×

Kedves Isten!

regényfejezet

Horváth Péter

2014 // 05
Kedves Isten!

Tegnapelőtt vasárnap volt. Két érdekes dolog is történt velem. Reggelinél Zsuzsa néni bejelentette, hogy aznap nem lesz vetítés, helyette ebédig szánkózni megyünk, a Kopaszdombra. Tíz szánkója van az intézetnek. A fűtő hozta fel őket a pincéből. Három sajnos törött volt, így csak hetet vihettünk. Az udvaron nagy volt a tülekedés, mindenki húzni akart egyet. Zsuzsa néni engem is beválasztott a húzók közé. Szerettem volna az öcsémet húzni, de ő nem akart velem. Így egy másik elsős került a szánkómra. Kispöcsnek hívják. Ő a legalacsonyabb gyerek az intézetben. Nem volt nehéz, mert mi mentünk utolsónak a sorban, és az előttünk levők már kitaposták az utat.

Hideg volt, de szépen sütött a nap. Csak a kezem fázott egy kicsit. Átmentünk a gesztenyeligeten az iskola felé, de elkanyarodtunk, aztán a templomnál megint. Kigyalogoltunk a faluból a szántóföldek mellett. A hóban varjak sétáltak mindenütt. Néhányan hógolyót dobáltak feléjük. A varjak felröppentek, tettek egy kört az égen, aztán visszaszálltak. Az út enyhén emelkedett, és a hó is vastagabb volt, mint a kövesúton, de itt sem volt nehéz a Kispöcsöt húzni, mert könnyű a súlya, azért kicsi.

Amikor kiértünk a dombra, Szatmári elvtársnő versenyt hirdetett. (Mindenből versenyt csinál. Ha ő az ügyeletes, versenyzünk a mosdásnál, az öltözéssel, délben az evéssel, este meg azzal, hogy ki tud elsőnek elaludni. Azt mondja, tanulni kell a versenyt is, hogy felnőtten belőlünk is lehessen majd kiváló dolgozó.)

A szánkóversenyt a húzók kezdhették. A többieknek hét sorba kellett állni, hogy ne legyen keveredés, mert rend a lelke. (Ezt nem értettem.)

A pálya nem volt túl széles, ezért kettesével kellett versenyezni, hogy elkészülni, vigyázz, kész, tűz. Én Kispöccsel indultam, hogy ő ült elöl, én meg hátul, hogy kormányozzak. Ellenfelünk a Garami lett, egy másodikossal, akit nem ismerek.

Pesten nekem is volt szánkóm, második félévkor kaptam a nagyiéktól, karácsonyra, mert kitűnő lettem. A nagyapám a szánkót ródlinak hívta.

­– Megyünk ródlizni, Titoknokom? ­

Háromszor vagy négyszer kirándultunk vele a Gellért-hegyre télen, és egyszer a Hármashatárra. Ott tanultam csúszni. A szánkót úgy kell kormányozni, hogy jobbra-balra dűlöngünk rajta, és akkor jobbra-balra fordul. Még jobb, ha az egyik lábunkat kinyújtva kicsit kitesszük a hóba. Ha nagyapámmal csúsztunk, a lejtő alján mindig felborultunk, direkt, mert másképp nem tudott megállni, és különben a Dunába zuhantunk volna. Egyszer elfújta a szél a kalapját, néztük, ahogy a sirályok közt repül.

– Elkészülni, vigyázz, kész, rajt!

Induláskor mindjárt sikerült lehagynunk a Garamiékat, mert a másodikos nem rakta úgy fel a lábát, ahogy én kértem Kispöcsöt. Egyre gyorsabban suhantunk, két kanyart is sikerült bevennünk. A harmadikban mégis felborultunk. Garamiék elsuhantak mellettünk. Én mindjárt felugrottam, és visszaültem a ródlira. Kispöcs nem tudott, mert azt hitte, hogy eltört a lába. Nagyon fájt neki. Azt mondta, nem tud ráállni. Felfektettem ezért a szánkóra, és visszahúztam a domb tetejére. Ez már nem volt könnyű, mert a pálya meredekebb volt, mint az út, amin idejöttünk. Mire felértünk, folyt rólam a víz.

Zsuzsa néni odafönt megnézte Kispöcs bokáját. Kicsit kék volt, és be volt dagadva. Nem sírt, de folytak a könnyei. Akkor Zsuzsa néni megkérdezte, hogy visszatalálnék-e vele az intézetbe, egyedül.

A titkos füzetembe, amibe Neked szoktam írni, iderajzoltam egy térképet a faluról, hogy tavasszal meg tudjak majd szökni, mert nekem az intézet borzalmas. Tudom az utat az állomás felé, meg a focipályához is, mert ott volt a búcsú, ahová három hete kimentünk. (Erről elfelejtettem eddig írni. Ne haragudj, bepótolom majd.) A Kopaszdombhoz vezető utat is meg tudtam jegyezni. A templomnál kell majd jobbra fordulni.

Nagyot dobbant a szívem.

Szatmári elvtársnő mindig azt mondja, hogy a jövőt torkon kell ragadni, nehogy elillanjon. Szüntelenül keresni kell a lehetőséget, hogy jobbítsunk a sorson. És nem holnap, hanem ma!

Ha ma a templomnál balra fordulnék, az a kocsiút vinne az állomásig. Ha a vonaton bezárkózom a vécébe, eljutok Kelenföldig. Onnan tudnék a nagyiéknak telefonálni. Kilencnyolcvannégy-háromhetvenkettő. Vasárnap délelőtt a nagyi mindig otthon van, mert az ebédet főzi. Nagyapám a Gyöngyszem eszpresszóban issza a szimpláját, és a nőket stíröli. Néha engem is elvitt. Vett nekem minyont vagy málnaszöpröt, pedig ebéd előtt nem tanácsos édességet enni. Nagyapa mégis engedte, mert a titoknoka vagyok, és nem fogok otthon semmit elfecsegni. (Se a minyont, se azt, hogy hányszor mondja mindenféle rúzsos nőknek, hogy kisztihand, nagyságos asszonyom.) A Nagyiék biztosan azt hiszik, hogy jó itt, az intézetben nekünk, mert a rosszat nem szabad megírni.

Anyu volt itt egyszer látogatóba (na, arról se írtam!), de nem tudtunk neki semmit mondani, annyira sírtunk. Az igazgató elvtárs mondta is neki, hogy művésznő, ne jöjjön többet, mert nagyon megvisel minket a látogatása, a többieket meg felzakkantja (áthúzva, javítva: felzaklatja). Ha Nagyinak elmondom a telefonban, hogy a fiúk mindennap megvernek a kivételezés miatt, meg az ötöseimért, biztosan hazafogadnak, és nem kell visszajönni. Talán még az öcsémet is kiveszik. (Ha egy ágyban aludnánk a nagyiéknál mindig, elhinné végre, hogy igenis van bátyja, és hogy én vagyok az neki.)

­– Na mi van, kisfiam, nem tudtad az utat megjegyezni?

– De meg tudtam – mondtam. – Nagyon is.

­­– Akkor húzd haza a Robit, és kísérd fel a betegszobába! Kérd meg az egyik konyhás nénit, hogy tegyen a lábára borogatást! Délután majd hívunk hozzá orvost.

Már éppen indultunk volna, amikor Szatmári elvtársnő megállított, hogy hova-hova. Mondtam neki. Azt mondta, hogy a szánkót nem vihetjük, mert a szánkónak semmi baja, a szánkó nem olyan anyámasszony katonája, mint a Feke Robi. (Így hívják Kisöpcsöt igazából.) Oda is intette mindjárt a Török Marcit, hogy viheti a szánkót versenyezni.

Kispöcs fél lábon állt, hogy nem tudott rálépni. Akkor felvettem a hátamra, hogy bírom-e vinni. Nem tűnt nehéznek, csak mert a torkomba akart kapaszkodni. Mondtam neki, hogy vagy a vállamat, vagy a fejemet fogja.

Így mentünk.

Minden fehér volt a hótól, mint egy teleíratlan lap.

Rajnai azt mondja, hogy a világ a Te gyakorló füzeted. Amit beleírsz vagy rajzolsz, az mindjárt megteremtődik. Tavasztól őszig színessel írsz, télen feketével. A varjakat is feketével rajzolod, meg a csupasz ágakat a fákon. Még az ég is fehér, mert felhők vannak rajta.

Hamar kifáradtam, mintha Kispöcs egyre nehezebb lett volna. Pedig az nem lehet, a súly nem változik, csak ha vízbe merül, és a felét kiszorítja. (A nagy­apámmal csináltunk ilyen kísérletet, amikor fürödtem a kádban. Megtöl­töttünk egy tejesüveget vízzel. Mikor a víz fölött tartottam, nehéz volt. Aztán lesüllyesztettük a kádban, a víz alá merült. Ott is megemeltem, hát sokkal könnyebb volt, tényleg. Nagyapám azt mondta, hogy Arkhimédész miatt, majd fogom tanulni ötödikben.)

A varjaknál leültünk egy kőre pihenni. Onnan már látszottak a falu első házai. Főleg a templom, ahol az állomás felé kell elfordulni. Gondoltam, odáig cipelem Kispöcsöt, onnan már valahogy csak haza tud menni egyedül is. Mire a kastélyba ér, én már a vonaton lehetek. Nem kell a szökéssel tavaszig várni.

Kispöcs nyafogott, hogy induljunk már, mert egyre jobban fáj neki. Mondtam, hogy kitartás, hamar haza fog érni. Azt mondta erre, hogy igaza van a Likkeréknek. Kérdeztem, hogy miben.

­– Abban, hogy te egy hülye vagy – mondta. – Szánkózni se bírsz.

Én erre nem mondtam semmit.

­– Az intézet az nem haza – mondta. ­– Haza az nincs.

– De van – mondtam. – Harmadikban fogjátok tanulni.

Fölvettem újból a hátamra, és mentünk.

Megint a torkomat akarta fogni. Próbáltam akkor a nyakamba venni, de imbolyogtam tőle. Megcsúsztam, elestünk. Szerencsére nem lett bajunk, mert az út szélén magasabb volt a hó, és Kispöcs oda esett.

­– Vinni se tudsz! – mondta.

– Hát jó – mondtam. – Akkor menj egyedül.

Ment is pár lépést, de aztán leült.

­– Ne ülj le – mondtam –, mert fel fogsz fázni, és meg fogsz fagyni.

Azt mondta, nem számos. De láttam, hogy megint folynak a könnyei.

Eléggé kifáradtam már a cipelésbe, de éreztem, hogy ha nem lesz a hátamon, akkor egészen az állomásig bírnék nélküle futni. Nagyi mesélte, hogy a háborúban batyuzni járt, mert Pesten nem volt mit enni. Azt mondta, nagy hátizsákkal utazott a mozdonyon, aztán gyalog vánszorgott a Keleti pályaudvartól a Lónyai utcáig. Amikor levették róla a hátizsákot, a lábai maguktól futni kezdtek vele, úgy kellett a nagyapának lefogni. Engem senki nem fogna le, ha futnék, mert a faluban délelőtt nincs az utcán senki. Főzik az ebédet, hallgatják a rádiót, az ablakon sem néznek ki. Senkinek nem tűnne fel, hogy hova futok egyedül. Az állomás sarka mögött várnám, amíg sípol a kalauz, és felemeli tárcsáját a forgalmista. Akkor futok csak elő a sarok mögül. Ha a kalauz elöl száll fel, akkor én az utolsó kocsira. (Ha ő hátra, akkor én fordítva.) Lehet, hogy nem jutok el Pestig, mert a kalauz hamarabb leszállít. Akkor kérek valakitől egy tantuszt. Székesfehérváron biztos van az állomáson telefonfülke. A nagyi oda is értem tudna jönni.

– Állj már fel! – mondtam Kispöcsnek. – Ne szarozz!

Próbálta, de nem bírt.

­– Csússzál a seggeden akkor, mintha fakutyáznál! – mondtam neki.

­– Mi az a fakutya?

­– Olyan vaslábú szék, amit szöges bottal kell a Balaton jegén hajtani.

– Ezt most találtad ki, mi?

Mondtam, hogy nem, mert kiskoromban voltam egyszer apuékkal télen a Balcsin, és ott láttam fakutyát, mikor még Győrben laktunk.

Megtörölte a szemét.

–­ Mér hazudsz te mindig?

­– Nem hazudok – mondtam.

­– Mindenki hazudik.

Semmi kedvem nem volt tovább beszélgetni, mert már bármikor jöhetett a vonat. Tudtam, hogy ilyenkor szokott megjönni, mert azzal érkezett vasárnaponként a film, amiért a Turpinszki Tamás szokott az állomásra menni, hogy a fűtő levetítse nekünk. Ő mondta (a Turpinszki), hogy sokáig áll a kitérő vágányon, mert várja a szemköztit.

–­ Meg akarsz szökni, mi? – kérdezte Kispöcs.

­– Dehogy akarok – mondtam.

– Jobb is, mer elkapnak.

­– Engem soha! – Kiszaladt a számon, pedig nem akartam.

­– Lehet, hogy börtönbe csuknak. Ülhetsz az apáddal.

– Ezt meg honnét tudod?

– Sehonnan – mondta. – Mindenki tudja.

– Elárulnál, mi?

–­ Menjél! – mondta. – Hagyjál csak megfagyni.

Esni kezdett a hó. Sűrű, nagy pelyhekben hullott. Ha ez a kis hülye nem tud felállni, a hó betemeti. Mire a szánkósok megjönnek, képes és tényleg megfagy itt.

­­– Bassza meg! – mondtam, pedig nem szoktam káromkodni, mióta tudom, hogy Te nem szereted. (Legalábbis a Garami szerint.)

Felállítottam Kispöcsöt a hóból, és megint a hátamra vettem. Hátra nyúlva megfogtam a kezét, hogy ne tudjon fojtani. Kicsi keze volt, jéghideg. De ahogy fogtam, kezdett melegedni. A fejét a vállamra hajtotta. Ahogy léptem, az álla mindig megdöcccent egy kicsit, és a feje az enyémhez koccant. Nem fájt, mert kucsma volt rajtunk.

­– Most nagyon utálsz, mi? – kérdezte.

Nem mondtam rá semmit.

A kastély kiskapuja be volt zárva utánunk, be kellett csöngetni. Sokáig nem jött ki senki, aztán megláttuk a fűtőt. Svejcisapka volt rajta, és mellény a kék köpenyén. Nem sietett.

­– Mi van, szarjancsik?

Amíg kinyitotta a kaput, elmondtam neki. A vállára kapta Kispöcsöt, mintha zsák volna. Azt mondta, majd ő felviszi a betegszobába, én meg szóljak a konyhán a borogatás miatt. A kaput nem zárta be. Gondoltam, még mindig elfuthatnék. Mire kiderül, hogy nem vagyok itt, kis szerencsével már a vonaton lehetek.

És akkor meghallottam a mozdonyt távolról fütyülni.

Miska néni jött a Kispöcs lábát borogatni. Ő a legkövérebb a konyhások közt. Bajusza van, és folyton szuszog, mint a Nagyi a lépcsőfordulókban, ha a szövetkezetből mentünk haza.

­– Jézusom, te gyerek! – mondta, mikor meglátta a bokát. ­– Erre ecetes ruha köll.

Mire az ecetet a konyháról meghoztam, Kispöcs már le volt vetkőzve, és az ágyban feküdt. Miska néni beborogatta a lábát, rácsavart egy száraz törülközőt, hogy a lepedőt ne vizezze össze. Kérdeztem tőle, visszamehetek-e szánkózni.

– Én nem tudom – mondta. – Egy óra múlva ebédre kongatunk. Rántott hús lesz, leves meg krumpli. Bejöhetsz addig az ebédlőbe, melegedni.

Akartam is volna, de Kispöcs utánam szólt.

– Maradj itt!

– Minek?

­– Mondd el a fakutyát megint!

Ha már nem tudtam megszökni, mindegy az egész. Ott maradtam neki. A fakutyát akarta, hogy tényleg igaz-e, vagy csak kitaláltam. Mondtam, hogy igaz, tényleg voltam a Balatonon, kétszer, nyáron is. Mondtam, hogy tavaly augusztusban tengeralattjárót csináltunk a Fejes Árpival. Két evezős csónakot ragasztottunk össze, és úgy. Amilyen kis hülye, úgy láttam, elhiszi. Mondtam, hogy volt periszkópunk is. Azt el tudtam magyarázni, mert periszkópot tényleg csináltunk a nagyapámmal. (Két zsebtükör kellett hozzá, meg egy papírcső.)

– Jó kis periszkóp volt – mondtam.

De már nem hallotta, mert elaludt.

A másik érdekesség este történt, takarodó után. Ilyenkor szoktak az ágyból kiparancsolni, hogy dőljek be az aznapi ötösök miatt, hogy vizes törölközővel kapjak seggrepacsit értük. Vagy tartsam a fejem a kokányokért. Azért is szeretem a vasárnapot (melyen megpihentél a teremtésed miatt), mert vasárnap nincs iskola, így ötöst se tudok kapni. Ha meg nem kapok ötöst, aznap nem kapok kokányt se.

Írtam már Neked, hogy irigységből vernek, mert Zsuzsa néni mindig engem állít példaképnek.

– Látjátok, ha a Sormásnak megy, nektek is menne!

(De hiába, mert nem ment nekik, csak kettesre.)

Garami mondta, hogy ne jelentkezzek folyton az osztályban, ha tudok valamit. Sajnos nem bírom megállni. Arról se tehetek, hogy jó a helyesírásom. Pesten a nagyapám sok tollbamondást diktált nekem, aztán együtt javítottunk. A térdére ültetett, úgy hajoltunk az íróasztal fölé.

Nagy íróasztala van a nagyapámnak. Rózsafa. Régen vette, mikor még a muszkák nem voltak itt. (Ők a ruszkik.) Nagyapám régen tiszt volt a vámhivatalban. Volt pisztolya is. Hajókat vizsgált vele a Dunán, hogy hoznak-e tiltott holmit. Ott dolgozott a háború után is. A lakásukban akkor három szoba volt, de le kellett választani a pincér miatt, aki albérlő lett. (Aztán meg komcsi.) Most főbérlő, és „szomszéd elvtárs úrnak” kell szólítani. Nagyiéknak csak egy szobája maradt. A legtöbb bútorukat is el kellett adni, mikor nagyapámat kirakták a vámtól a ruszkik, és egy évig nem volt munkahelye neki. Az íróasztala megmaradt, és a könyvszekrény meg az oroszlános fotelje is.

Abban ültünk együtt.

Nekem kellett a saját hibáimat észrevenni. Ahány sikerült, annyiszor tíz fillért kaptam a perselyembe. A perselyt is tőle kaptam. Kék bádoglemezből készült, a teteje piros volt, a kéménye sárga. Oda kellett bedobni a pénzt, hogy gyűjtsük. Néha kiráztam belőle, ami összegyűlt. A Stollwerk tíz fillérbe került, a Frutti tizenötbe, a moziban, ahová matinéra mehettem vasárnap délelőtt. (Látod? A két tét sose tévesztem el!) Az elipszilonos jéket meg onnan tudom, hogy a nagyapám azt mondta, mindig próbáljam meg a nehéz szót jé helyett ellel mondani. Például hogy lyukas. Ha ellel is marad az értelme, akkor elipszilon. Meg olyan mondókákat tanított, mint hogy

Király, erkély, aszály, esély,
elipszilon, nagy a veszély!


Szóval, ezek nagy részében se hibázok. (Ez, mondjuk, ikes ige, ezért inkább hibázom-ot kéne, de az meg olyan hülyén hangzik. Ez is elipszilon. A hülye.)

A számtanon meg nem tudom, hogy mit nem lehet elsőre érteni. Mi úgy tanultuk a szorzótáblát Pesten, mint egy verset. Egyszer hat az hat. Kétszer hataz tizen kettő. Három szorhat tizen nyolc! A ban-ben, vagyis az osztás, meg fordítva. Az is rém egyszerű. Mondjuk a szöveges példák kicsit nehezebbek. Jancsi és Juliska az erdőben kirándultak. Jancsi lépett nagyobbakat. Neki hármat kellett ahhoz, hogy egy métert haladjon. Juliskának négyet. Mennyit léptek ketten együtt, ha az Úttörő Vasút állomásáig összesen kilencvenhét métert kellett megtenniük?

Na, ezt senki nem tudta az osztályban, csak én. Talán azért, mert én utaztam már az Úttörő Vasúttal. Ezt persze senki sem hitte el a hálóban, úgyhogy az ötösért is kaptam kokányt aznap, meg azért is, mert hazudtam. Pedig nem. (Te tudod!)

Szóval, vasárnap nincs iskola, mégis ki lettem szólítva lefekvés után.

– Ébren vagy, Kobra? – szólalt meg a Likker.

Direkt nem mozdultam. Nem is mondtam semmit.

– Fingj egyet a pofájába, Garami!

– Nem kell – szólaltam meg. – Jövök anélkül is.

De nem kellett felkelni. Likker azt mondta, elég ha felülök. Nem tudtam, mit talál ki megint. Ülve nem bírtam volna kokányt kapni, mert a fejem majdnem elérte a fölöttem lévő ágy sodronyát. A haspuncihoz meg nem kellett felülni, azt hanyatt fekve szoktam. A seggrepacsihoz ki kell mennem az ablakhoz, bedőlni. Ha gyomrozni akarnak, akkor is fel kell kelni. Most biztos oldalról fognak ütni. Lengőhoroggal, mint a Paplaci. Ültem a sötétben, és vártam. Ez a legrosszabb. Ha már ütik az embert, azt ki lehet bírni. Ütés előtt rosszabb, mert elképzeled, mennyire fog fájni. (Képzelni iszonyú.)

– Mesélj! – szólalt meg a Likker.

– Vasárnap van! – mondtam. – Nem kaptam ötöst semmiből! Nem csináltam semmit!

– A Balatont mondjad!

– Mit?! – pislogtam.

– Amit a Kispöcsnek. Azt mondta, voltál már.

– Csak egyszer. Tihanyban.

– Az mi?

– Félsziget. Ahol a visszhang van, meg kecskeköröm.

– Hát az meg?

– Élt egyszer egy gőgös királylány a tónál, akinek a Tókirály fia udvarolt volna – kezdtem a mesébe, amit a Nagyitól hallottam. – De a lány nem akart hozzámeni, ezért a Tókirály a lány aranybárányait mind vízbe fullasztotta. A kecskék körmét meg kihányta a víz. Még most is lehet találni a parton kecskekörmöt, amik kővé lettek…

– Marhaság – mondta Likker. – Körömből nem lesz kő soha.

– Tényleg nem – mondtam. – Mert a kecskeköröm igazából tengeri kagyló volt, mikor még Magyarország egy sós tenger alatt feküdt, és a tűzhányók…

– Hagyjuk a hülye hazugságokat! A tengeralattjárót mondjad! Mivel ragasztottátok a csónakokat össze?

– Csirizzel – mondtam.

Hál’ istennek (szóval Neked, Uram!) a hálóban senki se tudta, hogy a csiríz a vízben felolvad, mert vízből és lisztből van.

– Értem – mondta Likker. – És hogy merült el, ha levegő volt benne?

– Az oldalára szerelt vashordók miatt. Volt rajtuk egy szelep, amit bentről lehetett kinyitni. A hordók megteltek vízzel, és lemerültünk. Ahogy a Nautilusz!

– És az mi a tököm?

– Némó kapitány tengeralattjárója. Írta Verne Gyula. Atommotorral ment.

– És a tieteket mi a frász hajtotta?

– Hát az evezők! – mondtam. – Volt négy lyuk az összeragasztott csónak oldalán, ott dugtuk ki őket.

– Eveztetek a víz alatt?!

– Naná! Lesüllyedtünk, és akkor eveztünk.

– Honnan láttátok, hogy merre kell menni?

– Periszkóppal.

A periszkópra nagyon kíváncsi volt. De nem csak ő, mert mások is ébren voltak.

– Jól van, Kobra, elég! – mondta végül. – Holnap csinálunk egy olyan periszkópot. Ha nem segítesz benne, szétkokányollak.

Na most az egészben nem az az érdekes, hogy másnap beszöktünk a fűtő műhelyébe, és csináltunk egy periszkópot a Likkernek, hanem hogy elhitte a tengeralattjárót. Azért hitte el, mert a tanulószobán engedélyt kért a Zsuzsa nénitől, hogy kivegye az üvegszekrényből az Új Magyar Lexikont. Négyen olvasták el, együtt szótagolva, hogy mit ír a kecskekörömről.

Vacsoránál aztán odaszólt nekem.

– Igazad van, Kobra. Tényleg volt tengerünk.

Tegnap megint kaptam egy ötöst. Tudtam, hogy este meg leszek verve. Ki is szólítottak.

– Na Kobra, választhatsz! – mondta a Likker. – Vagy huszonnyolc kokány, vagy mondod tovább a tengeralattjárótokat.

– Nincs tovább – mondtam. – Elsüllyedt, mert az evezőlyukakon befolyt a víz.

– Hallod? – súgta Likker a Szamaras Tótnak. – Mondtam, hogy nem merne hazudni nekünk!

Nem akartam hinni, hogy ennyivel megúsztam. Ráadásul a Kispöcs miatt, aki biztos elmondta nekik, amit neki mondtam. Hallottam, hogy körben az ágyakon pusmognak.

– Na, jó! – szólalt meg a Likker. – Akkor most mást mesélj. Mit csináltatok még?

Elmondtam akkor a Kádár Jánost nekik.

Az meg úgy volt, hogy a Fejesékkel játszottunk rablópandúrt Pesten. A Zsil utca egyik átjáróházában bújtam a pandúrok elől a patronos pisztolyommal, mikor megláttam a földszinti ajtóra kiírva. Mutattam a Gregor Pityunak, aki velem lapult, hogy nézze, ki lakik itt!

– Jé! – mondta a Gregor. – Apám! Ez tényleg az!

Nagyapám azt mondta, hogy ő csukatta börtönbe az aput.

– Azért ül az apád. A kétkulacsos Kádár János miatt.

Nem tudtam, miért kell valakinek két kulacs. Nekünk elég volt az egy is, a nagyapámé. Ha kirándulni mentünk, teát vittünk benne, citrompótlósat. Alumíniumkulacs volt, amit Gánton bányásznak, meg Iszkaszentgyörgyön. (Ezt még nem tudtam akkor, mert a bauxitot csak most tanultuk, ősszel.) De azt tudtam, hogy május elsején a Kádár János ül a tribün tetején. Ő a fölső titkár, ami olyan, mint régen a királyok voltak. Csak rosszabb, a nagyapám szerint, mert Kádár úgy tesz, mintha szerény és jó volna. Pedig kétkulacsos.

– Hiába jobb a Rákosinál – mondta a nagyapám –, ő is csak a Ruscsov seggét nyalja.

A Rákosit nem tudom, a Ruscsovot igen. A Rajnai Robi mesélt róla viccet. Azt is elmondtam nekik.

– Van egy haldokló öreglány, utolsó kívánsága, hogy Ruscsov kopasz fejét megcsókolhassa. A lánya este a sötétben odamegy hozzá, tök meztelenül, hogy a fenekét odatartsa neki, mintha Ruscsov kopasz feje volna. Az öreglány meg is csókolja, hogy szeretlek, Nyikita, aztán kinyúl a sötétben, hogy meg is simogassa. De közben a lánya már megfordult, úgyhogy...

– A pinaszőrét fogta! – suttogta Likker izgatottan.

– Igen.

– Na és? Mi a vicc?

– Csak az, hogy azt mondta: te is eljöttél, Fidel?

Sokan röhögtek. Én most se értettem.

– Bazd meg! – hörgött a Szamaras. – Mer a Fidelkasztrónak meg szakálla van!

Sokáig vihogtak. Aztán Likker azt mondta, meséljem a Kádár Jánost tovább.

Elmondtam, hogy becsöngettem a földszint háromba. Gregor Pityu a kapu alól lesett. Többször is csöngettem, mire kinyílt az ajtó. Egy kis ember állt ott, kezében egy hatalmas ollóval.

– A bácsi a Kádár János? – kérdeztem.

– Mit akarsz?

– Az apukámat – mondtam.

– Elmész a jó édes anyád valagába! – Bevágta az ajtót az orrom előtt.

Később a Fejes Árpiék is megnézték a névtábláját. Árpi azt mondta, ez egy női szabó, öcsém. Kádár János sok van.

Ezen a hálóban hosszan vitatkoztak. Végül a Likker azt mondta:

– Nem volt az szabó, csak álcázza magát az imperisták miatt. A Kádár János olyan, mint a Garami Istene. Abból is csak egy van.

Aztán elaludtak, én meg átgondoltam, hogy fogom leírni Neked az egészet. Hogy nem tudtam megszökni a Kispöcs miatt. Viszont nem fagyott meg. A lába amúgy nem volt eltörve, már nem is fáj neki. Nekem meg a Garami azt mondta, kurva jókat bírok mesélni, ezért lehet, hogy többet nem vernek meg, ha minden este tudok olyat, mint a kecskeköröm meg a tengeralattjáró vagy a Kádár János. Csak ne hazudjak, mert azt észreveszik. Meg Miattad se szabad hazudni soha.

Ha mégis hazudok majd, Te tudni fogod, hogy csak azért, hogy ne bántsanak.

Ugye, segítesz majd tavasszal megszökni?

Addig is Ámen és Dicsőség, aki vagy!

Tisztelettel:

Sormás Tibor, VI. oszt, tan.

Kelt Előszálláson, 1960, november 27.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben