×

Az életút legendásan szabad verse

Ratkó József lépcsőfokai

Antall István

2014 // 06
Görömbei Andrással volt találkozásunk, rá vártunk a háza előtt a még rendezetlen, homokbuckás, burkolat nélküli, frissen nyitott Poroszlay utcában, Debrecenben, egy kellemes kora nyári délután. Mi érkeztünk hamarabb, vagy a vizsgák húzódtak el egy kissé? Mindegy, nem is bosszankodtunk, tudtuk, hogy Görömbei András megbízható, jönni fog. Letelepedtünk a gyalog lépcsősor tetejére, szűken éppen elfértünk egymás mellett. Hogy teljen az idő, valahogy Jóska is különösebb készülődés, a szokásos körülményeskedés nélkül ráállt, hogy beszélgessünk. Előkaptam a magnetofonomat (a műkedvelőknek fejlesztett kis kazettás Philips készüléket, bedugtam az AKAI mikrofont), és elkezdtünk arról beszélni, amit már annyiszor kóstolgattunk. Szabadabban, keresetlenebbül, mint bármikor.

Olvasott életrajzi vallomásaidban is felmerült a motívum, és beszélgetéseinkben annak idején szintén az őseidnél kezdtük. A művészi adottságokat keresgéltük, a színészi és egyéb képességeket emlegetted a családodból.

Apám, Ratkó Lajos fiatalabb éveiben vándorszínész volt, majd amikor egy alföldi körút során, amelyen anyámmal – harmadik feleségével – is megismerkedett, ellopták a ruháit, a kosztümöket, amelyekben játszott. Akkor nem lévén elég kitartása és pénze arra, hogy a ruhatárát felújítsa, abbahagyta a színészetet, és visszatért tanult szakmájához, szögező lakatos lett. Anyám egy kis masamód lány volt Orosházán, az ő édesanyja Félix Mária (anyai nagyanyám), akit én is ismertem, varrónő volt. A lánya is az lett, édesapja pedig Dobrovszky Pál csizmadia volt. Érdekes, hogy nem tudom, milyen ágból, de Orosházán vannak Csizmadia nevű rokonaink. Talán a kacskaringós pályát befutó munkás-költő, Csizmadia Sándor is a rokonunk volt, nem tudom biztosan.

Apám családja egy Ratkó nevű hegynek a Ratkó nevű községéből származik.1 Ez a család fokozatosan vonult lejjebb és lejjebb az országban. Apám elődeiről többet tudok, mint anyáméiról. Anyámról csak azt tudom, hogy lengyel származású volt a Dobrovszky család. Apám egyik unokabátyja, egy Ratkó József nevű ember, költő volt, néhány verse meg is maradt valahol, bár én nem olvastam ezeket, ám nevezetesebb az, hogy 1848–49-ben Rimaszombaton ő volt a honvédelmi biztos. Talán a Szinnyei-féle irodalomtörténet, ahol mindenki meg van említve, aki egy sort is leírt, tud róla.2 Később, de még a szabadságharc körüli időkből van egy Ratkó Ilona nevű színésznő, aki egy Farkas nevű honvéd századosnak volt a felesége, és ők ketten alapítottak egy Aranygyűrűt, amit ma is kiosztanak a magyarul legszebben beszélő, legtehetségesebben játszó színésznőknek.3 Apám verseket is írt fiatalabb korában, sőt, amikor én már ismertem, még akkor is. A háborúból szintén hozott haza verseket. Némelyiknek néhány sorára még most is emlékszem. Elég rossz versek voltak.

Amikor 1936. augusztus 9-én megszülettem Budapesten a család harmadik gyerekeként, apám még nem vette feleségül édesanyámat. Csak születésem után döntött úgy, hogy már három gyerek lévén örökbe fogad bennünket, és feleségül veszi őt. Utána ebből a házasságból még elég sok gyerek született. Laci, aki már meghalt néhány esztendeje, Pista, Margit (ők még élnek), és még két gyerekre emlékszem, akik meghaltak. Volt olyan gyermek is, aki halva született, erről versben is írtam már. Egyik bátyám, a kisebbik (Lajos), ő Szegeden él, bányász volt és villanyszerelő. Van néhány szakmája, most egy maszeknál dolgozik a városban. Jó néhány gyereket nevel. Sanyi bátyám Veszprém megyében rendőrkapitány, őrnagyi vagy századosi rangban van, nem tudom pontosan.

Anyám is, apám is, amióta eszemet tudom, gyárban dolgoztak, méghozzá a pesterzsébeti fegyvergyárban. 1945 után más lett a helyzet, mert apámat kinevezték Budaörsre kitelepítési biztosnak a svábok Magyarországról való elűzésekor, anyám pedig háztartásbeli lett, illetve a németektől, majd az oroszoktól is megmentett Singer varrógépén különböző munkákat végzett: varrt másoknak és persze nekünk is. Igen szegényen éltünk, elsősorban azért, mert apám ivott. Ahogy én emlékszem, legalább háromszor volt elvonókúrán, de egyik se használt. Végül is az ivás oda vezetett, hogy bekerült Lipótmezőre, az elmegyógyintézetbe, és ott is vitte el a harmadik agyvérzése. Bikaerős ember volt. Kisebbik bátyám és a nagyobbik öcsém rá ütött, ők is iszonyú testi erővel rendelkeztek, noha szelíd emberek voltak. Apám egyszer a keresztapámmal, Kálmán bácsival (az öccsével) Párkánynánán, ahol már akkor lakott a család az ő születése körül, tehát az 1890-es évek végén, illetve a század elején, suhanc korában kirámolt egy kocsmát. Sok ilyen családi mendemonda keringett apámról nálunk. Tulajdonképpen apámnak az emberségét ezekből a mendemondákból ismertem meg inkább, nem pedig az ő magatartásából, hiszen majdnem mindennap ivott. Amikor egy kis pénze volt, mindig ivott. Amikor nem ivott, akkor kenyérre lehetett kenni, annyira szelíd volt. Ám ha ivott, megvadult. Valószínűleg azért tette ezt, mert neki már felnőttkorában is, amikor begyógyult a feje lágya, akkor is az volt az álma, hogy színész legyen. Sokáig munkás színjátszókörökben is dolgozott. Az ő tehetségét kisebbik bátyám, Lajos örökölte. Ő meg is jelent a színművészeti főiskolán felvételire, de afölötti örömében, hogy a második szűrőn is átjutott, annyira berúgott a harmadik felvételire, hogy csak négykézláb tudott volna felmászni a színpadra, és ezt persze nem engedték meg neki. Ő máig is szeret verseket mondani. Kisebb városokban voltak amatőr színjátszókörök, ezekben is játszott Lajos.

Mi együtt éltünk a rémülettel, de erről is sokat írtam az önéletrajzomban. Izgága, mindig loholó gyerek voltam, mindenre kíváncsi. Négyéves koromban tanultam meg írni és olvasni, sőt a német (gót) betűket is megtanultam. Attól fogva minden papírt, kacatot fölszedtem az utcán. Ez a szo­kásom elkísért egészen felnőttkoromig. Mindent elolvastam, ami papíron volt, mindegy, hogy kézzel írták, vagy géppel. Ennélfogva én négy-hat éves koromban már gyakorló olvasó voltam, meg is gyűlt a bajom az iskolában. A Vörösmarty evangélikus iskolába jártam Pesterzsébeten első osztályba, és akkor még mutogatni kellett a betűket. Néhánynak a jelére még emlékszem, a k-nál a hüvelykujjunkkal meg kellett érinteni a homlokunkat, a z-nél rezegtetni vagy kerengetni a fülünknél az egyik ujjunkat stb. Én már szinte gyorsolvasó voltam, és azért nem kaptam egyest olvasásból, csak kettest vagy hármast, mert nem tudtam mutogatni a betűket. Olyan gyorsan olvastam, hogy ostoba gesztikulálásnak tűnt a tanítónőnek. Faltam a könyveket, mert kicsi koromban apámnak volt egy nyolcvan-száz kötetből álló könyvtára, amiben benne volt Victor Hugo Nyomorultak-ja, de egy csomó ponyva, pengős regény is. Hasonlított a régi kiadású Olcsó könyvtár sorozatra. Vannak olvasmányélményeim, amelyek rendkívül élesen megmaradtak, szinte filmszerűen. Például a Nyomorultak néhány nagy pillanata, aztán a ponyváknak, krimiknek néhány jelenete. Emlékszem rá, hogy az első lopás, amit elkövettem, az is a könyvhöz kötődik. Orosházán történt, miután nagyanyámat hiába nyaggattam, hogy adjon nekem néhány fillért, mert a nagyatádi utcán fölfedeztem egy öregasszonyt, akinek nagy magánkönyvtára volt, és talán húsz fillérért kölcsönzött könyveket. Nagyanyám nem adott. Nagyapám műhelyében a faszögek dobozai mellett volt egy kisebb, amiben a javításokért kapott filléreket őrizte, abból kimarkoltam húsz fillért, és elszaladtam könyvet kölcsönözni. Nem könyvet emeltem el, hanem pénzt olvasnivalóra…

Éltük a magunk életét Pesterzsébeten, majd Budaörsön, ahová később költöztünk. Ott öt hold szőlőt és két-három hold szántót kapott apám, hat gyereke lévén már akkor. Mi műveltük, amíg otthon voltunk. Kapáltunk, apám csak a barackfák metszését végezte. A legjobban a gallyszedést utáltuk a metszés után, apró ágacskákat kellett összeszedni, milliószámra volt. A venyigéket könnyebb volt összemarkolni. Nagy félelmekre és megaláztatásokra emlékszem a gyerekkoromból, és nagy éhezésekre.

Egyetlenegy jó napja sem volt apádnak? Nem emlékszel arra, hogy egy szebb időszakot megélhettetek volna vele?

Volt olyan, de akkor is, ha egy gyerekben felébredt a gyanakvás a korábbi indulatai, tettei miatt, aztán a későbbiekben ezt a gyanakvást igazolták is a borzalmak, az nem hagyta nyugodni a gyermeket. Már akkor is féltünk, amikor nem kellett volna. Nem mertünk kinyílni előtte, soha nem sejthettük, hogy hogyan reagál. Persze voltak nagyon nagy örömeink is. Ezek elsősorban az ételhez kapcsolódtak, mert nekünk háború előtt is, meg utána is egy jó darabig alig volt mit ennünk. Elsősorban azért, mert apám gyakorta elitta anyám keresetét is. Emlékszem, egyszer lakodalomba vittek, és árpalisztből sütött pogácsából ehettem vagy hatot – jól is laktam vele, az volt a boldogság! Vagy böngésztünk a szüret után a szőlőben, és szinte már ráfagyva a venyigére találtunk néhány fürt igen édes szőlőt. Egyszer egy egész szilvafát, amiről nem szedték le a szilvát. A fa alsó ágai is telítve voltak megaszalódott szilvával, és a fa is tele volt. Legalább ötven kilót hazavittünk. Ilyenkor volt nagy lakmározás. Amire nem szívesen emlékszem: az idegenek jóságára. Öröm is volt benne, meg nagy szégyenkezés, hogy a szomszédék, Kapusék meg Kenyeresék mindig adtak nekünk egy-egy szelet kenyeret, csalánlevest vagy ilyesmit, amit éppen főztek, mert tudták, hogy mi nemigen eszünk. Ez később is nagyon megalázó volt számomra, elsősorban azért, mert Budaörsön (falu lévén) szokásban volt a locsolkodás meg a karácsonyi ünnepköszöntés, és minket apám mindig elküldött locsolkodni. Azt a pénzt, amit így kerestünk, ő italra költötte el, miután elvette tőlünk. Nagyon szégyelltem, és valószínűleg a testvéreim is így voltak vele: szégyelltük magunkat, hogy számunkra vadidegenekhez bemegyünk, ahol lányokat tudtunk, és ott locsolás meg versmondás után vártuk, hogy lökjenek nekünk valamit az emberek. Legszívesebben elbújtam volna a saját hátam mögé, de hát nem lehetett. Ezek az élmények aztán, azt hiszem, meghatározták a későbbi magatartásomat, mert visszahúzódó, hamar elpiruló, szégyenkező ember lettem, talán még gyáva is, aki csak gondolatban áll bosszút.

1946-ban hárman (Sanyi, Lajos meg én) megszöktünk otthonról. Akkor tízéves voltam. Kijöttünk a Bartos Ede nevű péktől, akinek a háza még mindig megvan Budaörsön. Kértünk fél kiló kenyeret, és elindultunk gyalog Orosházára, ahol édesanyánk pihent két hétig. Késő délután indultunk, és estére eljutottunk Soroksárra. Ott fölvett minket egy teherautó, amelyik csirkéket szállított. Tótkomlósra ment, úgyhogy Orosházán letett bennünket a főúton, és hajnali 3-4 órakor anyám és nagyanyám nagy rémületére beállítottunk hozzájuk. Nagyanyám a maga kedvességével azonnal megterített, és hatalmas házi kenyeret sütött, mindegyikünk kapott egy-egy nagy karéjjal, sárga vajjal megkenve. Három nap múlva visszaindultunk, akkor három napig gyalogoltunk, míg hazaértünk. Apám hogy fogadott minket, hogy nem – ez nem érdekes. Nem bántott bennünket, csak megfaggatott a szemével, csodálkozott, hogy erre képesek voltunk. Aztán rá egy hétre a kisebbik bátyámmal megszöktem újból. Akkor kerültem gazdákhoz, árvaházakba. Apámnak írtak levelet, hogy jöjjön értünk, de nem jött, és így kerültünk be a menhelyre.

1940-ben lettél négyéves. Érzékeltél valamit a háborús időszakból otthon, a környezetetekben? Csak nem múltak el nyomtalanul a háborús évek. Mi volt apáddal, hogy úszta meg azt, hogy elvigyék katonának?

A háború iszonyatos volt. Apám sem úszta meg, hogy elvigyék katonának, pedig már az első háborúban is volt. Kétszer-háromszor hívták be, de „szerencsére” mindig megsebesült. Hol a térdét kapta el egy szilánk, hol tüdőlövést kapott. Az első és második világháborúból összesen vagy nyolc sebet hozott. Kétszer volt haslövése, kétszer comblövés, tüdőlövés, a térdkalácsa mindig kiugrott a helyéről, és ilyenkor vonyított fájdalmában. Kínjában egy ügyes mozdulattal visszaugratta, amin mindig jókat derültünk, mert azt hittük, hogy a térdkalács olyan, hogy kiugrik, és helyre teszem. Mi is megpróbáltuk kiugrasztani, egyszer ki is ugrott az enyém a helyéről, és iszonyú fájdalom volt. Apám volt az orosz fronton is, Voronyezsnél, de még idejében megsebesült, és hazaküldték. Amikor meggyógyult, még egyszer bevitték, akkor két hétig volt a fronton, megint megsebesült. Az első háborúban még tizenhét éves volt. 1916-ban önként jelentkezett a frontra, és ott orosz fogságba esett. Sokáig volt kint, ólombányákban dolgozott, hogy mikor jött haza, nem tudom. Tény az, hogy ő az illegális kommunista párt újjáalakulásától, 1928-tól kommunista lett, nyilván a Szovjetunióban töltött fogságbeli évek hatására. Arra emlékszem, hogy 1945-ben, február 8-a körül, amikor bejöttek az oroszok Erzsébetre, ő szót értett velük. Az akkori házunkban nagyon sok orosz katona, elsősorban tisztek fordultak meg. Nyilvánvaló, hogy tudhatott valamit oroszul az öreg.

A háború olyan élményem volt, mint az Isten. Csak Isten szelídebb élmény. Istentől is mindig féltünk – én legalábbis nagyon féltem tőle –, hogy megbünteti apámat, anyámat, engem, ha bármilyen kis gazemberséget elkövettem, vagy amit gazemberségnek gondoltam (káromkodtam, rossz fát tettem a tűzre). Féltem tőle, mert így neveltek. De Istent ki lehetett engesztelni imával, így tanultam. A háborút nem lehetett kiengesztelni. Amikor elkezdődtek a bombázások, lélekszakadva rohantunk le a pincébe, ha felvisított a sziréna, vagy ha zavarórepülésre szirénáztak, már akkor is.

Hol volt egyáltalán óvóhely azon a területen, hiszen Erzsébet akkor még inkább kertváros volt, elővárosa a fővárosnak?

Pesterzsébeten már építették a háború alatt az olcsó családi házakat, és ott óvóhelyet is csináltak. Az óvóhely két-háromszáz méterre lehetett, ahol száz-kétszázan is lehettünk. Ott ücsörögtünk, amikor bombáztak. A háborúból csak arra emlékszem, hogy nagyon nagy félelem volt bennünk, állandóan rettegtünk, de hogy mitől, azt nem tudom. A halálról semmit nem tudtam. Azt tudtam, hogy a nagymama meghalt, azt is, hogy eltemették, de hogy az végül is mit jelent, arról fogalmam sem volt. A hittanórákon és a vasárnapi iskolában sem beszéltek nekünk sem a tanítók, sem a papok a halálról.

Evangélikus iskolába jártál. Evangélikus volt a család?

Azt hiszem, hogy anyám református volt, apám pedig katolikus. A családi szájhagyomány úgy tartja, hogy amikor apám elhatározta, hogy összeházasodnak, elmentek a katolikus paphoz, aki azzal fogadta őket, hogy az anyám adjon reverzálist. Apám se, anyám se tudták, hogy mi az, apám csúnyának hitte a szót, és pofon vágta a papot. Kapott négynapi elzárást, és amikor kijött, elmentek a református lelkészhez, akkor meg ő mondta apámnak, hogy adjon reverzálist. Pofont kapott helyette. Erre harminc nap elzárásra ítélték, és amikor onnan is kijött, akkor lettek evangélikus hitűek, mert ott nem kellett reverzálist adni.

A háborúból iszonyú dolgokra emlékszem: halottakra. Olyanra, hogy az oroszok seggbe lőttek egy szaladó német katonát a házunk ablakából, igaz, hogy ő meg belőtt a mi házunkba, és a ruhásszekrényt lyukasztotta ki a golyó két helyen is. Aztán lelőttek egy magyar honvédet Pesterzsébet utcáin, amikor már felszabadult Pesterzsébet. Akkor még messziről lehetett hallani a bombázást, az ágyúk hangját. Néhány magyar honvéd megbújhatott, ruhákat nem tudtak cserélni, így amikor észrevették az oroszok, hogy valaki fut katonaruhában, azt egyből meglőtték.

A háború után egy ideig jó idő köszöntött ránk, mert a lebombázott házakban, boltokban rengeteg papírt találtam – üreseket is. Akkor már nagyon szerettem az üres papírokat is, mert azokra lehetett írni. Mindenféle kacatot hazahordtunk. Emlékszem rá, hogy egyszer találtunk egy német kardot, amit hazacipeltünk, de apám elkobozta tőlünk. Azt mondta, hogy az angolok furcsa dolgokat műveltek a bombázás mellett, keskeny fémszálakat dobáltak le – nem tudom, mire szolgáltak. Azt beszélték, hogy megbénítja a telefont meg az áramszolgáltatást. A hírek szerint robbanó tollakat is szórtak le. Apám megtiltotta, hogy összeszedjünk ilyen holmikat az utcán. Szóval hazavittünk egy marha szép kardot, de még ki se húztuk a hüvelyéből, apám elvette azzal, hogy lehet, hogy ezt is úgy dobták le, és robban.

Arra emlékszem még, hogy nagyon vártuk az oroszokat. Bújtattuk a Bergsmann Károly, illetve Bíró Károly nevű zsidó embert, aki a nagynénémnek – ő később miniszter lett –, Annus néninek volt a férje, és nálunk bújt meg a padláson. Később ebből az emberből a Szépművészeti Múzeum helyettes igazgatója lett. [Én úgy tudom, hogy a Képzőművészeti Főiskola főtitkára, de lehet, hogy akkoriban átfedés volt a két intézmény között – A. I.] Néhányszor belövést is kapott a házunk. Egyszer egy időzített vagy késleltetett bomba beszakította a házunk födelét. Apám ment fel érte, úgy látszik, értett hozzá, mert kiszerelte, hatástalanította és lehozta.

Ezek szerint emlékezetes szökésedkor, a testvéreiddel együtt mentél el először otthonról, a háború után, tízéves korodban.

Nem, nem, már korábban, 1943-44-ben, nyáron. Hogy mennyi időre, nem tudom, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. A három legidősebb gyereket a bombázások elől elvitték falura. Ez szervezett mentőakció volt, talán Nemzeti Ligának hívták azt a mozgalmat, amelyik a pesti munkások vagy nagycsaládosok gyerekeit a háború előtt és után is elvitte falura. Én Vámosmikolára kerültem egy leventeoktatóhoz, aki valószínűleg tanító volt, és akinek volt egy kocsija. Akkor ültem életemben először gépkocsiban. Egy nagyon szép házban laktak. Volt egy kézi hajtású szirénájuk, amit, ha bemondta a rádió, mindig meg kellett szólaltatni. Tekerni kellett, és iszonyú hangja volt. Ott nem féltünk a háborútól, inkább az égiháborútól, mert egyszer olyan vihar jött az Ipolyon keresztül, hogy nagyobbakat dörgött, mintha bombát dobtak volna le. Akkor ijedtem meg igazán, amikor egy menekülő repülőgép, ami a bombaterhét nem tudta leszórni a célra, azt ott, arra a vidékre potyogtatta le. Vámosmikolán két hónapig nyugodtan voltunk, iskolába nem kellett járni, nyár volt. Az ostromra hazakerültünk, akkor szintén nem kellett iskolába járni két-három hónapig, aztán 1944 szeptemberében elkezdődött annak rendje-módja szerint a tanítás. Az iskolának volt külön óvóhelye, pincéje, oda kellett lerohanni a délelőtti bombázásokkor, de általában éjszaka bombáztak.

Az írásra való hajlamodat, ami akkor még nyilván formátlan dolog lehetett, hogy nézte apád? Vagy már verseket próbáltál akkor is?

Nem írtam gyerekkoromban. Egyetlenegy versre emlékszem, azt is csak fejben rögzítettem éppen addig, amíg elmondtam. Tehát a versre magára már nem emlékszem, csak arra, hogy öt-hat sor lehetett az egész, a jó érzésre emlékszem, hogy apám vagy anyám megdicsért érte, és vagy tíz percig a testvéreim előtt, amíg meg nem vertek, villoghattam vele. Mert mi gyakran összeakaszkodtunk, ezen, azon…

Azért a testvéreiddel jó volt a kapcsolat? Lehetett köztetek valamiféle szolidaritás az apátokkal szemben.

A testvéreimmel nagyon jól megvoltunk, együtt játszottunk és együtt szenvedtünk. Együtt örültünk, együtt éheztünk, és szolidárisak voltunk mindenben – a lopásban is. Csak ételt loptunk, ha le­hetőségünk volt rá, mert állandóan éheztünk. 1945 után aztán minket, négyünket elvittek Sán­dorfalvára, Algyő közelébe, a Dél-Alföldre közvetlenül akkor, amikor az iskolának vége volt, május végén, június elején. Ott egy öregasszonyhoz kerültem, ki a tanyára, és tulajdonképpen ott kezdődött az én érdeklődésem a magyar nyelv iránt. Nagyon sokat olvastam, addig úgy tudtam magamról, hogy tudom forgatni a szót, és értem is. Itt azonban elámultam, hogy ezeknek az embereknek a szavát nem értem. Nekem a bojtorján vagy az útilapu éppúgy gaz volt, mint a kutyatej. Ott figyeltem föl arra, hogy fű is sokféle van (ezerjófű, gyermekláncfű), mindennek van külön neve. A tárgyakat már jobban ismertem, mert apámnak voltak otthon szerszámai, és azoknak sváb-német nevük volt. De falun, a tanyán mindig zavarba jöttem, ha az öregasszony elküldött valamiért, mert egyfelől röstelltem megvallani, hogy nem tudom, mi az, amit kér, másfelől meg furcsa nyelvjárásban beszéltek. Egyszer emlékszem, hogy kérte az öregasszony, vigyem oda neki a színvonót. Az Isten se tudta, mi az, csak sejtettem, hogy a kemencével kapcsolatos. Meg is mondta, hogy hol van: a színnek a tetején. Levettem egy színvonófélét, amiről kiderült, hogy nem az, mert azzal a szénát húzgálták. Aztán visszazavart, éppen rétest sütött az öregasszony, begyújtotta a kemencét, és az elszenesedett fát kellett volna kihúzni a kemencéből. A János nevű béres árulta el nekem, hogy mi az a színvonó, de úgy, hogy levette a színnek a tetejéről.

A két kirándulás a leventeoktatónál meg ennél az öregasszonynál jóízű volt? Ezt még szívesen viselted?

A leventeoktatóéknál jó volt, mert egy csomó falusi gyerekkel hitványkodtunk egész nyáron. Volt mit ennünk. De rossz íz is keveredett bele, persze. A verekedéseket már elfelejtettem, de azok gyerekverekedések voltak. A sándorfalvai tartózkodásunk jobb volt, mert nem volt mögötte félelem, már vége volt a háborúnak. Éreztük, hogy a felnőttekből sugárzik valami különös öröm, valami nagyon nagy felhajtóerő. Felnőtt szavakkal tudom csak megnevezni, és ez a felszabadultság érzése ránk ragadt. A veszélynélküliség érzése. Sándorfalván tanyán voltam, az enyém volt ott minden. Gyakran együtt legeltettem egy nyolc-kilenc éves kislánnyal, ő megmutatta nekem a micsodáját, és követelte, hogy én is mutassam meg az enyémet, és passzintsuk össze. Ez falusi gyerekeknél, gondolom, bevett szokás lehetett. Én, a pesti igen szégyelltem magam. Amikor később ide-oda, gazdákhoz kerültem, akkor is nagy élmény volt a kortársaimmal összejönni az iskolában. Élvezték ezek a gyerekek, és érdekes, nem csúfolták a nyílt e hangjaimat, amikor olvastam vagy feleltem, és kérve kértek, hogy beszéljek nekik, mert ilyen lejtésű nyelvet még nem hallottak.

Apádban hogy fért meg a párttagság a vallásossággal és az ivással?

Ő soha nem volt vallásos. Az imádkozást is az iskola oltotta belénk. Sőt! Én jártam óvodába, sőt bölcsődébe is. Ehhez nyilván kellett valami szerény anyagi hozzájárulás is, de a szüleim dolgoztak, és aki dolgozott, annak volt jó keresete. Apám volt úgy, hogy évekig nem ivott. Ő tulajdonképpen a háború előtt ivott egy darabig, a háborúban két-három esztendeig nem ivott, és Budaörsön kapott rá alaposan az italra. Pesterzsébeten azért is jó volt nekünk, mert ott lakott minden rokonunk: Etus néni, Annus néni, Kálmán bácsi, Tóni bácsi, Mariska néni, apám testvérei. Akkor nem kocsmában ivott apám, hanem a rokonainál. Ott nyilván csak annyi pia volt, amennyit megvettek, több nem. A kocsmában meg torkig van ital. Apám nem volt vallásos, de akkor még az volt a törvény, ha az egyház előtt is esküt tett, meg kell erősíteni a házasságot. Akkoriban a hittan kötelező tantárgy volt. Befolyásolni tudott, de elzárni bennünket a hittantól nem. Apám nyilván úgy nevelkedett, hogy tudta, a gyerek számára nagy fegyelmezőerőt jelentett.

Nekem rossz volt az óvodában meg a bölcsődében is, mert mindig betojtam és összepisiltem magam, utána meg mindig kikaptam. Sokszor szóltak apáméknak, hogy vigyenek már haza, mert bűzlök. De nem tettek tisztába. A saját ruhámba kellett lennem mindig. Fogalmam sincs, mitől voltam ilyen kiszolgáltatott, valószínűleg álmomban nem tudtam magam kontrollálni.

Édesanyádhoz melegebb szálak fűztek, gondolom.

Hogyne, édesanyánkat mind nagyon szerettük. Végül is őrajta csattant az ostor, őt kurvázta le, meg rugdosta és szidta állandóan az apám, ha nem bírt magával. Pedig nyilván szerették egymást. Nekünk ezt nagyon nehéz volt elviselni.

Meg tudsz bocsátani apádnak?

Nem hiszem…

Vajon volt boldog édesanyád?

Ha volt neki boldogsága, akkor mi voltunk azok. A keserűségét mi csak harminc százalékban okozhattuk, a többinek nyilván apám volt az oka. Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy mi köti ehhez az emberhez, bár akkor még nem tudtam, hogy van válás is. Azt mondta, hogy azt az embert, aki mellett nagyon sokat szenved az ember, nagyon nehéz elfelejteni. Hogy miért ragadt belém ez a mondat, nem tudom, de így van, mert én sem tudok apám emlékétől megszabadulni. Gyerekfejjel nem értettem, de most már értem, tudom az indítékait. Tudom, hogy milyen keserű lehetett az élete. A másik dolog az, hogy benne nyilván kétféle tehetség is munkált az öröklés révén. Költő is lehetett volna, ha tanul, és enged a csábításnak, és színész is. Színésznek nem lehetett utolsó, ahogy anyámtól hallottam.

Apád párttagságából, a kommunistaságából vannak emlékeid?

Illegális emlékeim is vannak, mert például egy időben a mi pincénkben volt a Szabad Nép nyomdája, mindössze néhány napig. Azonkívül bujtatott zsidó embereket. Egyszer-kétszer elkísértem Sanyival, a nagyobbik bátyámmal. Szégyelltem a félelmemet. Ha hívott apám valahová a bombázás alatt, elmentem vele. Őt légoltalmi parancsnoknak nevezték ki, és járhatta az utcákat akkor is, amikor légitámadás volt. Mi nagy élvezettel mentünk vele, bár behúzott nyakkal, ha jött a bomba. Ha nem voltak otthon idegen házaknál, és égve felejtették a verandán a villanyt, mi csúzlival kilőhettük az égőt, hogy nehogy célpont legyen az épület. Ha persze volt valami létraféle, vagy apám nyakába vette a Sanyit, akkor kicsavarta az égőt, és hazavittük. De nyilván ezek alatt az útjai alatt – mert néhányszor kéredzkedtünk, de nem vitt magával – csinálhatott olyat, ami a párt által rábízott feladatához tartozott.

Egyszer megkérdeztem anyámékat, hogy kire fognak szavazni – ez 1946 körül lehetett, már Budaörsön. Azt mondták nekem, hogy az az ő magánügyük, de amikor megjöttek, láttam, hogy anyám ujján is volt egy MKP-gyűrű, és apámnak is volt egy pici piros MKP-jelvénye. Azt a gyűrűt később én örököltem meg anyámtól, de a gyermekvárosi gyerekek csúfoltak érte, és valahol elvesztettem.

Arra emlékszem, hogy 1948-ban apám kilépett a pártból, mert azt mondta, hogy ő nem azért verette magát a csendőrökkel, hogy ez legyen belőle. Nyilván sokkal többet látott meg tapasztalt az akkori világból, és megérezte, hogy itt bajok következnek. Őt nagyon megviselte, hogy volt nyilasok bekerültek a kommunista pártba, és apám ezeket igen rühellte. meg nyilván azonnal tapasztalnia kellett a helyezkedést, a számítást, a karrierizmust még ebben az ő saját közegében is.



És ekkor vagy megérkezett Görömbei András, vagy elfogyott a kazettáról a szalag. 1984–85-től 2013-ig meg sem hallgattam a beszélgetést. Érdemes lenne a többi rádiós beszélgetéseket is kigyűjtve, az adatokat ellenőrizve sajtó alá rendezni. Talán lesz még alkalom rá.

1 Az anyakönyvek vizsgálatán alapuló részletes családtörténeti kutatás kiderítette, hogy Ratkó József azonos nevű dédapja a 19. században a Torontál megyei Pancsováról származott el.

2 Petrik Géza Magyarország Bibliographiája 1712–1860. III. kötetében a 183. oldalon említés tesz egy Ratkó József nevű versíró személyről, de nincs rá bizonyíték, hogy vér szerinti rokonságban lett volna a költő családjával.

3 Itt a színházi berkekben neves Farkas–Ratkó-díjról és -gyűrűről beszél Ratkó József. A díjban szereplő Ratkó név az 1928-as Színművészeti Lexikon névelírásából származik, amit aztán több könyv is átvett. A lexikonban ugyanis Raskó Celesztin helyett hibásan „Ratkó Ilonát” írtak. A névelírás történetét nem ismerve Ratkó József életéről szóló vallomásaiban gyakran emlegette „Ratkó Ilonát” úgy, mint a rokonát.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben