Arany János és egy lengyel király

Ami nekünk az Árpád-ház, az a lengyel történelemben a Piast-dinasztia, hiszen a 10. század végétől folyamatosan Piast uralkodók váltották egymást a trónon. Az Árpád-ház férfi ágon 1301-ben halt ki III. András királyunk jobblétre szenderülésével – a Piastok vérvonala pedig 1370-ben szakadt meg III. (Nagy) Kázmér halálával. Előnevét már pusztán azzal kiérdemelhette volna, hogy harminchét esztendőt töltött a trónon: az akkori átlagos életkort tekintve ez nem rossz teljesítmény. Ám Kázmér valóban nagy király volt. Például 1364. május 12-én ő alapította a híres krakkói egyetemet, amely később Jagelló Egyetem néven került a művelődéstörténet legszebb lapjaira, egészen napjainkig. Itt máris érdemes megállnunk egy szóra. Középkori, pontosabban klasszikus értelemben csak az a felsőoktatási intézmény minősült egyetemnek, amelyen teológiai képzés is folyt. Ennek hiányában nem egyetemről beszéltek, hanem akadémiáról. S mivel az 1360-as években Krakkóban nem működött teológiai kar, ezért úgy helyes mondanunk, hogy Nagy Kázmér a krakkói akadémia alapítója – az intézményt három évtizeddel később Szent Hedvig, Nagy Lajos királyunk lánya emelte egyetemi rangra.

Nagy Kázmér kimondottan érdekes személyiség, számos magyar vonatkozással. Nővére, Piast Erzsébet Visegrádra ment férjhez: Károly Róbert felesége volt, azaz Nagy Lajos édesanyja. Következésképpen Kázmérnak Károly Róbert a sógora volt, Nagy Lajos pedig az unokaöccse. Vagyis, ahogy az már a nagy európai dinasztiák körül lenni szokott: mindenki mindenkinek a valakije. Piast Erzsébet a Könyéknyi (lengyelül: Łokietek) előnévvel vonult be a krónikákba – apja, Könyéknyi Ulászló király után, aki ugyebár szokatlanul alacsony termetű férfiú volt. Erzsébet arcképét egyszerű krakkói turistaként is felfedezhetjük: a főtér sarkán, a 17. számú, úgynevezett Hetman-palotában működik egy pazar könyvesbolt, amelynek boltíves mennyezeti zárókövein vésett címerek és alakok láthatók. A művészettörténészek szerint a szakállas királyi portré Nagy Kázmért ábrázolja, a koronás női mellkép pedig testvérét, Erzsébetet.

Merénylet Visegrádon

Amikor Kázmér még ifjú volt és bohó, 1330 kora tavaszán a Visztula partjáról ellátogatott Visegrádra nővére gondoskodását élvezni. Erzsébet királyné jóvoltából kellemesen időzött a magyar udvarban, nagyon is kellemesen… Vendégeskedésének egyik hangsúlyos részletéről Arany János is beszámol 1855-ben költött, Zách Klára című balladájában, amelyet alcíme szerint „egy hegedős énekel a XIV-ik században”. A gimnáziumi irodalomórákon annak idején megtapasztaltam, hogy napjainkra meglehetősen eltávolodtunk attól a történelmi közegtől, amelyben a romantika szerzői még otthonosan mozogtak – ezért Arany balladáinak biztos értelmezéséhez nem árt néhány támpontot nyújtani.

A mű cselekménye szerint a nem kimondottan aszketikus Kázmér herceg a visegrádi falak között lángra lobban egy előkelő udvari ember, Zách Felicián szépséges leánya, az udvar gyöngyszeme, Klára iránt, és csábítási engedélyért folyamodik nővéréhez:

Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!


Erzsébet teljes szívéből szereti öccsét, szinte bármilyen kívánságát hajlandó lenne teljesíteni, ám érzelmein felülkerekedik a felelősen gondolkodó, bölcs uralkodó:

Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér’ –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!


Hanem ki tilthatná meg a szélnek, hogy fújjon? Kázmér menthetetlenül harci tűzbe jött, vére felforrt, és csak a kedvező alkalomra vár. Végül minden intelem dacára elcsábítja a még szűz Klárát, miközben a lány a kápolnában várakozó királyné rózsafüzérét keresi, melyet lakosztálya belső termében (a térdeplőn?, a díványon?) felejtett:

Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.


A lengyel–magyar pásztoróra után Klárát szörnyen gyötri a bűntudat, legszívesebben a temetőbe menne, a halottak közé – szüzességüket hűen őrző palotabéli társnőit messze elkerüli. Feliciánnak feltűnik, hogy lánya kedélyállapota megváltozott, ezért kifaggatja őt, s csakhamar elhangzik a beismerő vallomás:

Jaj, atyám! nem – nem –
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát –
Taposs agyon engem…!


Felicián rettenetes haragra gerjed, és karddal támad a palotában ebédelni készülő királyi családra. Ez mindmáig a magyar történelem egyik leghírhedtebb merénylete. A bosszúálló kardcsapások következtében Károly Róbert a jobb karján megsebesül, a fiait (Lajost és Endrét) védelmező Erzsébet pedig négy ujját elveszíti:

„Életed a lyányért,
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.


Ám az éber testőrök a merénylőt ott helyben lekaszabolják, az első döfést a királyné al-étekfogója viszi be:

„Hamar a gazembert…
Fiaim – Cselényi…!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi.


A miszlikbe szabdalt Felicián holtteste fölött Károly Róbert a halálra rémült, csonkolt kezű királynéhoz fordul, s felkínálja neki a bosszú lehetőségét. Erzsébet nincs kegyes hangulatban, szapora nyelvvel sorolja a büntetési tételeket:

Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;

A más kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!


Ez bizony valóban így történt, a megtorlás kegyetlen volt. Az akkori törvénynek megfelelően Zách Felicián családját harmadíziglen kiirtották, távolabbi rokonainak házastársait jószágvesztésre ítélték, és csak lánytestvére rokonságának nő tagjai mentesültek a büntetés alól. Felicián testének darabjait elrettentésül körbehordozták az országban; fiát egy ló után kötve vonszolták elevenen, testének maradékát végül disznók és kutyák elé vetették; Sebe lányát kivégezték, vejét életfogytiglan bebörtönözték. (Az akkori tömlöcviszonyok mellett ez nem jelentett több évtizedes büntetést…) A szépséges Klára orrát és nyolc ujját levágták, alsó ajkát lemetszették, hogy szüntelenül látszódjanak a fogai, és több várost lóháton kellett bejárnia, kiáltozva: „Így jár az, aki a király ellen támad.”

Valóban így történt, kezdtem az iménti bekezdést – ugyanis Arany János e balladája tartalmilag sajnos aligha valós, bár attól még természetesen nemzeti irodalmunk kincse marad. A mester egy, az 1330-as események után másfél évtizeddel papírra vetett itáliai, pletykákkal átszőtt változatot dolgozott fel. (A pletyka talján kiötlőjének nagyon kapóra jött, hogy Felicián éppen Kázmér herceg visegrádi tartózkodásakor követte el a merényletet.) A történelmi tények szerint Zách uraság afféle kiskirály volt, fiatalabb éveiben Csák Máté feltétlen híve, ebből következően Károly Róbert esküdt ellensége. Bár Csák bukása után hűségesküt tett a győztes uralkodónak, teljesen mégsem sikerült kibújnia a bőréből. Nagy valószínűséggel nem Klára állítólagos megrontása miatt támadt a királyi párra, hanem valami birtokügyből keletkezett sérelmét akarta megtorolni. Amúgy Hunyadi Mátyás krónikása, a tudós Bonfini az 1500-as évek elején úgy tudta, hogy Kázmér herceg Feliciánnak nem a lányát, hanem a feleségét gyalázta meg… A korabeli udvari pletykák tárháza kimeríthetetlen. S még valami: nyelvészeink többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a Zách nevet manapság helytelenül ejtjük Zácsnak, ugyanis eredetileg úgy mondták: Száh, esetleg Szák. Mi több, e név írásmódja is másképpen helyes: nem Zách, hanem Záh – a friss szakirodalomban már javarészt így szerepel.

Egy ősi étterem

Nagy Kázmér alakja indokoltan ragadta meg Arany költői figyelmét. Regényes uralkodásából érdemes kiemelnünk egy olyan fejezetet, amelyet a művelődéstörténészek a 14. század egyik legfontosabb diplomáciai eseményének tartanak.

Krakkó negyvenezer négyzetméteres piacterének sarkán áll egy négyszintes palota, benne varázslatos étteremmel, amelynek neve Wierzynek. Ennek bejárata fölött, kovácsoltvasból öntve egy évszám: 1364. Ama esztendő szeptemberében történt, hogy Kázmér nagyszabású királytalálkozót szervezett Krakkóba, a várható svéd invázió elleni védekezésről tanácskozni. Az akkori Európa jó néhány uralkodója és trónörököse jelen volt: IV. Károly német-római császár és fia, Vencel; Valdemár dán király, továbbá osztrák, morva, mazóviai, stettini és schweidnitzi hercegek, brandenburgi őrgrófok. Szintén részt vett az ülésszakon Lusignan Péter ciprusi király – nem mintha Ciprus szigetének különösebben tartania kellett volna egy esetleges svéd támadástól, tehát nem holmi geopolitikai megfontolások alapján hívták meg, hanem azon egyszerű okból, hogy ő volt a földrész egyik leggazdagabb koronás fője, a pénzember. Nem mellesleg részt vett a tanácskozáson még egy kiemelkedő férfiú: a mi Nagy Lajosunk. Ez viszonzásnak is tekinthető az 1335-ös visegrádi király­találkozóért, amikor az ifjú, csupán két éve trónra került Kázmér még Károly Róbert vendége volt.

Az akkori szokásnak megfelelően a városnak egy étkezés erejéig saját költségen vendégül kellett látnia az uralkodó koronás barátait. Így hát a királyi várban, a Wawelben hosszú napokig időző kiválóságok egy szerény vacsora kedvéért kegyeskedtek lehintózni a polgárság birodalmába: a városba. A fényes gyülekezet vendégül látására egy dúsgazdag helyi kereskedő, a városi tanács tagja, Mikołaj Wierzynek vállalkozott, a mai nyilvántartás szerint 16-os számú, főtéri palotájában. Legalábbis a vendéglői szájhagyomány, a sok évszázados makacs legenda szerint e ház falai között zajlott a vacsora, amelyen krónikási minőségben jelen volt Guillaume de Machaut (1300 körül–1377), a francia költő és zeneszerző, amolyan lézengő trubadúr. Az idő tájt éppen a ciprusi király szolgálatában állt. Részletes beszámolójából tudható, milyen fogások követték egymást, s hogyan mulatozott a díszes kompánia. A kései hagyomány szerint az étkezés végeztével Wierzynek házigazda felállt, és látványosan bejelentette, hogy az arany evőeszközök emléktárgyként szabadon elvihetők. A lakoma sikerén felbuzdulva városi tanácsosunk úgy döntött: ha már egyszer ilyen remekül megy neki a vendéglátósdi, akkor fogadót nyit, s naponta elkápráztatja a hozzá betérő éhes embereket. Így született a Wierzynek étterem, amely napjainkban Európa egyik legrégibb folyamatosan működő vendéglője. Magyarként nem árt tudnunk, hogy fővárosunktól mindössze négyszáz kilométerre létezik egy intézmény, természetesen az eredeti reneszánsz kőoszlopokkal és boltíves fülkékkel, termecskékkel, amelynek első vendége Anjou Nagy Lajos volt.

Daliás idők

Krakkó központjától nem messze, Łobzów városrészben áll egy átlagos külsejű épület, amely jelenleg a Krakkói Műegyetemhez tartozik. Helyén egykor fényűző nyári lak állt, amelyet Nagy Kázmér építtetett a szépséges szeretője, Eszter számára. Kázmér oda járogatott kipihenni a bölcs uralkodás fáradalmait, elmerülni a puha párnácskák közt óraszám. (Ahogy a reformkori Magyarországon is szép számmal álltak a grófok és bárók szeretői számára emelt, félreeső vidéki kéjlakok.) A gyönyörű Eszter éppenséggel nem keresztény volt, hanem zsidó hitű – vagyis elmondható, hogy Kázmér úttörő jelleggel, az elsők között gyakorolta a mélyreható vallásközi párbeszédet… Nyilván nem is eredménytelenül, hiszen e szorgos dialógus gyümölcseként két fiúgyermek született; a helyi Eszter-legenda szerint mindketten fiatalon meghaltak. Eszter később e łobzówi udvarház falai között végezte be életét, ott is temették el.

Arany János e téma kapcsán foglalkozott először Nagy Kázmérral: a krakkói kéjlakot részletesen megénekli Daliás idők című eposztöredékében, amelyet felkészítő ujjgyakorlatnak, saját meghatározása szerint „elődolgozatnak” szánt a Toldi szerelme elé. Igen alaposan foglalkozott Toldival, hiszen csak ezen az első elődolgozaton (később egy másodikat is írt) négy teljes esztendeig munkálkodott, 1849-től 1853-ig. Az akkortájt háromfelé szabdalt Lengyelország iránti általános magyar rokonszenv (lásd Vörösmarty lengyelekre utalását a Szózatban: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl”), a romantikára jellemző felfokozott történelmi érdeklődés mellett nem csoda, hogy Arany figyelme a dicső emlékű Kázmér felé fordult. A Daliás idők hatodik énekében a költő arról számol be nekünk, hogy

Így, a harc mezején töltve néhány hetet,
Toldi a sereggel Krakóba sietett;
Fényes diadallal vezeték Krakóba,
Hol immár elébb is forgott neve szóba.


Persze, hogy forgott, ugyanis Arany képzelete szerint Toldi fényes győzedelmet aratott a lengyeleket fosztogató litván seregen – afféle ajándék gyanánt, hogy ne üres kézzel menjen Kázmérhoz. A király nagy barátsággal fogadja a magyar vitézt, és tiszteletére rögvest pazar lakomát rendez a nyári lakban. Természetesen Eszter is jelen van, mert roppant kíváncsi a híres hősre:

Nosza hát, nagy torral a győzelmet üllik,
Ami tivornyának is bizony beillik;
Első hely közöttük a zsidó leányé:
Szebb ruhában ül ott, mint Sába királyné.


Kázmér jó vendéglátóként társalog Toldival – míg a nehéz borok ki nem ütik szegényt:

Kérdez tőle holmit; sokszor emlegeti,
Hogy Lajost, az öccsét, mily igen szereti;
Országát is, ugymond, végre neki adja,
Feltette magában: mert hát kire hagyja!
Többet is beszélne, kérdene Tolditól:
De nyelve az eszét már nem éri utól


A lakoma végeztével Toldi a neki szánt vendégszobába megy, ám arca tüzel a sok szesztől, szeme előtt pedig – ajjaj – megjelenik a király ágyasa, Eszter. Az alkohol nagy ördög: a merész fantáziálást tettek követik. Egy valódi magyar daliát sosem hagyja cserben az ösztöne, s Toldi (a helyi szolgáló, egy fogatlan banya hírvivői segédletével) egykettőre betéved Eszter titkos szerelmi fészkébe. Arany költői képzelete e ponton megélénkül: a rejtelmes udvarházból valóságos kéjbarlangot fest, ahol a tüzes fekete szépség, Eszter egy csodálatos, pucér női kőszobrokkal telepakolt fürdőmedencében próbálja meg elcsábítani a feszes izomzatú Miklóst:

Benne a szép Eszter, kissé hátra dűlve,
Hintázgatja testét, sem fekve, sem űlve.

Lábait az ezüst medencében tartja,
Csekély öltözet van hideg ellen rajta,
Pongyola szabású ritka fehér kelme,
Gömbölyű termetét kimutatja selyme:
Termetét egészen, a szinét is félig,
Kebelétől kezdve le a lábszár élig;
Nagy, fekete haja, derekán átvéve,
Kétfelől, mint egy öv, foly le az ölébe.


Ily mennyei látványnak ugyan ki képes ellenállni? Ne vigyél minket a kísértésbe – fohászkodhat Miklós –, hiszen odatalálunk magunktól is… Hanem ott, az érzéki örömök kapujában Toldi kissé megriad, és mi tűrés, tagadás, adja a hülyét:

„Asszonyom, hadd értsem, mi okon hivattál!”
De hamar megbánta együgyü kérdését,
Szégyellve az asszony hangos nevetését.


Ez mindennél egyértelműbb jelzés, Miklós egyszeriben feltalálja magát:

Odamene Miklós, térdeit a kőre,
Lebocsátá frísen a márvány lépcsőre.
Fehér lábacskáit a rózsaszínű habban,
Megtalálta s kezdé mosogatni abban;


Ám a lelkiismeretes magyar vitéznek hirtelen eszébe jut valódi szerelme, a rá konok hűséggel várakozó Piroska, és felhorgad benne a férfias dac. Felkapja a lábmosáshoz használt kis míves medencét:

Hanem a vitéznek komor lett a képe:
„Adta bestiája!” káromkodik s nevet…
Szeme közé önti a sok szappanlevet.


A zuttyintást követően Toldi szaporán lóra pattan, és árkon-bokron át menekül. A történet azzal zárul, hogy a hoppon maradt Eszter egész éjjel bosszúszomjasan tanácskozik a banyával, reggel pedig az ószövetségi idők óta (lásd József és Potifárné történetét) mindig jól bevált női módszerhez folyamodik: feldúltan bejelenti Kázmér királynak, hogy a csúnya magyar vitéz megpróbált erőszakot tenni rajta, de persze ő szűziesen ellenállt…

A Kázmér által építtetett łobzówi udvarház bő kétszáz évvel később ismét a figyelem középpontjába került. Halála előtt egy esztendővel, 1585-ben Báthory István lengyel király parancsba adta, hogy az egykori nyári lakot alakítsák át kétszintes, tizennégy helyiségből álló épületté: két toronnyal, árkádsorral, hársfa ajtókkal, címeres csempékből rakott kályhákkal, faragott párkányú kandallókkal. Szegény Báthorynak az volt a terve, hogy a grodnói „országgyűlés végeztével Krakkóban, ha Isten is úgy akarja, ebben az épületben fogunk lakni”. Isten azonban másképpen döntött: Báthory soha nem lépte át a kész ház küszöbét.

Magyar lovagi temetés Krakkóban

Az idősödő Nagy Kázmér 1368-ban, két évvel halála előtt még egyszer ellátogatott Budára unokaöccséhez, Nagy Lajoshoz. Ráadásul télvíz idején, február elején vállalkozott a Tátrán keresztül kanyargó utazásra, amely az akkori viszonyok között körülbelül két hétig tartott. A február 25-én aláírt Budai Egyezmény szövege arról rendelkezik, hogy a lengyel kereskedők Kassáig, a magyar kereskedők pedig egészen Krakkóig vám fizetése nélkül, szabadon utazhatnak. Cserébe Kassa, illetve Krakkó piacán legalább három napig kell árusítaniuk a portékáikat, s csak azután indulhatnak tovább más városokba. E szabályozás remekül bevált.

Halálát közeledni érezve, a fiú utód nélküli Kázmér az akkori örökösödési törvény értelmében unokaöccsét, az egész Európában kimagasló tekintélynek örvendő Nagy Lajost nevezte meg utódának. Amikor 1370. november 5-én végül meghalt, Lajos nem sokat tétlenkedett: tizenkét nappal később már Krakkóban volt, hogy elfoglalja a lengyel trónt. November 17-én koronázták meg a Wawel székesegyházában, ezzel egy személyben lett magyar és lengyel király, vagyis létrejött a lengyel–magyar perszonálunió. Két nappal később, november 19-én Kázmér testét fényes szertartás keretében helyezték végső nyughelyére a székesegyházban. E ceremónia külön érdekessége volt, hogy a magyar királyi hagyomány szerint, lovagi-uralkodói módra zajlott – Lengyelországban ez volt az első eset, hogy magyar szokás szerint temettek.

Kázmér pompás síremlékét, amely jelenleg is a krakkói királyi vár, a Wawel székesegyházában látható, szintén Nagy Lajos állíttatta. Az elhunyt fekvő szoboralakjához szükséges vörös márványt magyar földön, a Gerecse hegyei között fejtették. Az alkotó személyéről évszázados vita zajlik a művészettörténészek között – abban viszont teljes az egyetértés, hogy a szobor magyar eredetű, és több darabban szállították Krakkóba. A szarkofág fölé boruló íves baldachint mészkőből faragták. Az egész síremlék külön érdekessége, hogy tökéletesen megegyezik a székesfehérvári Anjou-kápolna sírköveinek ránk maradt töredékeivel. Csak hát a lengyel királysírokkal kegyesebben bánt a szeszélyes történelem és a nemzeti emlékezet, mint a magyar uralkodók földi maradványaival…

Utóhang: Fehér László herceg

Kázmér halála és Lajos trónra kerülése azt is magával hozta, hogy a 10. század vége óta uralkodó Piast-dinasztia helyébe egy Anjou-házi király lépett, jóllehet egymás közeli rokonai voltak. Éppenséggel akadtak még Piast-vérű távolabbi pereputtyok, akik örvendeztek volna a lengyel trónnak – ám nekik csak mellékszerep jutott. Közülük Fehér László herceg története a legérdekesebb.

A dolog úgy esett, hogy amikor László herceg nagykorúvá serdült, a figyelmes Nagy Kázmér kiadta neki az örökségét: az egykori királyi székhely, Gniezno melletti hercegséget. László úrfi köszönte alássan, és elfoglalta a birtokát. Ám néhány évi hercegeskedés után unatkozni kezdett, ezért beállított a királyhoz, és felajánlotta neki megvételre az ingyen kapott örökséget. Kázmér jó humorú ember volt, e vérlázító pimaszságon nagyot kacagott, és azt felelte: „Rendben van, megveszem. Mennyibe kerül?” László herceg mondott egy igen borsos árat, felmarkolta a pénzt, és elvonult dorbézolni, dőzsölni. Amikor 1370 végén Kázmér jobblétre szenderült, László herceg fürgén megjelent Krakkóban. A trónváltással járó figyelmetlenséget kihasználva fillérekért megvásárolta a kincstártól az egyszer már eladott hercegséget, és odaköltözött. Ám néhány évi hercegeskedés után ismét unatkozni kezdett, ezért beállított Nagy Lajos királyhoz, és felajánlotta neki megvételre a birtokot. Lajos úgy gondolta, végleg megszabadulhat ettől a Piast-vérű hercegtől, ezért nagyot kacagott, és azt felelte: „Rendben van, megveszem. Mennyibe kerül?” László herceg mondott egy igen borsos árat, felmarkolta a pénzt, és elvonult dorbézolni, dőzsölni. Hanem e ponton az Úristen közbeszólt: szerzetesi hivatást ébresztett Lászlóban, aki hallgatott a sugallatra, és ferences barátnak állt. Egészen odáig vitte, hogy házfőnök lett a spanyolországi Dijon kolostorában. Majd visszakalandozott lengyel földre, és holmi összeesküvésbe keveredett, amelyet Lajos hívei éberen lelepleztek. Lászlót büntetésül Burgundiába száműzték, és 1388-ban végül ott is halt meg. E különc herceg portréját 1867-ben a valaha élt legnagyobb lengyel történelmi festő, Jan Matejko álmodta vászonra: László a dijoni kolostor egyik cellájának zugában, barna ferences habitusban ül egy prémmel leterített párkányon, kezében papírtekerccsel, bőrcipőbe bújtatott lábfejét egymásra pakolt könyvekre helyezi. Nyilván erre oktatták gyerekkorában, udvari nevelője sűrűn mondogathatta neki: Lacika, a cipős lábunkat szépen feltesszük a könyvekre, mert a könyvek arra valók, úgy bizony… Ismerte-e Arany János az örökségével üzletelő herceg történetét, nem tudjuk. Mindenesetre élvezetes elbeszélő költeményt kanyarinthatott volna belőle.