×

Szindbád, a hajós

Huszárik Zoltán

Szigethy Gábor

2014 // 05
Halálának évében, 1981-ben a hetes autóbuszon találkoztam Pipettel utoljára. Pipettel – mert a mozi­világban s a magyar mindennapokban, aki ismerte, így szólította Huszárik Zoltánt, a 20. század magyar filmművészetének legjelentősebb, legnagyobb álmodóját.

Álltunk egymás mellett. Jól vagy? – nézett rám mosolyogva. Jól vagyok – mosolyogtam rá. Egy nyelvet beszéltünk.

Íróasztalommal szemben, a falon Huszárik Zoltán gyönyörű ceruzarajza: egy tulipán. A halványodó dedikáció: „Ruttkai Évának adja tiszta szívvel, jó barátsággal ezt az ifjú korban nyílt virágot. 1976. IX. 9. Huszárik Zoltán”. Szeptember 9. Latinovits Zoltán születésnapja. 1976 őszén, az ajándékozás pillanatában a Színészkirály már három hónapja halott.

De ez a tulipán azóta sem hervadt el.

A mozi: mesterség. Számtalan kiváló mesterember dolgozott a magyar filmgyárakban 1931 – az első magyar hangosfilm megszületése – óta. Művész már jóval kevesebb. Álmodni tudó lángelme talán ha…

Huszárik Zoltán harminchárom éve halott.

A mesteremberek mozidarabjai ma is nézhetők, szórakoztatók, időt álló iparosmunkák; a művészek alkotásai olykor élvezhetőek, olykor porosak, néha megrendítőek, gyakran tanulságosak…

Az álmodókkal együtt tudunk álmodni: Lati­novits Zoltán-Szindbád mindig korunk hőse, függetlenül attól, mit mutat éppen a naptár.

Élt a 20. század második felében egy nehéz sorsú magyar művész. A hatalom urai, az ostoba és becstelen politikusok évekig nem engedték tanulni, diplomát szerezni, aztán ahol és amikor tudták, gátolták, hogy nagyjátékfilmet forgasson, mert a népi demokráciának nevezett bolsevikhatalom képviselői Huszárik Zoltánt nem tartották szocialista realista, tehát haladó művésznek. Istennek hála, Huszárik Zoltán soha nem volt az. Igazat szólt, becsületesen élt, és tudott hiteles képet – ha szorongatták a politikus urak: miniatűröket, ha megfeledkeztek róla: égboltnyi freskót – festeni arról a világról, amelyben élnie adatott. Álmodott a múltról, álmodott a jövőről: szívünket, lelkünket, értelmünket elvarázsoló, szorongásainkból, félelmeinkből szabadító-feloldozó történeteket mesélt kortársainak, kortársainknak koráról, korunkról – remekműveket: Elégia, Capriccio, A piacere, Tisztelet az öregasszo­nyoknak, Szindbád.

Huszárik Zoltán varázslatos képekből szőtt álmában Szindbád a magyar mindennapok útvesztőjében bolyongva így mereng: Azt mondják, átmeneti kor…

Minden csak átmenet ez valaha, legalábbis Krúdy Gyula szerint, az aszódi templom falára helyezett márványtáblán volt olvasható, a Pod­ma­niczky-kastély mellett, éppen szemben a híddal. Podmaniczky Frigyes, ahogy utóbb nevezték: a kockás báró, Budapest vőlegénye, ifjúkorában gyakorta olvasta e magvas mondást, s a báró könyvtárában porosodó, többkötetes emlékiratait szorgalmasan böngésző és jegyzetelgető Krúdy Gyula is kedvtelve idézgette e tömör bölcsességet; hisz jóval azelőtt, hogy kezébe kerültek a báró kéziratos emlékiratai, már legkedveltebb hőse, Szindbád is egy vidéki bordélyház elnyűtt zongoristájának – valójában Krúdy Gyula a 20. század húszas éveinek végén Móricz Zsigmondnak – így kesergett valamely átmulatott éjszakát követő, füstbe-álomba csukló hajnalon: Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idő... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időket...

Ez a mondat – és a furcsán kavargó jelenet: a színes csecsebecsékkel, meleg-buja kárpitokkal, félig üres pezsgőspoharakkal, harisnyakötőkkel, csipkékkel és majdnem pucér, vonzóan gömbölyded asszonyokkal zsúfolt bordélyházban, a fáradtan klimpírozó zongoristának félhangosan morfondírozó Latinovits Huszárik Zoltán varázslatosan örök életű filmjében – a hetvenes évek elején kifejezetten ingerelte a hatalom urait. Senki nem mondta ugyan, hogy a századvégi, a 19. század végi miliőben az életről, az éppen akkor átmeneti korról töprengő Szindbád a 20. század hetvenes éveire gondolt, amikor úgy érezte: rossz korban, átmeneti korban adatott neki élni, csakhát…

1971-ben idegesítette a boldogtalan emlékezetű elvtársakat, hogy Huszárik Zoltán majd száz évvel korábban játszódó filmjében valaki arról panaszkodik: azzal vigasztalják, hogy átmeneti korban született, élt, de majd…

Szindbád-Huszárik Zoltánt nem vigasztalta, hogy majd…

1971-ben nem igazán mertük hinni, hogy majd…

Az elvtársakat meg idegesítette, ha valakik merték azt remélni: lesz majd; merik azt hinni: ami van, csak átmeneti idő.

Aztán kiderült, hogy az egész szocializmus valójában csak átmenet volt (igaz, nem tudjuk pontosan, honnan, hová!), de átmeneti kor volt – a ma hatvan-hetven éveseknek majd’ az egész élete.

Peregnek a filmkockák: Szindbád a zongora fölé hajol, egy omlatag örömlány áthullámzik a képen – a Röpülj, fecskét, Zsigám! – dünnyögi a billentyűk fölé görnyedő, törött fogú, kopasz muzsikusnak, és Szindbád, tekintetét egy pohár gyöngyöző pezsgőbe fúrva, félhangosan arról mereng: Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők…

Szindbád mondja ezt a 19. század végén egy felvidéki, álomba-múltba merevedett kisvárosban? Latinovits Zoltán a még éppen létező szocializmus idején, 1971-ben? Vagy Huszárik Zoltán tegnap, és ma, és holnap…?

Pipet, amikor filmet rendezett – álmodott: elbújt a múltban; álmodott: menekült a jövőbe.

Pipet halott. Szindbád él.

Magyar örökség mindörökre. Mindörökké.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben