Ágh István: Szavak honvágya

„Itt az író nagy szeretetben él a világgal” – Tatay Sándornak a szülőföldhöz, a Badacsony környéki tájhoz való kötődéséről jegyzi meg Ágh István, de önjellemzésnek is elfogadhatjuk ezt a világhoz tartozásnak manapság ritkásan megvallott bensőséges viszonyát. Radnóti Nem tudhatom versére kell gondolnunk, ha Ágh esszéit olvassuk: „nekem szülőhazám” az ország, az író jóleső érzéssel minde­nütt fölfedezi a „szöcskét, ökröt, bokrot, szelíd tanyát”, és nagy léleknyugalommal jelenti, hogy „itthon vagyok”.

Talán valamennyi esszéjét a személyes közössel kezdi, mert csak arról ír, amihez van személyesen köze. A legerősebb közös személyes pedig a közös szülőföld, utána a paraszti családi eredet, aztán a tájrégió. Bertha Bulcsuról írja: „A közös táj kötött hozzá. Gyermekkorunkban is ugyanazt a környező világot éltük át. Bertha Bulcsu a Vas megyei Nemeskeresztúron, a Marcal túlpartján, én pedig onnan húsz kilométernyire, északkeletre, Veszprém megye nyugati szélén. Közöttünk volt a víz, az erdő, ahogy neki a karakói, nekem a károlyházi, a nagy zalai erdőségek fölnyúló vége. Napkelténk volt a Somló, alkonyatunk a Ság-hegy. Nagyapja még apámmal is találkozhatott a jánosházi piacon, még az sem lehetne valótlan, hogy tőle vett malacokat, mert az a disznópiac volt a leghíresebb a környékünkön.” A szülőföld kivételesen erős lelki kötése miatt a vérségi köteléknél is erősebb, széles lelki rokonságot tart számon, egészen odáig, hogy a Johannesburgba elszármazott falubelijét is személyes aurájába vonja.

Serfőző Simonnal a parasztcsaládi eredet a meghatározó közös személyes, és az az út, ahogyan otthont kerestek maguknak a városi világban, a meghitt, bensőséges paraszti múlt háttérből adódó bizonyos kisebbrendűség-érzés keserű tapasztalatával. Itt fogalmazza meg pontosan Ágh István a nagyvonalúan újnépinek nevezett írók identitásának Akhilleusz-pontját: „a gyermekkorban tartottuk meg a ragaszkodásunkat a paraszti világban”. Tehát ideológiai értelemben nem népi író, de ontológiailag az. Nem annyira paraszt, mint inkább georgicon – a föld gazdája. Mert számára az aranykor, az arányos táj–sors–munka–kultúra-értékrend emberi ittlété­nek elfogadott és vágyott mérőegysége a gyermekkorban megtapasztalt modell, amely történetesen, de semmiképpen nem korlátozóan, egy fölszámolásra ítélt – és brutálisan fölszámolt – formációban, a kisparaszti élet- és sorsformában öltött testet Magyarországon, a 20. század közepe táján.

Ezért is használja előszeretettel a „pannon” költő fogalmát remekbe szabott portréiban, mint a Tatay Sándorról, Bertha Bulcsuról, Szabó Istvánról, Fodor Andrásról, Rab Zsuzsáról, Takács Imréről itt közölt alkalmi írásaiban (rádiós jegyzetek, köszöntők, recenziók, emlékezések). Teoretikus összegzése szerint: „A pannon költő természetelvű, bizonyos értelemben panteista, művészete az élet hitében, az életbölcsességben, a teremtés fönségében gyökerezik. Babits szavait követve, valamiképpen folytatója a görög–latin hagyománynak. Úgy is mondhatnám, akiben Janus Pannonius továbbél.”

Ágh István is ilyen „bizonyos értelemben” panteista. Olyan, a természeti szépségre, a táj önszépségére, jelenségeire való érzékenység jellemzi, amely már-már a szentek elragadtatottságával képes a teremtés misztériumát meglátni, csodálni és rajongással magához ölelni. A gyermekkorból származik a transzcendencia magát sejtető jelenlété­nek megtapasztalása: „Mintha szellem zörgetné a fát, mintha Isten jelenlétét éreznéd a közelben, amint ketten vagytok a csöndes, nagy mezőben, a jelenésre legméltóbb magányban, ahol pásztorgyereket választ magának a mennyei szózat. De csupán a tölgyfa lombja lett szűk az örvös galambnak, hatalmas bársonyszürke tollazat, patyolatfehér szárnya csíkja, nyakörve. Nem történt veled csoda, mégis ezek a magasztos és félelmes pillanatok fölfoghatatlan dolgokkal kötöttek össze. Halálfélelmet éreztél, ugyanakkor a teremtés áhítatát. S azt képzelted, egy ideépített kápolna hiányzik csupán az életedből. Itt kellene élned, bogyók s más vad gyümölcsök szedegetésével, madarászattal, vadászattal múlatnod az időt, a természet istenét imádnád egy oltárnak kiszemelt tuskón. […] Akkor még teljes volt a család, szorosan egymás mellett ültetek a szekéren a távoli krumpliföld felé” (Dűlővilág); „Úgy rohanok a naplemente csodálására, mintha most várnám először, s nagy veszteség érne, ha elmulasztanám. Miközben restelkedem is némiképpen, akár valami eltúlzott turistaszenvedélyen, azok között, akiknek ez az égi tünemény mindennapos látvány, az est kezdete. Vidéken élve én is így gondolkodtam, míg rá nem ébredtem, milyen gyönyörű az a szobánkból régen látott pompa az Alpokig szikrázó hómező felett” (Örök alkonyat).

S mert ontológiailag georgicon, érzékelheti a természeti és az emberi teremtés tökéletes összhangjának csodáját, és médiumként közvetítheti. Például a Nagy Gáspár temetését idéző emlékező lírai esszéjében: „Ki rendezte a mindenséggel annyira együtt valónak a szertartást, mely a nagytilaji temetőben és a bérbaltavári templomban zajlott? Ahogy kinyílt az erős dombok alatt a gyermekkori szántás, fölemelkedve barnán a madarak, vadak magaslatának. Nyers volt és tiszta volt a föld, derült az ég és enyhe volt a levegő, s a csönd a búcsúztatók tiszteletére állt be. És őt hallottam mások szavában is a szeretet evangéliumából való magyar nyelven, s ott értettem meg igazán, a hitéből fakadhatott csak az a biztos és szabadfolyású, őszinteségre bátor, tartózkodóan méltóságos, takarékosan képi beszéd. Mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanánk összeállni és elszabadulni. Az elhíresült jelentések és hangzatok elvegyülnek valami megbékélt egyetemes szimfóniában, ahogy a szertartás folyik rendületlenül, ősidők óta. Ám mégis különös költői pillanatban, délután negyed ötkor, pontosan akkor ment le a nap a láthatáron, mikor a költő a földbe [kiemelés: P. Gy., ki észlelte ezt Ághon kívül?], a fenyőfák elsötétülő őrsége előtt” (Nagy téli délután volt).

Ágh Istvánnak az emlékezésből és az emlékezésre épülő, világot teremtő – pannon, georgicon – víziójában a szent és a világi kölcsönösen egymásban ismernek önmagukra, a rész pedig az egésszel egyetemesen összefüggve nyújt harmóniát és létbiztonságot. „Most veszed észre, micsoda végtelenséggel vett körül a falud határa, kicsiben megadott mindent, hogy tágasnak érezd” (Dűlővilág) – József Attila esztétikai töredékére emlékeztet ez a létteljességet modelláló lokalitás (a művészet „a szemlélet számára alkot egészet, szemléleti végsőt a nem szemléleti, de valóságos világegész helyébe”), de idézhetjük Borgest is, aki egy helyen azt mondta, bár nem ismeri a magyar irodalmat, bizonyos, hogy éppúgy teljes irodalmat képez, mint a világirodalmat adó nagy nemzeteké.

A „belső haza” – ép és szilárd, ugyanakkor finom öniróniával megtapasztalja azt is, hogy nem szükséges az elbizonytalanodáshoz konfliktushelyzet, mindennapos körülményeink közt is sérülékennyé válhat a szelíd, belső világra figyelő nyugalom. Kötetének legszebb írása (több legszebb is van) a címadó esszé, a Szavak honvágya. „Ha külföldre utazol, s nem beszéled az ország nyelvét, a határ túloldalán azonnal magadra maradsz az idegen őrökkel szemben. Nyelvüknek, törvényeiknek, előítéletüknek kiszolgáltatva lapulsz a helyeden” – kezdi a nyelvi önazonosság kérdéseinek mélyét kutató önmegszólító vallomását, s folytatja saját tétovaságának, szorongásának, ügyetlenségének iróniára, öniróniára hajló sorolását. Ám nem konvencionálisan, az idősebb nemzedékek röghöz kötött múltjával értelmezi ezt a bizonytalanságot (részben, persze, azzal is), hanem a képlet rangjára, a nyelv és az önazonosság bölcseleti magasságába emeli a dilemmát: „A nyelv nemcsak az érintkezés eszköze, magyar mivoltod nemcsak állampolgárság, hanem a nemzeti közösség és a személyiséged viszonya.” Idézi Kosztolányi örökbecsű regényét. Édes Anna otthoni ángyom szóhasználatát a nagysága kijavítja sógornőre – s ezzel az „alig észrevehető mozzanattal kezdődött a vidéki cselédlány nyelvi hontalansága”. Azért rendítik meg külföldi találkozásainak keserű tapasztalatai honfitársainkkal, a budapesti üzletek angol nyelvű föliratai, mert a „nyelvi hontalanságra”, az önazonosság elbizonytalanodására érez rá bennük. „Sok időnek kellett eltelni azóta, hogy magadra vonatkoztassad Hei­deg­ger tételét, mely szerint »a nyelv a lét háza«, s megértsed, amit Wittgenstein »a nyelv határai – világom határai« igazságában tömörít.” A tétel önmagára vonatkoztatási folyamatát is számos írásban rögzítik az emlékezések, a személyes múlt és a jelen finom egymásba játszásával. Fél mozdulatából fölismeri ma is a vidéki egyetemistát a Ménesi úton – s felidézi a maga első tétova útját, toporgását Budapesten, hogy bizakodva nyugtázza: ők, a mai fiatalok is meg fogják itt találni, teremteni az otthonukat – ahogy Ágh István is otthonául lakta a fővárost is.

Ágh István költői világképében, bármerre tekint, bármerről közelít, bárhová jut el, mindig a személyes a kulcsszó. Bárha versekről ír is, legelőször mindig az ember, a személy jelenik meg előtte fizikai valóságában, szokásaival, életterével, sorsával. Parancs Jánosra emlékezve jegyzi meg, hogy „én alakját, hangját is szeretném megőrizni. […költészetének] teljes valóságához versen kívüli emlékek is szükségeltetnek, hogy mi se legyünk annyira árvák az utóéletében” („…voltam boldog is”). Köznapi megjelenésében, szokásaival együtt idézi meg remek portréiban nemcsak a kortársakat és a néhai barátokat, Kondor Bélát, Simonffy Andrást, Balaskó Jenőt, a novellista Szabó Istvánt, Császár Istvánt, de irodalomtörténetileg is szakavatott portréjában a Hymnust szerző Kölcseyt is. Az csak természetes, hogy a Nagy László költészetében megjelenő szülőföldi élmények poétikai értelmezésébe („Életem, amit elhagyott”) testvéri ragaszkodása mellett a második világháborús, majd a következő évtized faluképe is kölcsönösen egymásba szövődik. Nem csupán érdekes életrajzi és genealógiai adalékok például Nagy László ló iránti szenvedélyének részletei („A száguldás imádata, a vágtató ló elő-elővillanó képe, s valójában a lószeretet, az ő akadályozott mozgásából is következik, az apai lómánia örökségével együtt. És ő szenvedi meg, ha a lovat kínozzák. A Vértanú arbs kanca az ő mártíriumának az ikonja. A valóság több irányból tart a vers felé, hogy távoli alapélményekből megteremtődjön. Vem­hes szürke lovunkat kölcsönadta apánk, s egy húsz kilométerre lévő vasútállomásra fuvaroztak vele. Megszakadt a kanca a hatalmas tehertől, elvetélt s belepusztult.”), de a költészet lényegéhez tartozóak. Mert a költészet (művészet) nem önmagában való abszolútum sohasem, mindig emberi viszonyrendszerben értelmeződik. Költészetfölfogását a Líra és közérzület című előadásában is összefoglalja, de más olvasataiban szétszórtan, axiomatikus tömörséggel is megtaláljuk: „a festészet inkább a létezés jelensége, mint esztétikai jelenség” (Orosz Jánost idézi egyetértően), „az igazi művészet eleve a világhoz való természetes viszonyból ered, s mindenképpen tradicionális” (Kondor Béláról), „minden költészet lényege az őszinteség s az őszinteség eredetisége” (Rab Zsuzsáról).

A világhoz való természetes, őszinte viszonyból, a külső világ és a lélek jegyességéből születik a művészet világ- és létteremtése – tehát Ágh nem a költészet, művészet minden korban kijelölt és behatárolt társadalmi hasznosságát, „feladatát, funkcióját” vagy éppen ezek tagadását, hanem a költészet/művészet természetét ragadja meg, amely lényegileg teszi föl a kor társadalmában élő ember alapvető vagy legfontosabb kérdéseit. Ezért foglal el oly meghatározó helyet költészetében az ’56-os magyar forradalomra való folyamatos emlékezés is, mert annak elemi, földcsuszamlásszerűen súlyos élménye nem pusztán privát tapasztalat volt, de a társadalmat és a nemzetet utókorának erkölcsi magatartásában, sors- és világszemléletében is meghatározó döntő fordulata. Ezért tette meg verseiben, esszéiben a forradalom szimbólumává a fiatal mártírlányt, Magyar Katalint, s ezért ebben a kötetben is az emlékezés, emlékállítás a kérlelhetetlen tanúsítást tevőkre, Balaskó Jenőre, Simonffy Andrásra, hogy valamiképpen rend teremtődjön a káoszossá tett társadalmi, nemzeti tudatban: „Mintha hiába várnánk a Kossuth téri vérengzés történelmi tisztázását. Akik elszenvedtük, tanúsíthatjuk, mi folyt le azon az őszi csütörtökön, 1956. október 25-én, de a gyilkosok megnevezése máig elmaradt, ki és kicsodák felelősek? Nekünk akkor nem voltak kétségeink. […] Kiderítetlen tettesek nyomán így marad el tragédiánk katarzisa (Káosz az emlékezetben).

A Szavak honvágya személyes térben elhelyezett olvasat, még inkább vízió világunkról. Külön imponáló az írások – minden egyes írás – hatalmas intellektuális szellemi rádiusza, amelyben ez a mélyen személyes olvasat szimbolikus erőteret képezve megteremtődik. „…volt két olyan hatásos reneszánsza a klasszikus mértéknek s vele a görög–latin szellemiségnek, melytől líránk meg-megújulva pannon jellegű maradt mostanáig. Előbb Berzsenyi Dániel költészete mint a 18. századi versújítás legnagyobb következménye, majd a Nyugat című folyóirat reakciója a kifáradt nép-nemzeti stílusra, éppen a klasszikus időmértékkel és a klasszikus eszményekkel ad bőséges anyagot, hogy írásomat példákkal folytathassam. Berzsenyi és Babits! A Dunántúl-élmény, a görög–latin s a nyugatias kultúra hozományával teremtették sajátos mintává életművüket” (A pannon költészet mandulafája) – egyetlen rövid bekezdésben húzza meg a magyar költészet személyes értelmezésű és érdekeltségű, szaktudományosan is korrekt fejlődésívét úgy, hogy annak aranyfedezete a költő irodalomtörténeti háttérismerete. Ez utóbbinak volt nagyszerű példája az utóbbi évtized alighanem legjelentősebb írói esszékötete is, az alig-alig észrevett Fénylő Parnasszus (2008), melyben Balassi, Csokonai, Ady költészetének nem csupán nekünk szóló értelmezését adta, de személyes világunkban is szerethetővé, organikusan elhelyezhetővé, azaz élővé tette. A Szavak honvágya is – rövidebb írásaival és széles, roppant imponálóan gazdag kitekintésével – hasonlóan „beavató” könyv. (Nap Kiadó, 2013)