×

A kopár és a terméketlenné tett föld

Háborús nyomok T. S. Eliot és néhány kortárs női író alkotásaiban

Mayer Erzsébet

2014 // 07-08

Puskás Tibor geológus barátomnak



A kopár föld szóösszetétel arra az állapotra utal, amikor valamilyen természeti vagy emberi beavatkozás következtében a föld elveszíti eredendő termékenységét és gazdagságát. A terméketlenné tett föld viszont egy folyamat végére és véglegessé tett állapotára utal, ami egyértelművé teszi az ember tudatos brutalitását. Az írás ennek a folyamatnak a művészi ábrázolását követi.

T. S. Eliot 1922-ben írt Kopár Föld című különös versét hárman is lefordították magyarra. Weöres Sándor 1958-ban Puszta ország címmel, Vas István 1966-ban Átokföldje címmel, én pedig a Kopár Föld című fordítást veszem alapul, amit dr. Adrian G. Krudy fordított magyarra, és 1998-ban Kolozsváron látott napvilágot. A verssel kapcsolatban két tény cáfolhatatlan: Eliot műve az irodalomtörténetben mérföldkő, a másik pedig az, hogy a szöveg igencsak próbára teszi az olvasót fizikailag és intellektuálisan egyaránt. A nehézség abból adódik, hogy az általam szürreális poémának nevezett mű nehezen vagy alig követhető, minekutána a megértés is akadozik. Amolyan intellektuális apokalipszissel találja szembe magát az olvasó. Ugyanakkor a káosz sűrűjében – homályos, sötét, hangzavaros, a tér-idő koordinátából kifordult intellektuális, történelmi és személyes élmények egymás mellé sodródásában – mégiscsak felsejlik az egyszervolt rendezett, eleven világ. Ahogy Charles Baudelaire Kapcsolatok versében „a távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén”.

Eliot versciklusának alapját a kiszáradt, terméketlen föld élménye adja. A költő sejteti, hogy a termékenységi mítoszok tanulságának elfelejtése adhat magyarázatot erre a puszta állapotra. Az univerzum mozgását érzékelő archaikus, prehisztorikus ember tudta, hogy az élet feltétele a változás, s felismerte a természet változásának a bolygómozgással való összefüggését, s azt is tudta, hogy mindez egy nagyobb szellemi hatalom, istenség létével áll kapcsolatban. Az archaikus ember tapasztalatból tudta, hogy a körforgást, a termékenységi folyamatokat tiszteletben kell tartania, s ez az iratlan törvény vonatkozott mind az emberre, de különösen a természet gondozását feladatul kapó földművelőre. Az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a földbe ültetett magnak el kell halnia a sötét föld ölében ahhoz, hogy új élet sarjadhasson belőle.

Nem véletlen, hogy Eliotban felidéződtek azok a mítoszok, melyekben az istent vagy helyettesét, a királyt a termékenységi szertartásokon megölték, hogy szellemi energiája ne csökkenő erőben menjen át utódjára. Ahhoz, hogy a természet és az ember megújulhasson, s jó erőben feltámad­hasson, szükség volt erre a rituáléra. Ezt mutatja Adónisz, Attisz, Ozirisz története. A kulturális antropológia ismeri azokat a szertartásokat is, amikor az isteni/királyi képmást elásták a mezőn, de féltek attól, hogy a Nagy Kutya (Canis Major csillag) ne ássa ki, vagyis ne essék hiba a szertartás rendjében.

Ez a ciklikus születés–halál–feltámadás hármasság őrződik meg Jézus élettörténetében. A Grál-legendát a termékenységi mítosz sajátos örökségének és folytatásának tekinthetjük. A legenda főhőse, a Halász Király – az élet ura – a termékenység fent említett törvényének megsértése miatt elveszítette férfiasságát, minek következtében földje kopárrá, pusztává, átkossá, vagyis terméketlenné vált. De hát mivel és hogyan lehet ezt a súlyos következményekkel járó vétket elkövetni? A bűn konkrétan a szexualitásban rejlik. A szürreális poéma több változatot is sejtet: például a női elv semmibevételét, ami a nők leigázását és a patriarchális világ eszközévé fokozását jelenti. Így kerül sor egyre gyakrabban a hajadonok/nők megerőszakolására. A két nem kapcsolatában a zaklatott érzékiség lesz egyre inkább az összekötő kapocs. A nők rondák, elhasználtak lesznek az elhajtott magzatok, a pénzért árult szerelem miatt. Eliot megidézi Téreusz történetét, aki megerőszakolta fia­tal feleségének húgát, s hogy ezt ne árulhassa el, kitépette nyelvét. A húg ezt a brutális, szomorú történetét belehímezte egy vászonba, hogy tudassa a történtekről a feleséget, mire a feleség bosszút állt. Hogy elmeneküljenek mindketten a férj bosszúja elől, a feleség fecskévé, a megerőszakolt Philoméla pedig csalogánnyá változott. (A legendából tudjuk azt is, hogy a férj búbosbanka lett, értve ez alatt a sisakra emlékeztető tarajt és horgos csőrt, utalva utálatos erőszakos küllemére.) De a szexuális bűnök között történik utalás a homoszexualitásra, a pedofíliára is.

Az ősi törvény – a termékenység biztosítása – megsértése tehát mindkét nemet érinti, nem véletlen, hogy előkerül Teiresziasz alakja, mivel a vak jós mindkét nem szerelmi életét ismeri, hiszen nyolc évig élt nőként. Visszaváltozását követően pedig már nem volt szüksége arra, hogy kifelé, kintről lássa a világot. Eliot kiterjeszti az erőszak kérdését az egész történelemre. A népek, vallások, társadalmi rétegek között is az erőszak lesz a döntőbíró. Az első világháború és az orosz forradalom (amin Eliot az Orosz Anyaföld megerőszakolását érti) Hermann Hesse megfogalmazásában maga a káosz: „már fél Európa útban van a káosz felé, részegen halad a szakadék peremén szent őrületben, és énekel hozzá, részegen, zsolozsmázva énekel, ahogy Dmitrij Karamazov énekelt. A polgár sértődötten nevet az éneken, a szent és látnok könnyezve hallgatja őket.”

Eliot szürreális poémája a halál, a pusztulás aktuális állapotait mutatja. Ha kopár a föld, akkor a talaj nem alkalmas arra, hogy a növények gyökerüket mélyre eresztve megkapaszkodhassanak, és hogy olyan ágakat növelhessenek, melyek az égbe nyúlnak, és magukba szívják az éltető fényt. Jóllehet a vers ködös történései az élet horizontális síkján – a történelemben – mozognak, a veszteség az eget-földet érinti. A kopárság azt is jelenti, hogy elapadtak a termékenység forrásai. Az üres kutak és ciszternák Jeremiás értelmezésében nem csupán anyagi gond: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet.”

A vers szerkezeti egységei a lételemekhez kapcsolódnak: a temetés a földhöz, a sakkparti a szexuális játékhoz (ne feledjük, hogy a sakktábla a világ állapota), a tűzbeszéd a tűzhöz, a vízhalál a vízhez, a dörgés rész pedig a levegőhöz. Mindegyik elembe befészkelte magát a pusztulás, mintegy jelezve, hogy a bűnös emberrel együtt a természeti erők is hanyatlanak. A civilizáció eredményei nem nyújtanak biztonságot, a város kísértetvárosként jelenik meg. Apátia, unalom hajtja az embert a szerelmi játékokhoz. A holtak sem nyugszanak békében, kiszikkadt csontjaikkal a patkányok zörögnek. A sírokon nem nő virág. A körülmények nem az életet, a halált erősítik: Záróra van, a játéknak vége, jó éjszakát! – mondhatjuk ki a verssel együtt az utolsó üdvözletet.

T. S. Eliot apokaliptikus látomásába belevegyülnek a mítoszokon túl a kultúrtörténet neves alkotásai is, így Dante Isteni színjátéka, Wagner Parsifalja és Trisztánja. S van egy kortárs élményrétege is a művegyületnek. A poémában a szó szoros értelemben egy intellektuális vegykonyháról van szó. Meglátásom szerint a fiatal költő elsősorban a művekből jut olyan szellemi élményhez, ami megrendíti, mert erősebbek és fojtóbbak, mint amit feldolgozni s elviselni képes. A megvalósítatlan és a beteljesüléstől megfosztott élet élményével nem tud mit kezdeni azon kívül, hogy irodalmi művé, tárgyként igyekszik eltávolítani magától. A felismerések viszont kimoshatatlanul átjárták személyiségét. Így egyelőre marad a kopárság. Az átok nem oldódott fel, mondhatnám úgy is, nincs, ki helyretolja a kizökkent időt. Ne feledjük, hogy Hamlet az ősi dán mitológiában malomtulajdonos volt, szemtanúja volt a világmalom őrlőkövei megroncsolódásának, az idő kizökkenésének. Eliot versében kifejezi azt a meggyőződését, hogy az időt pénzzel, sőt profit­hajhászással sem lehet kicselezni. A bizonytalanságba kötözött ember félelme csak fokozódik azzal, hogy vészes árnyak vetülnek a kopár föld lakóira. Keletről csuklyás hordák dübörgése hallik, sugallva, hogy a pusztulás nemcsak a kopár föld terén, hanem időben is végleges, megmá­síthatatlan lenne.

A mű mindezek ellenére is ad reményt. Ahogy a veszélyt jelentő hordák, úgy a fényremény is keletről jön, a misztikus tanokból. Többek között Buddha tanításából, aki az égető, pusztító szenvedélyekről való lemondást tanítja, és jön a hinduk tanításából, akik az önuralom, önismeret, az adás, jótékonyság és az irgalom fontosságát hangsúlyozzák. Mindezek a bölcseleti útmutatások közelebbi forrásokban is ott vannak – mondanám a költőnek. Mint például a moira szó jelentésének mélyén. Többnyire sorsnak, végzetnek ismerjük, elfelejtve, hogy a moira egy fok a 360 fokos kozmikus időkörből. Az ókori mitológia szerint az embernek a neki kimért fokot nem lehet sem kisebb, sem túlzóbb mértékben teljesíteni, hiszen azzal létrontást követ el.

Mindazt, amit Eliot elmond, megtaláljuk Bosch ismert képén, a Gyönyörök kertje triptichonján (1503). A kép csukott állapotában a Világ teremtését jeleníti meg. A belső oldalon három téma jelenik meg: a földi paradicsom, a gyönyörök kertje és a zenei pokol. A gyönyörök kertjében az emberek az érzéki gyönyöröket hajszolják. A testi bűnök felhőtlen élvezése Boschnál is kiváltja a büntetést, amire a középkor világképének megfelelően a Pokolban kerül sor. A képi szimbólumok – a szexuális bűnök jelei – legalább akkora erőfeszítést igényelnek, mint T. S. Eliot szürreális világában fellelni a rendet. Mi itt megelégszünk a ráutalással.

A téma alábbi folytatása azt mutatja, hogy a kopár föld egyre kopárabb lesz, a gyönyörök egyre förtelmesebbek.

Nemrég megnéztem egy filmklubban a Grbavica – Szerelmem, Szarajevó című filmet. A vetítés utolsó filmkockái alatt két asszony fölzokogott. A könnyeiket visszatartók is jó sokáig némán maradtak. Mint ahogy több hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy írjak erről az élményről.

A film 2006-ban készült. A Grbavica szó Szarajevónak arra a negyedére utal, ahol a legtöbb áldozatot szedte a háború. A női rendező, Jasmila Zbanić és többnyire női stábja női szemszögből láttat. De hát mit és hogyan?

Esma egyedül neveli tizenkét éves lányát Szarajevó Grbavica nevű negyedében. A környék még mindig magán viseli a délszláv háború emlékeit, az emberek még mindig reménykednek abban, hogy halott családtagjaik holtteste egyszer előkerülhet. Az államtól kapott segélyből nehezen tudnak megélni, így Esma kénytelen egy éjszakai bárban munkát vállalni. Az iskolában osztálykirándulást szerveznek, és az asszony feltétlenül össze akarja gyűjteni a pénzt, hogy a gyereke is utazhasson. A kamasz lány nem érti, hogy anyja miért nem kéri ki azt a hivatalos igazolást a hatóságoktól, ami bizonyítja, hogy az apja hősi halált halt a háborúban, hiszen akkor jelképes összeget kellene csak fizetniük. Anya és lánya kapcsolata egyre feszültebbé válik, és Esma nem tarthatja sokáig titokban az igazságot. Kislánya a háborús táborban egy szerb csetniktől született. Az igazság kiderülése után a kislány levágja haját, mert korábban anyjától úgy tudta, hogy azt az apjától örökölte. (Az ismertető szöveg nagy része az internetről való.)

A film azt a lehetetlennek látszó feladatot oldja meg, hogy a lelki-testi befelé mélyülő és ott roncsoló történéseket hogyan lehet filmre vinni. A főszereplő anya nincs egyedül múlni nem tudó sebzettségének élményével. A női közösségben folyó terápián a kimondás segíthet ebben, miáltal tovább növekedhet az asszonyok közötti szolidaritás, elfogadás és belső támogatás.

Éppen mert belső, rejtett történésekről van szó, a film időkezelése sajátos, míg a filmeseményben előre haladunk, a konkrét események, élmények az anyát visszakényszerítik a múltba. Az idő fogságából – úgy tűnik – nincs lehetőség kitörni. Minden testi-fizikai közelség a letepert, védtelenségében meggyalázott testének élményéhez viszi vissza. A bár, ahol éjszaka munkát vállal, ezért is nagy megpróbáltatás számára, mert többször tanúja a kontroll alól kibújt férfiak agresszivitásának. A női film a lélek kopár, tönkretett, meggyalázott földjéről tudósít. Így lesz a téma a gyűlölet, hiszen háborúzni enélkül nem lehet. A háború gyalázata kiirthatatlan módon ott van a fájdalmas sebeket hordozó testekben és lelkekben. A háború a gyűlölethez egyetlen eszközt ismert, a pusztítást, de ez csak a fizikai rész. Ami ennél még iszonytatóbb: a nők megerőszakolása, kéjes leteperése, a rajtuk elkövetett szexuális erőszak. Mintha ebben lenne a győzelem fedezete. Vagy tán egészen így van?

A háború brutalitása átitatja a hétköznapok emberközi viszonyait is. Az anya többször jó nagy pofont lekever a lányának, a gyerekek az iskolában bármikor egymásnak ugranak, a bártulajdonos falhoz löki az asszonyt, amikor kiderül, elfelejtett valamit megtenni. Az alkalmazottak lelövik a bártulajdonos maffiavezért, hogy megszabadulva tőle új életet kezdhessenek. Ez utóbbi tettről csak értesülünk, a rendezőnő tudja, a kegyetlenség képeinél mélyebb tragédia zajlik a lelkekben. A filmbéli és a való élethez tartozó nők képviselnek valami szinte emberfelettit. Tudják, hogy nem övék a bosszúállás, nem gyűlölködnek, nem kufárkodnak fájdalmaikkal, hanem viselik fájdalmasan roncsolt sorsukat. A film nem foglalkozik a történelemmel, nem elemzi, nem firtatja, hogy ki milyen céllal öl, nem keresi a bűnösöket, nem igyekszik a megtörténtek haszonélvezőjévé válni. A történelem a film számára annyiban fontos, hogy megmutassa, milyen értelmetlen és feldolgozhatatlan károkat okoz az embernek. A kislány végül is elmegy a kirándulásra, bár kopaszon, de nyugodt arccal. A gyerekek ajkán a kirándulóbusz indulása után felcsendül a Szeretlek, Szarajevó című dal. Sokatmondó ez a záró kép, mintha az új generációnak lenne esélye kilépni a lélek fogolytáborából, mintha lenne bennük valami esély az élet újrakezdéséhez, s mintha ennek az alapja a földanya tiszteletével, a földanya szeretetével valósulhatna csak meg.

A 20. és a 21. század fordulóján a mélyből – de profundis – több női hang is az égre kiált. A kitépett nyelvű asszonyok helyett például olyan bátor hangú női írók, mint például Sofi Oksanen, a fiatal észt-finn írónő, aki a történelem kínosan elhallgatott szégyenletes mechanizmusairól szól. Tisztogatás című regényének olvasói bevallottan lélegzetelállító és velőtrázó élményben részesültek. Én is. Oksanen könyve is azért fontos, mert a legyőzöttek történelmi tapasztalatait önti szóba, egészen pontosan siratóénekbe. A Tisztogatás című regény Észtország ötven évének történetét egy család életébe sűrítve meséli el 1939-től 1992-ig. Ez idő alatt jöttek a szovjet megszállók, majd a német hadsereg mint felszabadító, őket követték a szovjet megtorlók, és végül az önálló Észtországban az orosz maffiózók. Mindezek következtében eltűnt minden: a házak, az erdők, a lányok, a nyelv, s maradt az eltakaríthatatlan történelmi mocsok. Ezt a kíméletlen folyamatot a regényben a hagymaszag és a légypiszok tartja össze. Ahogy a bőrbe, ruhába beivódott, émelyítő, fojtó hagymaszagtól nem lehet megszabadulni, ugyanúgy nem lehet megszabadulni a légypiszoktól sem. „Légy. Pimasz, szemtelen, undorító, mindent bepiszkoló. Légy. Szívós, kitartó, örökké zümmögő, idegesítő parányi ellenség. Légy a hentespultban. Lárvák a kolbászban. Légy az éléskamrában. Légy a befőzni való paradicsomon. Légy az ablakban. Légy a fedőlapon.” A légypiszok különösen akkor válik kellemetlené, amikor kiderül, hogy az ügynökök éppúgy köpik be embertársaikat, mint a légy az élelmiszert, s éppúgy viselkednek, mint a légycsapó, amivel az éppen aktuális ellenséget, a kiszemelt áldozatot agyoncsapják. Oksanen nem kímél bennünket, a múlt mocska, szörnyűsége itt van bennünk, rajtunk azóta is.

A mélyből kiáltó asszonyok kiváló szólistája Herta Müller is, akinek a Fácán az ember, semmi több című regénye 1986-ban jelent meg Németországban. A Lélegzethinta, A róka volt a vadász és a Szívjószág után ez volt a Nobel-díjas írónő negyedik magyarul megjelenő könyve. T. S. Eliot kopár földje, úgy tűnik, különösen itt, Kelet-Közép-Európában szikesedett tovább. Láttuk a folyamatot a volt Jugoszláviában, a volt Szovjetunióban, és most közelképeken szemlélhetjük mindezek román változatát. A regény azt az eseményt mutatja meg, amikor a romániai németek megkapták a Német Szövetségi Köztársaságtól a kitelepedési lehetőséget. A büntetés árát, mint ahogy a szabadság árának is nagy részét a bánsági sváb faluban a nőkkel fizettetik meg. A faluból kivándorolni szándékozó család leány tagjának, Amalie-nak a pappal és a milicistával is le kell feküdnie, hogy papírokhoz jussanak, miközben a szerelmét, Dietmart katonai gyakorlatozás közben eltalálja egy golyó. Az apának, Windischnek kötelessége, hogy a polgármesternek éjjelente két zsák lisztet lopjon a malomból, de egyéb ügyleteket is le kell bonyolítania – ahogy másoknak is. Windischt közben ráadásul az is nyomasztja, hogy a lánya már nem szűz – ami világos, hisz kifelé fordítva teszi a lábait járás közben –, s annak az emlékével sem tud mit kezdeni, hogy a felesége, Katharina az öt év fogságot úgy élte túl, hogy „mindenkinek széttette a lábát”.

A bánsági sváb falu lakossága is kivándorol, egymás után hagyják el őseik földjét, így azt is végig kell nézniük, szenvedniük, hogy kik költöznek be az egykori családi fészekbe. Herta Müllert is kemény fából faragták, nem titkolja, hogy németjei idegenből idegenbe mennek. A világ tengelyének helyrebillenése – az „eneszkában” is várat magára.

Mindezek következtében T. S. Eliot egyre növekvő kopár földjén a mélyben rothadó, azonosíthatatlan hullák csontjaival a patkányok továbbra is zenélhetnek, s a sírokon pedig egyre bizonyosabb, hogy nem nő virág.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben