×

Akarsz-e játszani?

Czigány György

2014 // 07-08

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?




Kosztolányi 1912-ben írta le ezeket a sorokat. Hatvan évvel később Mándy Iván integetett ki az Astoria halljából a járda menti nagy, nyitott ablakon át Zelk Zoltánnak: akarsz-e játszani?! Zoltán nem akart, kávét viszont szívesen ivott. Élő, eleven dolog volt ez, élet-darabka rádióműsor, nem lehetett manipulálni. Derűs is, eltekintett a napi eseményektől, a történelem magasabb távlataiban bolyongva csalt mosolyt a mozdonyvezető, postás, budakeszi pap, rákkutató orvos és Mann Daisy büfés ajkára egy-egy Mozart-motívummal, fényt, csobogást a Liszt Villa d’Este szökőkútjainak trillákkal teli ízével, emlékével, vagy Bartókkal is, ahogy a Divertimento frivol ritmusai meglegyintenek! Áhítattal hallgatjuk, és vidáman, mert eszünkbe jut Nádasdy Kálmán tanáros humora, ahogy az első taktusok vonós szólamai fölé énekli-dörmögi nekünk: „Asszonykám, adj egy kis kimenőt…”


J’ai embrassé l’aube d’été – mondtam átlagon felüli lelkesedéssel franciául, átlagon aluli nyelvtudással. De magyarul is rögtön a Rimbaud-sort: „Átöleltem a nyári hajnalt…” Néz rám talányosan tűnődő, huncut fejtartással a fodrásznő, aki már harmincadszor válaszol a Játék és muzsika fennállása óta, most is kérdő hangsúllyal, de reménykedve mondja ki a zeneszerző nevét – közben szólnak még pásztori dallamok hirtelen elboruló-földerülő modulációkkal, madárfütty, talán fuvolákon, valami bájos természetességgel… A fodrászüzletben egész nap szól a rádió. A mi játékosunk évtizedek óta hallgat zenét, előadást. Elcsábult már szabadegyetemi, zenetörténeti különórákra is, élvezi tájékozottságát, de jobban a zenét. Persze jól mondja: Honegger a szerző. A Nyári pasztorálról van szó. Más a költő nevét találgatva előbb Rilkére gondol, tiltakozó mormogásra kicsit késve végül kimondjuk Rimbaud nevét.


A vers inspirálta az én rádiós éveimet, de később a képernyő által sugallt dolgokét is. Persze, hogy megmutattuk a duinói kastélyt, a tengerbe szakadó sziklafalakat egy bárkáról fényképezve, bokáig állva a hálók, halak, nyüzsgő rákok rengetegében. Köznapi beszédtémánk volt a Ki nyer ma? tíz perceiben Weöres Sándor, mondjuk, a Norvég leányok költeménye, a csúcsos csuklyát viselő lányok esőben, folytonos esőben felvillanók, Kodály vegyeskarának ködös-fátyolos dallamaival. A balholmi leányok mindig mosolyognak, de sohase nevetnek… Eső Chopin mallorcai prelűdjében és Debussy muzsikájában is: Kertek esőben. Debussy és Verlaine sorpár él Kodály kis remekében: Esik a városban. És eső hull a szívemben is! Il pleut dans mon coeur, ugye? Mallarmé is gyakran szóba jött, persze Debussy kedvéért. A költő nagyon dicsérte a zenét meg a szerzőt, udvariasan így fogalmazta levelében: „Az Ön illusztrációja a zene finomságával, komolyságával és gazdagságával felülmúlja az én költeményem minden vágyódását és ragyogását…” Százhúsz éve Párizsban a bemutató valóban jó este lehetett. És jó játék az ihlető verset, festményt néven nevezni, meghallgatni, megnézni, még ha tudjuk is, hogy a zene messze elszakad az inspiráló élménytől, sajátosabb, személyesebb, elvontabb világba helyezi azt át, átemeli a maga teremtette mennyekbe. Így vagyunk Debussy eksztatikus zongoradarabjával, nem is világos, miért ihlette ezt a „boldogság szigete” szerelmes zongorahangzásban tomboló mámort az Indulás Kithéra szigetére festmény díszletszerű víziója, Watteau-é, a velencei mesteré… Későbbi tévéműsor pillanatai támadnak fel, ha hozzáteszem e sorokat: „…szemem hunyom benső faláról / elém nyüzsög Nakonxipán […] ez az én úszó szigetem / forog gyöngyöző tengeren…” Kormos Pista az egész költeményt felolvasta, élő adásban, emlegetve persze Gulácsy Lajost, akitől „ellopta” a címet (festményét örökölte meg a vers): Nakonxipánban hull a hó… Ennek is van előzménye, Juhász Gyula jambusai:



Lajos, emlékszel, Váradon tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttad Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk…


Kormos István, ez a betyáros és tüneményes költő milyen komolyan olvasta versét, alig villant a kamerák felé a szeme. Két-három hónap volt hátra haláláig. Az ő Nakonxipánja verssorokba is kapaszkodott: Weöres Sándor dalaiba, melyek ugyancsak Na Conxy Panból valók:



Szép városodban tévedezve jártam,
aztán a Hét Harangvirág Terén
lehelletednek szobránál megálltam
s homlokod titka átömlött belém.


Károlyi Amy hallgatja Debussyt, emlegeti Watteau-t, de az álmok díszle­teiről beszél. Kormos pedig elmondja, hogy az ostrom alatt a mellettük levő ház kigyulladt… „Egész nap égett a ház. Mi a pincében csak arra vigyáztunk, hogy ne terjedjen át a tűz a mi házunkba. A két háznak a pincéjét nagy vasajtó kötötte össze. Mi vizet locsoltunk egész nap a vasajtóra, s a tűz nem jött át. De évekkel később Keleti Arthúrtól, Gulácsy Lajos barátjától megtudtam, hogy abban a házban (egy orvos lakásában) negyven Gulácsy-kép égett meg a falon. Úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át nemcsak a Gulácsy-kép címét, egész Nakonxipánját is.”


Mozart Don Giovanni-nyitányának fájdalmasan vonzó örvénylése közben láttuk magunk előtt Gulácsy Don Juan kertje című képét. Éjszakai kert ez: Don Juan egy bájos és ruhátlan nőt ölel széles ívben lebbenő, kacskaringós köpenyébe. (Nemcsak Wagnert szerette Gulácsy, egyik modelljét megkérte, hogy a készítendő kép festése közben a szomszéd szobában Mozartot zongorázzon!) Kierkegaard ide illő prózaversét pedig Latinovits Zoltán olvasta fel az Astoria halljában egyik jubileumi adásunk műsorában. „Nézd, ott áll az árnyas erdőben, egy fához támaszkodva, gitáron kíséri énekét, és lásd, ott van, egy ifjú lány tűnik fel a fák között, félve, mint a felriasztott vad, de ő nem siet, tudja, hogy a lány őt keresi… Hallgasd meg élete kezdetét: mint ahogy a villám kiválik a viharfelhő sötétjéből, a komolyság mélyéből, sebesebben a villámnál, nyugtalanabbul is nála, és mégis oly magabiztosan: hallgasd, hogyan veti magát az élet sokrétűségébe, miképpen rohan neki kemény gátjának, hallgasd ezeket a könnyű táncú hegedűhangokat, hallgasd az öröm hívását, hallgasd a mámor ujjongását, hallgasd az élvezet ünnepi boldogságát, hallgasd a vad menekülést, önmaga mellett rohan el, egyre gyorsabban, egyre nyugtalanabbul, hallgasd a szenvedély féktelen vágyódását, hallgasd a szerelmes sugdolózást, hallgasd a kísértés suttogását, hallgasd a csábítás örvénylését, hallgasd a pillanat csendjét – hallgasd, hallgasd, hallgasd Mozart Don Juanját!”


Lenau neve Liszttel kapcsolatban mindig felmerülhet, s akkor már Széchenyié is, tragikus elmegyógy-intézeti napok, Döbling, a titokzatos magyar hang, igen, mintha Petőfit olvasnánk német fordításban. És azok a mefisztói futamok, Tánc a falusi kocsmában, tánc, amely a virtuozitásban mélységes gondolattá hevült Liszt által, akinek Dante-emlékeit is Victor Hugo verscím ébreszti fel: Dante olvasása után… Tragédiák szakadékai szélén is felragyoghat a szomorú szív, zene, zene, zene: rekviemekkel is lehet játszani a New York kávéházban vagy az Astoria pálmafái alatt. Tíz perc negyvenkét éven át… Ha jól számolom, a köznapokon délben, kivételes hétvégeken este is megszólaló Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben szignálunk tizenegyezerszer jelentkezett… Ki tudja, megszüntetésével jó döntést hozott-e a Magyar Rádió előző és mostani kabinetje?


Naponta, a hírek, szenzációk, időjárás-jelentés izgalmaihoz kapcsolódva szólalt meg néhány taktusnyi részlet nagy remekművekből. Friss információval: van Mozart! Az pedig, mint téli napon a váratlan napsütés, kicsit melengeti az arcunkat, lelkünket. A figyelmet gyermeki kíváncsiság élteti: mi ez a szép? Kicsit ismerős a zene, vagy ráismerünk a már megszeretett, hozzánk tartozó dallamokra, esetleg föleszmélünk valami eddig számunkra nem létező újra, ismeretlenre. Meglephetjük verssel, zenével az embereket, rádöbbenthetjük őket arra, hogy amiről nem tudtak eddig, az szükségletükké válik.


Határainkon túl, ameddig elért a Kossuth Rádió hangja, sokan szerették ezt az élő adást. Egy burgenlandi öregember, csak magyarul tudott szólni, ismerősként üdvözölt szülőházában (Siget faluban), mondván, ő csak a „Kossuthot” hallgatja, s mindég a „Kinyermát”! Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Bácskában sok százezer hallgatónk volt. Egyikük-másikuk néha el is látogathatott az Astoria Szálló halljába, és játszott, szavaival üzent is haza, a távolba. Játék és muzsika üzenetei voltak ezek a lélek hullámhosszán. Ezért írt László Ferenc (a három éve elhunyt kolozsvári zenetörténész, egyetemi tanár) annak idején, a megszüntetés hírére, keserű cikket egy ottani újságba. Ha az új vezetés valóban megszünteti az adássorozatot, „egy példamutatóan jelentős kulturális intézményt végez ki. Számomra a Kossuth Rádió értelmiségi eszmélésem óta (s még ma is, annyi mindennek ellenére) a magyar BBC, s a fentebb megnevezett adás pedig az úgynevezett Kodály-módszerrel egyazon értékkategóriába tartozó magyar össznemzeti kincs. Kimunkálójáról akár úgy is hívhatnók: a Czigány-módszer. Nem tudom, de nem is jön hinnem, hogy van még egy ilyen hatásos zenehallgatásra nevelő rádióműsor a világon. Sokszor kínos nekünk, határon innenieknek, a határon túli nemzettársakkal – jelesen az ő döntéshozóikkal – a közös magyar lét. Ha bekövetkezik, amit rebesgetnek, ismét le kell majd sütnünk a szemünket.”


A megszüntetés bekövetkezett. Kérte a vezetőség, hogy az utolsó adásban ne búcsúzzunk… Kedvemre való kérés volt. Én úgy értelmeztem ezt, hogy az emberek idegrendszerében, szívében, emlékeiben jelen van a műsor továbbra is.


Ottlik Géza szerette ezt a játékot. Hiszen ő már rég megírta: „nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, az élet méltósága. Szabályaival, jogszokásaival, szigorával, előírásaival minden játék fenntartás nélkül tisztaságra törekszik – sportszerűségre, korrektségre, sőt erkölcsi kényességre. A kockázat arányban van a várható nyereséggel, a szemben álló felek esélyei mindig kiegyensúlyozottak – ami nem mondható el a világ, a történelem, az élet egyéb területeiről.”


Ez a játék 1969 márciusa óta zaklatott mindennapjainkban állandó tavaszt jelentett, darabka volt életünkből: a valóságot provokálta, üdén sugározta a maga derűs, egyszerű igazságát, őszinte volt és demokratikus, hallgatói közt, sőt játékosai közt volt raktári munkás, falusi lány, párizsi pincér, filozófiaprofesszor. Egyik játékosunk kilencéves korában Klukon Edit, aki később, zongoraművészként Ránki Dezső felesége lett. Tízéves vendégünk Korondi Anna, aki az első adás perceiben, délben született meg. 1969. március 3-án. Ezért biológiai órája ő a játéknak, az évfordulókon tízéves kora óta jelen volt. Berlinben debütált kiváló operaénekesként. Az öröm hitét hirdetette a játék a megfejtések izgalmában, rég feledve minden didaktikus nevelő szándékot. Egyszerű volt, természetes, családias, mindenkor őszinte. Talán ezért szerették annyian. Ifjúkori barátom, Heltay László neves karmesterként működött szerte a világon, talán épp Spanyolországból utazott kocsijával haza, hogy a Rádiózenekarral és énekkarral megszólaltassa Mendelssohn Éliás című oratóriumát. Akkoriban a magyar határon még szigorú ellenőrzés várta a belépni szándékozókat. A vámos rutinszerűen felnyittatta a kocsi csomagtartóját. Egy különlegesen hosszú, finom doboz tűnt fel neki. – Ebben mi van? – kérdezte. – Karmesteri pálca – hangzott a válasz. – Maga karmester? – Az igenlő fejbólintásra a vámos egy suta avizót ütött a levegőbe, és fütyülni kezdte a bevonulási indulót. Hirtelen félbehagyta. – Na, ez micsoda? – A világhírű karmester azonnal rávágta: – Verdi Aida operájának bevonulási indulója! – A vámos biccentett. – Stimmel. – És intett: szabad az út Budapest felé.


A műsornak gyakran voltak művész vendégei: Sinkovits Imre, Peter Schreier, Mádl Ferenc, Luigi Nono, Petrovics Emil, Somogyi József és Mándy Iván. Utóbbi a műsor negyedszázados jubileumára megírta egy régebbi kis esetét a Játék és muzsikával. Talán nem bánná, hogy most közreadjuk.


„Játék és muzsika. Előkelő helyük van a legszebb magyar szavak között. Czigány Györgyhöz régi barátság fűz még a hatvanas évek elejéről. Akkoriban nemigen adott le tőlem saját írást a Rádió. Novellát legkevésbé. De Gyuri becsempészte a műsorba a Kulikabátot. Olyan Teleki téri novellát. Teleki téri árusokról. Gyuri a zenei osztály munkatársa. Zenét adott alám. A novellát Vass Éva mondta el, kitűnően érzékeltetve az árusok világát.


Gyuri még azt kérte, hogy írjam meg egy élményemet. Már, ugye, ha van ilyen, és ha éppen a Játék és muzsikához fűződik.


Hát hogyne lenne! Már miért ne!


És ismét eszembe jutott az a tíz-tizenöt évvel ezelőtti műsor. Hát az aztán igazi élmény volt. Több színészt, írót hívott meg Czigány György, hogy ezúttal ők tegyék fel helyette a játékosoknak a zenei kérdéseket. Tudta, hogy mennyire szeretem Fellini filmjeit. Így hát egy vele kapcsolatos kérdést kaptam. De azt is tudta, hogy enyhén szólva kissé szórakozott vagyok. Így azután egy cédulára írta fel a kérdést és a választ.


Ki szerezte Fellini Országúton című filmjének zenéjét?


Nino Rota.


A műsor alatt, mint egy drukkoló diák, többször is elolvastam. Pedig igazán nem volt bonyolult szöveg. És mégis. Amikor rám került a sor, kegyetlen lámpaláz kapott el. Sikerült teljesen összezagyválnom azt a szerencsétlen két mondatot. Valahogy így:


– Ki volt Nino Tota Országúton című filmjének zeneszerzője?


És váratlanul, szinte diadalmasan:


– Ki szerezte a film zenéjét?!


Döbbent csönd.


Nevetés.


De te akkor se jöttél zavarba.


Egy pótkérdéssel megoldottad a helyzetet.


Hát öregem, ügyesebb munkatársakat kívánok. A játéknak pedig további, hosszú éveket.”


Sokszor voltunk együtt írókkal, festőkkel, táncdalénekesekkel, vendégeinkkel az Astoriában, kisvárosi presszóban, tóparti drága szállodában, Pozsonyban és Aradon, egyszer a bécsi Városháza előcsarnokában is. Jöttek a játékosok és a vendégek, elnyűtt kalapokban és elegánsan, furcsa függönyökben nénikék, ifjú párok, akik alkalmasint itt találtak egymásra. A megholt „kinyermásokat” még évekig emlegettük, országos család élte itt kávéházi életét. Afféle házimuzsika volt, szinte Schubertiada, együtt a derű a szomorúságokkal, leveretések közt is kiegyenesedő derékkal, hogy mégis, mégis van valami, amiért érdemes lenni. Nem arra szántam, de eme gyors variációkat záró versem akár búcsú lehetne, miközben Schubert dalai szólnak – vagy éppen búcsú-szimfóniája?




Schubertiada



Miközben zenéltek és nevettek, nem szóltak
szomorúságról, szólt brácsa, zongora, ének:
szétszórta Schubert mind, amije volt, hiszen
ifjú, nincs dolga megmaradással, de mikor
a Garam-parti kastély pókhálós alagsorában
a vihogó, libegő szobalány hasára borult, ott
a szenvedély égi méltósága csillant a nyálban.
Bár paróka födte el pattanásai nyomorúságát,
bár por volt már rég, mikor még mindig hallgattak
padlásodúkban rekedt dallamai. Porból és
szemétből az indulat nemessége támadt, dagadt
ujjaiból a dal, miközben a szemüvegben az orrán
aludt éjjel, alig sejtve, hogy Metternich
műgyűjtő (és mint Aczél elvtárs) a művészetek támogatója.
Persze Sztálin is rajongott Beethovenért, s jelen volt
az általa megölt barátok gyászünnepélyein –
Schubert azonban a Lisztesgödör nevű kocsmában
ivott a süket mester emlékére – soha méltóbb rekviemet!
Billentése melegét rozzant zongorák hordták magukban,
mint vérbajos lányok ujjbegye emlékét és dudorászó
bénaságát. Vigaszul zenélt, és ebbe a zenébe érdemes volt
belehalni. A szépséget ha befogadhatnánk még
a pusztulásba! – érdemes volna, érdemes megint.
Csak hát, nem tudom, méltók vagyunk-e rá.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben