×

A baumeister családja

Ferdinandy György

2014 // 06
Nagyanyám, Mili néni keveset beszélt. Nevetni pedig, amennyire csak visszaemlékszem, soha, egyetlenegyszer sem nevetett. Alig tudok róla valamit, most veszem csak észre. Pedig hát mellette, térdmagasságban éltem le az első – mint mondják: a meghatározó – éveimet.

Azt, hogy voltak neki is szülei, családja, inkább csak sejtem. Egyetlen képet őrzött az ágya mellett. Egy fiút, katonaruhában. Egy mosolygós szemű kamasz gyereket.

Később persze megtudtam, hogy volt neki testvére, három is. Lajoska, az építész, Béla, aki főbe lőtte magát (róla nem beszéltünk, nagyapám, a professzor még a nevét sem mondta soha ki). És hát harmadiknak ez a katonaruhás gyerek.

Mire megértettem, ki volt, már ez az arckép is elveszett. Sok minden előkerült a romok alól, de a Jancsi képe – nem. Ki törődött ilyesmivel akkor! Nagyanyácskám is a romok alatt maradt a soron következő, szám szerint második világháborúban. Egy bombatölcsérbe temette őt a házmester és egy Velák úr nevű vasutas.

Az ember inkább csak kiokoskodja az ilyen régi dolgokat. Az ősök előjönnek, a fülébe jutnak elhallgatott félszavak.

Emília nagyanyám volt Szabóéknál a legidősebb gyerek. A nagylány, aki ringatta, pelenkázta a kistestvéreket. Magyar szóra is ő szoktatta őket, mert Preiss dédike még törte az ország nyelvét, ahová átplántálta Szabó János baumeister, a férje ura. A három fiú pedig csak ezután következett.



Közülük én csak Lajoskát ismertem. Őt is csak pályafutása végén, ötvenévesen. A háború előtt, kisgyerekkoromban csak azt tudtam róla, hogy ő építette a Nyugati pályaudvaron átívelő – mint mondtuk: a világhírű – Ferdinánd hidat. És hogy kint az előszobában megcsipkedte a kabátját lesegítő szobalányokat. Híres ember és nagy csibész volt már akkor is, fiatalon.

Az ostrom (a háború) után ebből a világhírből nem sok maradt. Időközben a bácsi megjárta Buenos Airest, ahol felépítette – dixit – a Belgrano sugárutat. Még éppen idejében hazaért, hogy felesége, Edit felvarrhassa a sárga csillagot. Hogy ki bújtatta el szegényt, nem tudom. Azt, hogy kibombázták őket, annál inkább. 1945 tavaszán ők foglalták el nálunk az egyetlen lakható szobát: Lajoska, Edit és Mercédesz, a lány, mert Pubit, a nagyfiút besorozták tizenhat évesen, és most Németországból küldözgette a képeslapokat.

Lajos bácsi azokban a zavaros időkben már keményen ivott. Még nem tett le róla, hogy meghódítja – két vállra fekteti – az ó- és az újvilágot. Tántorogva járta az argentin követség és az egyetlen lakható szoba közötti hétmérföldes utat. Többnyire hiába: Edit néni kizárta, és a követségen sem szerették a hozzá hasonló argentin-magyar építészeket.

Azután egy szép napon nem jött többé haza a bácsi. Bécsből, egy flüchtling-lágerből küldött levelet. Tervezem a jövőtöket! – írta a családnak. Ilyen családszerető ember volt Lajos. Edit néni egy lakatlan villában talált magának szobát, Mercike, a nagylány a szomszéd fiú, Papp Kornél felesége lett. Később Pubi, a katonafiú is hazaérkezett. Őt leigazolták, majd közmunkára fogták az illetékesek.

Visszatért a régi kerékvágásba az élet. Vége lett az úgynevezett második világháborúnak.



Bélának, az öngyilkosnak csak az özvegyéről tudok. A kövér Böske! – gúnyolódtunk, hálátlan gyerekek. Pedig hát nála nagyobb szívű, vidámabb lény kevés élt körülöttünk a családban. Válása idején hozzá vitt le, a Mészáros utcába anyám. Ő pedig türelmesen elviselte a csínyjeimet.

Emlékszem, az ebédlőben, a kredenc felett ember nagyságú arckép nézett az asztalnál ülőkkel farkasszemet. Egy katonatiszt, egyenruhában; kackiás bajusz és lágy, égszínkék szemek. Béla bácsi! – mondta a kövér Böske büszkén. Azt már csendesebben tette hozzá: a bácsikátok. Az uram.

Béla bácsi valami magas rangú tiszt lehetett, a képe alig fért el a szűk ebédlőfalon. Persze Szabóék nem mindig éltek itt. A Fery Oszkár utcában állt a házuk, piros téglaház, ötemeletes. Csak hát történt az a sajnálatos baleset, amiről beszélni sem lehetett.

Egy szó, mint száz: Béla léha, lump társaságba keveredett. Egyetlen éjszaka alatt elkártyázta a Fery Oszkár utcai épületet. Majd, mintha ez nem is lett volna elég, főbe lőtte magát. Azokban az időkben állítólag így kívánta ezt a tiszti becsület.

Böske néni és fia, Laci a Mészáros utcában találtak menedéket. Egy poros, falusi utcácskában, ami az Alagúttól a Budaörsi út felé vezetett. Nemrég még erre hajtották a vágómarhát Bécs felé a kupecek.

Amennyire csak fel tudom idézni, szépen éldegéltek itt, anya és fia. Laci korrepetált, házitanító volt egy földbirtokoscsaládban, és közben elvégezte a közgazdasági – akkor még nem Marx Károly – egyetemet.

De ne siessünk! Amikor kitört a háború, nagyapánk, a professzor gyalog jött haza a rendelőből. Ő mesélte, hogy lent, a pályaudvar körül őrjöng a tömeg. Hadat üzentünk Szerbiának! – magyarázta. És hogy egy háború – akármilyen jelentéktelen – sohasem jó dolog.

– Megállj, megállj, kutya Szerbia! – fújta tele torokból a nép. Nagyon unalmas lehetett a Monarchiában az élet, ha ilyen lelkesedést váltott ki egy hadüzenet!

Véges-végig az utcán kipirultan, egymásba karolva jöttek haza a szobalányok. A pályaudvarról – mesélték – egymás után indultak a fellobogózott, daloló katonavonatok. Ők pedig egész nap sírtak, nevettek, integettek. Szórták a sínekre a virágokat.



Nagy szerencse – mondogatták a Szabó családban –, hogy a két fiú nem katonaköteles. Lajoska biztonságban van odaát, Argentínában, Jancsi pedig tizenhét éves – még gyerek.

Arra, ami történt, senki se számított. Egy reggel azt látja nagyanyánk, hogy Jancsika ágya üres. Kétségbeesetten rohangálja körbe a várost, de az imádott kisfiúnak nyoma veszett. Jancsi akkor már mundérban feszített. Szép, nagydarab fiú volt, még a keresztlevelét sem kellett meghamisítania: besorozta őt az osztrák–magyar hadsereg.

Megvédi a hazát! – ígérte, amikor elbúcsúzott. Ő egyedül, a két bátyja helyett. Elvitte őt is a vonat. Szabóék pedig lesték a szerbiai híreket.

Nem kellett sokáig várniuk. Még el sem ült a városban a lelkesedés, amikor Jancsi elesett. Arról, ami ezután történt, nagyanyám soha nem beszélt. Hogy hazahozták-e, volt-e temetése, és hogy hol nyugszik, ma sem tudom.

Jött azután még egy posztumusz levél. „Átugrottam Szerbiába!” – közölte a nagybetűs, nyomtatott szöveg. „Ne nyugtalankodjatok. Hétfőre itthon leszek!”

Hát ez a hétfő váratott magára. Múltak az évek, Szabó bácsi, a baumeister is követte a fiát. Özvegye, a töpörödött, bajor dédike utolsó szavai – érdekes – fennmaradtak. „Gib mir ein Swetter!” – mondta egy este. Fázott, szüntelenül, mióta mindhárom fiát elnyelte az idegen.

A sírja kint volt Farkasréten, a Bürök utca felőli, hátsó oldalon. Gyerekkoromban még láttam: egy egyszerű fakereszt. Mára eltakarították ezeket a régi sírokat.

Nagyanyácskám, Mili néni pedig soha többé nem nevetett.



Zajlott tovább az élet. Nem úgy, mint azelőtt, nem egészen. A háború – mint mondják – nem ér véget az utolsó puskalövéssel. Most a kolera és a spanyolnátha szedte tovább az áldozatokat. Az országot feldarabolták, hiába kerestek maguknak új hazát, a baumeister és családja itt, Keleten is a vesztesek oldalán maradt.

Nem mintha ezzel sokkal rosszabbul jártak volna. Hosszú távon a győztesek sem járnak jobban, mint a vesztesek. Temetik ők is a halottaikat, és továbbra is – sőt egyre inkább – gyűlölik a többieket.

De ne siessünk. A maradék országot megszállták a szövetségesek, nagyapa, a professzor megműtötte Hamelin generális kisfiát. Azokban az időkben még nem voltak biogyógyszerek, vésővel és kalapáccsal gyógyították a középfülgyulladást. Ha jól emlékszem, masztoiditnak nevezték ezt a barbár műveletet. Ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy legitimistából franciapártivá vedlett át a család. A Monarchia egyébként is felbomlott, a csonka ország király nélküli királysággá változott.

Az iskolában már én is úgy tanultam, hogy csonka ország – nem ország. Hogy vissza kell szereznünk, ami elveszett. Addig-addig, míg a két tábor újfent egymásnak esett. Nagyapa, a professzor nem tévedett, amikor azt állította: mindegy, hogy győztesek leszünk, vagy vesztesek.

Azután, mintha már mondtam volna, nagyszüleim a romok alatt maradtak, egy bombatölcsérbe temette őket a házmester és egy Velák úr nevű vasutas. Ők mesélték, hogy a professzor szörnyethalt, de Mili néni, nagyanyácskám még sokáig sírdogált a romok alatt.

Egy szem lány maradt utánuk – anyám. És én, hogy elmondhassam ezt a se füle, se farka történetet.



Mert hát mindez a nagy háború utóéletéhez tartozik. Lajoskától – az osztrák lágerek után – nem jött több levél. Mint később megtudtuk, eljutott Belgiumig. Nyilván ott, a csatorna partján várta, hogy felvegye őt egy argentin hajó. Brüsszelben halt meg, egy szeretetotthon értesítette Edit nénit, aki akkor már Mercike kisfiát nevelte. Mert őt, a lányt elvitte valami furcsa betegség.

Pubi, a nagyfiú építkezésen dolgozott a hadifogság évei után. Tanult, mérnök szeretett volna lenni, mint az apja. Annak idején önkéntes volt ő is, mint Jancsi. Azt hitte, hogy így megmentheti az anyját. Erre a tévedésre ment rá az élete. A sakk volt az egyetlen vigasztalása. Nagymester lett élete végén. Kőműves.

Mercike fia kivándorolt Ausztráliába. Hogy Edit néni mikor halt meg, nem tudom. Az ember közönyössé válik a háborúban.

Laci, az öngyilkos fia belekeveredett valami legitimista mozgalomba. A legsötétebb diktatúra éveiben. Lebukott, internálótáborokban töltötte az ötvenes éveket. Amikor kiszabadult, elvette feleségül az ügyvédnőt, akinek – így mondták – mindent köszönhetett. Még néhány évet élt. A nagy változások idején végzett vele egy szívroham. A fia kivándorolt Amerikába, róla csak ennyit tudok.

Hát igen. Nem sokan maradtak itt, ha jól meggondolom. A háború szétrobbantotta a családokat. Többen a szomszéd országokban vannak eltemetve. Rosszul húzták meg Párizsban a határokat.

Hétfőre itthon leszek! – üzente a frontról Jancsika. Hát ez a hétfő még várat magára. Itthon, az ám! Itt nálunk tovább dúl a gyűlölködés. Szekértáborok épülnek, nem akar vége szakadni a katonásdinak.

Nehéz véget vetni az első világháborúnak.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben