×

Rott József: A ragaszkodás mámora

Tallós Péter

2014 // 07-08

„Nem értem, mi lehet ez a felhajtás a szopás meg a golf körül? – marslakók” (Kurt Vonnegut)



„Mégsem nyugodtam meg. Mert mást sugallt az emlékezetem. Nem megélt tapasztalatok képében, hanem bizonytalanul, s emiatt vészjóslóbban minden konkrét fenyegetésnél. Az idők mélyéről áradt felém a félelem és féltés ezen megfogalmazhatatlan formája. A fába ütődő vasszög hangja keltett bennem annyiszor hasonló, fájdalmas érzést. Mert a pillanattól és az akartunktól független működő erők jelenlétére utalt. S ahogy azt a körülöttem lévők ábrázatáról leolvastam, egyedül engem érintett meg.”


„Mi lesz velem? Hogyan védjem magam?… Régen felismertem, hogy képtelen vagyok a haragtartásra és a gyűlölködésre. A szembenállásra. És sajnos az önámításra. Külső akarat határozza meg a cselekedeteimet. Iszony köt össze a nálam alantasabbakkal. Büntetek és fegyelmezek, hogy megfeleljek a hatalmi elvárásnak. Azon túl csupa alázat vagyok.”



Nehéz helyzetben van a regényolvasó. Mint a regény írója is. A regény ma már nem lehet csupán regény. A világértelmezői (már amióta van ilyen) álláspont nyilván mindig is ugyanúgy „címkézte” a természet folyamatait, mint az ember teremtette alkotásokat. Ilyen értelemben talán nevezhetjük az első fejlődésregénynek a középkori Parsifalt. A családregény nagyrealista műfaj. Polifonikus eszmeregény a Bűn és bűnhődés. Márquez pedig mágikus realista regényeket írt.


Rott József könyve családregényként vehető kézbe. Egyszerű képlet. És egy olyan nemes célt jelölt (jelölhetett?) meg magában az író, ami – ahogy a nyolcvanas–kilencvenes évek utáni világváltásból lassan kinevelődünk – jogos történelmi, mondhatni, történelemesztétikai, sőt történelmi-higiéniai kérdéseket vet föl: nevezetesen, hogy (legújabb zsákutcás) jelenünkkel milyen átható, felfejtetlenül titkos(?) kapcsolatban áll a szűkebb vagy tágabban értelmezett 20. század középső negyede! Van-e organikus fejlődés a 20. századi magyar történelemben, ne adj’ isten megragadható-e organikusan legfőbb fordulata vagy fordulatossága? A történészek most már jó ideje megtehetik a tisztességes rátekintést. A regényírókra is leginkább a szólás, a megszólalás szabadsága hathat legbénítóbban. Vagy? Vagy éppen ezt kellene megfejtenünk.


A 20. századi magyar történelemben a Nyugathoz kötődő évezredes magyar királyság végső halódásával, majd megszűnésével, az újabb keleti hódító betüremkedésével elég biztosan kijelölhetjük, a („végső”) fordulat évével meg is nevezhetjük azt az időt, amikor döntő változás állt be. Ez persze a napnál is világosabbnak látszik: regényíró „feladata” nyilván így nem is lehet más, mint hogy ennek tudatában az idő finom szálú bogait oldozgassa bennünk-közöttünk; fő hivatása, hogy átitasson bennünket az emberiség sorsának titokzatos bizonyosságaival. A világnak van is mérlegelnivalója azzal a már nem létezőnek vélt, de a valóságban még most is süllyedő, tehát szöveteiben még mindig élő kultúrával, szemlélettel, életbizalommal, aminek elveszését akár köthetjük is a „fordulatosnak” vélhető múlt században több évszámhoz: 1919, 1945, 1968, 1989… Az emberiség egész-történetében persze dőreség azt akarni, hogy ilyen kicsinyes módon a materiális zajló eseményekből kirakódó határpontokra leljünk.


Itt, egy Trianon előtti és utáni Magyarországon fontos elszámolni ezekkel a kérdésekkel: a nem látszó gördülésünk közben sokszor miként csúszunk a félfeudális-álkapitalista világból a fasisztoid-bolseviki hullámvasútakon az úgynevezett poszt-moder­nitás felé. Esterházy Péter nyelvműködés­vizsgá­ba bonyolódó s így a monumentálisba vesző és abból építgető módján talán mindig is így fejtegette a történelmet. Ottlik a maga homeopatikus-ezoterikus módján meg is valósította azt. Tisztes „szembesítésülési kísérletek” pontosan meg is célozzák a két világháború közötti időszakot. Csak kettőt hadd említsek: az egyik Závada Pál nagy sikerű és (mégis?) visszás fényű kísérlete, a Jadviga párnája, a másik Hunčik Péter anekdotaálcás (mégis!?) spirituális történelmi számadása, a Határeset. Rott József regénye is megkísérli ennek az ellentmondásokkal teli időszaknak, Horthy kormányzósága idejének a szovjet prefektúra korszakába áttűnését elénk vetíteni.


Az elbeszélő személye is két olyan család egybefonódásából „született meg”, amely családok a 20. században jellegzetesen az előbb-utóbb nem­kívánatos társadalmi rétegeket testesítették meg: az 1919 utáni közép-európai kisebbséglétbe szorult magyar dzsentricsalád az anyai ág (Tabódy), az apai (Hanga) pedig a „felszabadulással” majd a kulákság bélyegét viselheti magán. A történet narrátorának identitáskétségei már ebből a társadalmi szerepből is megindokoltak lennének.


A könyv ajánlása azonban a történelem ilyen leegyszerűsített lélektani bevetítésének méregfogát igyekszik szó szerint is „eltávolítani”. A valamikori lukácsista-reformkommunista s a korszakot (mind a jelenünkig) átélten-belülről ismerő filozófus Heller Ágneshez és a kádári oldékony posztvilág társadalmi tudatát országos szülőképzéssel (emlékszünk a hideg-korlátozótól meleg-megengedőig!) ápoló Ranschburg Jenőhöz szólva azonban ijesztő teherrel látja el művét Rott: elpszichologizált primitív történeti parabola helyett egy átpszichologizált alaphelyzetet kapunk. A könyv címére így ráerősítve megoldhatatlan feladatot ad a regényének a szerző: ma legegyszerűbb vásárlói döntésünket is a tudományosság hatását keltve igyekeznek befolyásolni – az időburkait bontogató műfajt talán mégsem így kellene zavarba ejtenünk.


A ragaszkodás mámora cím a cím voltán túl igen hamar, majd újból és újból ismétlődően tételmondatszerű kijelentésként bukkan fel. És őszintén: már a kimondással baj van; avval, hogy kimondja a mesélő, nem hagyja meséjének szövetéből előrajzolódni sem a ragaszkodást, sem a mámort.


S hogy honnan fakad mindez? Maga az író vall az álom és ébrenlét mezsgyéjén foganó motívumról a mottóval ellenponton álló belső fülszövegében: „a teljességgel megélhető élet reményében régi törekvésem volt a mélyérzéseim sodrában egyesíteni a két, politikai célzattal szembefordított világkultúrát, melyek szorításában felnőttem.” A mai hétmilliárdnyi ember valósága a szubjektumban túldimenzionáltan – akartságában szintén túl nagy súly talán!


Pedig a stílus jó, szép az a nyelv, amit Rott József beszél. Remekbe szabott mondatok vannak a könyvben. Tudatosan választékos beszéd ez: s a regény sok pontján nekilendülve teljesedhet ki! Képes ez a nyelv a stílusváltásokra: leghatásosabb területei a könyvnek, amikor Rott bemutatja(!) a naturalisztikus ábrázolóképességét. Ezt érvényesíti leírásban, képi megjelenítésben – ilyenkor elhiszi neki az olvasó (hiszen belefeledkezik a történésekbe), hogy „álom és ébrenlét mezsgyéjén foganó” szavakat mentett papírra az író. Az elgondolt elbeszélendő mint egy „felettes én” azonban mindig belenyomódik az önszülő szövegbe: az áramló idő újból és újból átszakad valamiféle elemző jellegű textussá. És a regény egyik sűrűn alkalmazott (ezt érzi az olvasó, „alkalmazott”!) írásfordulata, a szakasznyitó és/vagy lezáró egymondatos bekezdések üresen csengő általánosságokká válnak.


A választékosságra törekvés is néha rossz ízt kelt: az elenyészik szó a regény első harmadában a mesélő „szavajárásaként” burjánzik. Később elmarad. A regény vége felé természetesebben találja helyét. A választékosságba besorolódó naturalisz­tikus nyelvi jellemzések nyers nyelvhasználat beidézéseként is a modorosság jelzőpontjai is lesznek. A regény legfontosabb alakjának neve, „Erzsók néném” is hordozza ezt az érzetet; még a mesélő számára otthonná lenni nem tudó Hanga-ház „atyai ház” megjelölése is modorosan hangzik. Gondosan megfogalmazott mondatok, mondatszövevények is így hangoznak fel, nem lelve helyüket a szövegben: „Erzsók néném kései elbeszéléséből merítve a szót…”; „Erzsók néném nyitotta meg bennem az emlékezés zsilipeit valamikor a hatvanas években. Meglepett vele, oly ritkán fedezem fel kopottas, esetlen lényét a saját emlékképeim között. Miképp csipegette föl a történteket, csak találgatom, mint annyi más titkát.”


Egyes szakaszok leegyszerűsített nyelve sej­tel­mes-enigmatikussággá válni akarásban torpan meg:


„Az időhiány határozta meg gondolkodásunkat. Lakások százezrei kellettek minél olcsóbban. Nagy- és kisvárosi lakótelepek téglából. Gyárak, üzemek a mezők közepén a lehető leghamarabb. Másban sem akartam hinni, mint tanulmányaimban. A leendő munkámban. A ceruzavonások nyomán körvonalozódó modern épületekben. A lakótelepi látványtervek mögé elképzelt tisztes emberéletekben. Nem akarok gyűlölködni, sem a megváltásomra várni. Megoldásokban akarok gondolkodni. A matematikai és geometriai racionalitás lesz a perspektívám. Esélyt sem hagynak a tévedésre a precíz számítások. A matematika mindannyiszor beigazolódó törvényszerűségei.”


Újabb szín (akar lenni) ez a regény nyelvében: de nem lesz „több” annál, mint hogy így is tud beszélni a mesélő.


Az utóbbi idézet rávilágít a már említett, a regény szervezőerejeként gondolt tételszerűségre. Sajnálatosan. Sajnálatosan a szereplők alakjának megformálásában is ez az „erő” érvényesül. A tipizáló jelleggel megrajzolt családban, a szándékoltan provinciális nagyobb közösségben szintén „típusosan” megjelenő alakok a két háború közötti tár­sadalmi sajátosságokat hivatottak elénk tárni. Legjellegzetesebb alak természetesen egy időnként („bok­­rétás ünnepeken”) látogatóba érkező elmegyógyintézeti osztályos orvos, az édesanyával érezhetően mélyen meghitt viszonyban létező rokon. Talán őt lehet leginkább rezonőrnek tekinteni: a magyar királyság visszás társadalmi viszonyainak legösszetettebb „nyugatos” értékelését kapjuk tőle. Az amúgy igen pontosan meghatározott helyszínt (a délvidéki falu) egy „nem nyugatos” egyetlen történelmi-valós személy, Sinka István megidézett alakjával teszi másként is „autentikussá”: felmu­tatva ezzel mintegy a másik oldalt. Rott mint mesélő lehetne talán a „mérleg nyelve”, a harmadik út hangja? De a narrátor mégiscsak a főhős, akinek a sorsából lassan rajzolódik ki, hogy „honnan” mesél. A hetvenes, avagy a nyolcvanas évekből. De tudósító hangja kezdetben mintha gyermeki látószögről tanúskodna. S mikor már a negyvenöt utáni „lefejezett” korszakban járunk, sem lesz egyértelmű a felnőttség.


Mint ahogy a regény egyik alaptétele, hogy a mesélő a teljes-identitását vesztett magyar a 20. században. Nevét nem ismerjük meg teljesen. Névtelen „Öcske” marad, ahogy Erzsók nénje hívta. A csa­ládjában az anya és apa szétszálazódó viszonya – túlzottan nyilvánvaló – párhuzamban az általános „magyar sorssal”, össznépi identitásvesztéssel jár. Az anya életút-módosítása az anyához kötődő ödipális vonzalmak következtében megbéklyózódó („a ragaszkodó”) fiúgyermek életútját is döntően befolyásolja:


„Megkezdte vezeklését. Én meg attól a naptól lettem igazán árva. Olyan ember, akinek nem lehet önálló akarata. Mert azzal az akarattal, amelyet elörökölhettem volna, a vesztembe rohanok. És mintha a világ sem tartana igényt az önállóságomra.”


A könyv legnehezebben megfogalmazódó szakasza következik, a második kétötöde, a „fordulat évei”: szociológiai korrajzként ismét érzékletes, de tételessége ismét az akartság nem kívánatos mozzanatában vetítik elénk az eseményeket. Vázlatossá lesz a történet. Legszebb része, amint későbbi feleségével egymást megtalálva az együttrezgésük valóságát megérezteti velünk: „Akkor azt gondoltam, hogy véletlenszerűen. Nevettünk, mint annyiszor, ha kezünk vallott hűséget. Talán nem is lenne szükség gondolkozásra ahhoz, hogy szeressünk. Csak át kellene adni magunkat az érzéseinknek. Mert a gondolkodásból emlékezés lesz, az emlékekből pedig félelem.” Itt van ismét a gondolati elem. Nagyot, illetve nagyon ki akar mondani fontos (s tényleg jelentős) lényegi megállapításokat, és közhelyszerű lesz – vagy mint annyiszor az írásban, a fordulatossága miatt mondvacsinált talányosságába laposodik a szöveg. S szintén az egymásra találás mélységeinek pillanatai enyhe blaszfémiával áthatottak: „– Isten vagy te… [mondja elbódultságában a jövendőbeli] … – Csak egy fiú vagyok – mondtam Margónak –, aki téged akar szeretni.”


A későbbi történések nem igazolják vissza a feleséggel, Margóval ezt a mély-összetartozásbéli létvalóságot. Az asszonyhoz kötődik a megírás ragaszkodás-mámorát mint koncepciót teljességgel leleplező részlet:


„…Margó vinnyogott, miközben a ruhámat bontogatta. Nedves ajkaival végigsimította torkomat, kulcscsontomat, körmei hozzá-hozzáértek a hasfalamhoz, ahogy a gombokat feszegette, csókolgattam a haját, belélegeztem illatát, szétnyílt az ingem, nem akartam engedni, hogy letérdeljen, noha megőrjített a nyelve, a mohóságba oltott gyöngédség. – Add nekem, Miki, add nekem – lihegte elfúlva, mire olyan édes és sűrű lett a nyálam, hogy nyelni is alig tudtam. Térdre rogytam, belefúrtam a fejem az ölébe…”


Ennek a nem túlzottan szerencsés mesélőnek a valós keresztneve (a neve) most ez egyszer hangzik el: Miki. Margó vágy-cselekedete adja meg „in­dent­itását” a főhősnek; de ez sem a Miklós férfinév felhangzásával realizálódik. A regény érzelmi csúcspontja egy nem éppen jó felhangú, érzéki­eskedő dombhajlattá lesz, majd kissé önsajnáló – hisz a regénytérben túl gyorsan is elmúlnak a jó idők – irányokat vesz.


Mintha a nők körül forogna minden: Inez, a mesélő édesanyja, aki nem tudja szeretni, csak magával van elfoglalva; Erzsók, akit a feudális rend tart cseléd-családállapotában a helyzet foglyaként, de akiről a mesélő állítja, hogy életében egyetlen független emberként lehetett az állandóság-szabadság mégis-torz mintája; Margó, akivel igazán egymásra szakadó szerelemmel találnak egymásra, és aki mégsem hozhatta el – hiszen az külső személytől mégsem függhet – a szuverenitást a hősünknek. A szerző számára központi mozzanat mindez az életben (valljuk be: teljes joggal, hisz erósz nélkül élet-alkotás nem létezik), de így „tálalva elénk” feszengő érzést kelt az olvasóban. „Szerelem illat lengte be a tájat” – mondja az egyik legjobban megírt látszólagos mellékszál zárásaként. Miért is? – kérdezi az olvasó, mikor azt látja, hogy a mondat újra gyökértelenül kunkorodik a szövegegység végén.


A mű első felében elhangzik, hogy az évtizedekkel későbbi „hontalan” visszaemlékezéseiről van szó. Vér szerinti rokonaitól elszakítva és elszakadva felesége sem tudott mit kezdeni a bolsevik kori anonymusszal: amikor Hanga mérnök identitásgyengesége miatt végül gondatlanságból-hanyagságból elkövetett mulasztási perbe kerül, megtestesítve ezáltal a Horthy–Rákosi–Kádár-korszakok élhetetlen magyarját, az asszony valójában ellép mellőle. A regény végén azt kell látnunk, hogy végül is egy álom-őrült emlékezéseivel van dolgunk. És ha ez így van, akkor az ő narrációjában hallottuk végig a regényt…


Mindezek miatt is zavartan-furcsán forgatja a könyvet az olvasó: mit is olvas? Természetes családregényként is felfoghatnánk, ami a minden hagyományból kihulló, a végül is bolseviki családtalan-modell képét tükrözi – s így felfogható az úgynevezett (működő) szocializmus regényeként; pontosabban az Ántivilág és az Újvilág megírásának s a befejezetlen, már általunk élt jövő regénykísérleteként. Fejlődésregény lehetne: ha nem laposodna el a főhős sorsa valamiféle fejlődgetés(telenség)be. Vagyis valamiféle anti-fejlődésregény: de közben mégis legerősebb talán a regény utolsó negyede, mintha a főhős már jelzett módon megtalált „önérvényességével” saját hangjára is igazán rálelne a szerző. Az álom-őrület belső valóság-vívódása: mintha ez lenne a szerző belső hangja. (De ebben a műfajban a pangás éveiről Olga Grushin Szuhanov álomélete című regénye magával ragadóbb alkotás.) Eszmeregénynek nem nevezhetjük a művet, hiszen egy sajátigazság-keresés félgesztusain kívül nem nagyon akar a könyv eszmének megfelelni, eszmét kibontani. A szerző, úgy tűnik, nem is gondolja ildomosnak ezt manapság. A sokszor megvillódzó naturalizmust, vérbő naturalizmust, néhol szentimentális érzékenységet, de ugyanakkor hiteles érzékiséget, valós erotikát pedig nem engedi csupán önmaga feltett mágikusságában eluralkodni – s amúgy minden átmenet nélkül tűnnek el ezek a „szálak”. Talán leginkább „tétlen tételregénynek” nevezhetnénk: a félelem-ragaszkodás-mámor történelmünket meghatározó „tételét” akarja kifejteni Rott. S ily módon még akár ki is lehet terjeszteni az oszmán-török eredetű mámor-mahmur szó jelentéséből (’italozástól, mély alvástól kábult, bódult’) a modern ember tudatállapotát, magyarázhatjuk a magyarság múlt századbeli többszörösen manipulált tudatú állapotát, sorshelyzetét. (S főleg itt Magyarországon, ahol a zsákutcás fejlődgetésből zsákutcás fejlődgetésbe haladozunk, és néha látszólag még el is ágaznak ezek a zsákutcák, de kilyukadásukkal sem nyílt országutakra jutunk.) De mindebből az akartságból fakad az írás minden fent jelzett nehézsége-akadálya. Hanga Miklós – a szerző helyett most először mondjuk ki végre teljesen nevét –, az akarni nem tudó mesélő történelem által semmibe vett alakja regényalakként is sikertelen kísérlet maradt. (Napút, 2012)

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben