×

Bereményi Géza: Vadnai Bébi

Horváth Csaba

2014 // 06
Bereményi Géza az 1977-es Legendárium után három évtizeddel jelentkezett új regénnyel. Az egész alkotói pályát összegző Vadnai Bébi a két cselekményszálas megoldástól a toposzokon keresztül a mondatszerkezetek vagy a szóképek szintjéig felidézi A tanítványok és A nagy generáció filmjeit, A svéd király kötetének novelláit és a dalszövegeket, ám a könyv visszautasítja a Bereményi-brand biztonságot nyújtó megszokott receptjeit.

A Legendárium egy család regénye volt, egy „meglehetősen zilált sorsú közösségé, melynek tagjai már réges-régen nem élnek együtt, csak tudomást vesznek egymásról időnként valami számukra érthetetlen szabály miatt”. A Vadnai Bébi a szerkezeti különbség dacára ugyanezt az „érthetetlen szabályt” járja körül.

A svéd király című novellához hasonlóan ebben a regényben is folyamatosan két idősík keveredik: a könyv két nemzedék, s így a harmincas–negyvenes évek embertelen és a hetvenes évtized végeláthatatlanul szürke története. A két korszakot egy mindent elsöprő szerelem fogja össze. A kérdés most is ugyanaz, mint a novellákban, filmekben, dalszövegekben: a személyiséget felépítő érzelmek, szenvedélyek és indulatok vagy a külső körülmények, a történelemnek nevezett abszurd irányítja az ember életét? Hogyan válhat az utódok számára rombo­lóvá az egykori szerelem? Bere­ményi szerint egész nemzedéke, a nagy generáció „szerelem–gyű­lölet” kapcsolatokból született.

Az évekkel ezelőtt Zalaegerszegen és Kecskeméten játszott musical, a Laura egy történelmi háttérbe ágyazott szenvedély története volt. A Vadnai Bébi címszereplője is egy mindent elsöprő érzelmi vihar bűvöletében éli életét. Beleszeretett abba a férfiba, akit ugyanannyira megrémített Bébi szerelmének hőfoka, mint amennyire az imponált neki; aki kétszer is meg akarta ölni azt a Bébit, aki saját nyugalmas életének az ellenpontja volt; s aki világossá tette, semmi köze nem lesz a házasságon kívül született gyerekükhöz. A másik idősík hőse pedig Doxa, Bébi fia, aki a kádári konszolidáció visszautasíthatóságának illúziójában éli valahol a munkakerülés és a művészlét, az elmegyógyintézet és a prófétasors között a budapesti szubkultúra mindennapjait. Mindkét korszak hősének jut egy-egy krónikás: Bébinek a reménytelen szerelmes Tipsi, az egykori aranyifjú, Doxának pedig Dobrovics, a fia­tal író. A név nem ismeretlen a Bereményi-élet­műből: A svéd király nyitó novellájának, az Irodalomnak Dobrovics nevű fiatal író főhőse ugyanúgy bámulja csak a mások életét, ahogyan a Vadnai Bébi hasonló nevű szereplője.

A szereplők mindegyikét két nézőpontból láthatjuk. Ez a relativizáló kettősség végképp megnehezíti a döntést, hogy Bébi vajon az érzéseit minden körülmények között vállaló végzet asszonya, vagy saját érzelmeinek balekja, s nem dönthető el az sem, hogy Doxa Aljosa Karamazov-figura, vagy egyszerű hülye. („Dobrovics gyakran látta őt kamaszoktól körülvéve. És azok nem holmi csavargó intézeti kisvagányok voltak, akik előbb vagy utóbb mindenképpen börtönben végzik, hanem a korszak jobb házból való kalandos gyerekei, akik kiszámíthatatlan sorsra vágyva, szédülten fogadták be a versbeszédet, amit Doxa folyamatosan tudott lökni.”) Az biztos, hogy csak Bébinek és Doxának van bátorsága saját életet élni a mások által irányított, de mindenki által elszenvedett történelemben.

Amiből nem maradhat ki Bébi sem, a Gestapo el akarja rabolni, az egyik udvarlójáról kiderül, hogy angol kém. Doxának a hetvenes évek Budapestjén, ahol egyetlen nap maga az örökkévalóság, egy eseménytelen világ szabályait kell elszenvednie. Ám a történelmet és a jelenkor eseménytelenségét a szerző már korábban is egymásra vetítette. A svéd királyban a tegnapi budapesti szakítás semmivel sincs távolabb vagy közelebb, mint a legendás svéd lovasság évszázadokkal korábbi rohama. Beremé­nyinél a történelem egyszerre folytatja és ismétli önmagát, a különböző rendszerekben egyedül a csalódások állandóak. Megáll az idő? Nem véletlenül érzi úgy a múltat kutató Dobrovics, hogy „egy csöppet sem vonzó és legalább annyira aljas korban találta magát, amilyen az ő jelen ideje volt”. A jelenkor és a történelem az ember életét meghatározó, mégis átmeneti háttér. „Rövidesen odáig fajult a dolog, hogy már a kortársak, az 1970-es évek járókelőinek a viseletét, de még a saját igénytelenül átlagos ruházatát is csak egy átfutó történelmi korszak ideiglenes jelmezének látta. És a tegnapból városszerte ottmaradt összes épület mind tanúbizonyság lett Dobrovics szemében. Még arra is, hogy a bennük, velük megtörtént események, azok megismétlődhetnek, sőt, történnek.” S az állandó emberi történet mögött „folyamatosan háború van. Más korban járunk, mégis ugyanaz a tapasztalat.”

Az azonos tapasztalat mellett Bereményi a rá jellemző aprólékossággal a tegnapot és a tegnapelőttöt is megírja. Kvázi-dokumentumként használja a bemutatott korok tárgyi-kulturális világát: a tipikus figurákat, helyszíneket, de még a kor adekvátnak gondolt argóját is megismerjük, igaz, a hetvenes évek beszélgetési stílusa erőltetettnek hat.

Bereményit mindig a szembenézés, soha nem a nosztalgia jellemezte. Filmjeiben és írásaiban visszautasította az érzelmi azonosulás lehetőségeit, gúnnyá ecetesedő iróniája az első novelláktól és a Legendáriumtól a Cseh Tamás-dalszövegeken át A hídemberig lehetetlenné teszi az ellágyulást. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan válhatott édes-bús nemzedéki himnusszá, horribile dictu közösség­képző énekké az a Cseh Tamás-oeuvre, ami folyamatosan a kudarcról, az egyedüllétről, a közösség és az értékek elveszítéséről vagy hiányáról szól. Olyan félreértés ez, mint Krúdy Szindbádját az evés miatt az életöröm megnyilvánulásaként felmutatni. S most is ellenszegül a múltba való visszavágyódásnak, legyen az a két háború közti időbe vagy a létező szocializmus felé kacsingató retró.

Petri rácsodálkozása – „hogy itt szerettünk nőket? Hihetetlen” – a Vadnai Bébi meghatározó nézőpontja. Az egyén és világ közötti harmónia lehetetlen, ebben a világban csak Bébi módjára lehet boldognak lenni, „amilyen ferdén, kiszámíthatatlanul, öngyilkos módón tud boldog lenni”. Aki nem a világ ellenében akar boldog lenni, az vagy karrierista, vagy bolond.

A negyvenes évek magánemberként szerethető államhivatalnokai túlélni akarnak, a hetvenes évek fiatal írói megbeszélik, „hogy mi ezeknek sosem publikálunk”, valójában mindegyikük a befutásra vágyik. Bár úgy tesznek, mintha elfeledhető lenne a világ, folyamatosan meg akarnak felelni a külső elvárásoknak. A Moulin Rouge-ban erre mondja egy angol dzsessz-zenész: „Maguk ironikus életet élnek. Előre nem látnak, mert ott csak a semmi van, örülni csak a múltnak tudnak, közben borzadnak is tőle, mert örökösök nélkül nincs értelme az emlékezetüknek.”

Ám nem az a kérdés, hogy ki lehet boldog, hanem hogy ki lehet önmaga. Bébi sem tangózhat át az életen, de ő még választja a sorsát, míg a következő nemzedék már a sorstalanságot kapja készen: Doxa nem tudhatja meg, ki az apja, Dobrovics pedig az anyja családjának a nevét viseli. S bár a regény két szintje szinte mindenben egymásra vetíthető, ez a változás a bukás folyamata.

A regény végig reflektál saját magára. Szerkezetéről megtudjuk, hogy „fésűben van benne a két idősík”, hősei szerepük tudatában vannak: „Úgy lépdeltek ruganyosan, hogy közben egy képzeletbeli kamera hátrált előttük, amiből sosem fogy ki a nyersanyag, és filmet csinál az életükből.” Visszautasítják mindazt, ami rajtuk kívül áll: „Ha ők nem számítanak a világnak, őket sem érdekli a világ. Hogy egyedül a saját véleményük fontos önmagukról, csakis arra kíváncsiak. Meg ketten egymásra.” És létezik egy regény a regényben. Tipsi ezt mondja Doxáról: „Képzeld, azt mondta, ír valamit. Már készen van két fejezettel. A szüleiről.”

A Vadnai Bébi az egész pályakép önéletrajzi problematikáját hordozza. A gyömrői Zrínyi utca 7. szám, az Eldorádó piaca, a Legendárium történetei azt mutatják, hogy Bereményi az általa ismert valóság részeiből hoz létre erős hangulatot. Az Antoine és Désiré fotóin az a Dixi látható, aki Doxa néven a regény főszereplője. Gémes János a hetvenes–nyolcvanas évek Budapestjének minden különcségével együtt tipikus alakja volt. Különc volt, mert kimaradásával visszautasította a korszak hamis kompromisszumait, és tipikus, mert ez a visszautasítás csak deviáns módon történhetett meg. És erre a kettősségre egyéni élete és szubkulturális hős imázsa egyaránt feljogosította. A generáció emble­matikus alakja éppen a fausti alku tárgyává lett hétköznapiságot nem képes elviselni, miközben a hétköznapiság minden kitörési kísérletet deviánsnak tüntet fel. S ehhez a korszakhoz többszörösen is adekvát a Lukács-féle deviáns hős története és Kundera szerint az Istentől elhagyatott világ textúrája, a regény. („Az epikai individuum, a regény hőse a külvilágnak ebből az idegenségéből jön létre.” Lukács György, A regény elmélete, Magvető, Budapest, 1975, 523. A „regény akkor született meg, amikor Isten lassan elvonult arról a helyről, ahonnan a világegyetemet és annak értékrendjét irányította, ahol elválasztotta egymástól a jót meg a rosszat, és értelmet adott mindennek”. Kundera, Milan, A regény művészete, Európa, Budapest, 1992, 52–53.)

Dobrovics a harminckilencedik oldalon „Hátradőlt a padon, s élvezte, hogy majd megírja ezt a Doxa-érzést”. A doxa olyan vélemény, „amely lehet, hogy igaz, de igazságát teljesen nem lehet megmagyarázni. A halandók vélekedése.” A nemzedékeken átívelő kimaradás-illúzió és a minden irónián felülemelkedő bukás tragikuma egyaránt megmagyarázhatatlan. Kimaradni ugyanis nem lehet, hiába mondja Dobrovics Tipsinek, hogy „te nem is éltél abban a világban, mint ahogy én sem élek ebben”. És kikacagni sem lehet a világot, „mert a röhögés, az olyan komolytalan kritika, ami megkönnyíti ugyan a karriert, viszont semmivé hígítja a létezést”.

A Vadnai Bébi című regény Dobrovics nevű krónikása regényírónak készül, de a főhőséül választott Doxa is elkezdi megírni a szülei s így a saját történetét. S ez a hármasság ars poeticává áll össze. Az Esti Kornélt idéző Kárpátia-leírás iróniája feljogosítja az olvasót, hogy Dobrovics írói munkásságát fenntartással kezelje. Ráadásul Novák, a rendőrtiszt szerint Dobrovics nem jó megfigyelő. Az irodalmat elsősorban életpótléknak használja: „És az ágyában négy lányt faggat a szüleikről, mintha ez volna az egyetlen, ami belőlük érdekli őt. […] Ez már betegség volt, igen.” Dobrovics életrajzírójaként csupán krónikás marad, míg Doxát az élet megélése, a paradoxonok analízise helyett azok elfogadása jellemzi: „Bent az van, ami kint. Most az van, ami volt. Megtudtam.” Nem véletlenül olvashatjuk Gémes János egyik írásában, hogy „amit nem magyaráztam meg, hagyd megmagyarázatlanul, amit megmagyaráztam, azt fogadd el magyarázatnak”. (Magvető, 2013)

Bereményi regénye megírt élmények és megélt életek között a szövegszintek szintézise: az elbeszélésben kirajzolódnak az élet szabályai, miközben az élet szabályait az elbeszélés tudatosítja. Mert a Vadnai Bébi azt bizonyítja, hogy egyik sem lehet meg a másik nélkül.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben