammal szekerünk mellé visszatértem. Igaza lett, mert Katrosára sem értünk, az ülpem úgy kisebesedett, hogy át kelle üljek a szekérre. Herr Goth, Krucifiksz! Tanítottak nekünk hébe-hóba lovaglást, de nem annyit, mint a huszároknak. Nem voltam erre megedzve. Nem lett diadalmas lovas bévonulás Pálfalvára. Szerencsére késő éjjel érkeztünk haza, s a szomszédok nem láthatták meg, hogy melyen ólábason járok, mintha teli lett volna a gagyám, csak oldalaslag tudtam a seggemre hátsó­felemre ülni.


Megkeseredett az én szabadságom. Másnap délelőtt kiderült, hogy öcséimmel nem talál a szó. Igazabbhoz közeli, ha azt mondom, hogy nem értettük egymás szavát. Ők mondtak egyet magyarul, én is akartam mást mondani, de magyar helyett csak a sváb szó jött nyelvemre. Elkezdtek csúfolódni, Ferenc, különösen József öcsém, Mózes csak vigyorgott. Atyám teremtett rendet egy cifra kárinkodással, amit csak ritka időkben cselekedett meg. Ebéd után édesanyámmal bent maradtam a házban, szomorán néztem ki az ablakon az istálló felé, ahol a ganyét lapátolták az öcséim. Jánoskám, ne haragudj – mondotta Ferencz Róza édesanyám –, én se értem a te beszédedet. Egy napot ha tartott az én örömem, mert aztán az es kisejlett, hogy a gazdálkodáshoz sem értek. Nem tudtam kaszálni, a két öcsém után csak maszatoltam, zserébeltem a rendben. Nem tudtam megverni a kaszát. Nem tudtam fejni sem. Nem tudtam, ha tehénszekérrel mentünk, melyik a csábeli, melyik a hízbeli. Az erdőn nem értettem a szekér megrakásához, se fával, se szénával. Erőből akartam mindent megcsinálni. A rönkfát felölelve akartam a szekérre felemelni, roppant egyet a derekam, de felemeltem, mert erős voltam. Te botor, mondta a 13 éves Jóska, s egy karóval felbillentette a gerenda másik felit a szekerre. Csak ennyit ért a vitézségem, többet nem mertek velem begykövezni, megtapasztalták, hogy mily erős vagyok, s azt es, hogy verekedni es ejsze jobban tudok. Vasárnap délutánonként, hol ebbe a csűrbe, hol a másikba rendeztek a legények táncot. Húzták a Bábók, én csak bámultam félrehúzódva, mint verik csizmájukat a legények, járják a csűrdöngölőt, a leányokkal a lassú csárdást, a sebest. Megszólalni sem nagyon szóltam, különösen a leányok előtt, mert féltem, hogy kikacagnak furcsa akcentusom mián. Pedig annyi szép leány vala… Három nap teltén azon vettem észre magamat, hogy nem tetszedik ez a tengő-lengő falusi élet. Akartam vagy nem, virradatkor, öt órakor ébren voltam, forgolódtam az ágyban, nem sokáig, fel kelle kelnem. Egy hét teltén azon vettem észre magam, hogy udvarunkon egrecéroztatom gyakorlatozok, derékig meztelenül, éppeg akként, ahogyan Kézdi-Vásárhellyen az iskolában minden áldott reggel dresszíroztak. Testvéreim vigyorogva néztek az ablak mögül, furcsa lehetett nekik meztelenségem, hiszen ők csak vasárnap reggel cseréltek inget, fél percre sem maradtak csórén. Bennem is volt annyi lópor, hogy időnként odamutogattam békáimat a vállizmaimat. Furcsa lehettem számukra, amint a patakban a hajnali hűvösön fél óráig es locsolom, csutakolom felső testrészemet. Úgy néztek, mint bornyú az új kapura, amikor délebéd előtti s az esti imádkozásunkat azzal fejeztem be, hogy kértem a Jóistent, szüleim, testvéreim mellett tartsa meg egészségben fenséges császárunkat is. Előfordula az es, hogy elábrándozván Üdvözlégy helyett Heilige Maria, Mutter Gottes-el kezdtem az imát. Aztán egyszer atyám odaszólt, hogy jól van, János, jól van, nem kell túlzásba vinni aztat az esküt. Ettől fogva némán imádkoztam, így legalább nem tetszett ki, hogy németül mondom a Miatyánkot.


Szerencsére nem tartottak sokká ez az én pálfalvi téblábolásim, augusztus 1-én jelentkezni kellett Csík-szeredában az ezredparancsnokságon. Örömmel öleltük meg egymást társaimmal, azt kell hidnem, hogy ők is hasonló tapasztalásokat szerzettenek a szabadságról. 11 órakor felsorakoztattak a várudvaron, s megszemléztek. Gedeon ezredparancsnok két mondatban üdvözölt, s kiadta parancsba: irány a raktár. Itt vadonatúj egyenruhát adtanak ránk, s tisztaúj felszerelést. Mi abban különböztünk a gyalogezred közönséges katonáitól, hogy a szuronyos puska mellé kardot is kötehettünk az oldalunkra, s mint kadét sztrázsamesterek pisztolyt is kapánk. 12 órakor újabb sorakozót rendeltek el. Névsor szerint szólíttattunk ki a parancsnokság elé, ahol tisztelegtünk, s átvettük a kinevezési parancsot. Én titkon abban reménykedtem, hogy a csíksomlyói századhoz vezényelnek, mert az alig két magyar mérföldre vagyon szülőhelyemtől, nagy könnyebbség lett volna, de amiként várható volt, a lakhelyem szerinti századhoz, a kilenc mérföldre eső Csík-szépízire parancsoltattam ki. Minier Lajos századparancsnok úr nagy örömmel fogada, kebelére vont, s azt mondta, jó, hogy lovon jöttem, mert sok járkálnivaló lesz le a gyimesi vámig, amely szintén a szépvízi század körletéhez tartozott. Én az apámtól ajándákba kapott sárga lovon érkeztem meg Szépvízre. Nekünk, kadétoknak nem járt kincstári ló, de azért jutott Csillagnak es a kincstári zabból, de azzal járt, hogy amikoron valamilyen feladat adatott, mindig én lettem az első a kadétok között, mert nekem könnyű volt, hiszen vagyon lovam, s azzal hamarosabban intézkedhetem – mondották. – – – – –




Családalapítás

A Csík-szépvízi örmények búcsúján, pünkösd utáni negyedik szombaton, Világosító Szent Gergely napján ösmertem meg 1838-ban nőmet, Ormos Juliannát, aki öt esztendőkkel volt ifjabb nálamnál. Már a szentmise után, egy félrébb eső sírkövön üldögélve a templom kertjében észrevettem, amint vonult kifele a fehércselédek soraival két fekete hajú szépség. Rájuk vetém szememet, csak őket nézém, olly gyönyörűek valának, mintha szentképről szállottak volna alá. Ikreknek tűnének. Távozóban az egyikök visszanézett. Gondolom, ez volt a pillanat, amikor örökkön örökre eldőlt a sorsunk. Este nagy bál volt, én pedig mind kerülgettem a forró kását s a leányzót. Aztán hirtelen elébe kanyarodtam: Kisztihand – összecsaptam a bokámat, s úgy állottam elibe a lampionokkal kivilágított Örménkertben. Ő pukedlit csinált, s csak annyit mondott, hogy örvend. Én természetemmel ellentétben, gyorsan elhadartam, hogy ki, mi vagyok, Csík-pálfalvai Gál János kadett hadfi, a granzenregiment székely határőrezred, századírnok a szépvízi kompaniánál századnál ect., bár ne tettem volna, mert fénylő fekete szemeivel rám nézett, s kacagva csak annyit mondott, hogy maga milyen bolondul, furcsán beszél magyarul. Mint akit leforráztak, sarkon fordultam, s meg sem álltam a kompánia századirodánál lévő szálláshelyemig. Esszeomlott a lelkem, a világ, de szerencsémre az örménkerti kudarcot követő vasárnapon, délutánra a szépvízi székely legények táncmulatságot szerveztek, ugyancsak a Örménkertben. Én oldalogva, a szélin ólálkodtam, amikor egyszerre csak előttem termett Ormos Juliska, reám vetette csillagos szemeit, s azt kérdezte, nem-e táncolnék vele. Megint megszégyenültem. Nem tudok táncolni, mondtam neki, mert valóban nem tudtam a székely táncot járni. Minket tanítottak Kézdi-vásárhelyen, volt táncmesterünk, de csak polkát, mazurkát, valcert, hétféle szász táncokra neveltek. Nem baj, mondta, majd én megtanítom. Azon vasárnap nem tanított meg. Leültünk egy padra, s nagy szünetekkel beszélgettünk. Később oda jöve a testvérhuga, Francsiszka es. Kiderült, hogy bár nagyon hasonlítanak egymásra, nem ikerek, hanem ugyanazon esztendőben, 1822-ben születtenek, egyikök az év elején, a másik a végin. Megtudám, hogy édesatyjok Ormos Samu szabómester, félig-meddig örmény, vagy tán egészen az, nem katona ugyan, valahonnan a Bánságból vándorolt Csík-szépvízre, ahol feleségül vette Becze Teréz anyósomat. Azzal váltunk el, hogy következő vasárnap estefelé béjelentkezem a szüleinél, hiszen már bétölté a 15 évet. A bejelentkezés sikeres volt, kevest, ritkán, katonásan beszéltem, azt észleltem, hogy Juliska szülei nem furcsállották németes akcentusomat. Tetszett nekik az egyenruha, viselkedésükből arra konkludáltam következtettem, hogy szabad teret adtak a vizitáknak, az udvarolásnak. Amikor tehettem, a szokás szerént hetente kétszer, kedd és szombat este mentem hezzájuk vizitbe, sokszor megtörtént azonban, hogy szombat este elmaradt, mert nemegyszer parancsoltak le a gyímesi zollhoz, vámhoz, a kontumácia vesztegzár ellenőrzésire. Ott mindig volt valami baj. Mikor sócsempészeket fogtak, mikor a palánkot, a kontumáciát, a vesztegzárat megkerülő delikvenseket kaptak el, nem egyet ki es végeztek…


Két esztendei udvarolás után atyámék feljöttek Szépvízre, s kikérték nékem Ormos Juliskát. Rá egy hétre jegybe léptünk. Úgy számigáltuk, hogy 18-ik évének eltöltése után, egyévi jegyesség betelte végén vezetem az oltárhoz az én kedvesemet. Azomban a székely határőr katonáknál nem egykönnyen történnek az események, egy mondás járta, miszerint az ember tervez, s a General Commando végez. Bizony hogy a határőr katona csak az ezredparancsnokság engedélyével házasodhatott, de a kérelem került egyet Szeben felé, a Gubernium tájára es. Sokszor egy év alatt sem érkezett meg a bártza. Az én kérelmemre aránylag időben bólintottak, de mégsem járhatánk virányos utakon, mert a pestises nyavalya a moduvai részen erősen növekedék, minek okából 1840-ben Gedeon ezred­paracsnok úr kétszer es 84 napos karantént vesztegzárat hírdetett ki Csíkban, mely időkben tilos volt utazás, tánc, lakodalom, gyűlekezés. Megszegése egyet ért vala a felségárulással, még inkább a katonák részéről, akiknek az őrködés a parancsolatok felett eskűvel fogadott kötelességük vala. Így esett, hogy a szigorú zárlat után ugyan már szabadon, ám szinte titkosan keltünk egybe 1840 februárius elsején a csíksomlyói barátoknál. Tanúknak Minier Lajos százados és Székely Zsigmond királybiróurak irattak be később a csíkszentmiklósi anyakönyvbe. Mindenféle ceremoniák, lakodalmas felvonulásokat nélkülözve, az esti kicsi misén fogadánk örök hűséget, aztán apósoméknál a tiszta szobában szerény vacsorát fogyaszta el a két család. Ha az életetek es ilyen nehéz leszen, mint amint frigyetek esett, küzdésben es leszen részetek, mondá atyám, amire mindenki bologatott szomorán. Hogy milyen igaza lett. Ez alkalommal az es eldöntetett, hogy nem viszem arámat Pálfalvára, hanem Szépvízen fogunk lakozni, anyósomék egyik rokonának lakatlan házában. Jobb es volt távollenni szülötte falumtól, epeg eleget vezényeltek oda a törvénykezésben segédkezni, sokszor a kellettnél több volt a viszály. Egy évvel előtte Csík-pálfalvi Csiszer Gergely gyalogrendbéli határőrkatona ment bé feleségével együtt Modu­vába. Amire felébredt a parancsnokság, átolmentenek már a hegyeken, amiért a vizeslepedőt a szépvízi companiára századra húzták rea…





1841-ben nagy alarm riadalom volt a csíki határőrezredben. Március idusán letartoztatták Balázs András, Benedek György, Baritz István, Paál József őrmestereket, meg Mártonffy Zsigmond, Horváth Ignác, Puskás József, Bocskor Ferenc és Mike Lajos kadétokat. Az volt a bűnük, hogy titkos levelező-olvasó társaságot akartak szervezni, és még másokat es magukhoz vontak volna, de szándékaikat idő előtt felfedék. Ha idő adatott vón, Balázs, akit még a Kézdi-vásárhely-i iskolából ösmerék, bizonyára nekem es elküldötte vón iratát, s akkor engemet es beidéztek volna. Sokakat megidézett akkor Poosch hadtörzsbiró kihallgatásra, mert azt hivék, hogy az egész Székelyföldre kiterjedő eszveesküvéssel kerültek szembe. Engemet azokban a napokban legelsőleg a családom érdekelt, hiszen 1840. szeptember hó 20-án megszületett első gyermekünk, akit a Csík-szent­miklós-i anyakönyvbe Julianna-Sophia névre írtak be, ha tehettem, minden időmet a családommal tölték. Végül kiderült a vizsgálatokból, hogy nem volt eszve­esküvés. Nem volt, de lehetett volna, Balázst és Benedeket el is itélték 6 hónap várfogságra, mert kiderült, hogy azért többről volt szó, mint magyar olvasó társaságról. Áldom jó sorsomat, hogy nem kerültem közéjük, mert lehet, hogy én es aláírom azt a szabályzatot, hiszen amióta kedves nőm annak idejében kikacagott vala németes akcentusom kiejtésem mián, én rendszeres hive levék a magyar könyvek olvasásának, a német szavak helyett a magyar szók használatának.



(A csíki határőr gyalogezred kadétjainak tiszavirág-életű mozgalmát Király István történész foglalta össze a hetvenes években egy summás dolgozatban. Tehette, mert abban az időben ő volt a csíkszeredai levéltár igazgatója, tehát hozzájuthatott a gyalogezred irataihoz:


„A mozgalom első mozzanata még nyílt, nem titkos jellegű, s eredménnyel zárul. Az ezred segédtiszti irodáján dolgozó Balázs András, fiatal őrmester, megtudja Gergely Mihálytól, akit a revendikált havasok [ebből lesznek majd a Csíki Magánjavak – a szerző megjegyzése] ügyében foglalkoztattak, hogy a General Commando parancsára beszüntették ebből a pénzből az előlegek fizetését, és a kérdéses kasszát Szebenbe akarják szállítani. A reven­dikált havasok jövedelme képezte az ezred ruházati alapját, s így közvetlenül érintette őket. Titokban dokumentálódtak a kérdést szabályozó rendelkezésekről, s egy előzetes megbeszélés után, az ezredparancsnokság tudta nélkül összehívják Taplocára a katonai kommunitások képviselőit. Kérvényt szerkesztenek, s báró Wernhard tábornok, katonai főparancsnok látogatása alkalmával 1840 júniusában átnyújtják neki. Kérésük meghallgatásra talál: az előlegeket tovább folyósítják, s a kassza Csíkszeredában marad.


A reformkor eszméi termékeny talajra találtak a fiatal tisztek lelkületében, akik nemrég végezték el a kézdivásárhelyi, illetve a csíkszeredai katonai intézeteket. A közrend, elsősorban a primpillusok képviselői ők, hallatni és érvényesíteni akarják szavukat a székgyűlésen. Az összeesküvést megelőző időszakban a primpillusok a primorokkal elvi csatát nyertek. Az 1839. novemberi Márkál Gyűlésen elérték, hogy ez kimondja, s utólag a Gubernium is megerősítse, hogy joguk van a székgyűlésen személyesen megjelenni és egyénileg szavazni, eltérőleg az addigi gyakorlattól, midőn csak 3-3 közrendbéli szé­kely képviselhetett szavazati joggal egy-egy katonai kommunitást. Az 1840. december 21–22-i Markál Gyűlésen viszont ez a gyakorlat még érvényben volt, annál is inkább, mert a katonai hatóságok nem nézték jó szemmel katonáik s altisztjeik közszereplését, félve, hogy közös frontba tömörülnek a nemesekkel a katonai határőrintézmény, az idegenekből álló tisztikar hatalmaskodásai ellen. [Tulajdonképpen Csík, Gyergyó, Kászon és Háromszék területén katonai közigazgatás működött, a polgári közigazatást is ellenőrizték – a szerző megjegyzése.]


A gyűlésen ott találjuk többek között Balázs Andrást, Gergely Mihályt s Gál Sándort is. A főrend és a közrend képviselői újra összetűznek… a rész­vételi s a szavazati jogot illetően. A viták során újra napirendre kerül a székelyek régi sérelme, s a két liberális szónok, Mikó Mihály és Biális Ferenc kifejezték meggyőződésüket, hogy »nincs messze az az időpont, amikor a nemes Székely Nemzet az önkényesen rátokmált fegyverviselési járomtól megkönnyebbül«. 1841 elején elterjed a hír, hogy újra összehívják az erdélyi ország­gyűlést. Balázs, aki időközben személyesen is megismerkedett Mikóval és Biálissal, úgy látja, hogy nincs alkalmasabb két személy, aki a csíkszékieket megfelelőbben tudná képviselni. Balázs András a Szentimrén szolgálatot teljesítő Benedek György közreműködésével köriratot szerkeszt. Ebben leírja a decemberi székgyűlés lefolyását, felhívja barátait, hogy a primpillusok ne mondjanak le egyéni szavazati jogukról, s a következő székgyűlésre ne csak 3-3 képviselőt küldjenek a kommunitások, hanem 6-7-et, s ha lehet, még többet is, »… s igyekezzetek nagy befolyásotokkal alárendeltjeiteket megnyerni, hogy a két megnevezett hősies férfiú megválasztassék. Istenemre mondom, hogy ti ezáltal végrehajtjátok azt, amit a nemzet jóléte és a kor szelleme megkíván.« A köriratot titokban akarják cirkuláltatni a megbízható barátok között…, hogy a katonai hatóság ne fogjon gyanút. Ez azonban csak Baritz István és Paál József őrmesterekhez jut el…, személyesen adják át nekik az 1841. február 20–21- i gyergyószentmiklósi farsangi mulatságon. Feltehetőleg Gergely Mihály is tudott a kezdeményezésről, mivel ő is részt vett az alfalvi találkozón. Ezzel párhuzamosan kezdi meg Balázs a titkos levelező-olvasó társaság szervezését is, amelybe az említett őrmestereken kívül bevonják Mártonfi Zsigmond (egyedüli nemes, azaz primor), Horváth Ignác, Puskás József, Bocskor Ferenc és Mike Lajos kadétokat. Gál Sándor a szervezet szabályzatát csak március 15-én kapta kézhez, aznap, midőn Balázst letartóztatták.





Balázzsal egy időben tartóztatják le Benedeket, Baritzot, Paált s az említett hat kadétot. A letartóztatás oka elsősorban nem az olvasókör, hanem a körirat. »…nem tűnik ki, hogy az olvasótársaság államellenes lenne, de következtetni lehet arra. Titkos társaság, és semmiképpen nincs megengedve, ezért kell a vizsgálatot kiterjeszteni az olvasókörre is« – olvashatjuk a General Commando június 14-én kelt jelentésében. Ekkor már csak Balázs és Be­nedek vannak vizsgálati fogságban, és Gergely Mihály, aki az áprilisi szék­gyűlésen barátai és sorstársai segítségére siet, sérelemként előterjeszti ugyanazokat a kérdéseket, amit Balázs a köriratban felrótt, még hozzáfűzte a székely fiatalok iskoláztatásának megakadályozását.





Gál Sándort még május 7-én, kihallgatása után rögtön szabadlábra helyezték, a többieket pedig utólag… A mozgalom felfedése pillanatában, mind Poosch, a vizsgálatot vezető hadtörzsbíró, mind a katonai főparancsnokság azt hitte, hogy egy széleskörű, egész Erdélyt átfogó mozgalom szálait sikerült felgöngyölíteni. Ugyanis feltételezték, hogy a csíkszékiek kapcsolatban állottak a szintén abban az időben felfedett nagyenyedi és marosvásárhelyi titkos társaságokkal. Utólag ezt a feltételezést elejtik… Az októberi székgyűlés követeli az idegen tisztek eltávolítását, és országgyűlési képviselőnek megválasztják Mikó Mihályt és Biális Ferencet. Átiratot küldenek az összes megyéhez, és kérik támogatásukat a két letartóztatott kiszabadítása érdekében. Hogy mi lett Balázs és Benedek sorsa a továbbiakban, nem ismerjük. Egyes szerzők szerint csak 1843-ban ítélték el őket 6-6 hónapra.)”



Kézdi-vásárhely-i tanuló koromban nekünk es vala egy titkos társaságunk, amit ugyanvalóst csak felfedtenek, s néhányunkat keményen megbűntetének több napi setét karcer zárkákkal. Én az első két évet, kiegészítendő a szeradai normál oskolát, a kantai népiskolában végeztem, ahová a Nevelő Intézetből minden reggel marsch menetoszlopban vonultunk le, s ahun magyarul is tanulánk írni, olvasni, ahová tízéves korunkig jártunk vala. Onnan fennebb lépénk, és a kadett hadfi nevelő Székely Nemzeti Nevelőház rendes deákjai lettünk, ahol ugyanazt tanultuk két évig, mint a normál oskolában, azon különbözettel, hogy itten mindent csak németül oktatának. Itt kerültem jó barátságba egy Torja-i Csorja János nevű fiúval, aki az 50 főben meghatározott kosztos növendékek egyike vala. A kü­lömbözés közöttük s miközöttünk csak annyiban tért el, hogy nekük havonta 6 ft-okat kellett fizetniök az ellátásukra, de éppoly regula alatt valának, mint mi. Minekutána megtudá, hogy Csík-szék-béli vagyok, egy-egy menetgyakorlat szünetében sokat beszélgettünk, állandóan a Csík-madéfalvi vérengzésről kérdezett, ami azon okból érdeklé őtet olly nagyon, mert a nagyapját is ottan mészárolák le Siskovitzék, Carattóék. Én elmondám neki, amit gyermekfővel hallottam a Veszedelemről, aztat, hogy a mi falunk havasin, Szalonka völgyibe vonultak fel a háromszékiek es, azért voltak kéntelenek lemenni Madéfalvára, mert minekutána az otthonról hozott kóst elfogya, lovaikat ott fent a téli havason nem tudták vala etetni. Mondám neki még azt is, hogy az én falumból is estenek Madéfalva Víz­keresztjén el, de a megsebesültekből számosan haltanak meg későbben, sokan pedig átmenekülének az erdőkön keresztül Moduvába. Az én nagyapám aztot mondta, hogy Madéfalván 400-nál is több ártatlan székely embert, asszonyt, gyermeket mészároltanak le, de a halottak száma ennél nagyobb lehete, mert a hazahurcolt sebesültekből es sokan halának meg otthonaikban. Csorja a történeteimet öszveszorított fogakkal, ökölbe szorított kézzel hallgatá, izzott a lelke a haragtól. Másodéves korunkban egy vasárnap délután mellénk jött a gelencei Pap Vilmos, aki egy évvel felettünk járt, vele is a Madéfalv-i vérengzésről beszélgettünk, ami őtet is érdekelte, hiszen Gelence-i székelyek es haltanak meg a székely gyilkoláson. Valamikor 1827 vagy 1828 nyarán Pap Vilmos édesapja, Pap Mihály, aki százados volt a háromszéki gyalogezrednél, az iskola nagy szigora ellenére es elérte, hogy egy augusztusi hét végére fiát és nehány barátját elengedjék két napi kimenőre Gelencére, ahol valamiféle sokadalom vala. Velünk jöve Csorja es. Pap Vilmos édesapja elég részletesen elmondta a Madéfalv-i vérengzésként ismert Siculicidium történetét, a katonaság reánk erőszkolását, aminek eredménye vagyunk mi es, az erőszakkal határőr katonákká tett csíki, háromszéki, gyergyói, kászonszéki szabad székelyek utódai. Még jobban szívünkbe vésetett Madéfalva, az osztrákok elleni gyülölség. Gelencéről visszatérve az iskolába, másnap este takaródó után Csorjával és Pappal kilopózkodván a mosdóba, a holdvilágnál megszúránk bal ujjunk hegyét, vérszerződést tettünk arra, hogy Madéfalvát nem felejtsük el soha, és egyszer majd visszafizetjük az huncfut osztráknak. Jelszavunk MADÉFA lett. Ennyi volt az egész. Később még azzal toldottuk meg az esküvésünket, hogy egymás között iskolánk valahány osztrák, idegen tisztjét Carattónak csúfoltuk a háta megett. Volt Kancsi-Caratto (máskor Idenéz s Odalát-Caratto), Nyálas-Caratto (mert beszéd közben mindig preckelt szájából a nyál), Fataró-Caratto (mert nem volt borosta az állán, s vékony hangon beszélt), Csapnyeső-Caratto, de még iskolánk parancsnokát, a jóságos, szegény Purczell ezredest is Fingott-Carattónak gúnyoltuk. Ezek az elnevezések annyira népszerűk lettek a növendékek soraiban, hogy madéfalvás esküvésünknek többen tagjai lettenek. Ebből lett a baj, mert egy alkalommal meghallá az egyik altiszt a Caratto-zást, rögvest vallatóra fogá az egyik kisebb deákot, aki lefosta magát, és bevallott, amit tudott. Utána már könnyű volt, annál inkább, mert minden szál Csorjához vezetett, aki az iskola komnad vezetősége előtt nemcsak hogy bevallott mindent, hanem gyilkosoknak, székelyölőknek nevezte az osztrákokat, és semmiféle megbánást nem mutata. Buta volt, mert végérvénnyel kiebrudalták az iskolából. Nekünk szerencsénk vala Szász Dániel iskolatársunk édesapjával, tanárunkkal, akit imádtunk, mert nem vala olyan vad osztrák, mint a többi, s aki mentegetett, ábrándos meséknek tükrözte a mi esküvésinket. Tudott ő sokat, rakta a tüzet, mikor tehette, Madéfalvát s más székely történelmeket elevenített meg. Minket először vesszőfutásra itéltek, de mivel valamennyien megbántuk Caratto-zásinkat, csak háromnapi zárkára vetettek. – – – – – –



1840 őszén szeretett nőm megajándékozott elsőszülött gyermekünkkel. Egészséges leánygyermeknek adott életet szeptember 20-án, akit Julianna-Zsófia névre kereszteltünk.


Ha nem lennék őszinte ember, akár hallgathatnék es az eseményről. Házasságunk időpontja s Zsófika születése között vagyon egy kicsid hézag. Ahogy felénk mondják: hét hónapra született – vagy koraszülött vala, vagy a mennyegző késett. Hát az valóban késett. Képmutató lennék, ha utódaim elől elhallgatnám az igazat. 1839 karácsonya után riasztották a szakaszomat, hogy a határon a csángótelepekről beste moduvai nagy hegyi tolvajok számos marhákat és johokat raboltanak el. Ereszd a nyomukba! Esszekajtattuk a havasokat, egészen Piricskéig, a Szellő-tetőig törtettünk a nyomukban! A rablókat ugyan nem tudánk el­fogni, akik jedtét véve fegyvereinknek, fussel vesdelre vették a dolgot. A rablott jószágok legalább így visszaszereztettek a kósteleki, gyepecei s csügési csángóknak. Hanem a háromnapos kimerítő hajsza a térdig érő havakban olly hideglelést hozott reám, hogy betegágyba döntettem. Tiszti szobámban feküdtem még az óév s az újnak első napjaiban es. Szerencsémre menyasszonyom, Ormos Juliska, mint egy őrzőangyal strázsált mellettem. Először át akart költöztetni hezzájuk, de én szégyenlettem volna láttatni magam apósomék előtt muribundus voltomban. Ő naponta jött, hozta a finom ételeket, szinte végtig mellettem őrködött, többször cserélte ki lucskos ágyneműmet, hálóingemet, avas hájjal kenegette mejjemet… Tovább nem sorolom betegségem történetit, summa summarum, a vége az lett a betegápolásnak, hogy újesztendő egyik első hajnalán egymás mellett ébredénk. Ettől fogva tellett ki a kilenc hónap… Ennyi a házasságkötésünk s elsőszülöttünk történetére a magyarázat.


Egy év múltán előléptettek feldwebelnek strázsaőrmesternek, de átvezényeltek a kászoni századhoz. Nem esett jól, de a parancs, az parancs, költözni kellett. Kászonban született meg Ferdinánd, majd Sándor fiam. Évtized teltén méges volt bőr a szebeni vészbírók ábrázatján azt a vádat hangoztatni, hogy nem voltam hűséges a fenséges császári házhoz, uralkodónkhoz, a dinasztia hercegeihez és hercegnőihez. Krucifiksz! Az voltam én mindig, amíg lehetett. Most es királypárti vagyok, sohasem voltam republikánus, de elég elaggott lettem mára, sok keserves tapasztalat kövesedett belém, elég kínt szenvedtem el éltemben miattuk ahhoz, hogy félelem nélkül kimondjam, hogy gyűlölöm őket, őket, a Habsburgokat, vagy amiként nálunk Csíkban nevezik őket: a Has-burgokat. – – – – –



1846-ban az ezrednél meghallgatásra talált azon kérelmem, hogy helyezzenek vissza Szépvízre, hiszen a gyarapodó család könnyebben boldogulhata apósomék árnyékában. Szerencsém volt, hogy Minier Lajos századparancsnokunk es kérte eztet. – – – – –

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben