×

Pap Károly Jézusa

Pomogáts Béla

2014 // 07-08
Alig van magányosabb írónk Pap Károlynál: mindig személyiségének zárt világában élte át a század emberének tragikus helyzetét: a magányt, az elidegenedést, a szorongást, a kiszolgáltatottság kínzó tudatát. Korának egyik, ha nem a leginkább magányos írója volt. A lélek és a társadalom betegségeire keresett orvosságot, ezt az erkölcsi megigazulásban találta meg. Határozott erkölcsi elveket vallott, ezek következtében lázadt fel a szülői ház vallási formalizmusa ellen, ezeket kutatta a zsidó nép őstörténetében, és ezeket állította szembe a két világháború közötti magyar társadalomban szerzett tapasztalataival. Ez a társadalom szüntelenül a keresztény tanításokra hivatkozott, igazából azonban mi sem állott tőle távolabb, mint az evangéliumban meghirdetett erkölcsiség. Pap Károly a válságba jutott világ számára az önvizsgálatot és az erkölcsi reformot ajánlotta gyógyszerül, kora többi nagy reformeréhez (Gandhihoz, Romain Rolland-hoz) hasonlóan, miként azt a népi mozgalom némely képviselői (Németh László) is tették. Saját életét az erkölcsi megigazulás, a hitvalló hősiesség „illusztrációjának” szánta: lázadást, szegénységet, üldöztetést és vértanúságot egyforma hősiességgel vállaló, következetes egyénisége a benne élő eleven erkölcs mellett tanúskodott. „Mintha mindig eszményeinek tekintetét érezte volna magán, oly önkínzó kötelességtudással s oly lobogó hévvel ütközött meg önmaga, környezete és kora embertelen rögeszméivel, ártó indulataival. Azzal, hogy kíméletlenül szembenézett velük, legszigorúbb erkölcsi mértékével megmérte, s legjobb tudása szerint hitelesen ábrázolta őket, úgy vélte, kiemelheti belőlük azt, ami nemes és használható” – írta erről, az erkölcsi ítélet és a példamutatás együttes igényéről Keresztury Dezső.

A morális megigazulás példáját kereste a zsidó hagyományban: a nagyapa szent könyvek fölé görnyedő alakja a férfikorba érkező író erkölcsi értékrendjében kapott kései fényt és igazolást. A Zsidó sebek és bűnök, a Megszabadítottál a haláltól és a Mikhaél-novellák az Ószövetség etikai szigorúságában, erkölcsi tisztaságában keresték a példát. (Akár Radnóti Miklós ószövetségi prófétákat idéző költeményei: a Lapszéli jegyzetek Habakuk prófétához és a Nyolcadik ecloga.) Pap Károly őseinek szigorú és konok istenéhez jutott el, noha Jahve alakjában nem misztikus fogódzót, hanem erkölcsi elvet keresett. Jahve az ő számára nem feltétlenül filozófiai-teológiai istenfogalmat jelentett, inkább etikája, sorsa, lázadása és áldozata nagyszerű szimbólumát, olyan erkölcsi szimbólumot, amelytől nem idegen a szenvedés és az önfeláldozás. Ennyiben istenképéről és saját sorsáról kialakult képzetvilágát foglalta össze. „Az Isten – vallotta – saját egyéni sorsunk végső elvonatkoztatása.”


Az erkölcsi tanúságtétel hősét találta meg Krisztus alakjában is. Vele 1920-ban a szombathelyi börtönben ismerkedett meg, ahol egy forradalmi magatartásáért elítélt katolikus pap magyarázta neki az evangéliumot. Ettől kezdve állandóan ösztönzést, ihletet és példát adott számára Krisztus alakja: az „igaz embert”, az erkölcsi megigazulás prófétáját látta benne. A zsidó hagyomány Messiást váró áhítata és az ő személyes vágyai találkoztak ebben a kultuszban. Az élmény természetszerűleg alkotásba kívánkozott: Pap Károly már a húszas évek végétől egy Krisztus-regény tervével foglalkozott. Morális felfogását, egyéni életérzését akarta belesűríteni, az erkölcsi megigazulás parancsát akarta megfogalmazni ebben a művében. Azokkal az erőkkel készült megküzdeni, melyekre Osvát Ernő figyelmeztette egykor: „A Krisztus-regény, fiam, a bűn kérdése. Mi a bűn az egyesek ellen, a nép ellen, a világ ellen s önmagunk ellen? Aki ezt meg akarja írni, annak mindezt a bűnt magára kell vállalnia. S ha hozzáfog, azzal már magára is vállalta.”


Pap Károly magára vállalta az emberiség terhét, saját, mondhatni, személyes Krisztusának ábrázolásában az emberiség megváltásának ügyével viaskodott. Hogy azután valóban eljutott-e az istenhithez, a megváltás élményéhez – Illyés Gyula nekrológjának szavaival élve: „Példa volt neki Jézus, vagy út is?” –, nem tudjuk. Beney Zsuzsa Pap Károly Krisztusa című elmélyült tanulmánya meggyőző érveket sorakoztat fel az utóbbi mellett, felesége pedig, aki életének legjobb ismerője és műveinek leghűségesebb gondozója volt, a kérdés mindkét lehetőségére igennel felel: „Én úgy felelhetek erre, hogy példa is, út is.” Max Brod véleménye szerint Franz Kafka is az istenhitben találta meg végül szorongásainak ellenszerét. Ki tudja, hogy abból a zárt világból, melyben Pap Károly élt, a felelősség, a bűntudat és a büntetés félelmei közül merre vezethettek az utak?


Így jutott el Pap Károly a Krisztus-regény tervéhez. „Évek óta szaladgál köztünk Krisztus-regénye folyton változó terveivel, mint egy mitológiai feladat elkárhozottja” – figyelt fel már 1931-ben Németh László erre az írói célkitűzésre. Kedves tervét azonban valójában sohasem sikerült megvalósítania. A nagy regényt azok a művek helyettesítették, melyek vázlatokból, tollpróbákból nőttek ki, tanúsítván a tervezett mű eszmei és művészi elképzeléseit. A profán Messiás, a népi Krisztus alakját a Megszabadítottál a haláltól című regényében (1932) formálta meg: a bibliai kor atmoszferikus felidézésének és a mítoszteremtésnek korszerű remekeként. E regény valójában novellák sorozata: hat különálló elbeszélésben mondja el a különös főhős, Mikhaél történetét. A művet, korábbi remekművéhez, az Azarelhez hasonlóan, sajátos „holdudvarként” veszik körül a Mikhaél-elbeszélések: a Jézus beszéde Magdala határában, a Jesuka és az Álom. Az író ezekben szőtte tovább a Krisztus-regény terveit.


Talán csak a Jézus beszéde Magdala határában című írásából idézek néhány mondatot: „Tudjátok, miként mondtam nektek példázatokat az igéről, a mennyek országáról, s hogy hasonlítottam bennük ezt ahhoz, azt amahhoz, de mihez hasonlítsam magát a hasonlatosságot? Pedig ez a lélek. Hasonlatossága az embernek a másik emberhez, valamennyinek pedig az égi atyához, aki adta nékik az ő leheletét. Hasonlatossága e világnak a világhoz, amely volt s lészen e földön s ahhoz is, amely lészen a földön túl. Aki tehát a hasonlatosságot keresi, a lelket keresi az. Amint mondottam, keresheted ezt a föld minden dolgaiban, de ha az embernél keresed, a legjobb helyen találod azt. Mert aki megkereste magát az ő atyjafiában, s odasiet hozzá: hasonlatos vagy hozzám, és szeretlek mint enmagamat – és megöleli őt, az megtalálta a lelket az ő teljes dicsőségében. Éppen ezért hasonlítom a lelket a gyermekhez, aki holtan született: még e világra sem jött, máris mögötte az egész világ, de sohasem fog róla beszélni emberi nyelven.”


Az ihletnek ugyancsak ebbe a rétegébe tartozik talán legtökéletesebb regénye: A nyolcadik stáció (1933), melynek főhőse, a festő Leviát György Krisztus arcának ábrázolásával viaskodik. Krisztus képe végül befejezetlen marad: a regény zárójelenete mintha magának az írónak a kudarcát akarná előre bevallani. Valójában a nagy terv szerkezetébe illik az Azarel is. Pap Károly már a harmincas években foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Messiás alakját korszerű környezetbe helyezi, megformálásához saját élményvilágát veszi alapul. Ez az újabb terv ugyancsak félbemaradt, csak a gyermekkor feldolgozása készült el, a kompozíció további köteteit elvetélte a sors és a történelem.


A századforduló és a két világháború közötti korszak gyakran fordult Krisztus alakjához és történetéhez. Pap Károly írásait és Krisztus-élményét mégsem lehet azonosítani sem Selma Lagerlöf Krisztus-regényeivel, sem Gerhart Hauptmann valamikor híres könyveivel (Der Narr in Christo Emanuel Quint, Die Insel der grossen Mutter), sőt Thomas Mann József-tetralógiájával sem. Lagerlöf naiv volt, Hauptmann misztikus és felvilágosult egyszerre, Thomas Mann pedig sajátos „tündéri” iróniáján keresztül vette szemügyre az ószövetségi mítoszokat. Pap Károly parabolának használta őket, erkölcsöt és példát keresett bennük, hozzájuk menekült, beléjük burkolódzott a kor, a külvilág támadásai elől. Krisztusa legszemélyesebb vágyainak, indulatainak és gyötrelmeinek tükre volt. Ha mégis az irodalomtörténetben keressük a párhuzamokat, Dosztojevszkij erkölcsi megszállottaiban, Aljosa Karamazovban és Miskin hercegben kell Pap Károly Krisztusának irodalmi előképeit megtalálnunk, vagy még inkább az ókeresztény kor apokrif iratainak mitikus hőseiben.


A megváltás és a mítosz nyomában induló író műhelyében a profetikus lélek zaklatott erői és lázas ellentmondásai uralkodtak. Pap Károly egyénisége és életműve valójában ellentétek keresztezési pontja, egy különös sors és egy alkotó élet mozzanatainak átélt dialektikája volt. Írói világa a közösségvágy és a magánykultusz, a lázadás és a mitikus álmodozás, a forradalmi küzdelem és az erkölcsi megigazulás dinamikus ellentétpárjai nyomán jött létre. Ezekből az ellentétekből alakult ki sajátos epikus módszere és elbeszélő stílusa.


Novellái és regényei nemegyszer a parabola jelképes értelmű műformáját választották. Történeteiben, akár önéletrajzi vallomások, akár drámai társadalomrajzok voltak ezek, a tanulság: egy sors, egy átküzdött és megszenvedett élet magasabb jelentése kapott nyomatékot. Ezért is fordult a mítosz lehetőségeihez és természetesen Krisztus alakjához, amelyet ő a zsidó és a keresztény, a magyar és az európai hagyományban egyaránt elhelyezett. Viszonylag ritkán használta fel a hagyományos realista próza eljárásait, bár ebben a nemben is kitűnő írásokat alkotott. Gondolok a színésztörténetek száraz humorára vagy a Kísértet Vogeléknál kegyetlen szatírájára. A kifejezés egyéni formáját mégis a mítoszban találta meg. Ám miként a vallástörténet nagy mítoszai: az Ószövetség, a Gilgames-eposz vagy a görög mitológia az emberi társadalom és lélek igaz valójáról tettek tanúságot, az ő személyes mitológiája is a 20. századi ember nagy közös élményeit, egyetemes világát fejezte ki. Általában igazabb hűséggel és mélyebben, mint az eseményeket feltáró hagyományos realizmus átlagos képviselői. Mítosz és valóság összefüggéseire már Németh László 1931-es kritikája utalt: „Az adott műfaj: a novella vagy regény jelenti számára a valószerűség kényszerét, de ebből a valószerűségből szívós, apró torzítások árán egyre meggyőzőbben bontakozik ki a képtelen, de világító mese.” A mese valóságtartalmára, jelentésére maga Pap Károly is figyelmeztetett a Szerencse című elbeszélésében: „számomra annyi értéke van az embernek, amennyit a meséje ér, és a meséje annyit ér, amennyi a valóság benne”.


A mítosz és az elemzés, a képzelet és a valóságábrázolás ellentmondását és végső egységét tükrözi Pap Károly stílusa. Németh László már az első Mikhaél-novellák olvastán felfigyelt ennek a stílusnak a különös természetére: „Ennek az írásművészetnek érdekes ellentét a varázsa. Egyfelől a képzelet groteszk hajlandósága, a másik felől a fölényes stilizáló ízlés simasága, s a kettő mégis egybevág. Ez a képzelet hasonlóan groteszk vagy éppen erőlködő írásmodorba törve durva lenne és kacagtató. Ez a sima stilizálókészség hasonló képzelettel párosulva, lapos. Nála a kettő kiegyensúlyozza egymást, ez tompítja azt, s az vérrel áramoltatja emezt.” Az ellentét persze nem csupán képzelet és kifejezés között feszül, Pap Károly stílusa maga is ellentétes formák játékából bontakozott ki. Keresztury Dezső megállapítására hivatkozhatunk: „Egyik oldalon világosan követhetők azok a stíluskísérletek, amelyekkel személyes líráját az asszociáció sokszor groteszk, sokszor patetikus, de mindig túlfűtötten szabad játékával igyekszik a valóság nehezebb anyagára, az ábrázolás tárgyi világára rákényszeríteni a költő. A másik oldalon az anyag túlcsorduló bősége, a részletek halmozása, az anyagszerűnek érzett, »életszagú« mozzanatokon elidőző kegyetlen öröm, a lemeztelenítés, a személytelen, már-már tudományos igényű behatolás a tárgy mélységeibe.”


A groteszk elemek különös szerepet kaptak abban a nyelvben, melyet Pap Károly beszélt. Pályakezdése idején igen sokat tanult az expresszionizmus kifejezőeszközeitől: a szokatlan képek és metaforák, a groteszk hasonlatok játékos könnyedséggel szikráztak fel képzeletéből. A látomásos és érzékletes, groteszk és valóságos ábrázolást, elbeszélő stílust fejlesztették tovább későbbi írásai. A mítosz külön világának sűrű és súlyos atmoszféráját Pap Károly sajátos költői stílusa teremtette meg. Groteszk szóképek és tárgyias mondatok, expresszionista szólelemények és az értelem rendjébe fogott, szigorú szerkezetek kerülnek egymás mellé. A nyugtalan modern próza és a fegyelmezett klasszicizmus, a Biblia archaikus pátosza és az utca közvetlensége ötvöződik Pap Ká­roly nyugtalan mondataiban. Ebben az egyéni stílusművészetben éppúgy helye volt a hagyománynak, mint az újításnak, a Bibliának, mint a magyar klasszikusoknak, a zsidó próféták forró igéinek, mint az evangéliumoknak, a régies hagyománynak, mint a modern magyar irodalom műves nyelvezetének. Pap Károly tolla és szótára ugyanazt fejezte ki, amit sorsa és világképe: a zsidó és a magyar hagyományok szintézisét az egyetemes humanizmusban.


Sorsát és életét mintegy jelképes és összefoglaló módon egyik szép elbeszélése: A mese nyomában fogalmazta meg. Igaz példázat: magának az elbeszélőnek sem sikerült célhoz érnie, nem sikerült meghódítania az álmok „Üveghegyét”. Bármennyit szenvedett, kínlódott is, nagy terve, a Krisztus-regény megíratlan maradt. Utolsó éveiben már novellákat sem írt, két, meglehetősen ismeretlen drámájában: a Batsébában (1940) és a Mózesben (1944) a magyar zsidóságot akarta közelgő végzetére döbbenteni. A fokozódó üldözés következtében is csak keveset törődhetett az alkotómunkával, a műhely feladataival. A munkaszolgálatos behívások rövid szüneteiben inkább harci kiáltványokat, ellenállási felhívásokat szeretett volna fogalmazni. Torlódó indulatoktól űzve látta őt Illyés Gyula, aki a Magyar Csillag szerkesztőjeként kért tőle novellát. „…kiáltványokat írt: helyesebben egyetlen, de valóban befejezhetetlen kiáltványt… Nekem, szerkesztőnek, novella kellett volna. Nyilvánosság elé lépni most, csak olyan írásművel volt hajlandó – s azzal is falragaszon –, amely után mindkettőnket nyilvánosan agyonlőjenek.” Igen, voltak idők, midőn az irodalomnak fegyverré kellett válnia, különösen a magyar irodalomnak – 1918-ra, 1944-re, 1956-ra gondolok. Pap Károly minden bizonnyal ennek a küzdelmes (a magyar és a zsidó hagyományokból egyformán következő) mentalitásnak a képviselője, de így is mondhatnám: hőse volt. Jézus alakja és tanítása az ő számára egyszerre képviselte a megbékítő szeretetet és a forradalmi reményt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben