×

Térey János: Moll (Újabb versek 2006–2012)

Thimár Attila

2014 // 07-08
Térey János új kötetének világa jelentősen eltér az előző, Ultra című versgyűjteményétől. Rögtön jelzi ezt számunkra az egymás mellé tett két borító. Ott a domináns piros szín Edward Hopper (amúgy modern témájú) festményét veszi körbe, a Moll esetében a hűvös mélykék egy színpadi előadás fotórészlete fölé magasodik. Marketingfogásnak nem a legjobb a visszafogott szín, a cím betűinek részletét kitakaró autó rajza, Térey új verseskötetébe lapozva viszont szerencsésnek, sőt sikeresnek tűnik a választás, a borító elrendezése. Főleg a mélykék, amely egyformán hasonlít az óceánok kevés fényű mélyvizeire és az alkonyi ég demerung állapotára. A könyv hangulata hasonló ehhez a szomorúan opálos, áttetsző színvilághoz, az itt olvasható 65 vers majd mindegyikére jellemző lelki és valós tájaink pusztulásának szemérmes rajza, a moll hangskála visszafogott, elmélkedő hangulata, s mindehhez egy, a Térey-vers­világ­ból jól ismert távolságtartás, józan tartózkodás az érzelemnyilvánítástól. Folyamatosan készül a leltár, hol mennyi a hiány, mi mikor ment tönkre, és a végső számvetés során mi várható még.

A lapokat pergetve, egy-egy strófát, sorpárt olvasva látjuk, hogy nagyon messze van már a költő régebbi köteteinek természetes arroganciája, a világ megismerésének, birtokbavételének ifjúkori lelkesedése. Hasonlóképpen eltávolodtunk a katonai életforma és a hadviselés metaforáitól, sőt tulajdonképpen még az utazások dinamikus „elérni valamit”, „túljutni valamin” jelentéstartományaitól is. Sokkal több az állókép, a látványok, benyomások pontos rögzítése. A versbeli én szemlélődik, megáll, és figyel kifelé. Mindaz, amit lejegyez, nem vidám és nem életörömmel teli, ám sajátos módon nem is tragikus. Ebben a világban, pontosabban az ebből a nézőpontból ábrázolt világban semmi sem lehet tragikus, csak elmúló, változó, alakuló. A szívfacsaróan pontos, sokszor mikroszkopikusan éles képeken csak egy-egy pillanatra bukkan fel egy határozó- vagy módosítószó erejéig a költői én véleménye, ítélete, részvéte:



Minden éjjel pontban kettőkor
Átdöcög egy öregasszony a sétányon;
Szorgalmas rongyszedő,
Jár a szakadások mentén.
Szemetet szortíroz, morzsalékokat gyűjt.
A ködön átszivárgó lámpafényben
Nincs szánandóbb, nincs kietlenebb hús
(Zene a Harmadik Köztársaságban)



A „kietlen hús” szerencsére olyan sok irányba kiterjedő jelentésmezővel bír, hogy a kép zárása nem lesz didaktikus, hanem inkább azt az összetett (nehezen meghatározható?) pozíciót jelzi, ahonnan a megszólaló – s vele együtt mi is – az éjszakai utcát szemléljük.


A versekben felsorakozó képek mind ismerősek, s ez a ráismerés jó érzéssel tölt el bennünket, ám mindegyik a pusztulásról, a végérvényes elmúlásról szól, ezért szomorúak leszünk. A kiürült, néptelen fürdőhely, a kriptahideg templom, Dünaburg és más helyszínek mintha egy nagyszabású, a végéhez közeledő színdarab díszletei lennének. Egy kihalt színházban járunk, akár zárt térbe, akár a természetbe kalauzol bennünket a költői én. Az elénk táruló tájat nem teszi barátságossá a számtalan allúzió, utalás, amelyeket a versek szövegeibe rejtve olvasunk. A korábbi kötetekben a kultúra, a kulturáltság nagy hagyománya volt az, amely a tájékozódásban, a furcsa és vad világban való eligazodásban segítséget jelentett. Most azonban hiába a régi könyvek, mitológiai történetek megidézése, az antik és középkori versformák felújítása, ezek sem tudják megállítani az általános pusztulás folyamatát. Úgy tűnik, a Goethétől Rilkéig és Berzsenyitől Adyig kifeszíthető háló már nem tartja meg azt, aki menekülésként ebbe az irodalmi hagyományba veti magát. Ezek a kiváló szerzők sem jelentenek biztos hátvédet a hétköznapi élet küzdelmeihez. Shakespeare Lear királyának sem szolgál már elégtételül Cordelia, aki e-mailben küldi üdvözletét ilyen szavakkal:



»Nem én akartam megszületni.
Te rendeltél ide, az Istenért,
Legkisebbnek. Miközben agyonnyomsz,
Tulajdonképpen irigy vagy, alany a tárgyra;
Arra, aki sima bőrű
És arcátlanul szabad.«
(Mr. Lear)


A mitológia aranyidéjebe való visszapillantás csak sóvárgó nosztalgia. A kötet záró ciklusa, az Interjú Anthéával hiába hozza hétköznapjaink köze­lébe Venust, Iolét, az Alkésztiszeket, a Hesperidák kertjét, rögtön megérezzük azt a szívszorító igazságot, hogy ők az ellenpont, az elkülönülő, emelkedett szólam, az a magatartás és nagylelkűség, amelyet már nem találunk fel sehol magunk körül, bármennyire is szeretnénk, ha istenek, de legalább héroszok között élhetnénk.


Mindezen sok kiábrándult kép és hangulat között mutat-e valamiféle kiutat a szerző? Lehetséges-e még bármiféle társas, közösségi élmény, amely mégiscsak kiindulópontja egy újjászülető világnak, egy új lendületű építkezésnek? A kötet válasza kegyetlen, a Kuriózum című vers diagnózisa a legpontosabb:



Én, befalazva a magam
Sokrétű igazságába; ő, bebábozódva,
Saját tűlevelű terveibe.


Míg az első ciklusban, a – mai szóval így mondjuk – politikai költeményeket tartalmazó Magyar menyasszonyban a hazához, a közösségi identitáshoz kapcsolódó versek mégis-magatartása lelkesíti az olvasót, az utolsó ciklus csüggedt lemondása, az európai műveltség romjai között kóborló ember fanyar kiábrándulása a mély szomorúságba húz magával. Az ív egyértelmű, a Fehér ember és a Gyöngédség-projektum ciklusok mind egy-egy állomásai a lemondásnak, a beletörődésnek.


Legkevésbé a prózaverseket (novellákat?) tartalmazó A vigasztalhatatlan ciklussal tudtam mit kezdeni. Itt a költői én lírai szólamának egységes kárpitját felhasogatják a történetdarabkák, az epikus szilánkok, amelyek tartalmuk, tematikai sokszínűségük miatt kimutatnak a kötet szövetének egységes mintázatából. A prózaversekben, azok egyszerű, alulstilizált mondataiban az a különleges erő sem tud megfeszülni, amely Térey költeményeinek kicsiszolt ritmikai világában mindig meghatározó dinamikát ad a szövegnek. Azt a leleményt és elegáns nyelvkezelést sem éreztem itt, amely a Térey-versek sajátosan emelkedett hangnemének jellegzetessége.


Azért fontos ez, mert a líra legnagyobb tétje, hogy van-e, lehet-e olyan magyar versnyelv a 21. század elején, amely érthető, a hagyományból hitelesen építkező és egyéni. Meglátni világunk furcsa változásait, s azután ezeket az élményeket versben kifejezni korántsem könnyű akkor, amikor a művészet nevében már minden stilisztikai regisztert, retorikai fogást kipróbáltak költőink. Szerencsére a kötet legjobb darabjaiban Térey bizonyítja, hogy képes megteremteni ezt a hiteles nyelvi világot, azt az alapvetően metaforikus pilléreken épülő jelentéstartományt, amely 21. századi költészetünk kiindulópontja lehet. Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert napjaink költészetében kevés érvényes és hatásos példát látunk erre.


A 21. század elejének összhangzata száraz-szomorú moll, mint az idős Beethoven vonósnégyese. A kötetből az emlékezetünkbe égő néhány verssor ezt adja útravalónak a szerző nagy költői utazásának következő állomásaiig. (Libri, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben