×

Azt nem lehet, hogy „kicsit dzsessz”

Beszélgetés Bágyi Balázs dzsesszdobossal

Bornemissza Ádám

2014 // 06
Bágyi Balázs (1973) dzsesszdobos, zeneszerző, zenetanár. Számos kiváló formációban vett részt, és készített lemezeket, nemegyszer nagynevű külföldi előadók partnereként. 2007 és 2011 között a Dr. Lauschmann Gyula Zeneművészeti Jazz Szakközépiskola igazgatója volt Székesfehérvárott, jelenleg a Reményik Sándor Református Általános és Alapfokú Művészeti Iskola művészeti tagozatvezetője, és a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola tanára. 2012-ben a zenei oktatatás területén kifejtett munkásságáért az Artisjus Zenei Alapítvány díjában részesült. 2007 óta a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagja, 2013 óta pedig a szervezet elnöke.

.


Egy kvartettet és egy duót is működtetsz, és mindkét produkció esetében minden alkalommal kihangsúlyozod, hogy ezek akusztikus formációk. Valóban ekkora súlya van ennek, ilyen erős határ van az akusztikus muzsikálás és az elektromos hangszerekkel való zenélés között?

Igen, úgy érzem, hogy erős határvonal van a kettő között – de semmi esetre sem akarom, hogy úgy tűnjön, én az elektronika vagy a modern hatások ellen vagyok. De amikor a gép – számítógép vagy csak loopok, torzítók – belép a zenei folyamatokba, az mindenképpen egy másfajta működést eredményez. Én azért hangsúlyozom a produkcióim akusztikus mivoltának jelentőségét, mert ahhoz a hangképhez, ami bennem megjelenik, illetve ami az én szerzeményeimhez legjobban illik, az mindenképpen az akusztikus hangszerek primersége, egyszerűsége, hangzásbeli melegsége. Egyáltalán: emberibb az egész. És szerintem a hallgatók lelkéhez is hamarabb elér egy olyan zene, aminek a hangképe akusztikus hangszerekből tevődik össze.

Az elektromos és akusztikus zene közötti határon az effektezés nélküli, de erősítővel hangosított elektromos gitárt hova helyezed el? Még belefér az akusztikus világba?

Félúton van. A dzsesszben is úgy a ’40-es évektől kezdődött az elektromos gitár használata, azóta egy tipikus dzsesszhangszer. Fontos kiemelni, hogy az igazi dzsesszgitár vastag testű, tehát önmagában is meg tud szólalni, igaz, csak nagyon halkan, de mégiscsak van testhangja. Azok a lapgitárok – a Fender Stratocaster, a Telecaster meg a többi –, amik a rockzenében nagy népszerűségre tettek szert, önmagukban nem nagyon szólnak. Azt gondolom, hogy a dzsesszgitár egy határeset a két zenei világ között.

Február elején a Fonóban a Duola nevű, cimbalom és dob felállású duóddal adtál koncertet, ami nekem azért volt különösen nagy élmény, mert abszolút akusztikusan szólt, tehát még hangosítás sem történt. És valóban nagyon más hallgatói élmény, még attól is nagyon különbözik, amikor bemikrofonoznak és kihangosítanak egy zenekart. Játék közben is érződik ez a különbség?

Igen. Sokkal intimebb a hangzás. Már ez a mikrofon, amibe beszélek, ez is egy szűrő, itt is létrejön egyfajta torzulás a beszédhangokban is. És pláne igaz ez az olyan szép minőségű hangot előállító hangszerekre, mint amiket a Duolában használunk, a Dani nagycimbalmára vagy az én fakávás Ayotte dobszerelésemre. Ezek nagyon magas hangminőséget képviselnek, és ez eltorzulhat már egy mikrofonon keresztül is. Az a szép a tiszta akusztikus megszólalásban, és talán azért is volt akusztikailag megfogó élmény számodra is, mert ennek van a legnagyobb ereje. Ez kihívás a dobos számára, mert alkalmazkodnia kell a hangerővel, a dinamikával a partnerekhez – a mi esetünkben egy szál cimbalomhoz. De meg lehet oldani. És ha sikerül, az pótolhatatlan élmény.

Gondolom, ehhez az is szükséges, hogy a hely, ahol játszotok, alkalmas legyen erre.

Az is belejátszik, persze, a teremakusztika.

Mennyire gyakran lehet ezt megvalósítani, mennyire vagyunk jól ellátva olyan koncerthelyszínekkel, ahol ez működhet? Mert, ugye, ennek vannak korlátai bizonyos méret fölött.

Bizonyos méretnél nagyobb helyiségekben, fesztiválokon vagy olyan helyen, ahol van alapzaj, muszáj egy picit hangosítani. De az olyan intimebb koncertszituációban, mint amilyen a Fonó Budai Zeneházban is megvalósult, ott nem kell, mert megél, és mindenki kihegyezett fülekkel ül, hogy úgy mondjam, és akkor működik.

Keresitek az olyan koncerthelyszíneket, ahol ez működhet, vagy hozza az élet?

Ezt hozza az élet. Persze felkérés sokféle van, helyszín is, és sokszor ismeretlen helyre megyünk játszani. Például a turnék alkalmával megérkezünk valahova, ahol még sohasem jártunk, és csak ott derül ki, hogy pontosan milyenek a körülmények. Mindig az adott helyszín dönti el, hogy aznap este tudunk-e akusztikusan játszani, vagy pedig igénybe kell venni az erősítés lehetőségeit.

Rám talán azért volt nagy hatással ez a Fonó-beli koncert, mert nagyon különbözött az ott megélt hangkép akármelyik jól felvett stúdió- vagy koncertlemezétől. Talán mert nem pontszerű hangszórókban vagy fülesben jön létre a hang, hanem az egész légtérben jelen van.

Ezt nem lehet reprodukálni – pont az a szép a dologban. Ez az egyik oka annak, amiért nagyon kevés konzervzenét hallgatok cédéről vagy számítógépről – igazából az akusztikai élményt keresem. Tehát azt, amikor a hangnak a fizikája megjelenik, ahogy a levegő megrezdül, ahogy abban a teremben terjed a hang. Még a közönség keltette zajokat is ide sorolom, ahogy az emberek szuszognak, vagy bármi neszt keltenek. Ez nem reprodukálható, vagy legalábbis nagyon nehezen. Ilyen szempontból az élőzenét, azt a fajta komplex élményt, ami megtörténik egy ilyen szituációban, nem lehet visszaadni semmilyen hangszórón, hanghordozón.

Hogy látod, az emberek keresik ezt az élményt? Vagy egyáltalán tudatában vannak, hogy az élőben elhangzott akusztikus muzsikának van egy bizonyos rétege, ami a felvételeken nem hallható?

Szerintem sajnos nincsenek tudatában. Nagyon magas igényszinttel kell rendelkeznie annak, aki ezt a fajta élményt keresi. Mindegy, hogy dzsesszmuzsikáról van szó, népzenéről vagy komolyzenéről. Leginkább a komolyzenében jellemző, hogy erősítés nélkül játszanak a koncerteken, akár szóló zongorakoncertről, akár a szimfonikus zenekarról vagy bármiről van szó. A komolyzenében az énekesek se mikrofonba énekelnek, az Operában sem. Szűk az a réteg, amely ezt a fajta élményt keresi, és talán ők sem tudatosan. Nagyon-nagyon vájt fülűnek meg erre igényesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki így hallgassa a zenét.

Ennek lehet oka az, hogy a hi-fi hangminőség egyre magasabb szintű, amitől kialakult egyfajta elégedettség a fülünkben – nagyon szépen szól, annyira, hogy most már nem is megyünk el meghallgatni, mert ennél szebben szépen biztosan nem szól?

Ez is lehet, meg az is, hogy az emberek füle le van butulva. Mások a hangerőviszonyok is, ahogy az emberek zenét hallgatnak, és az ingerküszöb is megemelkedett a dinamika tekintetében. Az emberek nagy többsége mp3 tömörítésű zenét hallgat, általában az iPodjáről, a telefonjáról vagy a számítógépéről, és igazából nem is jut el odáig, hogy esetleg akusztikusan is meg kellene hallgatni azokat a hangszereket vagy zeneszámokat.

Az egyik interjúdban említetted, hogy nemcsak a muzsikáláshoz, de amikor zenét írsz, akkor sem használsz semmilyen modern segédeszközt, hanem ceruzával, radírral, kottapapírral és egy zongorával fegyverkezel fel.

Így van. Sajnos nem tudok elég jól zongorázni, úgyhogy ez egy elég szöszmötölős folyamat, de ha a kvartettnek írok, akkor is igyekszem minden szólamot készen tálalni a próbán a muzsikustársaknak. Ez egy lassú folyamat, de megéri, mert engem ez inspirál. Egy jó zongorahang, egy akkord, ami ott megszólal, sokkal jobban inspirál, mint hogyha bepötyögném a hangokat a számítógépbe – vannak ilyen programok, meg is kellene tanulnom ezt is, mert például kottaképet létrehozni vagy nyomtatni hasznos lenne. Amikor a gépbe beírt zenét visszajátssza az ember azzal a midi-hangzással, éppenséggel lehet hallani, mondjuk, a zenei folyamatokat, megvan az az előnye, hogy egymásra tudok tenni szólamokat. De engem ez nem izgat. Civilben ugyanúgy használom a modern technika eszközeit, laptopot, mobiltelefont meg mindent, de a zenealkotásban ezt kizárom.

És ha, mondjuk, akarsz egy basszusszólamot meg egy másikat, és netán nem sikerül egyben eljátszani a zongorán, akkor egy kismagnóval sem veszed föl?

Nem, ezt hallom belül. Ezen a szinten, hogy egy kvartettre írjak, nem szükséges felvennem. Nagyobb zenekarra, big bandre nem írok, nem hangszerelek, de hogy a saját dolgaimat a saját produkciómmal megcsináljam, ahhoz már van annyi rutinom, hogy boldogulok vele. És a próbákból is le tudom szűrni, hogy azt hallom-e, amit szerettem volna.

Mennyire szigorúan írod meg a többiek szólamát? Gondolom, hogy nem hangról hangra…

De, megírom hangról hangra, de aztán persze lehet változtatni. Nem ragaszkodom foggal-körömmel a bogyóimhoz, amit a kottapapírra vetettem – a kvartettben ez egy műhelymunka. Ott négy zenész van – nem véletlenül ők azok, ők meghívást kaptak ebbe az együttesbe, mert úgy játszanak, mert azt képviselik, olyan a stílusuk stb. És nagyon respektálom, és nagyon örülök neki, hogyha valami közös alkotás alakul ki. A kiindulópont az, amit én otthonról a próbára viszek. Aztán azon változtatunk, alakítunk. Szívesen veszem és be is építem az ő meglátásaikat.

Ez a meghívás a gyakorlatban hogy ment végbe? Hallottad a zongoristádat és a bőgősödet együtt játszani, vagy külön-külön hallottad őket, és elképzelted, hogy milyenek lehetnek együtt?

A legrégebbi muzsikustársammal, a bőgős Oláh Petivel tizennyolc éve vagyunk együtt mint ritmusszekció. Az már szép idő, egy házasságban annyi idő alatt felnő egy gyerek. Az adott volt, hogy ő lesz a bőgős, őt nem kellett megismerni. A többieket is ismertem már, talán Oláh Dezsőkét a legkevésbé, mert ő a legfiatalabb a bandában. De Janival, Ávéd Jánossal is játszottam már korábban. Hogy ők így együtt hogyan muzsikálnak, azt csak elképzelni tudtam, de azt gondoltam, hogy ők azok, akik a legjobban illeszkednek a zenémhez vagy ahhoz a stílushoz, amit az új kvartettel létre akarok hozni. Ezért őket kértem fel, és nagyon örültem, hogy mindenki el tudta vállalni.

Amikor megírsz egy dalt, nyilván elképzeled, hogy hogyan fog megszólalni. A próbán nagyon máshogy szólal meg az elképzelthez képest? Meglepnek a kollégáid?

Néha meg tudnak lepni. Nem lesz nagyon más – nagyon meg tud erősíteni dolgokat, hogy egy bizonyos hangszerelési megoldással jó úton vagyok-e, de nagyon meg is tud cáfolni dolgokat, hogy bizonyos helyeken alakítanom kell. Ez a próbafolyamat tényleg kell minden egyes dalnak. De nagyon különböző, mert volt olyan dal, amit elvittem, kiosztottam a kottákat, és rögtön megszólalt, öt perc után állt a lábán. És volt olyan is, amivel másfél órát szórakoztunk, mire azt mondtuk, na jó, ezt hagyjuk. Nem lehet kiszámítani.

Tinédzserként először egy bluesbandában kezdtél el dobolni. Mi volt az, ami aztán a dzsessz felé sodort? Megmaradt a blues iránti szeretet?

Szerintem egy zenész életéből, aki valamilyen szinten könnyűzenével vagy dzsesszel foglalkozik, a blues nem maradhat ki. Én a gimnáziumi évek alatt azt a fajta a bluest kezdtem el játszani, ami a rockzenébe átszüremlett, amit Jimi Hendrix is játszott. De persze van másféle blues is, ott az autentikus blues, ott a dzsesszblues. Az a fekete bluestradíció, ami a dzsesszbe beszüremlett, az máig ott van és máig él, és különböző megjelenési formákban fel-felbukkan még a kimondottan modern avantgárd zenékben is, manapság, 2014-ben is. A blues egy örök forma lett. Aztán a blues mint érzet – az a fajta blues-érzés, az a szomorkás, lehangolt érzelmi állapot áthat számos kompozíciót. De a blues egy zenei formát is jelent, egy tizenkét ütemes harmóniasémát, ahol az egyes funkciók meghatározott rendben követik egymást.

Hogy találkoztál a dzsesszel? Mi volt az, ami beszippantott?

Tinédzserkoromban találkoztam ezzel a zenével. Az én családomban jelen volt ugyan zene, de nem a dzsessz. Valahogy a könnyűzenén keresztül – a dzsesszt nem sorolom ebbe a kategóriába – jutottam el hozzá, elkezdtem zeneileg egyre igényesebb dolgokat hallgatni. Régebben a Magyar Televízióban leadtak dzsesszkoncerteket a Pori Jazz Fesztiválról, akkoriban volt pénz és igény arra, hogy a televízió kiküldjön egy stábot Poriba, hogy fölvegyék az egész dzsesszfesztivált. Megszerkesztették, megvágták, és egy év alatt leadták a koncerteket az éjszakai idősávban, tizenegy óra, éjfél körül. Mindig fönt maradtam és megnéztem. Akkor még azt sem tudtam, a dzsesszt eszik-e vagy isszák, néztem, hogy a bácsik összevissza zenélnek. De valamiért mégis megfogott, nagyon tetszett az egésznek a hangulata, a szabadsága, az ereje, a ritmikája, és nekem egy komplex élményt adott. Aztán már kerestem ezt az élményt, vadásztam a dzsesszműsorokat.

Amit akkor a tévében láttál, az a ritmikai-dallami sokszínűség nagyon különbözött a könnyűzenétől, és emiatt vált vonzóvá?

Igen, különbözött. Akkoriban mindenféle tucat-popzenét hallgattam, és ahhoz képest nagyon-nagyon más volt, és volt valami varázsa, amit ma visszaemlékezve nem tudok leírni, mert ma már nyilván csak szakmai fejjel, szakmai füllel tudok gondolkodni. Akkor, tizenhat éves koromban ezt nem tudtam megmagyarázni, csak volt valami megfoghatatlan vonzódás az egész műfaj iránt.

Ebben a műfajban elfogadott, hogy mindenki több zenekarban játszik. Miért alakulhatott így?

Nemzetközileg bevett szokás, hogy a dzsessz-zenészek sokféle dolgot csinálnak, sokféle formációt működtetnek, sokféle emberrel játszanak. Ennek több oka van. Egyrészt a dolgok frissességének igénye, a vérfrissítés, másrészt megélhetési szempontok is közrejátszanak. Lehet, hogy Pat Metheny meg tudna élni egy zenekarból, de ha már őt ragadtam ki példának: neki is nagyon sokféle formációja volt a pályája során. Duólemez Charlie Haden bőgőssel, mellette működik a Pat Metheny Trio is, a Pat Metheny Group is. Tehát neki is fontos ez a változatosság. Minden zenésznek, nekem is az a jó, ha többféle formációban működöm, többféle emberrel játszom, többféle inspirációt kapok – ez egyfajta oda-vissza hatás. Adok is, kapok is, frissen tart az egész. Ez az egészséges vérkeringés. Csak egy zenekarban szerintem unalmasabb lenne. Az azért kimerül egy idő után. Popbandák esetében sokszor észrevehető, hogy mikor egymást már megunták, már csak a pénz tartja össze a zenekart. A menedzsmentet is csak az érdekli, hogy turnéztassa a bandát, merthogy abban van a pénz. Lehet ilyet hallani a nagy bandákról. Most nem a dzsesszre gondolok, mert a dzsessznek nincs akkora felvevőpiaca, nincs akkora pénz sem benne, amiért érdemes lenne csak azért csinálni. Itt a rocktörténet nagy csapataira gondolok.

Dzsessz-zenekarok nem is szoktak harminc évig ugyanazzal a tagsággal elzakatolni, nem?

Azért tudnék rá példát mondani. Van ellenpélda, de nem jellemző, valóban nem.

Az, hogy a dzsesszben nincs annyi pénz, ami nyilván onnan is ered, hogy rétegzene – mindig az volt, valószínűleg mindig az is marad –, ennek van-e olyan előnye, hogy ez megóvja a kom­mer­cializálódástól?

Persze. De dzsessz is nagyon-nagyon sokféle van. A dzsessznek is van egy magja, egy mainstream vonala, és aztán ez nagyon sokfelé elágazik, és vannak határterületek is, mondjuk, a smooth jazz, ami érintkezik a popzenével. És ugyanakkor a másik oldalon meg ott a free jazz, ami aztán még a rétegzenén belül is rétegzene. A dzsessz ugyanúgy sokféle, mint ahogy a popzene is – az is egy gyűjtőfogalom. A popzenén belül is legalább húszféle stílust föl tudok sorolni, ezekkel egyébként a dzsessz mind érintkezik. Ugyanúgy, ahogy érintkezik a klasszikus zenével is, a népzenével is. A dzsessz egy nagy gyűjtőfogalom.

Hogy a dzsessz rétegzene, hogy kevesebb a dzsesszkedvelő, mint a könnyűzene-kedvelő, ez értelmezhető úgy, hogy a dzsessz egyfajta zenei beavatottság?

Szerintem jól látod. Beavatottság, függetlenül attól, hogy valakinek van-e zenei előképzettsége, vagy nincs. De egy zenei fogékonyságot, muzikalitást és igényszintet mindenképpen feltételez. És amit én a legfontosabbnak érzek, az a nyitottság az új, a váratlan dolgokra. Egy dzsesszkoncerten csupa váratlan dolog történik, még a muzsikusok számára is meglepő dolgok. Ugyanis még ha ugyanaz a csapat ugyanazt a repertoárt játssza, az improvizáció miatt, ami a legeslegkortársabb alkotási folyamat – bármifajta improvizáció, de főleg a dzsesszben bevett rögtönzés –, az tele lesz meglepetésekkel. Nem lesz egyforma soha.

Mondtad, hogy nem igazán létkérdés a hallgató zenei képzettsége. Van-e hátránya annak, akinek nincs?

Ez nagyon változó. Nem tudnék felállítani olyan elméletet, hogy a komolyzenei tanulmányok – a zeneiskolák nagy többségében a gyerekek komolyzenei képzésben részesülnek – előnyt jelentenek. Ez akár gátja is lehet a dzsessz befogadásának. Az emberek ismerik a hangszereket, tudják, mi az a hangkép, felismernek skálákat, harmóniákat, ritmusokat, de sokszor nem tudnak ráhangolódni arra a fajta szabadságra, az improvizációra, ami a komolyzenében ilyen módon nincs meg. És az a ritmusvilág sincs meg, ami a dzsesszben. A dzsessz harmóniavilágát meg a skálákat a nyugat-európai klasszikus zene adja, de a ritmusvilágát Afrika. És ez a két dolog találkozott egy harmadik kontinensen, Amerikában.

A Duolában ketten vagytok: dob és cimbalom. Amikor ballagtam a Fonó felé, az motozott a fejemben, hogy vajon nem fog-e hiányozni nekem egy basszusszólam. És nagyon meglepődtem, hogy nem. Te tudtad előre, hogy nem fog hiányozni egy bőgő, vagy rizikós volt, és bejött?

A cimbalmon, pláne a nagycimbalmon vannak basszushúrok. Amikor Dani [Szabó Dániel] kigurít egy akkordot, vagy elindul egy dallammal, mindig beteszi a basszust, illetve bizonyos dolgokat én is tudok pótolni a nagydobbal. Ez a produkció, a duó úgy jött létre, hogy a régi kvartettemben bőgővel és szaxofonnal kiegészülve játszottunk együtt Danival, és elkezdett kialakulni bennünk egy másfajta repertoár. És akkor egyszer csak jött az ötlet, hogy erre a másik repertoárra csináljunk egy másik formációt, egy duót. Teljesen máshogy kezdtem el dobolni ezt az új műsort. A dobszerelésről általában az az elképzelésünk, hogy a ritmus motorja, a dobos hátul ül a zenekarban, mereven és feszesen hozza a ritmust. De a dobszerelésnek létezik dallami aspektusa is, olyan hangszínek is előjönnek a dobból, amiket általában nem is gondolnánk – ehhez persze kell egy olyan hangszer is, ami ezt képes kiadni. A dobszerelés új lehetőségeit próbáltam kiaknázni, és elkezdett működni. Nyilván vannak kompozíciók vagy feldolgozások, ahol még elférne vagy jól jönne egy basszushangszer, de általában igyekszünk úgy beállítani a darabokat, hogy ne legyen hiányérzet.

Sok népdalátiratot vagy -feldolgozást játszotok. Az ortodox népzenekedvelők hogy fogadják a Duolát? Nekik még belefér egy, az ő szemszögükből akár az eretnekség felé történő elhajlás?

A „folkrendőrség” még nem kopogtatott az ajtón… Nyilván megosztja az embereket. Érdekes, hogy erről a népzenés, dobszereléses, akusztikus párosításról azt is gondolhatnánk, hogy valamiképpen a régi világokhoz kötődik. Pedig egyszerre modern és a gyökerekig visszanyúló ez a produkció. Van, akinek nem tetszik, vagy viszolyog tőle – hogy kerül a csizma az asztalra? –, mások pedig lelkendeznek, hogy ez mekkora ötlet – és egyébként szerintem ezek vannak többségben –, hogy mégis milyen modern tud lenni. Ez egyébként abból a „házasításból” adódik, hogy Dani alapvetően egy népzenész, én meg dzsessz-zenész vagyok. Az én dobszerelésem egy tipikus dzsessz-szerelés – egy fölső tam, kis méretek stb. –, a cimbalom meg egy népzenei hangszer. Az egész zene is tükrözi ezt a hangszer-összeállítást, ez egy olyan átkomponált és áthangszerelt zene, aminek adott esetben a dallam- vagy a harmóniavilága a népzenéből jön, de lehet, hogy a ritmusvilága a dzsessz-zenéből, vagy éppen fordítva.

Amikor a duóban kiválasztatok egy népdalt, a kvartettel kinéztek egy sztenderdet vagy a te dalaid közül egyet, dobosként máshogy nyúlsz a népzenéhez, mint egy amerikai dalhoz vagy egy saját szerzeményhez? Ha az adott darab valamilyen népzenei hagyományból gyökerezik, más lesz a feldolgozása is emiatt, vagy a dzsesszhabitus összeolvasztja, összemossa az alapanyagokat?

Nagyon komplex a dolog. Igazából mást indukál a kettő. Például a dzsesszben, a sztenderdjátékban megvannak a stíluselemek meg azok a hangzások, amik oda kellenek, ott azt veszi elő az ember. A népdalok esetében meg valami teljesen mást kell kitalálni, hogy abból valami egyedi szülessen. Azt kell megtalálni, hogy mit tudok másképp használni a dobszerelésen akár hangzásban, akár ritmusban. Mert más a ritmika. Előfordul, hogy házasítjuk a ritmusokat, mondjuk, népzene alá szvinget játszunk, de alapvetően nem ez a jellemző. Vannak mindenféle más jellegű ritmusok, főleg tánczenei ritmusok. Mi nemcsak magyar népzenét játszunk, hanem közép-kelet-európai muzsikát. Rengeteg balkáni alapanyag hallható a mi zenénkben, már csak azért is, mert könnyebb vele bánni, könnyebben adoptálható erre a formációra, mert ritmikusabb. Azok a páratlan ritmusok nagyon izgalmasak. A moldvai zenében is megvan ez a ritmika, de az is balkáni eredetű. A magyar népzenében nincs is dob, ha szigorúan vesszük, a magyar népzene nagy többségében vonószene, bőgővel, brácsával, hegedűvel. Tehát dob egyáltalán nincs – ez a mi zenénkben a fúzió, a házasítás, hogy dzsessz­dobszereléssel játsszuk.

Egy civil számára megérthető a jelentősége annak, hogy a dobszereléseden nem fémből, hanem fából van a káva?

Van jelentősége. Ez egy különleges dob, egy kanadai mesterhangszer, 2008-ban készítették nekem. Az Ayotte nevű cég a fakávás dobokról híres. Sokkal melegebb, sokkal naturálisabb és szebb a hang. Ez a földközeli, meleg hangzás nagyon közel áll az én zenémhez, ahhoz a hangképhez, ami a fejemben megszületik.

Ez ritka dolog dobosok között, vagy csak nem szoktuk észrevenni?

Ez elég ritka.

Miért ritka? Nem szeretik annyira a dobosok azt a hangképet, amit te?

Más oka van: ez nagyon drága hangszer.

Mennyire érdemes tiszteletben tartani egy népzenét, mennyire lehet bátran hozzányúlni? Árt-e, lehet-e ártani egy dalnak egy nagyon modern feldolgozással?

Nagyon kell vigyázni a világzenénél arra, hogy ha egy fuzionális dolog létrejön, az a fúzió egészséges, zeneileg gördülékeny legyen. Sok olyan produkciót lehet hallani ma a világban, ahol a divatirányzatokra felülve erőszakoltan párosítanak össze akár hangszereket, akár zenészeket. És az ember érzi, hogy valami nem klappol – nem gurul, nem szerves a dolog. Nem kapcsolódik elég jól vagy elég őszintén a hozott anyaghoz, és a muzsikusok is inkább divatból csinálják, mintsem belső meggyőződésből – szerintem így nem is szabad. Lehet úgy muzsikálni, hogy az ember nem meggyőződésből játssza, amit játszik, hogy nem tud lelkileg és zeneileg kapcsolódni ahhoz az anyaghoz, amit játszania kell, de akkor nagyon nehéz. Nyilván létezik hideg profizmus, de én abban nem hiszek. Annak a produkciónak nem lesz igazán ereje. A Duolának azért van ereje, mert mindenhogyan sok szállal kapcsolódik mindenhez. Mi is egymáshoz, ahogy a mi baráti szálaink összekapcsolódnak, a két hangszer hangzásvilága, a népzene és a dzsessz, ez mind egy komplex egészet alkot.

A szűkebben gondolt magyar népzene nem fix ritmusú rétege, a dűvős vagy a rubato muzsika életképes tudna lenne lenni egy dobos feldolgozásban?

Igen, igen. Én egyébként nagyon szeretem a rubato dolgokat. Szabadon, folyondár módon, ahogy egy keserves zajlik, ami egyébként rokonságot mutat a dzsesszben például John Coltrane egyes felvételeivel. Ő is nagyon sok rubato balladát játszott. A hangkép meg a hangzás az más, de a megvalósítás, maga a belehelyezkedés az tud hasonló lenni. A dallamkincs meg az a harmóniavilág benne lakik az emberben. De nagyon vigyázni kell ezzel, mert úgy jártam, amikor az előző kvartettemmel a Magyar zene című lemezt elkészítettük 2006-ban, hogy nagyon beleástam magam a magyar népzenébe, főképpen a kalotaszegi muzsikába. Azon a lemezen közreműködött Salamon Beáta, a Méta zenekar prímása, ő nagyon sok zenét mutatott nekem. Nagyon beleástam magam, és bizony kialakult egy kis depresszió. Nemzeti karma… Borongós hangulatú muzsikák, az a sok keserves, az a sok sírva vigadás, ami még a szaporákban is benne van. Ebbe nagyon bele lehet merülni, és engem egy picit le is húzott egy időre. Úgyhogy nagyon ki kellett magamat rángatnom abból a hangulatból. És akkor rájöttem, hogy ez egy veszélyes dolog, ezzel csínján kell bánni.

Mindegyik nemzet dzsessz-zenészei a saját népzenéjükben kutakodnak. Lehet, hogy ettől tud egyedi lenni adott földrajzi térség dzsesszmuzsikája?

Tud, tud.

Szükséges, hogy mindenhol egyedi ízű legyen a dzsessz, vagy versenyezzen minden nemzet azon, hogy az amerikai dzsesszben milyen jó tud lenni?

Van ez is, az is. Nyilván a dzsessziskolákban a sztenderdek és a mainstream, tehát az amerikai típusú dzsessz az a nyelvezet, amit elsajátítottunk, az a közös nyelv. Azért jó ez, mert ha a muzsikusok összejönnek a világ különböző tájairól, és adott esetben nem ismerik egymást, akkor is képesek lesznek egy produkciót létrehozni. De aztán az emberben az életkora folytán elkövetkezik az az igény, amikor keresi a hangját. És nekünk nagyon nagy szerencsénk van, hogy egy ilyen gazdag népzenei kincs vesz körül bennünket – van mihez nyúlni. Ezért nekem az a meggyőződésem, hogy van karakteresen magyar dzsessz. És tudjuk, hogy a világon ezt mindenhol elismerik – Szabados Gyuri bácsi munkássága, Dresch Mihály vagy Borbély Misi, aki nekem állandó alkotótársam más formációkban, szoktuk hívni a Duolához is vendégművészként. Tehát vannak erre nagyon jó példák, és vannak zenei műhelyek, amelyek kifejezetten a magyar zene és a dzsessz vagy az improvizáció párosítására építenek.

És ez külföldön érdekes? Érdekli a kinti közönséget?

Mindenképpen izgalmas. Már a hangszerek, amik megszólalnak ezekben a zenékben, akár a cimbalom vagy a tárogató, azok is nagyon izgalmasak. A tárogató divat is lett, több olyan nagyon nagy nevű amerikai szaxofonost ismerek, akinek van tárogatója, és az mind innen való. Kenny Garrettnek, Charles Lloydnak is van tárogatója, és szeretik, értékelik, hogy kuriózum.

Nagy súlyt fektetsz az önmenedzselésre. Nekem az van a fejemben, hogy ez a tevékenység teljesen más habitust kíván, mint amilyen a művészi alkat.

Így van. Ilyen szempontból szerencsés vagyok, hogy mind a kettőhöz van érzékem. Megnyomok egy gombot, és átmegyek egy másik üzemmódba. Tulajdonképpen amikor otthon vagyok, és komponálok vagy gyakorlok, bele tudok mélyedni teljes egészében abba, amit csinálok. Vagy amikor a bandával a színpadon vagyunk és játszunk, akkor ott csak az van. De aztán van egy másik üzemmód a laptoppal meg a telefonnal, amikor meg pont azért dolgozom, hogy a produkciót színpadra lehessen vinni, és eljusson az emberekhez, vagy megjelenjen hanghordozón. De a sorrendben mindenképpen első a produkció meg a zene, amit szeretnék az emberekhez eljuttatni, és ehhez rendelem hozzá az eszközöket.

Hogy látod, mennyire általános vagy ritka, hogy mindkét szerepet tudják működtetni a ze­nészek?

Ez alkat kérdése. Vannak nagyon nagy művészek, nálam adott esetben sokkal elmélyültebbek, lehet, hogy egy csekket nem tudnak befizetni a postán, de otthon a lesötétített szobában remek dolgokat hoznak létre. Ha ők nem kapnak kívülről olyan segítséget, amivel azt a produkciót el tudják juttatni az emberekhez, akkor az ő művészetük a világ számára elvész.

Nincs választás, a zenészek rá vannak kényszerülve az önmenedzselésre. A dzsessz rétegzene, ráadásul most olyan időket élünk, amikor a mecenatúra nem jellemző – főleg itt, Magyarországon nem –, és a menedzserek sem szaladgálnak a dzsesszprodukciók után, merthogy egy-egy produkció nagyon nehezen tud eltartani egy menedzsert. Tehát marad a „magad, uram, ha szolgád nincs” elve, a muzsikus maga próbálja meg menedzselni a produkcióját. Egyébként az amerikai dzsessz-zenész barátaim kilencven százaléka így él, önmagát menedzseli.

Volt régebben egy dzsessziskolánk, ahol kifejezetten zenei menedzselést oktattam, a tanítványokkal ennek a fortélyait vettük sorra. Ezekkel az ismeretekkel ma egy zenésznek mindenképpen rendelkeznie kell. Hogy képesek-e minderre a zenészek, ez nagyon sokrétű dolog. főleg alkati kérdés. Szükséges egyfajta összeszedettség, egyfajta funkcionális működés, rendszerben gondolkodás, nyilván némi matematikai képesség sem árt – az áfás számlát ki kell tölteni. Nyelvtudás is kell hozzá, elsősorban angol, jó kommunikációs készség mind írásban, mind szóban, jó fellépés, hogyha tárgyalni kell, képviselni a saját és a produkció érdekeit. Nagyon összetett dolog.

Mennyi áldozata van ennek? Hány komoly művész hullik ki azáltal, hogy nem megy neki ez a feladatkör?

Sok, főleg nálunk. Nálunk nagyon sok a jó zenész, rengeteg van. Máshol is nyilván így van, New Yorkban is minden utcasarkon játszik egy kiváló szaxofonos, vagy akár az aluljáróban is lehet velük találkozni. Én nagyon sok kiváló muzsikussal találkoztam az utcán New Yorkban. De nálunk is nagyon sokan vannak, egyrészt mert Magyarországon kimondottan fejlett és erős a zeneoktatás, nagy múltra tekint vissza, és a világon mindenhol elismert, és annak eredményeképpen is, hogy a magyar egy muzikális nemzet. Itt az évszázadok során nagyon sok tradíció és vérvonal futott össze. Nagyon tehetséges nép, sok a jó muzsikus. De hát nem mindenkinek jut egyformán élettér, és bizony kenyérharc van. Ez minden műfajban igaz, a komolyzenében ugyanígy.

A kisebb példányszám, nézőszám, érdeklődés miatt nem lehet egy kalap alá venni – most nem zenei értelemben, hanem működési mechanizmusát tekintve – a dzsesszt a könnyűzenével. A komolyzenei intézményrendszerben nem lehet, nem tudna a dzsessz valami kis helyet találni magának? Gondolok itt a koncerthelyszínekre, a jegyeladási gépezetre, tehát a kiépült rendszerre.

Szerencsére talált már a dzsessz rést a komolyzene falain. Onnantól kezdve, hogy Norman Granz elindította a Jazz at the Philharmonic sorozatot, lehetett dzsesszt hallani New Yorkban a Carnegie Hallban. És már Magyarországon sem számít szentségtörésnek az, hogy a Zeneakadémián, azon a pódiumon, ahol Liszt, Bartók, Kodály játszott, dzsessz szóljon. Ez mára megvalósult, az emberek is már sokkal jobban elfogadják. Egy több mint százéves műfajról beszélünk, amely már rengeteg értéket letett az asztalra. A finanszírozása még nem megoldott, itt nagyon-nagyon sok tennivalója van többek közt a Magyar Jazz Szövetségnek. A komolyzenét övezi egyfajta sznobéria is, a komolyzenét hallgató réteg sokkal szélesebb, mint a dzsesszé. Persze a komolyzene is nagyon sokféle muzsikát ölel fel, nagyon sokféle közönsége van. De annak már van egy bejáratott, több száz éves tradíciója, és mondom, nagyobb a sznobéria, mint a dzsesszben, és az azért képes eltartani a komolyzenét. A komolyzenének állami szinten is megvan a dotációja, a dzsessznek még nincsen, de szeretnénk, hogyha meglenne, dolgozunk rajta, hogy meglegyen. Elvileg a popzenének meg önfenntartónak kell lennie. Így néz ki ez a dolog.

Mit tartasz reális és méltányos életpályának egy magyar dzsessz-zenész, egy jó magyar dzsessz-zenész életében? Mi az a pályaív, amit érdeme alapján be kéne futni egy ilyen kis országban egy jó dzsessz-zenésznek?

Vannak a magyar dzsesszben nagyon komoly életpályák, nagyon komoly tehetségek. Rengeteg Liszt-díjas művész van már a dzsessz-zenészek között. Kossuth-díjasaink is vannak Pege Aladár, Szakcsi Lakatos Béla, a tavaly elhunyt Vukán György, Horváth Kornél, Dés László, Benkó Sándor személyében. [A sor a beszélgetés rögzítése óta Snétberger Ferenccel bővült.] Tehát van az állam részéről is elismerés a dzsessz-zenészek munkája iránt. Pláne ha még az előadó-művészi kvalitásai mellett zeneszerző is valaki. Csak, hogy úgy mondjam, nagyon kevés a lehetőség. A dzsessz-zenészek tömege számára nem adott a lehetőség egy ilyen életpálya befutására. Szerintem ahhoz számos tényezőnek kell egyidejűleg működnie. Nyilván jó menedzsernek is kell lenni, vagy olyan közegbe kerülni, ami tolja azt a zenészt. Olyan dolgokat kell létrehozni, ami a közönség igényével is találkozik, miközben igényes zenét is kell produkálni, magas színvonalon kell játszani mint hangszeres előadó.

Számodra mi az egészséges menetrend, például egy-két évente készíteni egy lemezt? Szoktál terveket szövögetni arra nézve, hogy milyen lenne hosszú távon a pályád jó kifutása?

Mindig vannak tervek, nekem éves terveim vannak. Például a közeljövőben a kvartettemmel készítünk egy lemezt az új kompozíciókkal. Egy csomó olyan szerzeményt fogunk fölvenni, amit még sohasem játszottam lemezre. Tervben vannak őszre külföldi turnék, ezeken is most dolgozunk. Van egy kiváló segítségem is, akire a marketingben számíthatok, ez egy óriási plusz és új dolog az életemben. Általában egy évet látok előre. Most, februárban nagyjából tudom, hogy ősszel mit fogok vagy mit szeretnék csinálni. Borbély Misivel novemberben megyünk Amerikába, a kvartettemmel szervezünk egy bolgár és egy lengyel turnét, ezeken kell dolgozni.

Tanítasz, zeneiskolát működtetsz. Hogy érzed, a tanítás szerves része egy zenész pályájának, vagy ez egy foglalkozás, amit űzni kell a megélhetésért? Te hogy tekintesz a tanításra?

Nekem a tanítás szerves része az életemnek. A dzsesszben eléggé általánossá vált, hogy a zenészek tanítanak is, mert nekünk ilyen végzettségünk is van. A diplomámban ez szerepel: dzsesszdob-előadóművész és tanár. Ilyen irányú képzést is kaptunk, tanultunk mindenfélét, amiből semmit sem használok, pedagógiát, pszichológiát meg mindent. Szerintem valakinek vagy van ehhez affinitása, vagy nincs. Akinek nincs, az hiába hallgatja az előadásokat az egyetemen, semmire sem megy vele. De ez is, mint annyi más, egyénenként különbözően működik. Létezik olyan tanár – engem is tanított ilyen –, aki soha nem válik híres előadóművésszé, igazából nem is pódiumművész, de nagyon-nagyon jó tanár, kiváló pedagógus, jó utakat tud mutatni, rá tud világítani a hiányosságokra, problémákra, amelyekre megoldásokat is tud nyújtani. És van olyan alkat is, aki csak a színpadon létezik, de nem tudja vagy nem is akarja átadni azt, ami neki megvan. Úgy érzem, hogy nekem mind a két alkat a sajátom, szeretem átadni, amit tudok. De egy dologra kimondottan vigyázni kell. Ha az ember nagy mennyiségben, megélhetésszerűen tanít, nagyon ki tud égni. Iszonyúan le tud épülni szellemileg, ugyanis a tanításkor nagyon sok energia megy ki, és nagyon kevés jön vissza. Azt a keveset jól észre kell venni, és jól föl kell szívni. Ha lelkiismeretesen és rendesen csinálja az ember, akkor rengeteg energia megy ki, és az nagyon fárasztó. Én heti öt napban nem is tudnék tanítani. Volt, hogy csináltam, de manapság a több formáció és a sok egyéb dolgom meg a komplex zenei tevékenység mellett már nem fér bele. Most két napot tanítok, és nekem ez bőven elég. Amire nagyon jó a tanítás, hogy elmélyít, segít megfogalmazni dolgokat a magam számára is. Negyvenévesen is rávezet arra, hogy jobban meg tudjak ragadni egy zenei helyzetet vagy egy tematikát a dzsesszdobolásban vagy akár általánosságban véve a zenetanításban. Jók ezek a felismerések, mert én is egy újabb lendületet kapok, jobban, hatékonyabban tudom átadni.

Egy Munkácsy-díjas grafikus barátom, Gerendy Jenő, aki a lemezborítóinkat is készítette, negyvenéves kora körül egy dzsesszklubban odalépett hozzám, és azt mondta, szeretne tőlem dobolni tanulni. Először meglepődtem – ez nem egy szokványos dolog. Láttam már hasonló próbálkozásokat, de egy-két hónap után az egyéb teendők, a munka meg a család mindig eltemették a kezdeti lelkesedést. De ez a barátom kitartó volt, és egy egészen jó szintre el tudott jutni, a tanártársaival, kollégáival zenélgetnek. Amellett, hogy meglepődtem, tiszteletre méltónak tartottam, hogy valaki, aki soha életében nem tanult zenét, negyvenévesen elkezd egy hangszerrel foglalkozni. Szerintem ez óriási dolog.

Nemrég úgy fogalmazott valaki, hogy a dzsessz az elvágyódás zenéje. Egyetértesz?

Ez egy másik dimenzió. Olyan érdekes, mert végül is az improvizáció mindig jelen van az életünkben. Egy beszélgetés, egy párbeszéd is színtiszta improvizáció, mert nem tudom, hogy öt perc múlva miről fogunk beszélgetni, még a következő kérdésedet sem tudom. Tehát ez is improvizáció, csak most verbálisan zajlik, nem pedig hangszerekkel. Vagy az a ritmus, ahogy mész az utcán, annak is van egy sajátossága. Te is máshogy mész, én is máshogy megyek. És ezek nagyon hasonló dolgok a dzsesszel. Végül is minden dzsessz az életben. Nekem nem is az elvágyódás jelenik meg, inkább az, hogy a dzsessz egy gondolkodásmód is, meg egy életforma is. Azt nem lehet, hogy „kicsit dzsessz”, hogy hétfőn héttől kilencig dzsesszelek, ilyen nincs. Aki ezzel foglalkozik, magában hordozza az egész attitűdöt meg ezt az egész muzsikát. Ebbe bele kell merülni a nap huszonnégy órájában, ha még ezzel is álmodsz, akkor lesz igazi. Nem lehet kikapcsolni, úgy gondolom. Ez életforma.

.

A Hadik Kávéházban 2014. február 27-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben