Ne engem emlegessen
A szó ne engem emlegessen,
napsütésről beszéljen inkább,
amelynek mintha nyári fényessége
lenne az én ingem.
Ne rólam,
beszéljen egy kiszáradt árokról,
mintha az én
kicserepesedett szám volna az,
vagy egy alámerült völgyről,
amely mintha volna
az én beesett szemgödröm.
A sérelmekre nem én,
a szelek szisszennének fel.
Legyek elhallgatott.
S mint aki szóra sem érdemes,
legyek párálló csend akár,
de szívekig befogadott.
Otthon voltam
A széleken otthon voltam,
házak elé kitoloncolt utcákon is.
Otthon vidékszikár arcok közt,
elromosodottak közt is.
Aszályban is otthon, amikor szállt a por,
mintha megvadult kátyúk trappoltak volna az úton.
Éjszakákban is otthon, amiken átláttam,
mint a legsötétebb szándékokon.
Otthon voltam a térülő-forduló időkben,
mindegyiket kiismertem.
Otthon voltam ezen a földön,
alatta is otthon leszek, azt remélem.
Tiétek
Milyen az odalenti élet,
a szemhatár alatti,
igazán ti tudjátok,
ti, kiknek gondolataitól
sötétednek be
naponta az alkonyok,
hogy még le se megy a Nap,
már lámpát kell gyújtsatok.
Legalját a sorsnak,
magasságát is megélni
szívmélyig ti tudjátok,
ti az örömét is,
mikor kedvetek az űrbe felcsap,
kurjongatnak a nóták,
fölverve álmából
Holdon túl is a világot.
Tiétek a teljesség,
kik minden égtájat bejártok,
tiétek minden remény
és minden szenvedés.
Tiétek az idők végezetéig,
tiétek ez az élet
földtől az égig
