×

Rott József: A ragaszkodás mámora

Tallós Péter

2014 // 07-08

„Nem értem, mi lehet ez a felhajtás a szopás meg a golf körül? – marslakók” (Kurt Vonnegut)



„Mégsem nyugodtam meg. Mert mást sugallt az emlékezetem. Nem megélt tapasztalatok képében, hanem bizonytalanul, s emiatt vészjóslóbban minden konkrét fenyegetésnél. Az idők mélyéről áradt felém a félelem és féltés ezen megfogalmazhatatlan formája. A fába ütődő vasszög hangja keltett bennem annyiszor hasonló, fájdalmas érzést. Mert a pillanattól és az akartunktól független működő erők jelenlétére utalt. S ahogy azt a körülöttem lévők ábrázatáról leolvastam, egyedül engem érintett meg.”


„Mi lesz velem? Hogyan védjem magam?… Régen felismertem, hogy képtelen vagyok a haragtartásra és a gyűlölködésre. A szembenállásra. És sajnos az önámításra. Külső akarat határozza meg a cselekedeteimet. Iszony köt össze a nálam alantasabbakkal. Büntetek és fegyelmezek, hogy megfeleljek a hatalmi elvárásnak. Azon túl csupa alázat vagyok.”



Nehéz helyzetben van a regényolvasó. Mint a regény írója is. A regény ma már nem lehet csupán regény. A világértelmezői (már amióta van ilyen) álláspont nyilván mindig is ugyanúgy „címkézte” a természet folyamatait, mint az ember teremtette alkotásokat. Ilyen értelemben talán nevezhetjük az első fejlődésregénynek a középkori Parsifalt. A családregény nagyrealista műfaj. Polifonikus eszmeregény a Bűn és bűnhődés. Márquez pedig mágikus realista regényeket írt.


Rott József könyve családregényként vehető kézbe. Egyszerű képlet. És egy olyan nemes célt jelölt (jelölhetett?) meg magában az író, ami – ahogy a nyolcvanas–kilencvenes évek utáni világváltásból lassan kinevelődünk – jogos történelmi, mondhatni, történelemesztétikai, sőt történelmi-higiéniai kérdéseket vet föl: nevezetesen, hogy (legújabb zsákutcás) jelenünkkel milyen átható, felfejtetlenül titkos(?) kapcsolatban áll a szűkebb vagy tágabban értelmezett 20. század középső negyede! Van-e organikus fejlődés a 20. századi magyar történelemben, ne adj’ isten megragadható-e organikusan legfőbb fordulata vagy fordulatossága? A történészek most már jó ideje megtehetik a tisztességes rátekintést. A regényírókra is leginkább a szólás, a megszólalás szabadsága hathat legbénítóbban. Vagy? Vagy éppen ezt kellene megfejtenünk.


A 20. századi magyar történelemben a Nyugathoz kötődő évezredes magyar királyság végső halódásával, majd megszűnésével, az újabb keleti hódító betüremkedésével elég biztosan kijelölhetjük, a („végső”) fordulat évével meg is nevezhetjük azt az időt, amikor döntő változás állt be. Ez persze a napnál is világosabbnak látszik: regényíró „feladata” nyilván így nem is lehet más, mint hogy ennek tudatában az idő finom szálú bogait oldozgassa bennünk-közöttünk; fő hivatása, hogy átitasson bennünket az emberiség sorsának titokzatos bizonyosságaival. A világnak van is mérlegelnivalója azzal a már nem létezőnek vélt, de a valóságban még most is süllyedő, tehát szöveteiben még mindig élő kultúrával, szemlélettel, életbizalommal, aminek elveszését akár köthetjük is a „fordulatosnak” vélhető múlt században több évszámhoz: 1919, 1945, 1968, 1989… Az emberiség egész-történetében persze dőreség azt akarni, hogy ilyen kicsinyes módon a materiális zajló eseményekből kirakódó határpontokra leljünk.


Itt, egy Trianon előtti és utáni Magyarországon fontos elszámolni ezekkel a kérdésekkel: a nem látszó gördülésünk közben sokszor miként csúszunk a félfeudális-álkapitalista világból a fasisztoid-bolseviki hullámvasútakon az úgynevezett poszt-moder­nitás felé. Esterházy Péter nyelvműködés­vizsgá­ba bonyolódó s így a monumentálisba vesző és abból építgető módján talán mindig is így fejtegette a történelmet. Ottlik a maga homeopatikus-ezoterikus módján meg is valósította azt. Tisztes „szembesítésülési kísérletek” pontosan meg is célozzák a két világháború közötti időszakot. Csak kettőt hadd említsek: az egyik Závada Pál nagy sikerű és (mégis?) visszás fényű kísérlete, a Jadviga párnája, a másik Hunčik Péter anekdotaálcás (mégis!?) spirituális történelmi számadása, a Határeset. Rott József regénye is megkísérli ennek az ellentmondásokkal teli időszaknak, Horthy kormányzósága idejének a szovjet prefektúra korszakába áttűnését elénk vetíteni.


Az elbeszélő személye is két olyan család egybefonódásából „született meg”, amely családok a 20. században jellegzetesen az előbb-utóbb nem­kívánatos társadalmi rétegeket testesítették meg: az 1919 utáni közép-európai kisebbséglétbe szorult magyar dzsentricsalád az anyai ág (Tabódy), az apai (Hanga) pedig a „felszabadulással” majd a kulákság bélyegét viselheti magán. A történet narrátorának identitáskétségei már ebből a társadalmi szerepből is megindokoltak lennének.


A könyv ajánlása azonban a történelem ilyen leegyszerűsített lélektani bevetítésének méregfogát igyekszik szó szerint is „eltávolítani”. A valamikori lukácsista-reformkommunista s a korszakot (mind a jelenünkig) átélten-belülről ismerő filozófus Heller Ágneshez és a kádári oldékony posztvilág társadalmi tudatát országos szülőképzéssel (emlékszünk a hideg-korlátozótól meleg-megengedőig!) ápoló Ranschburg Jenőhöz szólva azonban ijesztő teherrel látja el művét Rott: elpszichologizált primitív történeti parabola helyett egy átpszichologizált alaphelyzetet kapunk. A könyv címére így ráerősítve megoldhatatlan feladatot ad a regényének a szerző: ma legegyszerűbb vásárlói döntésünket is a tudományosság hatását keltve igyekeznek befolyásolni – az időburkait bontogató műfajt talán mégsem így kellene zavarba ejtenünk.


A ragaszkodás mámora cím a cím voltán túl igen hamar, majd újból és újból ismétlődően tételmondatszerű kijelentésként bukkan fel. És őszintén: már a kimondással baj van; avval, hogy kimondja a mesélő, nem hagyja meséjének szövetéből előrajzolódni sem a ragaszkodást, sem a mámort.


S hogy honnan fakad mindez? Maga az író vall az álom és ébrenlét mezsgyéjén foganó motívumról a mottóval ellenponton álló belső fülszövegében: „a teljességgel megélhető élet reményében régi törekvésem volt a mélyérzéseim sodrában egyesíteni a két, politikai célzattal szembefordított világkultúrát, melyek szorításában felnőttem.” A mai hétmilliárdnyi ember valósága a szubjektumban túldimenzionáltan – akartságában szintén túl nagy súly talán!


Pedig a stílus jó, szép az a nyelv, amit Rott József beszél. Remekbe szabott mondatok vannak a könyvben. Tudatosan választékos beszéd ez: s a regény sok pontján nekilendülve teljesedhet ki! Képes ez a nyelv a stílusváltásokra: leghatásosabb területei a könyvnek, amikor Rott bemutatja(!) a naturalisztikus ábrázolóképességét. Ezt érvényesíti leírásban, képi megjelenítésben – ilyenkor elhiszi neki az olvasó (hiszen belefeledkezik a történésekbe), hogy „álom és ébrenlét mezsgyéjén foganó” szavakat mentett papírra az író. Az elgondolt elbeszélendő mint egy „felettes én” azonban mindig belenyomódik az önszülő szövegbe: az áramló idő újból és újból átszakad valamiféle elemző jellegű textussá. És a regény egyik sűrűn alkalmazott (ezt érzi az olvasó, „alkalmazott”!) írásfordulata, a szakasznyitó és/vagy lezáró egymondatos bekezdések üresen csengő általánosságokká válnak.


A választékosságra törekvés is néha rossz ízt kelt: az elenyészik szó a regény első harmadában a mesélő „szavajárásaként” burjánzik. Később elmarad. A regény vége felé természetesebben találja helyét. A választékosságba besorolódó naturalisz­tikus nyelvi jellemzések nyers nyelvhasználat beidézéseként is a modorosság jelzőpontjai is lesznek. A regény legfontosabb alakjának neve, „Erzsók néném” is hordozza ezt az érzetet; még a mesélő számára otthonná lenni nem tudó Hanga-ház „atyai ház” megjelölése is modorosan hangzik. Gondosan megfogalmazott mondatok, mondatszövevények is így hangoznak fel, nem lelve helyüket a szövegben: „Erzsók néném kései elbeszéléséből merítve a szót…”; „Erzsók néném nyitotta meg bennem az emlékezés zsilipeit valamikor a hatvanas években. Meglepett vele, oly ritkán fedezem fel kopottas, esetlen lényét a saját emlékképeim között. Miképp csipegette föl a történteket, csak találgatom, mint annyi más titkát.”


Egyes szakaszok leegyszerűsített nyelve sej­tel­mes-enigmatikussággá válni akarásban torpan meg:


„Az időhiány határozta meg gondolkodásunkat. Lakások százezrei kellettek minél olcsóbban. Nagy- és kisvárosi lakótelepek téglából. Gyárak, üzemek a mezők közepén a lehető leghamarabb. Másban sem akartam hinni, mint tanulmányaimban. A leendő munkámban. A ceruzavonások nyomán körvonalozódó modern épületekben. A lakótelepi látványtervek mögé elképzelt tisztes emberéletekben. Nem akarok gyűlölködni, sem a megváltásomra várni. Megoldásokban akarok gondolkodni. A matematikai és geometriai racionalitás lesz a perspektívám. Esélyt sem hagynak a tévedésre a precíz számítások. A matematika mindannyiszor beigazolódó törvényszerűségei.”


Újabb szín (akar lenni) ez a regény nyelvében: de nem lesz „több” annál, mint hogy így is tud beszélni a mesélő.


Az utóbbi idézet rávilágít a már említett, a regény szervezőerejeként gondolt tételszerűségre. Sajnálatosan. Sajnálatosan a szereplők alakjának megformálásában is ez az „erő” érvényesül. A tipizáló jelleggel megrajzolt családban, a szándékoltan provinciális nagyobb közösségben szintén „típusosan” megjelenő alakok a két háború közötti tár­sadalmi sajátosságokat hivatottak elénk tárni. Legjellegzetesebb alak természetesen egy időnként („bok­­rétás ünnepeken”) látogatóba érkező elmegyógyintézeti osztályos orvos, az édesanyával érezhetően mélyen meghitt viszonyban létező rokon. Talán őt lehet leginkább rezonőrnek tekinteni: a magyar királyság visszás társadalmi viszonyainak legösszetettebb „nyugatos” értékelését kapjuk tőle. Az amúgy igen pontosan meghatározott helyszínt (a délvidéki falu) egy „nem nyugatos” egyetlen történelmi-valós személy, Sinka István megidézett alakjával teszi másként is „autentikussá”: felmu­tatva ezzel mintegy a másik oldalt. Rott mint mesélő lehetne talán a „mérleg nyelve”, a harmadik út hangja? De a narrátor mégiscsak a főhős, akinek a sorsából lassan rajzolódik ki, hogy „honnan” mesél. A hetvenes, avagy a nyolcvanas évekből. De tudósító hangja kezdetben mintha gyermeki látószögről tanúskodna. S mikor már a negyvenöt utáni „lefejezett” korszakban járunk, sem lesz egyértelmű a felnőttség.


Mint ahogy a regény egyik alaptétele, hogy a mesélő a teljes-identitását vesztett magyar a 20. században. Nevét nem ismerjük meg teljesen. Névtelen „Öcske” marad, ahogy Erzsók nénje hívta. A csa­ládjában az anya és apa szétszálazódó viszonya – túlzottan nyilvánvaló – párhuzamban az általános „magyar sorssal”, össznépi identitásvesztéssel jár. Az anya életút-módosítása az anyához kötődő ödipális vonzalmak következtében megbéklyózódó („a ragaszkodó”) fiúgyermek életútját is döntően befolyásolja:


„Megkezdte vezeklését. Én meg attól a naptól lettem igazán árva. Olyan ember, akinek nem lehet önálló akarata. Mert azzal az akarattal, amelyet elörökölhettem volna, a vesztembe rohanok. És mintha a világ sem tartana igényt az önállóságomra.”


A könyv legnehezebben megfogalmazódó szakasza következik, a második kétötöde, a „fordulat évei”: szociológiai korrajzként ismét érzékletes, de tételessége ismét az akartság nem kívánatos mozzanatában vetítik elénk az eseményeket. Vázlatossá lesz a történet. Legszebb része, amint későbbi feleségével egymást megtalálva az együttrezgésük valóságát megérezteti velünk: „Akkor azt gondoltam, hogy véletlenszerűen. Nevettünk, mint annyiszor, ha kezünk vallott hűséget. Talán nem is lenne szükség gondolkozásra ahhoz, hogy szeressünk. Csak át kellene adni magunkat az érzéseinknek. Mert a gondolkodásból emlékezés lesz, az emlékekből pedig félelem.” Itt van ismét a gondolati elem. Nagyot, illetve nagyon ki akar mondani fontos (s tényleg jelentős) lényegi megállapításokat, és közhelyszerű lesz – vagy mint annyiszor az írásban, a fordulatossága miatt mondvacsinált talányosságába laposodik a szöveg. S szintén az egymásra találás mélységeinek pillanatai enyhe blaszfémiával áthatottak: „– Isten vagy te… [mondja elbódultságában a jövendőbeli] … – Csak egy fiú vagyok – mondtam Margónak –, aki téged akar szeretni.”


A későbbi történések nem igazolják vissza a feleséggel, Margóval ezt a mély-összetartozásbéli létvalóságot. Az asszonyhoz kötődik a megírás ragaszkodás-mámorát mint koncepciót teljességgel leleplező részlet:


„…Margó vinnyogott, miközben a ruhámat bontogatta. Nedves ajkaival végigsimította torkomat, kulcscsontomat, körmei hozzá-hozzáértek a hasfalamhoz, ahogy a gombokat feszegette, csókolgattam a haját, belélegeztem illatát, szétnyílt az ingem, nem akartam engedni, hogy letérdeljen, noha megőrjített a nyelve, a mohóságba oltott gyöngédség. – Add nekem, Miki, add nekem – lihegte elfúlva, mire olyan édes és sűrű lett a nyálam, hogy nyelni is alig tudtam. Térdre rogytam, belefúrtam a fejem az ölébe…”


Ennek a nem túlzottan szerencsés mesélőnek a valós keresztneve (a neve) most ez egyszer hangzik el: Miki. Margó vágy-cselekedete adja meg „in­dent­itását” a főhősnek; de ez sem a Miklós férfinév felhangzásával realizálódik. A regény érzelmi csúcspontja egy nem éppen jó felhangú, érzéki­eskedő dombhajlattá lesz, majd kissé önsajnáló – hisz a regénytérben túl gyorsan is elmúlnak a jó idők – irányokat vesz.


Mintha a nők körül forogna minden: Inez, a mesélő édesanyja, aki nem tudja szeretni, csak magával van elfoglalva; Erzsók, akit a feudális rend tart cseléd-családállapotában a helyzet foglyaként, de akiről a mesélő állítja, hogy életében egyetlen független emberként lehetett az állandóság-szabadság mégis-torz mintája; Margó, akivel igazán egymásra szakadó szerelemmel találnak egymásra, és aki mégsem hozhatta el – hiszen az külső személytől mégsem függhet – a szuverenitást a hősünknek. A szerző számára központi mozzanat mindez az életben (valljuk be: teljes joggal, hisz erósz nélkül élet-alkotás nem létezik), de így „tálalva elénk” feszengő érzést kelt az olvasóban. „Szerelem illat lengte be a tájat” – mondja az egyik legjobban megírt látszólagos mellékszál zárásaként. Miért is? – kérdezi az olvasó, mikor azt látja, hogy a mondat újra gyökértelenül kunkorodik a szövegegység végén.


A mű első felében elhangzik, hogy az évtizedekkel későbbi „hontalan” visszaemlékezéseiről van szó. Vér szerinti rokonaitól elszakítva és elszakadva felesége sem tudott mit kezdeni a bolsevik kori anonymusszal: amikor Hanga mérnök identitásgyengesége miatt végül gondatlanságból-hanyagságból elkövetett mulasztási perbe kerül, megtestesítve ezáltal a Horthy–Rákosi–Kádár-korszakok élhetetlen magyarját, az asszony valójában ellép mellőle. A regény végén azt kell látnunk, hogy végül is egy álom-őrült emlékezéseivel van dolgunk. És ha ez így van, akkor az ő narrációjában hallottuk végig a regényt…


Mindezek miatt is zavartan-furcsán forgatja a könyvet az olvasó: mit is olvas? Természetes családregényként is felfoghatnánk, ami a minden hagyományból kihulló, a végül is bolseviki családtalan-modell képét tükrözi – s így felfogható az úgynevezett (működő) szocializmus regényeként; pontosabban az Ántivilág és az Újvilág megírásának s a befejezetlen, már általunk élt jövő regénykísérleteként. Fejlődésregény lehetne: ha nem laposodna el a főhős sorsa valamiféle fejlődgetés(telenség)be. Vagyis valamiféle anti-fejlődésregény: de közben mégis legerősebb talán a regény utolsó negyede, mintha a főhős már jelzett módon megtalált „önérvényességével” saját hangjára is igazán rálelne a szerző. Az álom-őrület belső valóság-vívódása: mintha ez lenne a szerző belső hangja. (De ebben a műfajban a pangás éveiről Olga Grushin Szuhanov álomélete című regénye magával ragadóbb alkotás.) Eszmeregénynek nem nevezhetjük a művet, hiszen egy sajátigazság-keresés félgesztusain kívül nem nagyon akar a könyv eszmének megfelelni, eszmét kibontani. A szerző, úgy tűnik, nem is gondolja ildomosnak ezt manapság. A sokszor megvillódzó naturalizmust, vérbő naturalizmust, néhol szentimentális érzékenységet, de ugyanakkor hiteles érzékiséget, valós erotikát pedig nem engedi csupán önmaga feltett mágikusságában eluralkodni – s amúgy minden átmenet nélkül tűnnek el ezek a „szálak”. Talán leginkább „tétlen tételregénynek” nevezhetnénk: a félelem-ragaszkodás-mámor történelmünket meghatározó „tételét” akarja kifejteni Rott. S ily módon még akár ki is lehet terjeszteni az oszmán-török eredetű mámor-mahmur szó jelentéséből (’italozástól, mély alvástól kábult, bódult’) a modern ember tudatállapotát, magyarázhatjuk a magyarság múlt századbeli többszörösen manipulált tudatú állapotát, sorshelyzetét. (S főleg itt Magyarországon, ahol a zsákutcás fejlődgetésből zsákutcás fejlődgetésbe haladozunk, és néha látszólag még el is ágaznak ezek a zsákutcák, de kilyukadásukkal sem nyílt országutakra jutunk.) De mindebből az akartságból fakad az írás minden fent jelzett nehézsége-akadálya. Hanga Miklós – a szerző helyett most először mondjuk ki végre teljesen nevét –, az akarni nem tudó mesélő történelem által semmibe vett alakja regényalakként is sikertelen kísérlet maradt. (Napút, 2012)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben