×

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv

Csuday Csaba

2014 // 05
Szeretem Takács Zsuzsa verseit. Költészete elemel, miközben megtart a helyemen; beköt valami áramkörbe, és jólesően rezgeti szét lelkem elmeszesedett csomóit. Titokzatos. Bizalmat ébreszt, megnyugtat, mintha ő tudná a válaszokat, holott csak érzékletessé teszi a kérdéseket; megvilágosít, pedig csak nyilvánvalóvá teszi: azért nem látunk világosan, mert elvakítja szemünket a sötétség.

Réges-régtől olvasom; régóta szeretem. Többször feltettem már magamnak a kérdést: miért is? Azért-e, ami most a Tiltott nyelv fülszövegén olvasható: „Ugyanazt az elbeszélést írom át, más formában, más megvilágításban…”? Ezt szeretném hát, ezt a mindig „ugyanazt”? Hogy ami egyszer tetszett, ha ugyanaz, mindig is tetszik? De mi az? Vagy azért-e, mert noha ugyanaz, mégsem unom meg, mert újra és újra meglep azzal, amit, noha kimondatlanul, úgy érzem, tudva-tudok? De mi volna az? Mi olyan „takácszsuzsás”? Az elbeszélés? A történet, a történetek? Ami, amelyek az enyémek, a tieid, a mieink, mindnyájunkéi? Melyek csak az ő tükrei, mégis mind bennük vagyunk, hiszen mind bennünk is vannak? Vagy az elbeszélés furcsa nyelve, módja, szövétneke (szövedék, mely ég és világít)? Hogy noha helyenként szinte prózai, mégis abszolút vers? Egyetlen, darabokra szabdalt elbeszélő költemény igézne magához? A mondás mikéntje és tartalma közötti különös feszültséggel? Vagy mégis inkább azzal, amit mond, és amit kimond? De mi volna az?


Sok a kérdés. Sosem gondoltam jobban bele, sosem ástam a mélyére. Megelégedtem vele, hogy érzem a titkot. Csak örültem, hogy olvashatom, hogy részévé avat, részévé lehetek. Most nekiveselkedem, hátha messzebbre jutok a válaszokban is, nem csak a beavatásban.



(A nyelv, a nyelviség) Indokolt a nyelvvel kezdeni, hiszen kitüntetett helyzetbe emeli már a cím is; a tiltott jelző pedig tovább nehezíti a feladványt. Milyen nyelvről van tehát szó? A nyelvről, de milyen értelemben? És mitől tiltott?


Coto vedado, azaz tiltott övezet – hirdették egykor a táblák Havannában, Takács Zsuzsa fiatalságának egyik boldogságos színhelyén. Ez állt a sorompókon, amelyek elzárták a kubai főváros fényűző, fehérek és gazdagok lakta negyedét a feketék, színes bőrűek és mindenféle illetéktelen népség elől. A kitiltottak meg azt hitték, a sorompókon túl csupa olyasmi van (szépség, pompa, bőség), ami az ő életükből hiányzik. Pedig, ha megvolna – gondolhatták –, egy csapásra boldoggá tenné őket.


Nos, Takács Zsuzsa a tiltást mintha fordítva értené a nyelvre. Azért tiltott, mert kárt tesz bennünk. Addig jó, ameddig kívül vagyunk sorompóin. A kötet cím nélküli, mottóként olvasható verse azzal a meglepő kijelentéssel kezdődik ugyanis, hogy „tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk”. Hogyan? – ütődhetünk meg: hát nem ugyanazon a nyelven gondolkodunk, amelyiken kenyeret kérünk, szerelmet vallunk, vagy elsírjuk bánatunkat? Volna a nyelv, amúgy közönségesen, és volna egy másik, amelyen gondolkodunk? De ha már tesszük, ha gondolkodunk, legalább ne beszéljünk (ne fogalmazzuk meg szavakban, amit elgondolunk – fűzi tovább a mottó), mert így talán nem mondjuk ki következtetéseinket. Ha ugyanis következtetéseket vonunk le, kétségbeesünk. Kétségbeesetten élni pedig méltatlan (ezt én mondom, a szövegben csak annyi áll: a kétségbeesésünk ostoba), nem-élet. De fontos a distinkció is: „vétkünk” a kimondástól válik igazán károssá: „nem szabad megszólalnunk” (mármint a gondolkodás nyelvén). Ez volna hát a tiltás értelme? Hogy ne tegyük? Ne gondolkodjunk, ne következtessünk, főként pedig ne beszéljünk? Bezzeg – mondja Takács Zsuzsa – a növények tudják, hogyan kell: fölfelé élnek (csak úgy, némán, bele a magasságba – mondom megint én). És ha tudnánk így csinálni mi is, él­hetnénk, élhettünk volna úgy is, „mintha élnénk” – mondja a vers. És ez mit jelent? Hogy a növények mintaélete is csak mintha-élet? Akkor hát mi volna, milyen lehetne az igazi emberi?


A „tiltott nyelv” egyszersmind az álom nyelve is; az általa megfogalmazott események, az elbeszélés, történéseinek módját tekintve, jellegzetesen álombéli. Mintha Takács Zsuzsa valamilyen (angyali?) adomány birtokosa volna. Azé, hogy tud álomul. Megidézett történései ugyanis valóságdarabok, de olyan valószínűtlenül valóságosak, amilyenek csak álmunkban szoktak lenni. A valóságból vett tárgyak, helyek, tájak és cselekedetek képei úgy sorjáznak bennük egymás mellé, mint az álomban. (Vagy az emlékezésben? Emellett szólna a kötet első ciklusának címe: Emlékezésgyakorlat.) S valóban, van valami közös az álomban és az emlékezésben: olyan váratlanul kerülnek össze a dolgok mindkét tudattalan folyamatban, olyan képtelen és mégis pontos képekben, mintha az értelem kontrollja alól kikerülő s valamilyen saját mechanizmus szerint működő agyunk rugóit követnék, a sejtjeinkben ismeretlen rendre cikázó impulzusokat „olvasnák”. Az Épp elmentem volna jellegzetes példa: a lírai narrátor-én távozóban látja magát egy fogadásról, a lépcsőházban belebotlik egykori kedvesébe, visszamennek, pincérek, pezsgő, a tálcák ezüstje szemük láttára kopik; a kedves kinéz az ablakon, „Ettől bizonytalanná vált a hely jelentése / az idő számontartásának kényszeréről / nem is beszélve”, majd (a kedves késztetésére) ágyjelenet, előtte egy metafora („léket kapott emlékezeted hajója”) nyomán furcsa tengerészképek a kedvesről; utalás valamilyen esküre az ágyban, ami azonban harminc évvel korábban történt; vigasztaló ölelés, boldog sírás („könnyem le- / pergett egykori mellkasodra”); a vendéglátók gyerekei rájuk nyitnak; szégyen, a magyarázkodás kényszere; kibontakozás az ölelésből; a kedves árulásnak veszi a gesztust, aztán „körvonalaidat vesztve, / mint akinek ebben nagy gyakorlata van, / eltűntél, hiába tiltakoztam”. Kerek, mégis elmondhatatlan, csak versben összeálló „történet”.


Mint az álomtörténetek: zavaros a kihagyásoktól, a hiányzó átkötésektől. De csak mintha. Mert a versszöveg rendje, belső logikája mégis a legmagasabb rendű tudatosságot mutatja. Takács Zsuzsa többnyire rövid, tömör darabjai a kikezdhetetlen, tökéletes egység, egész képzetét keltik, még ha sokszor szilánkosak, töredékesek is. De az értelmük, a jelentésük – akár az álmoké vagy az önkéntelenül felbukkanó emlékeké – talányosabb, mint a közönséges történeteké általában. Olyanok ezek a versek, mint a tojás. A tojás mint forma, és a tojás mint eszme, idea.



(A tojás) Különös tojás látható a Tiltott nyelv borítóján. Szilágyi Lenke visszafogottságával, talányosságával remeklő szürkésfehér fényképén a „tökéletes tárgy” – ahogyan művészek és tudósok nevezik sokszor – maga a paradoxon: egyszerre látszik kőkeménynek (megkövültnek) és omlós-puhának. Lehet lecsiszolódott kavics vagy őskövület, de lehet kissé megnyúlt túrógombóc is. Ferde tengelye, bizonytalan alapja inkább a dőlés állapotában mutatja, mint a nyugaloméban, bár (életlen, homályos) alapja, háttere szerint heverhetne mozdulatlanul is valahol. Titokzatos, kérdezésre ingerel, mint a címbeli nyelv, mint a kötetbeli versek. De vajon milyen titkot, titkokat rejthet egy ilyen tojás? És, kérdezzük ismét, milyen, mit beszél el a „tiltott” nyelv?


A Pál–Újvári-féle Szimbólumtárban a tojás többnyire a teremtés kezdetének jelképe, őspotencia, a minden létező csíráját magában foglaló differenciálatlan teljesség. De itt olvasható ez is: a tojás-anyaméh alvilágjelkép is lehet, mint Gaál István Orpheuszról és Eurüdikéről szóló operafilmjében. „A szétnyíló bejáraton át a holtak lelkei mintegy eredeti állapotukba térnek vissza.” A Hoppál–Jan­kovics–Nagy–Szemadám szerkesztette Jelképtár szerint „a tojás minden kettősség képét hordozza: férfit és nőt, könnyűt és nehezet, meleget és hideget, szárazat és nedveset. […] Elsődlegesen női szimbólum, de nem kizárólagosan: a feltöretlen ős-tojás gyakran androgün. […] A keresztény szimbolikában a föltámadt Krisztust jelképezi, de mint a feltámadás ígéretét tették az agyagtojásokat a holtak mellé a sírokba. […] A tojás lehet a feltámadásra váró halotti állapot és a magzati lét jelképe.”


Bízvást elmondható, hogy a borító telitalálat: a karcsú kötet szinte minden darabja ebből a (megkövülten omladozó?) „tojás-perspektívából” szól. A szö­vegek szemantikai mezejében ezek a fő kiszögelési pontok: a nőiség, a férfi és nő, az (inkább szűkszavú utalásokban, de hangsúlyosan jelen levő) nemiség; élet, halál, az élők és a halottak, a (tetsz)halott élők és (a megfogalmazás által) eleven halottak; a teljesületlen teljességek, az „itt és most” soha célba nem érő vágyak, a létezés hol párhuzamosan futó, hol összegabalyodó szálai (Izolda szerelmi halála). És leginkább talán az a bensőségesség, a létezés legintimebb rétegeihez kiábrándultan, mégis bizalommal ragaszkodó otthontudat, ami akár a nőiség metaforikus értelme is lehet; általában pedig az emberi lélek utolsó (szitává lőtt) fedezéke egy eldurvult, arrogánsan maszkulin világban.


A (megkövült) tojás egyébként nem csupán szimbolikusan, a maga konkrét valóságában is megjelenik a versekben. „Ujjaim alatt márvány- / fejek rejtőznek, és minden / erőmet össze kell szednem, hogy / kiszabadítsam őket a megkövült / tojásból. Ám ha a fagy fölenged, / és szívemen megtörik a jég, / elveszek mindörökre és velem / együtt a tojásban fuldoklók is.” (Egy beszélgetésre – Camille Claudel emlékére) „Verseim tojásban érlelődnek, melegre / vágyó, felemás magzatok maguk is.” (Beteglátogatás) „Vágyunk az újabb megkövülések után, mert / a tér kísértései morajló mozdulatlanságok.” (Vizitáció) „Csalogatta Brahms az őrjöngő futamot, / ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában / neki, sírt, hogy született, köszönte…” (Kalbeck a kertben)


(Még egy példa-történet) Az első – s egyben a leghosszabb – „történet”, mindjárt a kötet nyitó darabja a végéről olvasandó: „Én el akartam dobni magamtól a világot, / de enyém-e a világ, hogy eldobhassam azt?” – kérdezi a címben (M. emlékére) szereplő M., az „elbeszélő”. Egy asszony, aki túlélte századik évét, holott ’45-ben, negyvenhárom évesen egy szál maga maradt: férjét, kislányát, szüleit, le- és felmenő rokonait mind elpusztították. Morfiumos kábulatában (a szerhez munkája révén jut hozzá: orvosasszisztens) halottaival társalog, akik vigasztalják: „Nem is rossz halottnak lenni.” Újra férjhez megy, gyerekei, majd unokái lesznek, s bár vénülten ágyhoz szögezve él, esélye van rá, hogy megérje a 108. évet, s ő legyen a legidősebb magyar. „Én nem takarom el / homlokomat, ha az Arcok Olvasója rám tekint” – mondja még, és bátran várja a halált. Kerek, regénybe illő sorsvázlat három lapon. Egy asszonyról, valakiről, akit nem „sorstalanná” tesz a Soá; ellenkezőleg: aki visszakapja a sorsát az Arcok Olvasójától: „Kivette Isten a lelkemet, megtisztította, […] majd tisztán vissza­helyezte belém. Bizakodás fogott el…” A lírai én megidézte első személyű M. bízvást tekinthető az egész kötet hangjáért felelős költő „delegáltjának”, olyan „énnek”, olyan emberi entitásnak, akit M. minden racionális alapot nélkülöző „bizakodása” sosem hagy el.



(Az egyik lehetséges kulcs) „A jövőt előrehozza, és a múltat megsemmisíti” – állíthatjuk még erről a bizakodásról, amelyet Takács Zsuzsa kedves misztikus költőjével, Keresztes Szent Jánossal kapcsolatban egyik spanyol elemzője „az irreális megérzésének” nevez. A megállapítást Takács Zsuzsa idézi a fordításában megjelent A lélek énekéhez írott utószavában. Ugyanitt citál a költő miszticizmusával kapcsolatban egy másik spanyol értekezőt, aki szerint Keresztes Szent János költészetében a meztelen lélek szabadsága nyilatkozik meg, „aki Istent a maga meztelenségében tapasztalja. A magányos útja a magányoshoz, Plótinosszal szólva.” A spanyol misztikusok, Keresztes Szent János és Ávilai Szent Teréz műveinek „bevésődése”, a puszta hatásnál jóval lényegibb szervülése Takács Zsuzsa költészetében a már többször emlegetett „titokzatosságnak” is egyik kulcsa lehet.


Az említett utószóban olvashatjuk még ezt is: „Lépcsőnek nevezhetjük a tudást – idézi Takács Keresztes Szent Jánost –, mivel ahogyan a lépcsőfokok alkalmasak a fölfelé menésre, alkalmasak arra is, hogy lefelé haladjunk rajtuk. Így a titkos szemlélődés, a közlés, mely a lelket Istenhez emeli, egyúttal meg is alázza. […] Verseiben különösen fontosak a tér és idő megjelenési formái.” „…gyötrelmeiből is táplálkozik költészetének meg nem határozott, titokzatos vers-ideje”, a múlt és jelen idő váltogatása „a vágy és valóság összemosódásából ered. […] A párbeszédes versekben nem mindig tudni, ki szól kihez.”


Talán innen értelmezhető a Vizitáció rejtélyes kijelentése (s tegyük hozzá: az egész köteté) is: „Isten / lett megszólalásunk színpadi apropója.”


Az Emlékezésgyakorlat „álomkép-történeteiben” felbukkan egy halott iskolatárs (Skarlát betű); egy deklasszált nemeshölgy az ötvenes évekből (Báli szezon); egy festményen szereplő szalmakalapos férfi, aki Aschenbachot (Thomas Mannt) idézi (Velence, kikötő, 1920 körül); Schiele híres modellje-szerelme, az öngyilkosságára készülő Wally Neuzill (A látásról); egy nyomasztó családi karácsony molyrágta kosztümben, kopott szőrmeboával (A vendég monológja).



(Mesterek, gyász, India) Külön kritika tárgya lehetne a Mesterek ciklus; hogyan küzd meg démonaival, hogyan szorítja a szépség ketrecébe őket egy zseniális zenész (Brahms; Kalbeck a kertben); hogyan közeledhetünk Weöres Sándor határtalan költészetéhez a madarak elképzelt kórusbeszédét hallgatva („A szárnynélküli lény, / a szerencsétlen, visszafordul a földi határoknál, és a hegycsúcsokon fölnyársalja magát” – Madarak beszélgetése); hogyan gyújtja föl Ady tekintete a „meghitt akolt” (Ady); hogyan beszélne Vajdához Gina harminc év múlva és harminc év után („csak asztráltestem vágyik az ölelésre. / Ami történik, úgyis felfoghatatlan. Ó, irgalmas végzet” – Két vers Vajda János emlékére); hogyan kísért ma is láthatatlanul Dosztojevszkij (?) a Szado­vaja utcai házban, Miskin és Rogozsin nagy jelenetének színhelyén (Négy vers F. M. Dosztojevszkij emlékére); hogyan őrül bele a gondolat a bizonytalanságba ott, „azaz sehol szél kerekedik s hirtelen / elül. Az ablakok köze, mint szemrés, / porral, tört levéllel megtelik” (Hét vers Kálnoky László emlékére); hogyan teszi föl görög gyolcsba öltözve Takács-Petri a kérdést: „Hol kezdődik az alkudozás, a beleegyezés / visszavonása, a vesztésre álló kapkodás, / az utolsó alkalomnak élés, a lakomára vagy / szeretkezésre lopott óra, mikor?” (Három vers Petri Györgynek).


A magyar líra legszebb gyászkölteményei közé tartozik A gyász előérzete című ciklus tizennégy, alig pár soros verse. Noha tudható, hogy testvéröccsét búcsúztatja-siratja el bennük a költő, mélységes jelentéssel bír, hogy sehol sem találunk erre konkrét utalást. A legszemélyesebb s mégis szinte személytelen a búcsúzó-búcsúztató fájdalma: „Te vagy a legszebb a kórteremben! Izmos karod / arányos mellkasod előttünk megmutatkozik. / Hiába öltöztem hófehérbe szándékom / ellenére folynak a könnyeim.” (A gépek lélegzenek) „Ott járkáltál altatás közben / a Kék Golyó utcán. / Ó, Kék Golyó! Végigszáguld / a burkolaton, leüti, aki áll.” (Ott járkáltál altatás közben)


A kötetet záró India ciklus tizenhárom szonettje különös kadencia: részben meglepetés a zárt forma, részben „ütős” a lehetőség, hogy az előtte levő sűrű, sötéten meditatív anyaggal szemben az egzotikum színei mintegy feloldást kínáljanak. De hogy erről szó sincs, sőt épp arról van szó, hogy Takács Zsuzsa India „rohasztó melegében” is megmarad egyetemesen pesti költőnek, aki „ugyanazt az elbeszélést” írja mindenhol, azt mutassák az Utóirat tercinái: „A Hallgatás Tornyait keselyűk látogatják, / holttestekkel élnek, lelkünket kiisszák. / Mint Sziddhárta kesergek a bhodi-fa alatt. // A kukából élő pesti koldusok, a sudrák / zaklatott álmukat a kapualjban alusszák. / Beveszem én is szokásos altatómat.(Magvető, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben