×

Orbán János Dénes: Sándor vagyok én is…; Alkalmi mesék idegbeteg felnőtteknek

Pécsi Györgyi

2014 // 06
Két lendületes, kihívó könyvvel is jelentkezett 2012-ben az erdélyi irodalom enfant terrible-je, a transzközép nemzedéknek hol a centrumban viharokat vezénylő, hol rejtélyesen eltűnő költője, Orbán János Dénes.

Az elegyes műfajú Sándor vagyok én is… – alcíme szerint Kivezetés a költészetből, Esterházy Péter Bevezetés…-ével kokettálva – kötetet OJD másfél évtizedes versszerkesztői tapasztalataiból „írta, válogatta és elszenvedte”. Ennek a másfél évtizednek a koronája az Irodalmi Jelennél („a világ legnagyobb példányszámban megjelenő magyar irodalmi lapja”) töltött redaktorság, amikor is a lap hasábjain szerkesztői üzeneteket küldött azon tengernyi boldog-boldogtalan versfaragónak, akik költői karrierre áhítva még azt is vállalták, hogy szerzeményükről OJD pofátlan nagyképűséggel ország-világ színe előtt mondjon megsemmisítő kritikát. Nem egyszer olyan gonoszkodó vehemenciával állított pellengérre efféle poétákat, hogy én például azt vártam, a versíró alanyok inkább lemondanak a halhatatlanság esélyéről, de nem kockáztatják hetyke megleckéztetésüket (tkp. megalázásukat). De nem, a versek, verselmények áradása nem szűnt apadni (azóta sem).

OJD tehát saját gyűjteményéből meg garabonciás-sebességű üzeneteiből, a borító ajánlója szerint „minden röhögni vágyó érdeklődőnek a literatúra eme izgalmas alvilági szeméttelepé”-ről összeállított egy roppant szórakoztató könyvet. Mert „nincs az a professzionális író vagy humorista, aki nagyobb baromságokat tudna fabrikálni egy ihlet fertőzte háziasszonynál vagy mozdonyvezetőnél”. Itt és most OJD ezekből válogatott, hiszen csak a nyilvánvaló klapancia és sületlenség szórakoztató, az elég jó, a majdnem jó, a nem annyira rossz vagy a középszerű, az iskolázott, ámde érdektelen viszont egyszerűen csak unalmas. Általában a szerkesztők apatikus reményvesztettséggel utasítgatják vissza ezen verselők szüntelen ostromát. Legutóbb, valamikor a kilencvenes évek elején Domokos Mátyás vesztette el a türelmét, és lázadt föl dühödt kirohanással a „versírógépek” ellen, hiába. Persze OJD sem hiszi, hogy megváltoztathatja a trendet, de érdekes következtetéseket von le a költői életpályamodell vonzónak látszó jelenségéről.

A Versek népe vagyunk fejezet cikázóan sziporkázó, szellemes látlelet a versírók mennyiségéről, illetve „megszívlelendő” jó tanácsok kezdőknek, hogyan igazodhatnak el a kiadói, szerkesztői útvesztőkben, hogy megfogják a tuti siker lábát. A Sándor­irtásban OJD ominózus szerkesztői üzeneteiből közöl szórakoztató szemelvényeket, a Sándorportrék pedig klasszikus dilettánsok miniportréit és kis versgyűjteményeit adja közre. Ez utóbbi élén a címadáshoz hozzájáruló és a kötet mottójául is szolgáló Szoboszlay Sándor 1841-ben írt/megjelent, kétes ismertségre szert tett szövege áll: „Sándor vagyok én is, ha nem is a Petőfi, / Nem a nagy Petőfi, hanem Szoboszlay. / De a szívem épp úgy, mint a nagy költőé, / A feleségemé s szeretett hazámé.” S végül a János vagyok én is fejezetben OJD – magára öltve a „Sándor vagyok én is” szerepet – fergeteges dilettáns-paródiái zárják a könyvet.

Azt gyanítom, hogy nem föltétlenül indokolt a könyvnek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amit célul tűz ki (szórakoztatni), bár kérdés, hogy ez a „csak”, tehát a szórakoztatás mint cél lebecsülendő teljesítmény-e, vagy netán mégis inkább irodalommal szembeni irodalmi jelenségnek tekintendő a Sándor vagyok én is…

A rendszerváltozás után induló fiatal erdélyi írók nemzedéke, a transzközép eleve permanens provokációkkal tette ismertté magát, aztán ez a nemzedék is – ahogy lenni szokott – megrostálódott és konszolidálódott. Kivéve OJD-t, aki változó intenzitással azóta is provokálja az irodalmi közvéleményt. A Sándor vagyok én is… mint (alcíme szerint) kivezetés a költészetből is kőkemény provokáció, nem az irodalom, hanem az írói/költői társadalmi szerep, magatartás provokációja. Lényegében a(z igazi) költészet inverze az, amivel itt találkozik az olvasó. Tudjuk, mindössze néhány klasszikussá váló, stílusteremtő kortárs költő kortársai lehetünk – ám a költő feltételezett magas társadalmi presztízsét elnyerni akaró, a költészetre karriert építeni szándékszók aránya jóval jelentősebb, azok száma pedig, akik „szív-lélek” költőnek tartják magukat, tulajdonképpen végtelen (OJD százötvenezerre taksálja ez utóbbiakat). Nem a műkedvelő verselgetéssel van baja OJD-nek sem, hanem azzal a tömeges identitászavarral, amelyik néhány papírra vetett sor után minimum Petőfi szemmagasságában identi­fikálja önmagát, és elvárná, hogy szűkebb környezete (családja, háza népe) mellett a magasságos szakma is rögvest megerősítse zsenialitását.

A szellemes fricskafutamokat olvasva mindössze azt sajnálhatjuk csak, hogy OJD az értékpiramis legalsó, roppant népes – tájékozatlan, irodalmilag iskolázatlan – szegmensére lőtte el kétségkívül virtuóz nyelvi erejének roppant hatásos patronjait.



Az előbbivel szemben az életművet inkább gaz­dagítja Orbán János Dénes másik, szintén 2012-es, tizenhárom profán mesét tartalmazó könyve, az Alkalmi mesék idegbeteg felnőtteknek. Az izgalmat ígérő cím provokációt sejtet, de a provokáció el is marad, meg nem is.

Eredendő inspirációja (provokációs szándéka) mellett a mesék megírására a szerzőt feltehetően a románok Benedek Elekje, Ion Creangă is „bátoríthatta”. A Fasz meséje című szatirikus Creangă-átköltésében, mely alighanem a kötet legjobb darabja, azt a Ion Creangăt, „minden idők legnagyobb román mesemondóját” idézi, akinek 1989-ben kiadott pajzán meséi megrengették a bájosan bájos gyerekíró mítoszát.

A nálunk is ismert és régebben a paraszti társadalomban népszerű, szelíden profanizáló Parasztbiblia történetére emlékeztet a Creangă–OJD-mese alapszerkezete. Krisztus és Szent Péter a földön jár, találkoznak egy mezőn dolgozó paraszttal, megkérdik, mit vet, a válasz: Faszt! [ezt a változatot a magyar Parasztbiblia, ha ismeri is, nem népsze­rűsíti] – „No, ha faszt vetsz, azt is arass! – mondá dühösen a Krisztus, s megátkozván a vetést, tovaballagott Szent Péterrel, aki ugyanvalóst csudál­kozott a Gazdája száján kicsúszott csúf beszéden.” És lőn.

Persze, a paraszt nem örül a bőséges termésnek: „A kurva mindenit, na ne mi lett a munkámból! […] Ilyet se láttam, mióta anyám kiszart magából… A kurva egit! Most mi a picsát csinálok? Hogy szarna vért a szemin az is, aki ezt így megbűvölte, mert mucskos egy szája volt, az egyszer szent…” De nincs mit tenni, fasz termett – elindul hát a vásárba, mókás alkudozás után el is ad egy méretes termést egy nagysádnak. A használati utasítás szerint füttyentésre munkába áll a termés, a „Hó, te barom!” parancsszóra pedig visszahúzódik. A lőcs tökéletesen működik, ám a nagysád egy alkalommal ellátogat a pópához, hosszabban időzik, megkívánná az új játékát, de az otthon maradt egy kis ládikóban. Elküldi hát érte a pópát, aki a szelencébe belepillantva meglepetésében elfüttyenti magát, a lőcs pedig istenes működésbe kezd. „S huss! a fasz már ott izgett a seggiben. […] Imádkozik a pópa, rimánkodik a pópa, üvölt a pópa, fetreng a pópa, ám szabadulni nincs esélye, mert ilyen a fasz meséje. Már a lelke is széjjel lőn gyakva, mikor, ég áldása, arra caplatott egy tehén, s szinte megtiporta a pópát. Akkor a szerencsétlen pára sivalkodni kezdett: Hó, te barom! Hó, te barom, hogy tépnének szét a farkasok. Erre a tehén odébb ment, s lám, a fasz is kiszökött a pópa seggiből… S ahogy látta, hogy megmenekült, uccu neki, futott a pópa, mint a kerge birka, árkon-bokron keresztül, s hagyott szelencét, lovat, papnét és nagyságát a fészkes fenébe. Csóré seggel ma is szalad – ám a mese abbamarad.”

Hibátlanul, feszesen komponált mese (feltehetően az eredetihez közel áll a szüzsé), pompás élőnyelvi fordulatokkal, mindvégig arányosan fönntartott profán iróniával, tökéletesre csiszolt csattanóval. Talán csak egyetlen alkalommal bicsaklik meg a mese nyelve, amikor a paraszt szembesül a vándoroknak adott kelletlen válasza következményével: „Ilyet se láttam, mióta anyám kiszart magából… A kurva egit! Most mi a picsát csinálok?” – ez bizony se nem szellemes, se nem provokatív, egyszerűen csak durva, és valójában környezetidegen. A mesében OJD a köznyelvben durvának ítélt kifejezéseket általában remekül, mert természetes helyükön hasz­nálja, így a „fasz” szót és annak ötletesen szelíd szinonimáit is, itt azonban a paraszt káromkodása meglehetősen lapos. (Mert nemcsak az író törekszik a szitkozódást, káromkodást nyelvileg igényessé és változatossá tenni, de az ún. egyszerű ember is.)

Hasonlóan fergeteges, vérbő humorú mese a Balga Jancsi históriája is, szintén Creangă-átköltés. Jancsi úgy balga, ahogy a faluban kell: „eltűrte volna, ha petrencét dugnak a seggibe”, mert „balgák valagában motoszkál az ördög, a szar megett”. A pó­pa lányát, a szépséges Katrinkát elhappolja Morgó Pista a falu legényei elől, azok csak búslakodnak, hogy „más szedi az epret Katrinka róknijában, bizony más szúr karót Katrinka kiskertjében”. Balga Jancsi fogad a szomorkodó legényekkel, hogy Katrinkát az ura szeme láttára „megfarkalja”. A dolog furmányosan megesett, a siker láttán az egyik legény kukkolás közben még énekel is: „Jóféle a pap leánya, / szinte kigyúl a pinája. / Ez a gyakás, hej, ára kilenc lej.” Balga Jancsi megszabadul gúnynevétől, a férj világgá megy, Katrinka meg „pironkodva ott maradt, ő biza meg nem szökött volna, mert tudta, hogy ilyen dorongra még egyszer nem akad. Jancsi pedig megkérte a kezét, elvégre, mint mondani szokás, rothadó gyümölcsből fő a legfinomabb pálinka, ganéból hajt ki a legszebb virág, s kurvából lesz a jó feleség.”

Dilemmásabbak a kötet más átiratai. Az Erős János magyar népmese-variációit erősebben eluralják a vulgáris kifejezések, de nem is ezek használatáért ül le a mese, hanem mert Erős János egyetlen, mindentudó és mindent bíró tehetsége, képessége a kapitális nagy fasza. Az aligkrapek (blaszfémikus alcímével: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket!” – Jézus Krisztus) Saint-Exupéry kis hercegét húzza le az… alulszocializált utcagyerekek szintjére. Három Micimackó-átköltés is olvasható a kötetben, a címadó, székelyesített Misimackó és ennek tankönyvverziója, azaz „herélt változat idegbeteg fölnőttek kölkeinek”. Ez utóbbi mindössze néhány ponton delfinizálja az előbbi Misimackót – előnyére, mert nem mondja ki minden esetben a vulgárist, de sejteti, és a sejtetéstől lesz érzékletes és izgalmas. A Mcmck s szx majdnem bájosan profán, bár itt is meg-megbillen az arány. „Egy reggel Micimackó arra ébredt, hogy középtájt földudorodik a piros pöttyös paplan. – Ez vajon mi lehet? – dünnyögte, és nem mert benézni a paplan alá” – ezzel a sejtelmes bájjal indul és folytatódik a mese, azonban az alcím – FSZM TUDJA HÁNYADIK FEJEZET – indokolatlan vulgaritása mindjárt induláskor kizökkenti a mesét a finoman profán bájból.

A nagy P arányos, derűs Csáth-­hommage. A király férje Petőfi-, Arany-, Tamási Áron-, Karinthy-stílusparódiában is remekek azok a részletek, ahol OJD nem vul­garizál, hanem üde balett-táncosként körbesejteti a paródia tárgyát. Nagy klasszikusaink ugyanis éppen a melegekkel való talál­kozásukról számolnak be, „Petőfi” még az azonos alakú „meleg” szóval is virtuóz módon eljátszik. A pest-budai tüntetők „mély szimpátiámat rögvest el­nye­rék, hogy ily eredeti módon tüntetének a szegények meleghez való jogáért” – így Petőfi, mire Arany diszkréten Shakespeare másságára hivatkozik, Petőfi kontraválasza azonban megint leül: „János! (Baszhatjátok, hogy ezek után még valaha leírjak kedves jelzőket valamely férfiúnak.) […] Most forog a bélem, de nem csak: szemem is vérben forog. A tűzhelyre akkora dézsa vizet loccsanték, hogy árvíz támadt a szobában. Nekem aztán itt meleg ne legyen!” – a vagányan merész paródia a banálisan vulgáris kifejezéstől nemcsak ellaposodik, de a melegség ily módon történő kritikája – a társadalmi közbeszédben pillanatnyilag elfoglalt helye miatt – több mint profanizált provokáció, érzékenységeket sérthet.

A kötet izgalmasnak ígérkező meséje a Véres képeslap Erdélyből, avagy a gölöncséri veszedelem, alcíme szerint Kis rémtörténet kezdő Erdély-járóknak. OJD itt is elemében van, a saját világáról mesél könnyed graciőzséggel és kacagtató felszabadultsággal, Erdélyről, az Erdély-mítoszról meg az Erdély-mítoszban bámészkodni, szörnyülködni vágyó magyarországi turistaszemléletről. „Irtóztató, borzalmas, zákhányos egy hely ez az Erdély. […] Zordon, hitvány, bühnagy hegyekkel van teli, melyek oly meredekek, hogy a juhokat kötélen kell leereszteni legelni a hegyoldalon. […] A fák között dúvadak hörögnek; ha arra tévedsz, vérmedve csap agyon, farkas szaggat szét, gímszarvas öklel halálra, vagy hiúz harapja át a gigádat”, van itt minden, ami a nagyotmondásba, lódításba, tódításba belefér Csaba királyfitól Orbán Balázson át Vlad vajdáig (aki „az asszonyok csicséből főzetett lucskos káposztát”), Dragula grófig, szörnyűséges mándrucokkal, pokolbéli kópé ördögöcskékkel meg vérbő székely viccekkel. Noha ennek a mesének lazára sikerült a szerkezete (magyarán jobbra-balra tekereg, az elejéből nem következik a vége), a szertelen asszociációk pazar halmozása és mindenekelőtt Orbán János Dénes virtuóz nyelv­használata élvezetes olvasmánnyá teszi.

Nem így a kötetzáró Hogyan basztam meg Jessica Albát című, a hollywoodi díva és a beszélő (erdélyi poéta) szappanoperásított meg Blikk-magazinosított szerelmes egymásra találása. Profánságát illetően, s különösen szenzációvadász címe ellenére tulajdonképpen szelídnek mondható a mese sztorija is meg stílusa is, ám az ironikus konzumfogyasztói elvárásoknak megfelelő, zsúfolt szüzséelemek pörgését itt kevésbé ellensúlyozza OJD kreatív, dinamikus stílusa. Mégis zavarba ejt karakteresített címe és a „mese” hangsúlyos kötetbeli elhelyezése.

A szex, fasz, baszás és hasonló szavak, szexusra kihegyezett kifejezések übtre használata ma már – sajnos – nem provokál (kistinik mindennapi verbális megnyilvánulásának alapszókészlete). Egy bizonyos mennyiségű előfordulásuk élőszóban is, irodalmi műben is zavaró, bosszantó, sőt unalmas. (Az olvasó fölkiált: ennyi fasz nincs is!)

Az olvasó felemás „olvasói tapasztalattal” fejezi be a könyvet. Az Alkalmi mesék…-ben is imponáló a vagány garabonciás író/költő elképesztően pazar, könnyed, gáláns, hajlékony, kreatív, láttató nyelvi ereje, a székely élőbeszéd szókészletének, logikájának virtuóz, dinamikus mozgósítása. Imponáló és magával ragadó bájos és vérbő humora, írói profizmusa, ahogy a bájtól a vulgárisig képes egy mondaton, szókapcsolaton belül is oda-vissza cikázni. Imponáló az a vagányság, ahogyan statikus, pátoszos hagyományelemeket könnyedén, fölszabadultan átpenderít egészen eltérő esztétikai minőségekbe, csakhogy…

Csakhogy az összesített eredmény szerint az Alkalmi mesék… nem a jelenségek megfosztása a hamis pátosztól, hanem – meghökkentés – vaskos vulgarizálással. Az irodalmi profanizálás, a túlfűtött, a vaskos, a pornográfiát súroló erotika irodalomba emelésének persze vannak klasszikussá vált példái – az évezredeken át jelen lévő névtelenek mellett a latinoktól Weöres Sándor erotikus fordításaiig, pajzán verseiig. De a Pajzán Toldi például, azt hiszem – méltányolandó nyelvi kreativitása ellenére is –, nem annyira a szemérmes cenzorok miatt, hanem azért nem kanonizálódhatott, mert az életörömöt egyetlen pontra szűkítette le: a vaskos szexusra. (Előretolt Helyőrség – Erdélyi Híradó – Irodalmi Jelen Könyvek, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben