×
Tovább a kapcsolódó galériához

Magyarország alulnézetben

A Gyulai Művésztelep leíró, megörökítő valóságszemlélete, Tóth Tibor szellemi kisugárzása és hagyatéka

Tóth Csaba

2014 // 06

A címben megfogalmazott többrétegűség túlnő e tanulmány keretein, ezért az itt következő, összegző szándékú sorok után is biztosan marad megválaszolatlan kérdés a témában, ami egyrészt azt jelzi, hogy a kortárs magyar képzőművészet történetében, kutatásában és feldolgozásában igencsak sok feltáratlan terület, fehér folt található még, másrészt azt, hogy a második világháború után kialakult, máig élő és ható kanonizáció mára kezdi elveszíteni szavatossági idejét.

Ebben a rövid írásban, ha a 19. századig használt képírás fogalmat alkalmazzuk a festészet formanyelvére és funkciójára, akkor az alcímben lefektetett valóságleíró festészet kifejezést a korabeli próza, a regény párhuzamaival kell összevetni, ami a gyulai jelenség esetében Balzac, Dickens és Tolsztoj, Dosztojevszkij összetett társadalomrajzainak analógiáit vetíti elénk kiindulási pontként, gondolati alapvetésként.

Az újkor végi vízáteresztő tektonikai rétegek nélküli társadalmi munkamegosztás hatalmas szociális feszültségeket szült, és olyan kiszáradt, életképtelen, elszegényedett embermilliókat préselt ki magából, akiknek sorsa az egyéni megpróbáltatásokon túl sokszor képtelen tragédiákba fúlt. Az „egydimenziós ember” tulajdonképpen már ekkor megszületett, illetve ha nem lenne frivol a szóhasználat, azt is mondhatnánk, hogy újjászületett, hiszen hasonló társadalmi feszültségek, szélsőségek már az ókorban léteztek. Európa nyugati és keleti felén az említett két-két író látleletként tárta fel a kor végletekig fokozott, megoldhatatlannak tűnő ellentmondásait. Annyi talán mégis közös volt bennük, hogy az első szociálisan gondolkodó pápához, XIII. Leóhoz hasonlóan úgy gondolták, Európában mégiscsak a kereszténységnek kell megoldásokat találnia az elanyagiasodás és a belőle származó társadalmi széttagolódottság válsághelyzetére. Azonban ez nem következett be: a feszültség állandósult, a szociális problémák eszkalálódtak, Európa az anarchia közelébe sodródott. A kíméletlen haszonelvűség egy modern rabszolgarendszert eredményezett, amit Európa más földrészekre is exportált, és ez az újkori és legújabb kori rabszolgaság ma is itt van közöttünk.

Az ember művészete és művészetének valóságélménye mindig helyspecifikus, abból a társadalmi talajból sarjad ki, „amelyből vétetett”. A művelődéstörténet számos sorsszerű „társadalmi humuszt” ismer, ilyen például Petőfié, József Attiláé, Nagy Balogh Jánosé vagy Derkovitsé, amikor is már inkább predesztinációról kell beszélnünk.

A 20. századi Magyarország a két vesztes háború okozta tragédiáival, a diktatúrák vérzivataraival, szétszaggatott, összekuszált és megtépázott hajszálereinek szövevényes, de még pulzáló világával olyan élő valóságként van jelen életünkben, amelynek képi kiábrázolása, átörökítése szinte emberfeletti feladat, majdhogynem lehetetlenség.

A Gyulai Nyári Művésztelep azonban, talán ha szándékában tudatosan nem is készült erre a feladatra, drámai módon fel tudta tárni, meg tudta mutatni ezt a bonyolult magyar valóságot. Ráadásul olyan nézőpontból, olyan mélységből és mélységgel, ahonnét ez a társadalmi valóság a lét elviselhetetlen súlya alatt szinte összeroppanni látszik. Így ennek a művésztelepnek a szociális empátiája szinte példátlan a magyar művészettörténetében.

Amikor a szabadság csak a szavak és az ideológiák szintjén létezik, akkor törvényszerűen létre kell jönniük azoknak a parányi szellemi műhelyeknek, amelyek kis kályhaként (Tóth Tibor és Tömpe Emőke kályhái) képesek egy szobányi teret befűteni és lakhatóvá tenni, egy baráti közösséget összekovácsolni. Budapesten két ilyenről tudunk: a Molnár Sándor vezette Zuglói körről és Tóth Tibor képzőművész köréről, Rákosligeten. A zuglóiak szellemi megtermékenyítője Hamvas Béla volt, akinek hatása elsősorban Molnár életművében teljesedett ki, bár a tanítványokéiban is jelen van, de már nem olyan mértékben és hatásfokon, mint a „festőjóga” mesterénél. A „Rákosligeti kör” – ezt a fogalmat még szoknunk kell – elsősorban nem a művészet szellemi, elvont tartalmait kutatta, hanem inkább a látvány, a valóság feltárulkozását és a képkontinuitást. A két képzőművészeti kör, a két művészeti műhely, mint az érem két oldala, kiegészítette egymást, lásd: „fej és írás”, képiség és fogalmiság, hagyomány és modernség! Így ezek az „iskolák” lehettek az 1956-ot követő hosszú szilencium legpezsdítőbb és legizgalmasabb szabadságműhelyei. Molnár Sándor szerepe a modern magyar képzőművészetben mindenki által ismertté vált. Ezzel szemben Tóth Tibor katalizátor funkciója igenis felfedezésre vár!

Tóth Tibor festészetében, elsősorban Nagy Balogh János nyomdokain haladva, arra figyelt fel, hogy az ember és közvetlen, szűk környezete, mint egy pozitív-negatív formapár, kiegészíti egymást. Egy szoba, egy udvar, egy kert s azok enteriőrjei, közelképei annak az embernek a világát tükrözik, aki bennük él, ezek a tárgyak és helyszínek szinte burokként veszik körül őt. Ez tulajdonképpen egy evidencia, mert már a németalföldiek is tudták, csak valahogy elfelejtődött, hogy az ember törvényszerűen a saját környezetén hagyja lenyomatát, és az nélküle is róla beszél; hogy ez a környezet, ez a miliő teljesen adekvát vele, a benne élő emberi szubjektummal, s annak szinte lélektani hátterét, intellektuális erőterét képezi.

Tóth Tibor azonban – Molnár Sándorral ellentétben – az evangéliumi gabonamag példázatát bizonyítandó („ha a földre esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”), saját festészetét feláldozva, tanítványaiban sokszorozta meg magát, illetve szemléletét. Bár festészeti életműve torzóban maradt, az „utódaiban”, „követőiben” mégis meg­valósította ars poeticáját; világfelfogása kiteljesedhetett: előbb a szakkörében, majd a Gyulai Nyári Művésztelepeken. Így vált, így válhatott a gyulai kolónia szemlélete és teljesítménye immár magyar mintává, szabadalommá, ha tetszik: hungaricummá.

Magyarországon a mögöttünk hagyott században több alkalommal is egymásnak feszült a tradíció és az avantgárd. Jelen esetben csak a ’45 utáni „ütközetekre” szeretnék utalni: Bernáth Aurél kontra Kállai Ernő; Iparterv kontra Gyulai Művésztelep. A hatvanas évek végén már valóban anakronizmusnak tűnt a táblaképben való gondolkodás, annak hagyományos (tájkép, csendélet, enteriőr, portré) műfajaival együtt. A világ nyugati felén tapasztalt expanzív hagyományelvetés mindezeket a műfajokat már rég eltemette. Egyáltalán művészet és társadalom viszonylatában az utóbbi érdektelenné vált, hisz már a század elejétől a zászlóra csak egy szó volt felírva: autonómia! Mindentől és mindenkitől független művészet!

Tóth Tibor teljesen tisztában volt a képzőművészet folyamataival, hiszen ő állította ki – szinte elsőként – a hazai „avantgárdokat”, mégis szembefordult a „modern művészet bálványaival”, és kijelölt egy ettől gyökeresen eltérő irányt, amely képes volt reflektálni az elviselhetetlen társadalmi igazságtalanságokra, és reagálni a kialakult szociális érzéketlenségre és közönyre.

Ebből a helyzetből egyszerre érthetővé válik, hogy miért nem ismeri az ország és a világ a gyulai unikumot: a társadalmi valósággal szembeni éleslátását, annak éterien tiszta valóságrajzát és képi dokumentálását. (A gyulaiak nagy erénye ugyanis éppen a heroikusan és manipulálatlanul pontos rajzban, a megőrzés és a megörökítés felelősségében rejlik.)

Ehhez persze kellettek a mester nyomdokain járó tanítványok: Albrecht Júlia, Balogh Gyula, Bodor Zoltán, Lakatos József Péter, Marosvári György, Rácz Katalin, Szabó Éva Mária, Szakáll Ágnes, Székelyhidi Attila, Szőke Sándor, Tömpe Emőke és Vancsura Rita. A bibliai párhuzam miatt most szándékosan csak tizenkettőt említek meg, de jó, ha tudjuk, hogy sokkal többen vannak.

Mint ahogy a tizenkét apostol közt is létezett hierarchia, és a keresztény hagyomány is kiemel közülük négy evangélistát, akinek meghatározó szerepe és jelentősége volt a jézusi tanítás átörökítésében, úgy a gyulai tizenkét tanítvány közül is hangsúlyoznunk kell négyet – Balogh Gyulát, Marosvári Györgyöt, Székelyhidi Attilát és Szakáll Ágnest –, akik egyenként is hihetetlenül jelentős festői teljesítményt nyújtottak. Összesítve ők adják tehát a gyulaiak tőkesúlyát és tőkefedezetét.

Balogh Gyula és Székelyhidi Attila a szemünk elől eltűnt, ma már nem létező évezredes paraszti, természeti-ökológiai kultúrát örökítette meg az utolsó másodpercben. A munkában megfáradt test pihenését, az „arcod verítékével” megküzdött meditációt, az idő és az időtlenség, a múlt és a jövő feletti tűnődést, az emberi hajlék, a „fészek” szerény otthonosságát, egyben biztonságát, a „lelki szegények” boldogságát, az anyaföldhöz, a Földanyához, a Hazához való szívszorító és elszakíthatatlan ragaszkodást. (A téeszesítés épp e kötődéseket volt hivatott felszámolni, sajnos sikerrel.) Innét eredeztethető festményeik különös melankóliája és csöndje.

Marosvári György és Szakáll Ágnes horizontja kicsit más, urbánusabb. A József Attila-i peremvidék, a falu és a város határa, a „se itt, se ott nem vagy otthon” érzése, az oly sokszor „megalázott és megszomorított” kisember kivetettsége, a „maszekvilág” miliője fogalmozódik meg műveikben. A festményeken megjelenik a régi vágású mesterember, akinek igenis van önálló értékvilága és becsületes szakmai múltja, vannak tárgyai, relikviái és emlékei. Habár a nagybetűs Élet nap mint nap megfosztja őt a felemelkedéstől és az elismeréstől, ő mégis ember szeretne maradni, aki mindennek ellenére, ha kell, a semmiből is képes újrakezdeni a napokat. Ezek a kisemberek ugyanúgy főhősökké vállnak a képeken, mint Balogh Gyula és Székelyhidi Attila hallgatag napszámosai, téesztagjai és nyugdíjasai. Azonban, mint már utaltunk rá, a környezetük is főszereplővé válik: a nyekergő stokedli, a málló vakolat, a szú percegése a kopott ajtófélfában, a szobai szentsarok, a falon lógó családi fénykép-legendárium, az elhasznált zománcozott vizeskanna, a kopott viaszosvászon asztalterítő, a hátsó udvaron összetákolt tyúkól vagy nyúlketrec. A legszörnyűbb század nyomorúságának és párás visszfényének lenyomata ott játszódik előttünk, karnyújtásnyira tőlünk, saját birodalmunkban, saját magunkban.

A gyulaiak olyan nézőpontból érzékeltetik ezt a mikrovilágot, amilyenben embertársaink, felebarátaink többsége ma is él. Csakhogy amíg ők ebben a világban a rosszat, a szégyellnivalót látják, addig ez a néhány festő, szobrász és keramikus felmutatja nekünk ennek a szegényes és magára maradt univerzumnak az örök, az időtlenség szintjére emelt szépségét, harmóniáját, és persze ezzel párhuzamosan az égbekiáltó kontrasztját is.

Így lesz a gyulaiak valóságszemlélete, képírása egy új „Biblia Pauperum”, nem kellenek hozzá szavak (amelyek mára amúgy is elvesztették értelmüket), csak képek. Akvarellek, olajvásznak, faragott és mintázott képek (szobrok és kerámiák). Önmagáért való művek, a létezést feltáró, az időt legyőző, a szekularizált valóságot a szakralitásba visszahelyező alkotások: Gyulán születő, Gyulához köthető munkák! A Gyulai Művésztelep – Ferenc pápához hasonlóan – felmutatja és a középpontba állítja az evangéliumi szegénységet: az egyre aktuálisabbá váló, örök és elévülhetetlen viszonyítási pontot.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben