×

Halott vajdaságiakat olvasva

Fenyvesi Ottó

2014 // 07-08

Szirmai Károly*


Lassan majd mindent elmondunk. Stop.
Lassan majd mindent számba veszünk. Stop.
Teleírjuk Szirmai kockás számtanfüzetét,
megtelnek az üres lapok,
a puszta négyzetek. Stop.
Holnapra mindenre fény derül. Stop.
Holnap mindent rendbe fogunk hozni. Stop.
Csak egy óra lesz majd az egész tűnt világ,
belesűrítjük egyetlen órába. Stop.
Sűrített paradicsom, instant purgatórium. Stop.
Szavakba koporsózzuk
az emberi sorsokat,
egyetlen órába sűrítjük
a szétloccsant emberi sikolyokat.


Trianon után ideszivárgott
a sok aktivista emigráns.
Érkeztek a konstruktivisták,
jöttek a Molnár Farkasok,
Harasztik, Csukák, Somogyik.
„Kassák gyarmatosította a Délvidéket.”
Stop.
Szárba szökkent az avantgárd.


Aztán csend lett,
elvonultak a lázas újítók. Stop.
33-ban táviratot hozott a postás:
meghalt Szenteleky. Stop.
Szirmai hadat üzent a provincializmusnak.
Meleg napokon is télikabátot viselt, színvonalat követelt.
Egy szikár, kemény alak,
48-as cipőben. Stop.
Mindig rálépett valakinek a lábára.
Vastag dioptriás szemüvege mögül
szemlélte a világot, az irodalmat:
különösen Thomas Mannt,
Ibsent és Knut Hamsunt. Stop.
Érdekelte a régi egyiptomi világ
sok-sok misztériuma.


Kézirat érkezett. Stop.
Babitstól. Stop. Kosztolányitól.
Németh László a Kalangyában
számolt le a Nyugattal. Stop.
Méliusz és Weöres
is megmártózott
a couleur locale-ban.


A helyi színezet. Stop.
Gyenge librettók.
Takarítani kellett, söpörni,
javítani, átdolgozni, törölni.
Mindenbe bele kellett szólni. Stop.
Tanulni, művelődni,
mint az erdélyiek.


Láncszürke élet.
Kalangya, kendergyár,
cukorgyár, Verbász.
Kallódó, rozsdás szavak.
Dante pokla.


Negyven év a cukorgyárban,
a melaszban.
Érkezett a répa,
megédesíteni az életet.
Vonatok zakatoltak
a verbászi vashídon.
Rohantak északra,
délre a szerelvények.
Vitték a verbászi cukrot
szerte az országba.
A boldog élet titkát.


A számtanfüzetben szépen
sorakoznak a kockák,
a csend víziói. Stop.
Köd ereszkedik a Dunára,
medréből a messzeség
idegen szagú levegője árad. Stop.
A festett arcú, ölbetettkezes,
bácskai házikók kéményén,
és a görcsös eperfákon fennakadnak
a köd foszlányai,
vesztébe zuhan
az idő.


Varjúkárogás. Stop.
Keserű novellák. Stop.
Heresérv. Stop.
Megkezdődött a répakampány. Stop.
Lecsúsztak a heréim. Stop.
Táviratozd meg, hogy kik az ellenségeim.


Sisteregnek az ecetfák koronái.
Senki sem jár a vízen.
Lehorgonyzott a csatorna mellé a köd.
Verbász: a németek mind elmentek.
Ami maradt: lidércek, víziók,
egy kis vontatóhajó sípja.
Répát szállít a csatornán.
A ködbe burkolózott tájon
nagy csapatokban gyülekeznek
a varjak és a boszniai idénymunkások.


Radó járt nála, hosszan beszélgettek.
Éjszakára is ott maradt. Amikor a sötétben
levetkőzött, és a takaró alá bújt,
Szirmai behozott neki egy puskát,
és odatámasztotta az éjjeliszekrényhez.
Csak annyit mondott:
„Ez egy néptelen, vad vidék,
tele gyanús alakokkal.”
Radó egész éjjel
éberen forgolódott.


Verbász.
Köd lepi a kikötőt és a vashidat.
Ott élt Szirmai egy fehér villában,
ruszin parasztok,
tarka ruhás szlovák lányok,
az élettől búcsúzó, öreg szerbek
között.
Néhanapján, a korai órákban
a csatornaparti cserjésben cserkészett.
Horgászbottal vagy vadászpuskával
járt-kelt a doktor úr, miközben
kuruc dalokat dudorászott.


Vidéki mélység, couleur locale.
Az énekónt minél mélyebbre ereszteni.
Verbász nem kellett a szerkesztőknek,
sem a ködöt lehelő néma utcák
és a zötyörgő parasztszekerek.
Nem férnek bele a kánonba.


Kimaradozunk a létből.
Mindent elnyel a babonás,
messzi tengerfenék, ahol aranyat
és mirhát szállító gályák feküsznek.
Fölöttük zúg a dzsungel, a Dunáig
aranyló színben vonul a táj.
Szirmai számtanfüzetében
az igazak álmát alussza mind:
Sziráky, Haraszti, Szenteleky.
Alig van, ki tudja e neveket.
Minden csendes és mozdulatlan.
Még alszik az ősz,
még messzi a vihar.


A kockás, nagy füzetben
vonat vesztegel,
az utasok elharapták a nyelvüket.
Kimerevített filmkocka:
az emberek megdermedtek,
valaki éppen ásít,
szomorún bámul maga elé,
vagy álmában mosolyog.
Mindenki mozdulatlan.
Mindenhol néma csönd.
Merednek egymásra
a számtanfüzet apró,
néma kockái.


A kockás, nagy füzetben
esztendők óta
vonat vesztegel.
Nincs, aki beindítsa,
néha megkondul
egy fáradt, meggyötört harangszó.
A rozsdamarta pusztában
még messzi a tél,
minden csendes.
A kockás, nagy füzetben.
A messzeség muzsikál,
halak surrannak némán, és
olykor a homályban
feldereng egy kis költészet.


Az utolsó szobában mindenféle
kacat, limlom, hulladék.
Egy élet lomtára.
Ide dobálják a szeméttel együtt
a színüket hagyott szavakat,
s a belőlük szőtt, elszáradt szóvirágokat.
Egykoron milyen szépek voltak,
milyen szépen csilingeltek,
turbékoltak mint a galambok.


Verbászról Újvidékre
utazgatott vonattal. Stop.
Az emlékezet városába
nagyrészt hiába ment.
De a vonatablakból mindig
szemügyre vehette, az újvidéki Albus
szappan- és mosóporgyárat,
ahol József Attila apja is dolgozott.


Megjött az öreg Szirmai – szólt fel a portás.
A kiadóban összesúgtak a párt katonái.
Érkezik a szirti sas, a burzsuj,
a polgári világ letéteményese. Stop.
Angyali nyíltságán, szögletes,
darabos, tiszta jellemén nevettek.
A háta mögött. Gúnyolták,
a Hídból kitessékelték. Stop.
A rádióban is felesleges volt.


Ült az őrhelyén, mint a bagoly,
a végeken túli végek
semmis semmijében,
Verbászon. Stop.
Dioptriáját az égnek fordította.
Cipelte a sok cukros zsákot,
a bácskai tájat, ahol
oly magunkba roskasztó a köddel,
dérrel ránk köszöntő és
éjszakánként jajgató vadludakkal
búcsúzkodó ősz,
mint sehol másutt.


Szkalin Benő főjegyző fia.
Az életút felfűzve:
Temerin, Glozsán, Cséb,
Budapest, Eger,
egy nagybirtok a Dunántúlon,
a Vásárhelyi Puszta, Csanád megyében,
az Andrássyak hommonai birtoka,
Bánmonostor és Verbász. Stop.
1925-től már csak a cukor és kender világa:
irodák, mérnökök, proletárok.
A csatorna. A bácskai nagyvíz.
Ott maradt Verbászon,
ott ragadt a melaszban.
Cukrozni kell az életet,
úgy elviselhetőbb.


A cukorból sok baj származik.
Gazdátlan, üres bejegyzés:
„a halott gyűrűjének ékköve
szikrázva szórta sugarát”.
És a székek is mind üresek,
magukba roskadva ülnek
az asztal körül.


Köd a katlanban,
Szirmai számtanfüzetében.
Fuimus. Zárójel, szóköz.
Gyűlnek a keserű pirulák.
Útnak indulnak a vadlibák
távoli, ködös skandináv tájakra.
A skandináv zúzmara jobb.
Kellemesebb.
A számtanfüzetben, mint a purgatóriumban,
a füstös lámpák mellett
örök reménytelenségben virrasztanak
a gunnyasztó, kicsiny, babonás
emberek.


Ebek harmincadja.
A gyermekek elmentek.
Kockacukrot szopogatnak,
nem jönnek már vissza.
A késő őszi fénysugár bágyadtan
haldoklik a szoba asztalán.
Két öreg fekszik az ágyban.
Kérlek, zárd el a rádiót!
Stop. Az előbb még fényképeket nézegettek.
Hallod?
Hallom.
El fogjuk égetni őket.
Miért?
Mert nem akarom, hogy halálunk után
a szemétdombra kerüljenek.


Folyik a szöveg, le a Dunán.
Elfelé. Stop.
És aztán elfeledünk mindent és mindenkit:
Báze Bult, a cipészmestert,
a különös hangokat halló Grószit,
Luzsénszky Vladimirt, a deres hajú tanítót,
Fabók Mihályt, a legendát,
Czinner Annát, Szent-Györgyi asszisztensét,
Újvidéket, a Zsidó utcát,
a lebontott örmény templomot,
Földi Ilonkát, Gergely Boriskát,
az esőcsináló embert
és az óverbászi tűzoltó-zenekart.
Elmennek mind, a régi öregek,
elmasíroznak. Stop.
Szedik már a síneket,
a bakter is költözik.

* Szirmai Károly (1890–1972) író, szerkesztő. Családi neve: Szkalin. Temerinben született. Budapesten jogot végzett. 1925-től a verbászi cukorgyárban tisztviselőként dolgozott. 1933-tól 1941-ig a Kalangya folyóirat szerkesztője volt.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben