×

Gyurkovics Tibor – Gyurkovics Györgyi: Arcomat ne feledd el

Szakolczay Lajos

2014 // 06
Gyurkovics Tibor (193l–2008), a költő, a próza- és drámaíró, a színész, a charmeur, a nők és a képzőművészet szerelmese, a kultúrmindenes és a csörgősipkát sem megvető harlekin nagy egyéniség volt. Életműve sokaknak a torkán akadt, mert nem verseit, darabjait stb. ítélték meg, hanem a nem könnyű személyiséget. Az önimádót, a másokat igazul-igaztalanul pocskondiázót, a bohócot, aki egyetlen poénért föláldozná az életét.

Egész életében játszott, kultúrkinccsel, nővel, szóval, mintha a játék és a köré álmodott álomvalóság meg tudta volna szabadítani kényszerképzetétől: a világ a jók gyülekezete, s őt az Isten csak arra teremtette, hogy kavicsot dobjon a sima víztükörre. Evvel akarva-akaratlan vállalta a rossz fiú szerepét, csupán azért, hogy – paradox – jobbítson a világ dolgain.

Meg a nemzetén, amelyet rajongásig szeretett. Hőseivel, szabadságharcaival és botlásaival együtt. A politika hímes kertjében csupán azért fordult meg olykor-olykor, hogy érvényt szerezhessen a szó, a színpadról elhangzó, egyszerre játékos és komoly tanítás hitelének. S hogy a fő okosok sohase feledjék: a magyar nyelv katedrális, s aki akár csak a lépcsőjére akar leülni, annak ildomos levenni a fejfedőt.

Amikor a magyar irodalom elfeledett értékeit kutatta, az egésznek áldozott. Számára urbánus és népi ugyanazt jelentette – ő polgári művésznek tartotta magát –: a szépség teremtőit, a szolgálatra fölkentek gyülekezetét. Szerinte Kosztolányi Dezső és Sinka István – akár napsütötte volt a tenger, akár nem – egy csónakban evezett. S mert jól forgatták a lapátot – lehetett-e benső motoruk a „haza üdve”? –, célba értek.

Amikor ezt a bonyolult, sokszor még önmagával is vitában álló személyiséget kellett az özvegynek – számtalan gyönyörű szerelmes vers megszólítottjának –, Gyurkovics (Földváry) Györgyinek élővé tenni – mert a posztumusz kötetnek elsőbben az emlékezésen túl ez a feladata –, küszködhetett az ezer irányból ráomló gazdagsággal. Nyilván nem ez lesz az egyetlen, hagyatékból merítő kötet, de ennek – kövesse majd bármennyi – arckép jellegűnek kell lennie. Ember és művész portréjának.

Közben, mert ez a pálya is kacskaringós volt, megtűzdelve különféle akadályokkal, a dokumentum értékű közlést sem szabadott figyelmen kívül hagyni, hiszen egy-egy hivatalos vagy – többnyire művésztársaktól (íróktól, színészektől) származó – magánlevél a zord elutasítás, illetve a rajongó dicséret hangján szólott a Gyurkovics-vers kavarta sós vagy édes viharról.

Ám az Arcomat ne feledd című rendhagyó portré legdöbbenetesebb fejezete a halálos betegség szorításában írt költői napló (1998. júl. 17. – 1998. aug. 26.). Ebben Gyurkovics, érthető módon, csaknem elveszítette a csörgősipkáját, hiszen minden sorában – olykor a lét értelmetlenségéig elmenvén (?) – a kaszással kellett viaskodnia. Fájdalom, de méltó terep ez az írónak ahhoz, hogy lénye leglényegét adja. Sallang nélküli, minden udvariaskodó gesztust figyelmen kívül hagyó, hol zsörtölődő, hol átkozódó, hol keserédes panaszában – megint csak Kosztolányi a példa? – egy szegény kisgyermek sír.

Nem megadóan, hanem pörölve az Elmúlás nevű rémmel. Emlékezést és verset egyformán termő megszólalásaiban a szerelmét sosem felejtő, de búcsúját a Mindenségen számon kérő, végletekig érzelmes sikoltó elme jajszava tükröződik. „A mindentudó, bájos, gyilkos orvosok” – „Még Isten nevét sem tudom tisztességesen leírni” – éppúgy megkapják a magukét, mint a homályos szemű vagy lelkiismeretük ellen cselekvő barátok, avagy a kedvesen dicsőített és gúnyolt népiesek. De az önostorozó, kiúttalanságról regélő tudákos vers-bejegyzés sem hiányzik (’98. aug. 1.): „Beoltottam magam valamivel / s elburjánoztam, mint a rák. / Növekvő tüneteimet / nézhessem végig legalább. // Orvos vagyok: Magamnak és / Istennek orvosa. / Mindketten vergődünk, de én / nem gyógyulok meg soha. // Ketten vagyunk az orvosok. / Kísérletek, csodák / esnek velünk, én belehalok, / de Isten él tovább”. S utána egyetlen mondat: „Baromság. Bár sose írtam volna le.”

Az egypár „nyögött vers” közül – „az irodalom sem érdekel, elvinni, elküldeni már évek óta unom” – talán a Kannibál mutatja leginkább a kiúttalan groteszk helyzetet, az önpusztító keserédes vidámságot. Részletében is ott a halált megvető józanság mint kacajjal teli búcsú. „Folyton sietni, folyton csak minden / percet megélni mit ád az Isten? // Előre-hátra huzigáljuk / ezt az évet is, mint a vályut, // hogy megtölthessük, mint a moslék / lötyög bennünk a még nagyobb lét: // hogy önmagunkat ehessük meg, / fölfaljuk növő sok sebünket, // önmagunkból táplálkozunk, // ez a vérünk, ez a húsunk, // sajátmagunk kannibáljai / vagyunk, a Zoltán, a Miki, // csak 1 év van, egyetlen év, / amelyik mindenre elég: // el kell fogyasztani magunkat, / mint az éj megeszi a holdat, // nincs család, nincs történelem, / csak saját magamat eszem, // kitalálhattok jobb eszméket, / magam eszem meg az egészet, // a fogamat, a szívemet, / ami belőlem sose lett, // miket csak szeretne a század, / a szentferenci ideákat, // végül is elfogyaszthatom / magamat, mint a jó barom, // röfögve és ábrándosan, / ön-Vajdásan, ön-Adysan, // hiába nőtárs, hatalom, / csak önmagamat habzsolom, // saját magammal fölemésztem / hazafiúi eszményképem, // boldogtalanul, boldogan, / mint csámcsogó disznó az ólban, // testdörgölőzve, elhagyottan, / a halhatatlanság jegyében, // kérem, vagy nem is kérem szépen, / végül is megeszem magamat.”

Antivers? Kivetkezés önmagából? A haza, a család, a szerelmes társ, a mosollyal-vérrel kiküzdött emberség elveszejtése? Inkább a magára találás, a megmagyarázhatatlant vagabund szemlélettel és önkínzó – a hadaró vers összes ékét magára öltő – lendülettel kivetítő példája. Gyurkovics itt egy kissé elemelkedett a „seggen lőtt vers” (’98. júl. 9.) furcsán humoros borzadályától – „Mint futó szarvas, kit seggen lőtt az ármány, / Ha megállok, akkor örök élet vár rám, / Szeretteim, pedig itt maradnak árván” –, ám csak annyira, hogy érzékelhessük a különben nem annyira szimpatikus „kannibál-lét” fenségét.

A kötet összeállítója figyelmeztet: a költő, miként mondotta volt többször, „saját vérét csepegtette minden verssorába, de valahogy sosem akarták komolyan venni, felismerni, megérteni”. „A múltunkról nem sokat beszéltünk. Nem ismerhettem a sok kínt – nem is nagyon beszélgettünk arról, amin keresztülküzdötte magát. Mert küzdött, nemcsak önmagával, hanem a környezetével is. A Politika, a Társadalom, a Nők. A Nemzet! Csak futólag érintettük ezeket a fájó csigolyákat. Együtt nem fájt.”

Az összetett személyiség, szerencsére, az Arcomat ne feledd el című könyv minden sorában jelen van. Elsőbben a költőt – az ideválogatott verseket – kell dicsérnünk. Nem a halál közeli állapotban jó pár költeményét lekicsinylő lírikust – a büszkén vallottak ellenére („Szerettem volna mindig elszállni. Szárnyalni. Szépen írni. Magyarokról, fennkölten, méltóságteljesen, odaadón.”) nem egy verse áthullott a búcsúnaplót jegyző író rostáján (Honderű, Magyar, Valami, Unom, Mezítelenül, Istenem) –, hanem a régi és új vers megszállottját. A hatvan-egynehány költemény egyharmada kötetben még nem jelent meg, másik harmada – a kéziratos hagyatékból válogatva – eddig ismeretlen volt. Tehát az ismert és ismeretlen versek egyetlen költőarc karakterét formázva, kéz a kézben járnak. S ha csupán ennyit ismernénk a Gyurkovics Tibor-i – hol rangján kezelt, hol elutasított – lírából, már letagadhatatlan a költő karaktere.

Jómagam nem tettem különbséget az először csak most olvasott és korábbról ismert költemények között, hogy hadd lássam, nem veszett-e el valami a réven (a harlekini lét sugallatának következtében). Nem veszett el. Már az első kötet, a Grafit (1961) szerzője abszolút költő volt. És mindvégig megmaradt annak. (Ezért is érthetetlen az évekkel későbbi, 1968-as elutasítás – a Szépirodalmi Könyvkiadó lektorainak ítéletét Domokos Mátyás tolmácsolta levélben az írónak –, hiszen nem a „jó vers – rossz vers” kategóriában kellett volna a kiadónak gondolkodnia, hanem a megjelentethetőség igézetében.)

Egy korai vers, a Négy évszak (1962) szerint „a szeretetnek nincs határa”. Hát a nőt, a nőket, a kedvest üldöző szerelemnek? Annak végképp nincs. Elborít szívet, agyat, s ha a költő rátalál az igazira – a Györgyivel-Majomkával leélt két évtized forrósága tanúsítja, hogy milyen örömös a lét, ha szoros a kapocs –, akkor vég nélküli virágszőnyeg teríttetik az imádott feleség elé. Hogy az énekes azon piruettezve – ilyenkor sosincs rekedt torok és fájó láb – az udvarló vers százféle alakjában hódoljon a szeretett társnak. Az egyedüllét kórházban még fokozottabban kínzó fájdalma indítja meg a lávát – a megannyi páros rímben ott a fizikai létében pártalan beteg párja iránti véghetlen rajongás –, méghozzá úgy, hogy az olvasó azt higgye, sosincs vége. Avval, hogy a költemény alatt rögzíttetett a megírás helye és ideje is (János Kórház, 1998. július 10.), fontos dokumentummá vált az euforikus állapot rögzítése.

„A Majom arcát keresem / az üvegen a levesen / a béna terítők között / vagy ahogy párnájába nyög / és szuszagol vagy rágja a / finom álmait éjszaka / állkapcsa is alig mozog / fényes ajkai közt a fog / éppen kivillan éppen egy / milliméterre megremeg / a sóhajától amit a / tüdeje vagy a hold maga / az egyetemben őrizett / amíg a földre engedett / keresem kenyeren són / lázasan kiszámíthatón / a sónak piros fényein / a vacsorán a reggelin / a felhők fenti résein / a faltéglákon és amin / meg se látható valamin / mi nem is látható csak én / tapogatom ki feketén / ahogy a vak is tapogat / ha keresi a másikat / A Majomka hangját keresem / zizegő tűleveleken / ha idejében ébredek / és hallom a természetet / a fű között a neszezést / ha fújják furulyán a rést / a lehetetlen madarak / és keresem hogy hangot ad / megpendül úgy ahogy csak ő / akáclevélből jő elő / virágzene mit senki se / érthet soha meg ennyire / ahogy pendül a lény maga / a húrja a helye a haja / az elektromos ívület / hogy éppen ilyen ívű lett / a remegése zizegése / a hanghatása térnyerése / csak azt figyelem éne-éne- / kel az alkonyban a lénye? / Azt figyelem a zongorán / a konyhában a nagyszobán / mint a süket csak ostobán / hogyan pendül meg ez a lány / mint kinek belső füle lett / már Istenre se figyelek / és egyre felületesebb / figyelmetlenebb öregebb / leszek hogyha még lehetek / egyetlen hangot keresek / A Majom szagát keresem / a párnámon a kezemen / tömjénes templomi hajón / spenóton sajtos makarón- / in is csak azt szimatolom / hogy ő-e ő-e az a lány / akit kerestem hajdanán / és meglelve is keresek / mint pénzcsomót a kezesek / mint alkuszok az aranyat / a szagot ami rátapad / a fémrudakra az edény /aljára forradt sütemény / vajillatában amikor / az édes szag az orrunkba forr / ellibbenő ellebbenő / áramlatokból jő elő / ki ő? ki ő? azt kérdezi / az is aki nem ismeri / de érzi átható szagát / érezhetetlen illatát / az agyburkok közé ható / örökké levő és való / jelenlétét a füveken / az összes felületeken / a legbelső dobozokon / hol semmi sincs – csak a Majom / Meg én vagyok meg én vagyok / akinek olyan nagy dolog / hogy van egy másik embere / kit a végtelen ejte le / ölébe mint egy nagy diót / hogy örömében felrikolt / szagolja nézi füleli / hogy egy babája van neki! / Ahogy a vak is tapogat / és keresi a másikat.” (Majomka)

Ebben, illetve az ehhez hasonló sodró erejű látomásokban, az egyszerűség érzéki keverékében látható – közel-e Kosztolányi? –, hogy a korábbi, talán a verset némelykor túl megterhelő műveltségélmény miként alakult át a kín rengetegét trubadúri hanggal enyhítő – csaknem azt mondtam, negligáló – „semmitlen semmivé”. De Gyurkovicsnál, paradox, épp ez a semmitlen semmi a minden. A versbe való magába feledkezés, amikor a búcsúpillanatot stációról stációra nagyítva szinte ösztönösen úgy akar lemondani költő voltáról, hogy közben az elemi erejű – még az enjambement „botlásait” is megengedő – szavakban tobzódik.

Hogyne volna fontos a kötet dokumentumanyaga, de az igazi nóvum a költeményekben van! Azok közül is az ismert vagy kevésbé ismert, avagy eddig ismeretlen szerelmes versekben. A Majomka mellett például a Vaj és a könyv címadójául szolgáló Arcomat ne feledd el jelentékeny darab a záró strófa: „Arcomat ne feledd el / légy hozzám türelemmel / ha elmegyek a szűk úton / s visszajövök-e nem tudom” –, ám az Eskünek (1997), a Mi lesz velünk?-nek, a Nem engedemnek, az Andromédának, a Fohász a párnán-nak, a Faluvégnek, a Holdkaréjnak és az Az én szerelmem-nek is megvan a varázsa. Amiképp két rövid vers is, a négysoros Amikor… (2008. jún. 29.) és a hatsoros Örök idő (2006. jún. 29. hajnal fele) a szeretet mindenhatóságáról regél.

Azonban nem csupán a hősszerelmes van jelen a kötetben, hanem a keserűségében is kacifántos búcsú előtti és azt jóval megelőző pillanatot kihasználó „létvers” tudora ugyancsak. A költő apokalipszis előtti állapota – csak idő függvénye a megérkezés – kiváltképp kedvez az ilyesfajta összegzésre. Elsőbben a filozofikus Rulettre és a 2005-ös Út a fontainebleau-i erdőben (Paál László festménye) címűre gondolok. Az utóbbi rejtett szabadságdal: „de te ne fogadd el évek ha kimúlnak / az erdő belsejét azt a nyomorultat / ágak kardcsapása hol szívedre sújthat // tied a szabadság hogy te szembenézel / rémeiddel s ezzel az egésszel / akkor is ha futni nem be kifelé kell”. S a két maszk-versben, a 2006-ban született Beethovenben és a Liszt Ferencben olyan otthonosan mozog, mintha önmagát írná: „Az emberiség bazaltkoponyája / lebeg a súlyos szemöldök fölött”, illetve „arcélem ép szállongó angyalokkal / vagyok tele a hangom mint a sóhaj / keringek mint keserű csillagok / Úrnak kevés – embernek sok vagyok”.

A Krisztinaváros – benne a magyar irodalom jelesei, Babitstól Nemes Nagy Ágnesig és Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, Weöres, Márai, Jékely és Ottlik sem kihagyva – szintén remek példája a sokfelől jövő érték összeborulásának. S a közéleti költő arca is fölbukkan. Akkor, amikor a politikai-közéleti versnek (Tankodrom) nem nagyon volt divatja – vagy ha igen, inkább posztmodern formában, iróniával közeledve a nemzethez stb. íródott –, Gyurkovics több antológiadarabbal jelezte különvéleményét. Közülük a kevésbé ismert Hiába (2006) – „Hiába vakítod ki az anyád szemét / következő akasztófa alá te mégy / átkozhatod ördög-hazádat felette / itt dögölsz s üdvözülsz – nincs másik helyette!” – és a sok kü­lönböző faj karakterét egységgé olvasztó „átokvers”, ugyanakkor ima, a Nemzet is itt olvasható.

A költőhöz írott levelek (szívesen küldte el verseskönyveit pályatársaknak: íróknak, színészeknek) ugyancsak rávilágítanak a szeretetre, dicséretre éhes költő számtalan arcára. (Persze dicséret és „dicséret” között – hogy csupán Mészöly Dezső hódoló és Nemes Nagy Ágnes fanyalgó soraira emlékeztessek – különbség van.) Akad közöttük (Rákos Sándor, Jánosy István, Hubay Miklós, Vas István) mé­­lyen­szántó is. Remek a színész-rendező Várko­nyi Zoltán bocsánatkérő verses levele.

A költő által szerelem-dúsan, kedvesen Majom­kának szólított özvegy, vagyis Györgyi naplója (2010. márc. 24 – 2012. dec.) az egyedül maradt társ, a magára maradt magány zokogása. Aki csak két évvel Tibor halála után mert írásban megnyilatkozni. A hagyaték papírdarabkái, levelei, feljegyzései, kéziratos versei is sokáig szunnyadtak, amíg kézbe merte venni őket. Szerencsére legyőzte félelmét, s így az elegyes műfajú, életsorsot-sorsdrámát a kopogóan szürke dokumentumokkal és közölt vagy eddig ismeretlen versekkel ötvöző könyv valódi névjeggyé vált.

Kárpáti Tamás biblikus indíttatású kongeniális, leheletfinom grafikái (szénrajzai) sejtelemmel, titokkal közvetítik az ember vesszőfutását, a szenvedés golgotai sötétségét és a boldogság paradicsomi fényét. Az olajág szimbolikájával az újjászületés reményét. Nagy nyereségei a kötetnek. (Kairosz – Budavári Önkormányzat, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben