×

Emléked leszek

Kelecsényi László

2014 // 06
Láblógatós nyaram lett, nem kellett állás után loholnom. Abba a villába fogok járni, ahol már megfordultam néhány vetítésen. Első alkalommal, míg a portánál vártam, hogy foglalkozzanak velem, a telefonkezelő belehallózta a kagylóba az intézmény nevét, mire Bokodi, az éppen arra járó gazdasági igazgató epésen megjegyezte: „Tudomány, ugyan kérem, hol van itt tudomány?” Csak később, jóval később, keserves tanulságok árán adtam igazat neki.

De most javában tartott a gond nélküli nyár. Nyaralásra, utazásra nem futotta, utoljára még az egyetem előtt töltöttünk néhány közös napot anyámmal együtt Fenyvesen, egy ismerős kölcsönkapott Balaton-parti házikójában. Idén az uszoda számított nyaralásnak. Negyven forintért vettem egy szekrénybérletet, és mindennap, hacsak nem esett, kinn lógtam a Lukácsban. Vay Bandi is hűségesen kijárt, és mivel ő is éppen facér volt, együtt bámultuk a csajokat, és néha konkrét lépésekre ragadtattuk magunkat, általában egyenként, ám néha közösen.

Egyszer mindketten odamentünk egy mutatós, de mint később kiderült, meglehetősen butácska leányzóhoz, akinek leghőbb vágya volt, hogy személyzetis legyen. Személyzetis – tizennyolc évesen. Egyszerre fordultunk el tőle. Nem tartottuk sznobnak magunkat, de ez nekünk is betett. Hogy egy pályakezdőnek ez legyen az álma, az életterve? Bandi gyorsan lesietett a büféhez, és magához vett valami édességet, ezzel vigasztalódott ekkora butaság láttán. Eközben megláttam egy másik csajszit, aki a korlátnál állt, és buzgón fésülte hosszú barna haját. Uszodai rejtjelnyelven ez állítólag azt ígérte, hogy szívesen veszi, ha leszólítják. Mire Bandi visszamászott a napozóra friss porcukormaradványokkal a szakállán, javában nézegettem a karcsú őzikét.

Indulnál?, kérdezte.

Á, ezek után nincsen kedvem.

Nekem se.

Tudod mit, játsszunk kicsit.

Jó, benne vagyok, de mit?

Először is adjunk nevet neki.

Szerintem Blanka.

Nem bánom, legyen Blanka. De vezetéknév is kell.

Azt már találd ki te.

Várj, hadd gondolkodjam.

Rajta.

Mondjuk, Ságvári, nem, az nem jó, legyen talán Sárvári.

Sárvári Blanka? Nem rossz.

Majd megkérdezzük, hogy nem hibáztunk-e rá a nevére.

Alanyunk tovább fésülködött, szinte karnyújtásnyira tőlünk. Szép, hosszú sörénye volt, tényleg azt kívánta ez a hajsátor, hogy folyton foglalkozzanak vele.

Találjunk ki neki valami életrajzot.

Te vagy az ötletgazda, kezdd el.

Tanítóképzőbe jár.

Vidéki kislány.

Tizenkilenc éves.

A barátnője náthás lett, ezért jött ki egyedül.

Nem is tud úszni.

Nem jó, akkor mit keres itt?

Hallott a helyről, hogy itt lehet pesti fiúkkal ismerkedni.

Velünk?

Nem ér, eltérsz a játéktól.

Győrben jár a képzőbe.

Gyerekkorában egyszer beleesett a Mosoni-Dunába, azóta fél a víztől.

Úgy belemelegedtünk, hogy nem vettük észre a fenyegető veszedelmet. A mi Blankánk közben abbahagyta a fésülködést, visszatért a napozóágyára, és mályvaszínű bikinijében végignyúlt rajta. A következő pillanatban föléje tornyosult az uszoda legnagyobb kanja. Itt könnyedén ment az ilyesmi. Mármint az ismerkedés, és ami netán azt követte.

Árgus szemekkel figyeltük, kötélnek áll-e a mi Sárvári Blankánk. Ott feküdt mint lehetséges vadászzsákmány, végigterülve a meglehetősen kényelmetlen, vedlett festésű faágyon.

Szerinted?, néztem Vay Bandira.

A fejét rázta.

Nem fog menni, Blanka finomabb darab annál, hogy…

De itt elakadt a szava, mert a mi kandúrunk otthonosan letelepedett a napozóágyra.

Vesztettél. Kár, hogy nem fogadtunk.

Odaát, az ágyon kezet fogtak. A lány mondott valami nevet, de hogy nem Sárvári Blankát, abban biztosak lehettünk.

Később megbántam, hogy olyan könnyelműen lemondtam az ismerkedésről, mert augusztus végén, a legnagyobb kánikulában szobafogságra ítélt egy hosszadalmas nátha. Odakinn ragyogott a nap, nekem viszont anyám óraszámra hordozta a forró citromos teákat meg a tiszta zsebkendőket. A természet bosszúja Sárvári Blanka miatt. Vajon most hol fésüli a haját?

Kárpótlásul elővettem a Lotte Weimarban-t. Gyerekkori gyomorrontásaim idején Jókaikat olvastam, most kinőttem már belőlük, ezért belekezdtem ebbe a sokat emlegetett, de tisztességesen soha el nem olvasott, vaskos regénybe. Gyorsan fogytak az oldalak, bár cseppet sem olyan könnyen, mint A lőcsei fehér asszony lapjai, amit Jókai ebben a házban írt, ahol most Thomas Mannt olvasom.

A hatalmas mondat- és gondolatfolyamok magukba vontak, és egyúttal be is zártak az igazságukba. Az excellenciás úrnak nem lehetett ellentmondani, az igazság mindig az ő oldalán állott. Lehetett nem kedvelni, de igazat nem adni neki – soha. A végső nagy beszélgetés a landauerben az idős Lotte és Goethe között, aki mellesleg sosem lett idős, mert élete utolsó szekundumáig űzte-hajtotta a tökéletesedés vágya és a női lelkek meghódítása, a verweile doch, du bist schön pillanat elérése, még akkor is, ha éppen abba hal bele, ha amiatt lesz lelke az ördögé, azaz dehogyis lesz azé, éppen akkor, attól istenül meg.

Igen, a gyertya és a lángja paradigma, a művészsors örökké fájó magányának és félreértettségének mintája. Azt hiszik az emberek, hogy az író élete csupa fény, csillogás, ragyogás. Csakhogy az író vagy bármilyen más művész maga a láng, amely ég, amely fogyasztja a gyertyát. Ez az éppen húsz éve halott író kikezdhetetlen éleslátással mutatott rá az élet nagy igazságára, a mindenekfölötti egység mozzanatára, ahogy a dolgok egymásból felbukkannak, egymással váltakoznak és cserélődnek, ahogy az élet hol természetes, hol szokásokhoz szabott arculatát mutatja, ahogy a múlt jelenné válik, a jelen visszamutat a múltra, és mindkettő elébe játszik a jövőnek, amely már bennünk kísértett. Ezt az egységet éreztem meg, náthásan, láz nélkül is mégis lázasan, szobám magányában. Napokig ki se tettem a lábam az utcára, s amikor megtettem az első lépéseket, más ember lépte át a házunk küszöbét.

Elkezdődött munkás életem, ami abból állt, hogy hetente kétszer, a hét első és utolsó munkanapján fél kilencre kibuszoztam Zuglóba, és az egykori szűcsmestertől elkommunizált villa portáján aláírtam a jelenléti ívet, majd odafönn, a manzárdban kialakított vetítőben végignéztem egy vagy két filmet. Ismertem jól a helyet, jártam ide már korábban, de most fizettek is érte, havonta kerek kétezer-ötszáz forintot. Az első alkalommal egy emigráns magyar rendező Franciaországban forgatott filmjét vetítették. Majdnem két évtizedes kinntartózkodása után egy kis limonádét sikerült összehoznia. Meg kellett szokjam, hogy senki nem beszélt utána a filmről. Amíg vendégként jártam ide, hazafelé a buszon mindig megdumáltuk, amit láttunk. Most legföljebb a közeli étterem étlapját vitattuk meg, ahol együtt ebédeltünk.

Az első vetítés után a titkárnő lekísért az igazgatóhoz. Nem értettem, miért, hiszen nem lehetett eltévedni az épületben: földszint – igazgatóság; első emelet – könyvtár; második, azaz manzárd – tudományos osztály és szerkesztőség. De jött velem, azaz vitt, kísért végig a lépcsőházon, egészen Káplán elvtárs dolgozószobájáig, amely egyáltalán nem keltette dolgozószoba benyomását, ugyanis egyetlen könyv sem volt benne.

Káplán leültetett a hosszú tárgyalóasztal mellé, ő a másik végén, legalább hét méterre tőlem, hatalmas íróasztala mögött foglalt helyet. A titkárnőt egyetlen kézmozdulattal elküldte, engem méregetett.

Nőtlen?

Ez számított a legfontosabb kérdésnek. Csak bólintottam.

Akkor tud dolgozni rendesen.

Hát erre gondolt, hogy aki házas, az csak félgőzzel hajt. Nem tudta szegény, hogy a facér nők becserkészése legalább annyi energiát elvisz, mint egy házastárs.

Itt komoly munka folyik, mondta némi gondolkodás után.

Ebben biztos vagyok, válaszoltam, hogy mégse üljek ott olyan kukán.

Ezen elgondolkodott, mintha valami újdonságot közöltem volna vele.

Honnét veszi?

Ezzel az együgyű kérdéssel zavarba hozott. Honnét veszem? Tudom is én? Udvariassági formula – és kész. De Káplán elvtárs teljes testével felém fordult.

Ne higgyen senkinek, amit rólunk hall. Sok az ellenségünk. A filmesek rémes társaság. Nekem elhiheti, a főnökük voltam…

Elhallgatott, rájött talán, hogy többet mondott, mint amennyit akart.

Jól van, fiatalember. Mi itt számítunk magára.

Mintha ezt már hallottam volna, de nem tőle. Különben sem értettem, miben számítanak rám, mit kell cselekednem, de nem magyarázta meg. Fölállt, jelezve, hogy vége a bemutatkozásnak. Lapáttenyerét nyújtotta felém. Miközben megszorította a kezem, arra gondoltam, ezzel a manccsal nem könnyű tudományos dolgozatokat körmölni.

Anyámnak mindenesetre nem tudtam mit felelni arra a kérdésére, hogy milyen volt az első napom. Semmilyen. Majd-meglátjuk-milyen. Ilyen.

Egyik délután kisétáltam a Duna-parti lépcsőkre. Lementem egészen a hídfő lábáig, az Erzsébet híd pillérének tövébe, onnan néztem szét az elmúlt öt év nyomait keresve. Vagy talán nem is öt évnek hatott ez, hanem ötvennek vagy ezernek. Álltak itt már római katonák, akik a folyó elkeskenyedő részén átevezve körülnéztek a birodalom határán. Nekik nem kellett ez a sík vidék, de azért valamiféle megfigyelőállást kialakítottak, bizonyíték rá a romkert, amit nemrégiben kiástak a régészek, és most mutogatják. Még órát is tartott itt nekünk, a romok közt, az egyik mindenre elszánt tanárunk. De annak vége, mármint az egyetemnek számunkra vége.

Én nem figyeltem meg semmit, egyszerűen nem akadt megfigyelnivalóm. Kihalt a part, se diákok, se szerelmes sétálók nem jártak az alsó rakparton. Megálltam zsebre dugott kézzel – mintha ennek lenne valami jelentősége –, és a vizet néztem. A múltamat kerestem talán, amikor még érettségi előtt, a nagy árvíz idején mászkáltunk errefelé Zénóval. A hajóállomás épületén ott a csík, meddig ért a víz akkor. Zénó még fényképezett is, adott belőle, valahol meg kell lennie a papírképnek. A pirosra mázolt padok tetején lépdeltünk, alattunk a Duna, és a tételeket bifláztuk, én a matekot, ő történelmet, kinek mi ment rosszabbul.

A folyó bölcsen hallgatott. Magára hagytam a tudásával.

Az Egyetemi Színpad jegyirodájában a szavalókör irodalmi estjét hirdették. Bementem, és gyorsan jegyet akartam váltani, mert szenzáció ígérkezett, de már elkelt az összes belépő. Végül a nézőtéri felügyelő ültetett be a hetedik sor szélére. Már nem is kellett hazamennem, szinte azonnal kezdődött az előadás. Panna, a volt barátnőm neve is szerepelt a plakáton, de ez csak rám hathatott volna valamiképpen, szenzációnak a botrányairól híres, az utóbbi években csak vidéken szereplő, estjeivel utazgató színész neve számított. Egy monumentális hosszúságú, hírhedten nehéz vers elmondását vállalta.

Jöttek a kedves amatőrök, akiket jól ismertem, gyengeségeiket, beszédhibáikat, bájos elvétéseiket, akarásukat, amiben Panna is osztozott velük. Mindenki a színészt várta, akit filmszerepekben láttunk itt a barokkot utánzó márványoszlopok közé leengedett vásznon, de most élőben jelent meg, egyszerű utcai ruhában, nyakkendőjét meglazítva fogott bele a versbe, és mondta, mondta huszonöt kerek percen át. Arra lettem figyelmes, hogy egy lány az első sorban magnóra veszi a produkciót. Lenyűgözött, vitt, sodort magával, nem véletlenül tartották a versmondás váteszének, aki idevarázsolja elénk a költőt, most épp ezt a csavargót, aki állítólag gyalog ment Párizsba.

Nem bántam volna, ha sosincs vége. Nem is ünnepelték annyira, mint érdemelte volna. Párszor szerényen meghajolt, és ugyanolyan feszülten ment ki a színpadról, mint ahogy bejött. Nem láttam rajta azt a megkönnyebbülést, ami rajtam vett erőt olyankor, mikor egy-egy filmbevezető után távoztam a mikrofon elől.

Ezzel vége is lett az estnek. Ácsorogtam picit a folyosón, a büfé már bezárt, nem volt mire várni. Kisvártatva megjelent a színész, az egyetlen, aki itt annak mondhatta magát. Nem tudni, miért ezt a közönségfolyosót választotta távozása útjául, amikor hátul észrevétlenül eltűnhetett volna. Talán kellett neki a népszerűség megnyilvánulása, a szeretet pillanatnyi fellobbanása, hogy odamenjenek hozzá, hogy autogramot kérjenek tőle. Meglehetősen zord tekintettel állt meg a folyosót és az öltözőt elválasztó üvegajtó előtt. Nem lehetett tudni, hogy elzavarja vagy keblére öleli azt a néhány rajongót, aki közrefogta. Aláírt, fölnézett, aláírt, fölnézett. Egy pillanatra összevillant a tekintetünk. Észlelte, hogy nem akarok tőle semmit, ez talán megnyugtatta. Mikor végzett, méltóságteljes léptekkel távozott. Egy kis dohányfüst terjengett a nyomában.

Egy borongós reggelen szabályos levél várt rám intézeti íróasztalomon. Ménesi tudományos osztályvezető már hajnalban bejött, az éjszakai portás nyitotta ki neki a villa kapuját, szobájába érve azonnal az írógéphez ült, és beosztottjainak, tudományos fokozattal rendelkező kollégáimnak is, leveleket írdogált. Félóra, óra múltán elmondhatta volna élőszóban, amit leírt, de akkor a delikvens esetleg válaszol, kérdez, állít, vitatkozik. Így egyszerűsítette le a világot. A titkárnőjének is leveleket küldözgetett, és egy házi legenda szerint valamelyik nem kedvelt beosztottjának selyemzsinórt adott postára, bélelt borítékban. A pletykát senki sem igazolta, hogy tényleg így történt-e, avagy sem, de mindenki emlegette, ki így, ki úgy, saját szája íze szerint formálgatva a históriát, melynek szenvedő alanya nem sokkal később el is hagyta ezt a munkahelyet.

„Ez egy zárt intézet”, mondta egyszer Bokodi úr, a gazdasági igazgató, nem elvtárs, mert ő nem volt párttag, és nem tudta, nem tudhatta, mennyire fején találta a szöget. Ő persze arra gondolt, hogy ide ne mászkáljanak be mindenféle szakadt farmeres, idegen alakok, akik a folyóirat-vetítések ürügyén néha megjelentek, szociológusok, geodéták, benzinkútkezelők, bármi rendű-rangú kényszerű pályaelhagyók, akik Unger Bella lapja számára fordítottak sajtóanyagokat. Bokodi úgy gondolta, legyen elég az Iszkussztvo Kino szövege, amit minden munkatárs megkapott nyersfordításban. Minek nekünk beszámoló arról, mi pereg a párizsi meg a londoni mozikban.

A zárt intézet kifejezés másképp is érvényesült. Itt mindenkinek akadt némi bolondériája. Kerekes Péter például Nyugatról jött haza, ’68 őszén maradt odakinn, de nem tudni, miért, pár év múlva hazatért. Helsinki szelleme hajtotta vissza, mondták róla, de legtöbben a homlokuk előtt ingatva a tenyerüket jelezték, hogy nem tartják teljesen beszámíthatónak, és ez még a jobbik változat, amit képzelnek róla. Egyszer elmesélte, hogyan kapott kék útlevelet. Miután korábban visszautasították a kérelmét, mert régi munkahelyén nem javasolták, hogy Nyugatra utazhasson, jelentkezett egy leningrádi társasutazásra, és az űrlapra csak akkor írta rá Helsinki nevét, miután megkapta a szükséges javaslatot.

Az intézetben ünnepre készülődtek, kötelező a részvétel minden munkatársnak. A nagy októberit már átvészeltük egy minisztériumi pofa, Hári elvtárs, röhej, de így hívták, gyatra kis ünnepi beszédével, de most jön a java, a legjava. Egy szovjet rendező, egy nagy öreg a vendégünk, aki még látta Ejzenstejnt, Sztálinról nem is beszélve, ő fog előadást tartani, nem a vetítőben, hanem Káplán elvtárs jóval nagyobb méretű szentélyében. Pontos megjelenés kéretik.

Délután kettőkor vonult be a társaság, az idős, botra támaszkodó, állami kitüntetésekkel gazdagon dekorált lexikonadat. Szerencsére a plecsniket nem viselte, helyette a tolmácsnő tűzött zárt zubbonyára egy icipici vörös csillagot, egy csillagocskát.

Már javában tartott az előadás, ami abból állt, hogy a rendező elvtárs beszélt, Káplán elvtárs közben bólogatott, hiszen remekül tudott oroszul. A tolmács fordított, valami elképesztő szibériai magyar dialektusban. Fél három táján nyílt az igazgatói iroda ajtaja, és belibbent Bella asszony. Már a késés ténye rendzavarásnak hatott, de ő még ezt is tudta fokozni. Feltűnés nélkül alája toltak egy széket, kényelmesen hátradőlt, keresztbe vetette a lábait, és kiterítette maga elé a hóna alatt tartott újságot. Azt hittem, rosszul látok, és nemcsak én voltam így ezzel. Unger Bella, a Magyar Népköztársaság bennlakója, mellesleg nemzetközi hírű filmtudós, a párizsi Le Monde egyik nem túl régi számát kezdte lapozgatni. Mindenki úgy tett, mintha nem vette volna észre. Káplánnak, mivel ő ült legtávolabb a botrányosnak számító olvasástól, csak később jutott tudomására az eset. Mondják, hogy csapkodott, tajtékzott dühében.

A következő pénteken utazhattam Pécsre. Munkahelyem elküldött a soron következő filmszemlére. Először jártam ebben a városban, egyáltalán, hosszú idő óta először tettem ki a lábam Budapestről.

Sötét, havazást ígérő délelőtt foglaltam el a szállásomat a város legpatinásabb szállodájában. A fürdőszoba ugyan a folyosó végén működött, meleg vizes fürdőért szólni kellett a szobaasszonynak, de a lenti márványasztalos kávéház kárpótolt mindenért, még a rossz filmekért is. Vay Bandival gyakran időztünk ezen az amúgy is otthonos helyen, mert egyszerre fedeztünk föl egy ifjú kolleginát, aki az egyik napilapba írogatott filmkritikákat. Hamvas kezdő, állapítottuk meg tökéletes egyetértésben. A hamvasság a cikkeire vonatkozott, de talán külsejére is el lehetett mondani ugyanezt. Amikor az első reggel lejött az étterembe, mi már javában fogyasztottuk tea, vaj, dzsem összeállí­tású szerény reggelinket, s figyeltük, hogy Alapi Szilvia hová tart. Illendően köszöntöttük, de ő nem élt a felkínált harmadik szék lehetőségével, hanem továbblejtett, és pár asztallal odébb letelepedett az irodalmi hetilap szigorú kritikákat körmölő rovatvezetője mellé, aki ott tanyázott minden kulturális banzájon.

Nem nagyon értünk rá a nők és a karrier összefüggésein elmélkedni, mert folyton akadt egy-egy új program, vetítés vagy vita, esténként pedig premier előtti Fellinit és Antonionit láthattunk. A gyerekkorára emlékező Federicóét két egymást követő estén is végignéztem, a harmadik éjszakát a személyiségét elcserélő újságíró krónikájával töltöttük, így nem értünk rá Szilvia nyomába szegődni. Különben is, Binder Lacival egyikünk sem akart ujjat húzni.

Egyik délelőtt a helyi honvédség kultúrházában került sor a nagy fejtágítóra, oda mindenkinek illett elmennie. Kései reggeli után tíz órára átvágtuk magunkat a hóbuckák között, hogy idejében helyet foglalhassunk a leghátsó sorokban. A szokásos várakozási idő már letelt, de előadónk, az egyik kulturális atyaisten, a pártlap állandó főszerkesztő-helyettese csak nem óhajtott megérkezni. Már fél tizenegyre járt, de még mindig sehol. A teremben lassan terjedt a nyugtalanság, amely eleinte halk beszélgetésben, de percek múlva már türelmetlen zsivajgásban csúcsosodott ki. Amikor végül tizenegy óra előtt pár perccel befutott a slepp, élén a sokdioptriás vezérideológussal, az egész kultúrterem tapsorkánban tört ki. A fő-fő elvtárs örömmel hajlongott, alig győzte köszönni az iránta tanúsított türelmet és aggodalmat, amiért a kocsija eltévedt valahol a Mecsek havas országútjain.

Utolsó délutánomon gyalog indultam föl a hegyre, hogy felsétáljak a tévétoronyhoz. A többiek, hóakadályok ide vagy oda, Kaposvárra autóztak, színházat nézni. Vay Bandi szegődött mellém, ő se vállalta a havas utat, és együtt róttuk a hegyoldalba bújt kertváros kanyargó utcáit, figyelve a turistajelzést.

Nincs egy nő, morogta Bandi, s azt hittem, Alapi Szilviára gondol, aki habozás nélkül a tekintélyes újságíró holdudvarát gyarapította.

Nincs egy rendes nő.

Ballagtunk fölfelé a szerpentinen. Nem tudtam, nem is akartam vitába szállni vele.

Ti is szakítottatok Pannával.

Vége lett, szinte magától.

Nem fájt?

Egy kicsit. Tudod, annyira érlelődött már a szakítás, mint egy begyulladt, gennyes fog, amit végül úgyis ki kell húzni.

Borbála meg is ütött.

Tényleg? Ezt azért nem néztem volna ki belőle. Remélem, azonnal ejtetted.

Azt kellett volna, de nem tudtam megtenni. Meg be is volt jelentve hozzám.

Hogyan szabadultál meg tőle?

Viharosan. Apámék segítettek. Hadd ne részletezzem.

Elfogytak a házak, már a havas fák között caplattunk feljebb, egyre feljebb.

Te olyan nyugodt természetű vagy. Sokszor figyeltelek a büfében az egyetemen, ahogy a kávédat kavargattad. Bármi történhetett volna körülötted, nem rendített volna meg.

Ez csak látszat. Ha tudnád, olykor miket gondolok.

Miket?

Inkább nem mondom.

Fölértünk a torony lábához. A kilátóba fölmenni már nem lehetett, a lift sötétedéskor bezárt. Beültünk a presszóba, rendeltünk két forró teát.

Mi a szösz! A filmkritikusok antialkoholisták?

A hátunk mögül jött a hang, amely ismerősen csengett. A legtöbbet foglalkoztatott forgatókönyvíró volt a gazdája, akinek érces baritonja sokszor belengte a díszbemutatók nézőterét. Az ilyenre szokták mondani, hogy sztentori. Barátságosan hátba veregette Bandit, mire az heves köhögőrohamot kapott.

Ne legyetek már ilyen mumákok! Üljetek át hozzánk!

A többes szám egy ismeretlen nőre vonatkozott, aki csendesen meghúzódott a háttérben.

Na, gyertek!

Bandi elindult, kénytelen-kelletlen követtem. A mi írókánk asztalán üres konyakospoharak sorakoztak. Nem kettő, nem is négy, jóval több.

Mi már indulnánk lefelé, próbált Bandi kitérni a cseppet sem kívánatos társaság elől.

Ugyan hová a búsba mennétek, már besötétedett.

Éppen azért akarunk indulni, csatlakoztam a barátomhoz.

Leülni! Majd lemegyünk a kocsimmal.

Döbbentem bámultunk egymásra. Ugyanazt gondoltuk mindketten: csak túléljük ezt az estét.

Részlet a szerzőnek a Noran Kiadónál a Ünnepi Könyvhéten megjelenő regényéből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben