×

A korszerűségi verseny

Serfőző Simon: Világfa

Bereti Gábor

2014 // 07-08
Serfőző Simon Világfa címmel egy életmű-válogatást jelentetett meg verseiből. Szerzőnk költői portréjának felvillantásával egyúttal munkásságának a jelenleg mérvadó kánonhoz való viszonyáról is üzent. Mivel egy poézis értelmezésénél a korszerűség vizsgálata kitüntetett szempont, adódik az alkalom, hogy a kötet áttekintését költészet és kánon szembesítésével kíséreljem meg. S hogy a korszerűségre érzékeny olvasónak hogyan és mit is üzen ez az életmű, azt mindenekelőtt a Szólaltassad című vers soraival, melyek a serfőzői líra ethoszának is tekinthetők, érzékeltetem: „kezeddel keresett kenyérrel / nőttél fel, / munkára fogva. / Szádban a mindenkori szegények / szava – szólaltassad!” – írja. Íme, a „munka” és a „mindenkori szegények” poétikai premisszája mint az értelmezés számára versbe kódolt s a költészet mibenlétét, küldetését is érintő önértékelés két megkerülhetetlen tájékozódási pontja.

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a serfőzői költészet az előzmények hagyománymintái közül az életmű esztétikai értékrendjét meghatározó képviseletiség fogalmával írható le. A képviseletiség poétikai funkciójának áttekintése során két körülményt feltétlenül figyelembe kell vennünk. Egyfelől a szöveg minőségét, másfelől környezeti beágyazottságát. Szerzőnk munkásságában a valóság kimondhatóságát, a líraiságot a metaforikus, átlényegítésekben gazdag techné avatja összetéveszthetetlenné. Álljon itt mindjárt a kötetnyitó versből néhány, a jellegzetes serfőzői szimbolikát szolgáló példa: „Léckapu rosszalkodik, / csak nyikorogni szeret”; „A totyogós út sem csúszkál el / minduntalan a gödörpartra”; „A vicsorgó ég alja felől / nagy fekete szelek zúgnak. / Borulat: jövőtlen élet sötétül / két oldalán a kövesútnak” (1959). Ennyiből is látható, hogy a korszerűség alapjául szolgáló textus színvonala vitathatatlan. Ám egy nyelvileg kellő színvonalú mű vagy költészet végső minőségét, korszerűségét a szöveg üzenete, a szövegnek a környezetéhez, szemiotikai feltételeihez való viszonya önti végleges formába. Kérdés, hogy Serfőző munkásságában a szemiotikai feltételrendszer, melynek a képviseletiség is része, miként szolgálja poézise korszerűségét.


Ehhez egy pillantást kell vetnünk a Világfa versanyagában munkáló attitűd eredetére. Feltételezhető, hogy a még gyermekkorában megélt tanyai élmények, az életmód személyiségformáló impulzusai rajzolták ki világlátását, értékválasztási szokásait, mi több, végigkísérvén egész pályáját, még költészetének a nyelviség révén formálódó karakterjegyeit is e korai bevésődések befolyásolták. Szerzőnk esetében valószínű, hogy az eszmélést megelőző időszakban mintegy az ösztönvilág mozgatta iránytűként alakult ki a személyiség lírahordozó szerepének mintázata, amely később a költővel, a változó körülmények közepette is, mindig a származás értékrendjén keresztül értelmezi, értelmezteti a művészet hivatását. Ahogy az a Világfa versein végigkövethető.


A gyűjtemény első felében, melynek anyaga még a rendszerváltást megelőző időben született, többnyire a tanyai életmód odisszeáját bemutató költészet tárul elénk. Poézisét akkoriban a líraisághoz kötő, egyéni stílusú, metaforikus beszédmód, a kritikai élű üzenet s a társadalmi mobilitás lehetőségeivel élő, a tanyai életmódot odahagyó vállalás tette korszerűvé. Kritikai szemléletét példázza a Por keveredik és szél van című verse: „Agitátorok kiabálnak a kiskonyhában, / szövetkezet lesz erre a földeken […] Az ellenkezős-szájú nagygazdákat / napok óta / dzsippek hordják a községházára […] Elszabadult lónyerítés vágtat […] menekül a kukacos trágyalében […] tizenöt éhen döglött tehén fekszik ott […] Estére kilátástalansággal firhangolt / ajtó-ablak”. Látható, hogy az 1982-ben megjelent opus a korábbi évek erőszakos szövetkezetesítésének siratója. Amit azonban az apák nemzedéke egy földhöz kötő, örökölt értékrend szerint tragédiaként él át, az a fiak számára lehetőség is. Hiszen Serfőző Simon esetében például a tanyavilág elhagyása nem csupán kényszer, de későbbi érvényesülésének, a már a személyiség mélyén lappangó költőnek az érdeke. Emlékük tévelyeg című versében erről így ír: „Elküldettünk / apáink portáiról, / ahol minek is / maradtunk volna otthon?” A Hegyekre kiállva sorai ugyanakkor erős érzelmi vívódásról is tudósítanak: „Otthon élnünk nem lehet, / mert szégyellnének […] ha nem vinnénk többre, / mint akik a dörgő tájak / fölzúgó porában élnek”. Akkoriban lírája korszerűségét poétikai megfontolások nem kérdőjelezték meg. Hiszen akkoriban a korabeli kánonnak – amely a realizmus, a humanizmus és a modernizmus hagyományából építkezett – a képviseletiség szerves része volt. Ha költészetét mégis érték bírálatok, azok nem korszerűségét vagy a képviseletiséget érintették, inkább aktuálpolitikai indíttatásúak voltak. Ám ahogy érdemben a korabeli bírálatok sem befolyásolták a munka és a mindenkori szegények melletti elkötelezettségét, úgy a képviseletiség vállalása miatt ma, immár egy átalakult esztétikai ideológia nevében ért elmarasztalások sem térítették le útjáról. Ezért ha ma azt tapasztaljuk, hogy az új beszédmód kritériumai szerint poézise nem minősül korszerűnek, akkor az nem köl­tészete átalakulásának, esetleges hanyatlásának a következménye. A változás mibenlétének feltárásához tehát egy pillantást kell vetnünk a változatlan minőségű költészet és az uralkodóvá emelkedett új kánon viszonyára. Annál is inkább, mivel szerzőnk munkássága egészét érintően állapíthatjuk meg, hogy a képviseletiségében következetes serfőzői líra nyelvi, poétikai teljesítménye rendszereken átívelő érvénnyel ott a legerősebb, ahol a poézisben munkáló individuum társadalmi szerepét képes a munkából eredeztetni.


A versek metaforikus, belső környezete, mint látható tehát, a korszerűséget megjelenítő, gazdag jelentéstartalmú munka motívuma köré szerveződik. És nem csupán jelölve például a munka eszközeit, célját, tartalmát vagy a munkavégzőt, hanem a szónak világnézeti szerepet is tulajdonítva. E szemléleti pozícióból tárható fel, hogy munka és képviseletiség, illetve munka és nembeliség viszonya hogyan befolyásolják a serfőzői költészet korszerűségét.


„Én őértük is jöttem, / akik így fogadtak”, kezdi Megjött című versét. Már az első sorok jelzik a szövegben később kibomló súlyponti aspektust, amely az én és az ők szétválasztásából hívja elő az egylényegű, de eltérő motivációjú részeket. „[M]egint érkezett valaki / a csillag-hangulatvilágítású tanyákról” – írja. Az olvasó itt egy olyan tropikus, kettős színtéren játszódó esemény részesévé válik, melynek az ént képviselő hőse, hogy megtalálja valódi helyét a világban, elhagyja élete ellehetetlenedő helyszínét, amit azonban azok, akikhez érkezik, a maguk hamis képzetekkel uralt ismeretei alapján egy irigylendő, könnyű életet biztosító, idilli világnak képzelnek. Annak, aki „A gondok legszebbik / legényének hiszi magát”, „Miféle apja lehet? / Tán tizenkét üszője is hancúrozhat / a szikkadtan zörgő parlagon. / Méreg-drágán piacozó anyja / vagyont gyűjthetett halomba / a szélgulyajáráson”. „[A] kaland hozhatta csak”. A munka világának egymástól elkülönülő és eltérő érdekű, mezőgazdasági és ipari hagyományú részei kerülnek itt versenyhelyzetbe. Az adott történelmi közegben a feszültségek feloldása csak az ellentétek konfliktusokkal terhes kihordása révén lehetséges. A vers utolsó két sora – „Pedig én őértük is jöttem, / akik így fogadtak” – viszont már egy új állapot, a közös képviseletiség lehetőségét villantja fel.


A Derekuk fáradtságból van című versben a korra jellemző úgynevezett kétlaki életforma, az egyszerre üzemi és háztáji munkát is végző ember metaforái jelennek meg. S amikor a vers vége felé azt írja, hogy „remélek nekik / elviselhetőbb sorsot, / kevesebb verejtéket”, bár ezzel nem tünteti el az én és az ők közti foglalkozási s egyéb, például a hagyományokból eredő különbséget, szereplőinek mégis már egy, a tropikus fikción is túlmutató, közös és a munkájuk eredményéből következő felszabadulás lehetőségét kínálja.


Miközben költészetében az én és az ők alakzatainak viszonya tovább variálódik, megfigyelhető, hogy verseinek témavilága együtt gazdagodik az érzékeny szeizmográfként az országban zajló változásokat követő költő tapasztalataival, együtt gazdagodik a közelmúlt sokáig háttérbe szorított történelmi eseményeinek lassú köztudatba vételével. A doni katasztrófáról filmsorozat készül, Serfőző a Világfa egyik legszebb versével emlékezik meg a gyászos eseményről (Feledésből az emlékmű); Trianon tragédiája a nemzetközi szakmai vitákon túl a népszerűsítő kiadványok témájává válik, szerzőnk több verset is szentel nemzetünk e fájdalommal teli eseményének (Bűntelenül; Utolsó hitünk); a mezőgazdaság erőszakos átszervezése vagy a tanyavilág sorsa sem tiltott téma többé. Nem így a többpártrendszer vagy ’56 kérdése. Ezek reális köztudatba vétele számára csak a rendszerváltás nyitott zöld utat. Eltekintve ez utóbbiaktól, ’89-ben a rendszerváltás jobbadán már nem is a témák terén, mint inkább azok sokszínű értelmezése előtt tárta tágra a kapukat. Ahogy a művészetek, az esztétizálás világában például a posztmodern értékfelfogás előtt.


Eddig az én és az ők különbségei a munka foglalkozásbéli variánsaiként jelentek meg költészetében. Később azonban a munkanélküliség témája áthangolja a lírai fikciót, s a Világfa második felében az emancipáció tagadását írja be a poézisbe. A serfőzői lírát azonban tartósan a munka képviseletisége ihleti.


Míg a képviseletiséget a munkából eredeztető serfőzői költészet irányultsága, szerkezete változatlan, addig a rendszerváltásnak az esztétizálásban trendváltozást eredményező következményeként a posztmodern irodalomértés homogenizáló, areferenciális változata kanonizálódik. (Dolgozatomban Németh Zoltán felosztását alkalmazom.) Korábban az esztétikai ideológiák az esztétikum titkát a nembeliséget hordozó világszerűség vizsgálata révén keresték, a posztmodern állapot számos iskolája azonban kutatási területét a nyelvesztétika különböző ágazataira fókuszálja. Szemantika és szemiotika egymást átszövő egyensúlyi rendszere így végletesen megbomlik, s a művek korszerűségének feltárása a szövegkörnyezet zárójelbe tételével, csupán nyelvészeti feladatként tételeződik. Ezért, hogy a műalkotás korszerűségének kritériumrendszerében a szöveg humanitást hordozó képességét mint a szemiotika körébe sorolható, archetípusként is működő – a nemzethez, a nemhez, a fajhoz, a valláshoz, a hagyományokhoz, a szociális identitáshoz stb. tartozó – feltételek összességét s az ezek ábrázolására irányuló törekvést az uralkodóvá emelkedett posztmodern kánon korszerűtlennek minősíti.


A köztudatban elterjedt séma szerint nálunk manapság a posztmodern areferenciális vagy homogenizáló változata testesíti meg az irodalmi korszerűséget. Többek között azért, mert szembefordul a magyar irodalomra korábban jellemző közéletiséggel, a vátesz-szereppel, vagy mert a pátosz nyújtotta stiláris lehetőségeket előszeretettel cseréli fel a korszerűség szinonimájaként alkalmazott irónia eszköztárával. De azért is, mert elveti az élményszerűséget, az eredetiség tiszteletét, a világszerűséget, a valóságot, a hagyományt, az identitást, a művészi és a populáris irodalom, avagy a nemi szerepek határait, a líraiságot, a metaforikus történetszövést, ahogy a narrációt is. A posztmodern szerint a korszerűség ismertetőjegye továbbá a deretorizálás (itt: jellegtelenné tevés), a depoétizálás (költőietlenítés), a töredékesség, a rontott nyelv használata, az intertextualitás (szövegátvétel vagy szövegköziség), a palimpszesztszerűség (felülírás) vagy az önreflexivitás (önmagára utalás) és a metafikció (elvonatkoztatott elképzelés) is.


A ma uralkodó posztmodern számos kérdőjelet állít érvényessége mellé. Esetünkben a serfőzői líra is inkább vállalásának a teljességre reflektáló minőségével ítélhető meg, mintsem hogy versei mennyiben felelnek meg a jelentésképzés nyelvhasználati szempontjainak. Kérdés az is, hogy az értelmezések közül a kritikai jelentéstulajdonítás mely eszközrendszere képes a művet vagy olvasatait a művészi szándékot közvetítő módon beemelni a társadalmi tudatformálás közegébe. Vagy a mű esztétikai adottságait figyelmen kívül hagyó, a relativizáló metódus lenne korszerű? Ez utóbbi ugyanis a mű értelemképző impulzusaira tekintet nélkül, olykor azok ellenében, a trendi, a divatelvárások vagy valamely doktriner elmélet prekoncepciói alapján felépülő olvasatok sorát nyitja meg. Mi több, az sem kizárt, hogy a mű olvassa az olvasót.


Más erők című versében az emlékek már az új idők élményeivel fonódnak össze. „Más erők küzdenek, / mint amelyekkel én küzdöttem, / sárkánylábnyomukat / még látni mögöttem”, de ma már „Más félelmek korma / rakódik rám” – írja. ’89 utáni költészete nemcsak a szülők elvesztésének emléket állító nagy, összefoglaló alkotásokkal gazdagodik (pl. Sirató), de poézisének tematikája is bővül. A „sárkányos” időkre visszautalva néhány verssel „emlékezik” meg a róla is jelentéseket író besúgókról (Most tudom már; Azt láttam). De a magyar nyelvről, a nemzeti múltról mint téma-archetípusokról is versel (Bűntelenül; Íme a múltunk). Majd újabb momentumokkal bővülvén a munka motívuma is visszatér.


„Honnan a sok dologtalan kéz, / a dologkerülők is honnan? / Gyűrték a munkát valamikor”. Ugyanazok az emberek, akik ma „Elfásultak”, „Szolga kezekké lettek”. Pedig feladat volna bőven: „Omlik az ország ereszalja, / alá kellene dúcolni!” Ám „Falat támasztva tekintgetnek / a munkanélküli szerszámok” (Falat támasztva). A munka munkanélküliségre utaló opciója, ahogy fikción kívüli konnotációjában, úgy a poézisben is ellentmondásba kerül lényegével. Hiszen a munka motívuma csak a humanitáshoz kapcsolódóan revelálódhat emancipációként. Ellenkező esetben értelmet­lenné válik. Serfőző több versében is a munka ambivalens opciójának következményével szembesít: „A város-mélyek megtelve / eldobált fóliaszatyrokkal, / flakonokkal, kiüresedett életekkel, / a faluszélek szegénységgel, / sorsok romhalmazával” (Itt élnem).


A Világfa második részében rajzolódik ki karakteresen a munka motívumának korszerűséget befolyásoló hatása. Tudniillik a poézisben a munka motívuma képzi meg azt az emancipációs kohéziót, amely képes a rész(let)eket az egész összefüggésében láttatni. Mivel a poézisben szubjektum és humanitás kapcsolata többnyire valamely archetípus közvetítése által prezentálódik, ezért a képviseletiség az én távlatát az archetípus terébe utalja, amely bizonyos poétikai arányok esetében konvenciók közvetítőjévé is válhat.


A Világfa első felében ízelítőt kapunk a Serfőzőre egyébként kevésbé jellemző szerelmi lírájából. Itt, kötete harmadik harmadában pedig megjelenik a vallástalan szakralitás, az elvágyódás motívuma is (pl. Itt élnem).


Utóbb a serfőzői poézist leértékelő areferenciális irányzat kiegészülni látszik a mű környezeti viszonyaira is reflektálni kész antropológiai változatával. Esély nyílik rá, hogy a képviseletiséget a rendszerváltást követően is vállaló serfőzői líra és a nembeliség ethoszát befogadni kész antro­pológiai posztmodern közeledjenek egymáshoz, s a korszerűség vélelmében akár egymásra is ismerjenek.


Ma még nem tudhatjuk, hogy a recepcióesztétika homogenizáló változata a továbbiakban miképp formálja majd a magyar poétikát. Feltételezem azonban, hogy kiegészülve antropológiai alakzatával, képessé válik a globalizáció fémjelezte posztmodern világállapot sokszínű prezentációjára. S akkor a korszerűségi versenyben mellőzött serfőzői líra is elfoglalhatja méltó helyét (többedmagával!) a magyar irodalom csarnokában. (Z-Press Kiadó, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben