×

Sűrített múltidő

Szigethy Gábor

2014 // 07-08
Szerda reggel: robogunk. Úti cél az ismeretlen bajor főváros: München; a vonat Győrhöz közeledik.

– Jé – mosolyog ránk nádorvárosi cukrász barátunk életvidám nővére –, ti is Győrbe? (Családunkban alapelv: puncstortát csak a Bergmann cukrászdában!)


– Holnapután este némethoni magyaroknak tartok előadást – szerénykedem – a legnagyobb magyarról és mai színházi életünkről: Miért járt Széchenyi István színházba? Miért nem járna ma. Münchenben két és fél nap kikapcsolódás. Régi vágyam: Alte Pinakothek…


– Én csak Győrbe. Képzeljétek, ötvenéves érettségi találkozónk lesz. Megyek előkészíteni.


– Én jövőre ünneplem az ötvenötödiket – dicsekszem.


Leszáll. Maradunk. Robogunk. Valaki a terem­kocsi másik végében telefonál. Elmosódott hang: Itt Follinus Gábor…


Felkapom a fejem; az ősz férfi mögött becsukódik a tolóajtó. Follinus Gábor? – kalimpál a szívem –, Follinus…


Rég volt. Másra gondolok, belebújok a napilap sportrovatába. Az útikönyvet lapozgatom. Hátunk mögött a magyar határ: már Ausztriában vagyunk.


Ismerős arcú fiatal lány és a pillanatokkal korábban a tolóajtó mögött eltűnt ősz férfi áll meg mellettem.


– Ne haragudjon! Follinus Gábor vagyok. Az unokahúgom, Anna a színházból ismeri magát, ő mondta, és hát a bátyám, Péter… maguk barátok voltak…


– Igen, persze… – zavaromban, meglepetésemben mellettem hellyel kínálom. Nem ül le. Felállok. Elfelejtem bemutatni a feleségemet.


– Együtt jártunk Péterrel iskolába, ötödikbe – dadogok, elakadok –, és hát együtt lógtunk, csavarogtunk, csibészkedtünk…


Nem gondolkozom, csak beszélek.


– Fürdőnadrágban a kerítésen át lógtunk be a Gellért fürdőbe nyáron… Vadász Marinak és Unghy Katinak, szerelmeinknek kölnit loptunk a drogériából, magunknak ebédre kiflit, görögdinnyét a piacon. Borzasztó kiskamaszok voltunk 1954-ben, nagyon régen. De Péter már fél évszázada eltűnt az életemből.


– Az enyémből is – mondja nehezen értelmezhető, furcsán kétértelmű hangsúllyal hajdani barátom testvére, akit hatvan évvel ezelőtt láttam utoljára.


– Édesanyám szegény – váltok hangot – azt hitte, míg ő robotol az utált hivatalban (nem mondom, csak gondolom: robotolt, mert nem engedték tanítani), én egész nap a nyári napköziben vagyok, pedig miután reggel elkísértem öcsémet az óvodába, usgyi, mentem Péterrel egy szál fürdőnadrágban csavarogni. Napközben csibész utcagyerek voltam, este budai, jól nevelt, sokat olvasó, illedelmes kisfiú. Valamikor érettségi után vallottam be elévült bűneimet édesanyámnak: nem merte, nem akarta hinni, amit hall.


– Péter bátyám 1954-ben intézetbe került, aztán – nem néz rám, maga elé dünnyögi – javítóintézetbe, 1957-ben börtönbe. Később megpróbálta rendbe hozni az életét. 2011-ben halt meg…


Hallgatunk.


– Péterrel – töröm meg a csendet – néhány év múlva, 1959 tavaszán találkoztam újra és utoljára. Ő felszállt, én leszálltam a 49-es villamosról, Budán, a Móricz Zsigmond körtéren.


(– Szevasz!


Szevasz!


Mi van veled?


Megvagyok. És te?


Most szabadultam a börtönből. Na, szevasz…)


– Elindult a villamos. Akkor láttam utoljára. Néha gondoltam rá. Emberöltő múltán, 2003. március 21-én a Magyar Nemzetben találkoztam újra – nyomtatásban! – a nevével. Mansfeld Péterről, az 1959. március 21-én bestiális módon meggyilkolt forrófejű kamaszról szólt az írás. Az újságoldal közepén börtönben készült fénykép a kivégzett Mansfeld Péterről. A fiú törött kezében azonosító cédula, azon nehezen, de olvasható felirat: Follinus Péter Villányi út 10.


Halkul a hangom. Follinus Gábor rezzenetlen arccal hallgat.


– Mansfeld Pétertől kivégzése előtt még a nevét is elrabolták. A barátomat meg szabadon engedték. Talán lejárt a büntetése, vagy az „államvédelemnek” már nem volt szüksége a nevére. Tíz éve megírtam ezt a vérlázító történetet…


– Én már nagyon régóta Amerikában élek – szólal meg hosszú szünet után Follinus Gábor. Némán nézzük egymást. Aztán még néhány udvarias szó.


– Örülök, hogy találkoztunk, örülök, hogy megismertem. Mi Bécsben leszállunk.


– Isten áldja. Minden jót.


Kezet fogunk. Nem cserélünk névjegyet. Amerika messze van. Találkoztunk. Múltidő. Az unokahúg kedvesen mosolyog. Nem emlékszem, honnan ismerem.


Robogunk Bécs felé. Kezemben olvasatlanul gyűrődik a napilap.


És harsány jókedvűen elénk tornyosul robusztus termetű hajdani iskolatársam, Pozsgay József.


– Jó reggelt, ti is Bécsbe?


Jóska valamikor, több mint ötven éve színházi rendezőnek készült (családi indíttatás: nagybátyja volt a Nemzeti Színház jeles díszlettervezője, Varga Mátyás), aztán Vendéglátó-ipari Főiskolát végzett. Valamikor a hatvanas évek végén találkoztam vele újra: recepciós volt a Baross téri Szabadság Ho­telben. Nem sokáig. Nyelvtehetség. Évtizedek óta szink­rontolmács. Keresztül-kasul mindenféle nyelvekről fordít mindenféle nyelvekre. Számomra felfoghatatlan, hogyan csinálja. Nem olyan borzasztó – mondta egyszer, amikor valahol összefutottunk, s váltottunk néhány szót –, keresztrejtvényt is tudok közben fejteni.


– Ti is Bécsbe? – lehuppan feleségem mellé. – Már nagyon régóta el akartam neked valamit mondani. Hallottam a hatvanas évek elején egy hangfelvételt, édesapád játszotta le. Szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól, mert én olyan szép kicsi magnetofont még soha nem láttam. A miénk volt vagy tíz kiló, az meg elfért a két tenyeremben. Kislány voltál, verset mondtál. Petőfit.


– Igen, a Falu végén kurta kocsmát – csillog feleségem szeme –, a felvétel idején négyéves voltam, nagymamámtól tanultam anyukám születésnapjára. Amikor megkérdezték: Ki írta ezt a szép verset, Julika?, azt mondtam: a nagymama!


Nevetünk. Búcsúzunk.


– Már régen el akartam mondani: fantasztikus volt az a kicsi magnetofon, egyszerűen felejthetetlen, és nagyon aranyos voltál, ahogy kislánykorodban szavaltál. Ötven éve akarom ezt neked elmondani…


Leszáll. Maradunk. Robogunk. Alig három órája indultunk el Budapestről.


Másnap Münchenben Gönczöl Jánossal, a fél évszázada idegenbe szakadt magyar színésszel ebédelünk az Új Városháza pincéjében működő karakteresen bajor étteremben. Itten honos illatozó kolbászok, nagy korsó világos és barna sörök, cseréptálon sült krumplik és párolt káposzták. Kedvcsinálónak spárgakrémleves, záró örömfalatnak túrótorta.


És miközben lassan kiürülnek a tányérok, tálak, korsók, poharak, boldogan, önfeledten emlékezünk az ötven évvel ezelőtti budapesti színházi életre.


Közös múltunk: Jánosnak az eltűnt idő, nekem a fiatalságom.


Madách Színház: Egerek és emberek. 1957. június. Láttad? Láttam. A Ladányi? Igen. És Kőmíves Sándor? A nyomorék a kutyával. Soós Imre is játszott még néhány este abban az előadásban… Zseni volt… Az… Átvetted ősszel Greguss Zoltán híres szerepét. És a következő héten már Gyenge Árpád játszott Kőmíves Sándor helyett… Emlékszem a fényképedre a Film Színház Muzsikában…


Beszélgetünk: zuhanunk visszafelé – a Madách Színház Budapesten, még az Izabella téren, a 20. század ötvenes éveinek második felében.


Feleségeink hallgatnak. Egy öreg tollforgató budai értelmiségi és egy még öregebb, fél évszázada idegenbe szakadt magyar színész társalog a múltban. Lassan hatvan évvel ezelőtt, a 20. század közepén, 1955 és 1960 között azonos hullámhosszon éltünk Budapesten: János a színpadon, én a nézőtéren. Jánost sérült, sínbe szorított lába évekre rádiós színésszé nyomorította, 1955-ben kezdett újra filmen és színpadon játszani. Én abban az évben lettem kisdiákként szenvedélyes színházrajongó. 1960-ban leérettségiztem, díszletmunkásnak álltam a Vígszínházban. János azon a nyáron „külföldre távozott”, a Szabad Európa Rádió munkatársa lett; idehaza természetesen persona non grata: nemkívánatos személy. Münchenben kulturális műsorokat írt, szerkesztett. Színész volt, színpadon játszott, olykor filmezett.


Én emlékeztem Budapesten a hangjára.


Peregtek az évek. A kilencvenes évek végén – minden másképp történt, mint reméltük: csak kicsit lett másmilyen a világ, de legalább szabadabb – Gönczöl János újra színpadra lépett Budapesten, a Komédiumban. Beckett: Végjáték. Láttam az előadást. Gönczöl Jánost személyesen nem ismertem. Nem találkoztunk. De muzsikált bennem a régi hang.


A sors úgy hozta: néhány éve közös ismerősünk „közvetített”. Kezembe adta barátja, Gönczöl János verseskötetét, s elküldte Münchenbe 1956-ról írott könyvemet. Levelet kaptam, levelet írtam. Beszéltünk telefonon. Tudtunk egymásról.


És most – 2014. május 22-én – ülünk a karakteresen bajor müncheni étteremben, ebédelünk, beszélgetünk, lassan eltemetkezünk a fél évszázaddal ezelőtti budapesti színházi élet számunkra felejthetetlen pillanataiban. Múlt idő? Jelen idő. Az élete. Az életem.


Másnap délelőtt feleségemmel elvarázsoltan bolyongunk az Alte Pinakothek termeiben. Sokáig farkasszemet nézek Dürer ötszáz éves önarcképével: egymásba fúrjuk a tekintetünk. Elrejtem magamban a festő szemének parazsát.


Este a Magyar Katolikus Misszió helyiségében tartok előadást: örömteli munka. Beszélek, kérdeznek, válaszolok.


Későre jár, búcsúzom Gönczöl Jánostól, aki több mint fél évszázada él idegen földön. Akinek egyetlen kincse anyanyelve: magyarul ír, olvas, gondolkodik, álmodik. És boldogan emlékezik arra a néhány évre, amikor magyar színész volt Budapesten.


Neve egyetlen magyar színházi lexikonban sem olvasható.


Szombat délelőtt: kétszáz kilométeres sebességgel robog velünk a vonat hazafelé.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben