×

Kafka macskái

Szántó T. Gábor

2014 // 05
Tudtam, hogy el kell mennem Berlinbe, de halogattam az utazást. Nem akartam Tamást nyaggatni, de sejtettem, hogy tud segíteni. Mielőtt Amerikába ment, Berlinben is tanított a Freie Universitäten, ott, ahol Kafka számos kutatója működött. Többek között olyanok, akik nemcsak a prágai kulturális háttérbe ágyazták be életművét, hanem a zsidó misztikus hagyományba is. Egyikük, Manfred Götz, létrehozott egy kutatócsoportot Kafka írásainak speciális elemzésére. Számítógépes nyelvészeti vizsgálatokat végeztek, és az életmű darabjait más szövegekkel vetették egybe. A kutatások pontos irányáról viszonylag kevés információt lehetett találni az interneten. Nem tudtam, mit remélhetek, hiszen ők is csupán a meglévő irodalomból, közismert forrásokból dolgozhattak, de reménytelenségemben abban bíztam, hogy mégis továbblökhetnek elakadt lendületemben.

Felmerült bennem, mi van akkor, ha Kafka ismeretlen írásait a számítógépes szöveganalízis strukturalista módszereivel mégis azonosítani tudnák. Persze ehhez meg kellene találni az írásokat, amihez legalább a gyanúnak fel kellene ébrednie, hogy hol keressék.

Tamás berlini ismeretségeiben bíztam, talán tud valakit, aki beajánl a kutatócsoporthoz. Nem értem el skype-on, az utóbbi napokban állandóan ki volt kapcsolva, mintha elutazott volna. Csak e-mailezni tudtam vele, iPhone-járól küldött ékezet nélküli üzenetet: megadta egy berlini kollégája címét, aki összekötött az egyetem Kafka-kutatóintézetének munkatársával.

Ezekben a hónapokban egyetemi óráim és a Kafka-ügy mellett minden más munkámat elhanyagoltam. Nem vállaltam se könyvkritikákat, se előadásra, se felolvasásra szóló felkéréseket, pedig jövedelmem ebből egészítettem ki, és kezdtem felélni a tartalékaimat.

Három napra utaztam Berlinbe. Sikerült elcsípnem egy fapados járatot. Találhattam volna olcsóbb motelt is, de azon a környéken akartam lakni, ahol annak idején Kafka és Dora lakott.

Amikor a térképen felfedeztem, hogy a Freie Universität is Dahlemben, Berlin Steglitz-Zehlendorf kerületében található, megborzongtam. Hirtelen úgy éreztem, semmi nem véletlen. Az sem, hogy Dora ezen a környéken keresett albérletet, ahol a kertészeti iskola is működött, hiszen Kafka már Prágában is kertészkedett, és Bécsben is ezzel töltötte ideje egy részét. Dora emlékezett, hogy Kafka egy évvel korábban ezen a környéken állt sorban a rohanó infláció és az áruhiány idején, csak mert osztozni akart a többiek sorsában, vagy éppen segélycsomagokat küldetett húgával a prágai zsidó nők jótékonysági egyletéből, megadva a rászorulók címét, sőt azt is, kinek mire van szüksége, s hogy éppen kóser háztartást vezet-e.

Mielőtt az egyetemre mentem volna, megnéztem a három utcát, ahol Kafka és Dora bérelt lakást. Steglitz közvetlenül Dahlem szomszédságában van. A Miquelstrasse még mindig zöldellő, dús lombú fái visszaidézték az időt, amikor a verandás szobában – melyhez konyha és fürdőszoba társult – még zongora is állt. Közel a dahlemi kertészethez, ideális helynek kínálkozott, hogy a nagyváros zajától kissé távolabb, friss levegőjű környezetben lakhassanak, nem messze a steglitzi városházától. A vörös téglás épületet ma két oldalról üvegpaloták fogják közre, egy könyvtárnak is helyet adva.

1923 őszén, hat héttel a Miquelstrasséra való beköltözésük után a kissé morózus háziasszony miatt, aki az inflációra hivatkozva szüntelenül feljebb srófolta a szoba bérleti díját, s a villany éjszakai használata miatt is megjegyzést tett, Dorának és Franznak költöznie kellett. Pedig Dora még egy kerozinlámpát is beszerzett, amelynek fényét, kedvelve a tűzgyújtás mindennapos rítusát, Franz maga állította be. Ennek ellenére, amikor a szoba ára már elviselhetetlenné vált – 28 cseh korona volt augusztusban, 180 októberben –, úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább. Szinte titokban költöztek, hogy a szobaasszony ne kellemetlenkedhessen velük. Dora az utolsó napon, míg Franz a városban tartózkodott, holmijaik maradékát is átszállította az új lakásba, a Steglitzből Dahlembe vezető s mindössze két utcányira lévő Grunewald Strasse 13-ba. „Egy kis villa, szép kerttel, két (két!) szépen bútorozott szoba, melyből az egyik, a nappali, éppoly napos, mint a mostani szobám” – írta Franz a szüleinek annak idején egy levelében. További előnye volt az új lakásnak a központi fűtés és az elektromos világítás.

A harmadik lakás, ahova 1924. február 1-jén költözniük kellett, mert a háziasszony emelni kényszerült a lakbért, Frau Dr. Busse lakása volt, a Heide­strasse 25–26. alatt, Zehlendorfban, Dahlemtől délnyugatra, az S-Bahn­nal két megállónyira korábbi lakhelyüktől, mégis jóval távolabb a köz­ponttól, mint korábbi lakásaik. „Hosszú séta a magasvasút állomásától Teltowdamm felett, keresztül a Potsdam felé vezető széles főúton, át egy erdős parkon, és lefelé a díszes villákkal és elszórt bérpalotákkal, ma Busse Allee néven ismert hosszú Heidestrassén.” Erdők és tavak is voltak a közelben, s a ház még verandával is rendelkezett, ahová jó idő esetén kiülhettek. Költözésük idején azonban csípős tél volt, és Kafka nemigen hagyta el a házat – írja Kathi Diamant, Dora életrajzírója Kafka’s last love című könyvében, mely bedekkeremül szolgált.

Délutánra beszéltünk meg találkozót az egyetemen Götz professzorral, indulnom kellett vissza Dahlemba.

Kis dombon caplattam fel az intézet épületéhez. Harsányan zöldellt a pázsit, s miután korán érkeztem, még tudtam egyet sétálni az egyetemhez tartozó botanikus kertben. Az intézmény jó száz éve működik, melegházaiban, ültetvényei között Kafka is megfordult, amikor azt tervezte, hogy tanulni fog. Amikor 1923–24 őszén és telén a környéken laktak, gyakran sétáltak itt, s Dora már akkor megérdeklődte a lehetőségeket, de Kafka állapota megakadályozta, hogy valóra váltsa terveit. Amikor ismét a környéken béreltek lakást, Kafkának nem jutott ideje, s főleg ereje az asztalosműhelyben végzett munka mellett, hogy tanulhasson. Tartott attól, hogy ismét jogi munkát kell vállalnia. Támogatóként ekkor már legfeljebb Ottlára számíthatott, de továbbra se tett le arról, hogy egyszer növényekkel és mezőgazdasággal foglalkozzon. Mert a virágok, tudta jól, csak belépőt jelentenek abba a világba, melybe be kellene jutnia.

A hatalmas üvegházat, a trópusi növényeket és az olasz kertet jártam körbe, beleolvasva röviden az egyes ültetvények leírásába, de arra képtelenül, hogy meg is jegyezzem a virágok latin nevét, aminthogy magyar nevüket sem ismertem. Mintha egy másik nyelv vagy egy másik élet részei lettek volna.

Jóval előbb érkeztem, tartottam tőle, hogy elkések, s időt akartam hagyni a sétára is az arborétumban. Meg is lepett, hogy nem sietek, nem kapkodok, mint máskor, egyszerűen jól érzem magam a burjánzó zöldek között, mintha én is csak egy lennék közülük.

Az intézetben korombeli, divatosan keskeny, fekete keretes szemüveget viselő, magas, vékony férfi fogadott, fekete garbóban, öltönynadrágban. Egyenes és kissé merev volt a tartása, mint aki gerincproblémákkal küzd.

– Ön kutató? – kérdezte, miután bemutatkoztunk, és helyet mutatott a tanszéki tárgyalóban, egy üres asztalnál. Németül beszéltünk, hivatalos volt a stílusa. Feszengtem. Nem tudtam, a személyében van valami katonás, vagy más zavar.

– Nem – feleltem. – Író vagyok.

– És Kafkáról akar írni.

Nem tudtam, valóban gúnyos-e a mosolya, vagy csak érzékenyen érint.

– Nem – ráztam a fejem, azután hozzátettem, mintegy jelenlétemet magyarázva: – Illetve még nem tudom.

Bólintott, és hallgatott. Nem könnyítette meg a beszélgetést. Mintha végigmért volna, tekintete lejjebb siklott arcomról.

– Különös kérdésem volna – kezdtem óvatosan. – Elképzelhetők-e olyan Kafka-írások, melyek életében nem jelentek meg, és később sem azonosították őket, mert esetleg álnéven írta azokat?

Gondolkodás nélkül, azonnal felelt.

– Az életmű java csak halála után jelent meg. Bizonyára tudja, hogy Max Brod adta ki őket. Először a regényeket, majd az elbeszéléseket összegyűjtve, s később más írásokat. Naplók, levelek, jegyzetfüzetek, satöbbi. Talán azt is tudja, hogy Brod a kéziratokat különböző széfekben, illetve archívumokban helyezte el. A titkárnőjét nevezte meg a hagyaték gondozójának, aki Izraelben őrizte az anyag nagy részét, de nem Brod végakaratának megfelelően járt el. Egy-egy kéziratot adott csak át különböző intézményeknek. Álnéven jegyzett írásokról egyelőre nem tudunk.

– De lehetnek olyan írások, amiket nem azonosítottak?

– Senki nem tudja egészen pontosan, mi van a hagyatékban – húzta el a száját. – És azt sem tudja senki, miért nem hozzák nyilvánosságra. Itt-ott feltűnnek aukción darabok, de senki nem tudja biztosan, mi az, ami még lappang. Izraelben zajlik a per, hogy az örökösök hozzák nyilvánosságra az anyagokat. Ha egyáltalán örökösnek mondhatók.

– Per? – ütődtem meg a kifejezésen.

– Igen. Brod titkárnőjétől a lányaira maradt az anyag Tel-Avivban. Az állam, illetve a Jeruzsélemi Héber Nemzeti Könyvtár perli őket, hogy adják át mindazt, amit részben széfekben, részben a lakásukban tartanak, ahová nem engednek be senkit. Mint egy kísértetkastély… Senki nem juthat be. Az európai irodalom egyik legfontosabb hagyatéka szétszórt állapotban van. Itt nálunk nincs anyag, csak kutatások. A marbachi archívumban vannak a kézira­tok. Mi legfeljebb másolatokból vagy kölcsönzött, esetleg beszkennelt kéziratokból dolgozunk.

– És Ön szerint – kérdeztem felbátorodva – létezhetnek olyan kéziratok, melyek egyáltalán nem ismertek?

– Mit gondol – nevetett –, nekünk nem jutott eszünkbe, hogy lappanghatnak még Kafka-írások, melyek eltűntek, nem adták ki, vagy nem találták meg őket? Vagy az a harminchat levél… Harminchat levél, amit Dora Diamantnál foglaltak le ’33-ban, és sem a Gestapo, sem az SS, de még a Lubjanka levéltárából se kerültek elő. Megjegyzem, az utóbbiból még előkerülhetnek, bár nagyjából annyi az esély, mint hogy Wallenberg előkerül.

– És Önök milyen kutatásokat végeznek?

– A regények, elbeszélések, naplók kritikai kiadását készítjük elő a marbachi archívummal közösen. Számítógépes szövegelemzéseket végzünk, digitalizáljuk, és keresztreferenciákat adunk a szövegekhez. Afféle Kafka-hipertextet hozunk létre egy Kafka-szótárral, és az egyes szavak előfordulásának gyakoriságát is vizsgáljuk. Nincs olyan összefüggése a szövegkorpusznak, amelyet a számítógépes programmal, amit erre a célra dolgoztunk ki, ne lehetne feltárni. Ráadásul más német művekhez is adunk referenciát, elsősorban Goethéhez, aki Kafka kedvence volt. De mutatok egy példát, ami érdekelni fogja – emelkedett fel.

Átment a szomszéd szobába, és leemelt egy könyvet a polcról.

– Kafka és a kabbala. Grözinger professzor szövegelemzése – folytatta, amikor visszajött –, aki a misztikus hagyomány felől közelített az oeuvre-höz.

Nem hallottam még senkit, aki élőszóban használta volna ezt a kifejezést.

– Grözinger feltevése szerint – lapozott bele a könyvbe, s miközben beszélt, szemeit a fellapozott oldalakon járatta – Kafka Jiří Langerral váltott szót misztikáról. Ismerős a név? – nézett fel, de mielőtt bólinthattam volna, folytatta: – Kafka prágai kortársa, aki visszatért a valláshoz, és haszid lett. A belzi rabbi követője. Talán már akkor is tanult vele, mielőtt A pert kezdte írni, aminek része A törvény előtt parabolája az ajtónálló őrrel, de közben bizo­nyosan. Színész barátjával, Jichok Löwyvel már 1911-ben beszélgetett egy talmudi részletről, mely a mennyboltjárással és az őrködő angyalokkal fog­lalkozik. Erről a naplójában is ír. Grözinger azt mondja, hogy Langer a Resit Chochma, A bölcsesség kezdete című kabbalisztikus művet, Elijahu da Vidas 17. századi munkáját tanulta a belzi rabbi biztatására, és talán tanította is Kafkának. Hogy ezzel foglalkozott, az Langer Kilenc kapu című könyvének bevezetőjéből is tudható. Da Vidas műve népszerű volt misztikus körökben. Egyik fejezete a mennyei törvényszékekről szól. Da Vidas szerint folyamatos eljárás, per zajlik az égi törvényszéken az emberrel szemben – erősen megnyomta a per kifejezést. – Ez, ugyebár, lélektani értelemben, Kafka kulcsélménye. A törvényszék betegségek, szenvedések formájában beavatkozik az ember életébe. A bölcsek szerint – nézett újra a könyvbe – „házának kövei és falai… az ember lelke maga tanúskodik ellene… Sőt mi több, a vele egy fedél alatt lakók.” Rabbi Joszi szerint minden nap, rabbi Nátán szerint minden órában ítélet születik az emberről – nyomta meg ezúttal az ítélet szót. – Ez Kafka kulcsélménye, ugyebár. Rabbi Áchá szerint a lélek jelentést tesz mindarról, amit az ember akár titokban tesz, s az ember minden cselekedete feljegyeztetik. A mennydörgés, a lidérces álmok szintén az embert figyelmeztető jelek. Ilyen a Sekhina is, a kabbalisták tíz szefirájának1 az emberhez legközelebb eső része, a mennyei ítélőszék centrális helye. Rabbi Löw, a Maharal, akinek szentbeszédeit a 20. század elején is gyakran idézhették a prágai zsinagógákban, ezt írta: „Isten királysága”, mármint a kabbalisztikus isteni erők tizedik megnyilatkozási formája, „az Ő uralma a világ felett, és az Ő uralma az ítélőszék hasonlatosságára működik… Ő a bíró, és a királyság az Ő ítélkezése” – megint megnyomta az ítélkezés kifejezést.

Sóhajtottam. Ártalmatlan sóhajtás volt, nem szándékos, de észrevette.

– Mi ilyen mikrofilológiai eszközökkel dolgozunk – nézett rám szúrósan, mintha azt akarta volna mondani, miért rabolom az idejét, ha nem érdekel, amit mond. Egy kézmozdulattal próbáltam jelezni, hogy a sóhajtás nem reakció volt arra, amit hallottam.

– Da Vidas a Zóhárt idézi – folyatta –, mely szerint egy legfelső helyről fény „áramlik ki, mely minden lámpást meggyújt”, s e helyről „szomjunk oltására és megtartásunkra” egy fa is ered, melyet Isten örök időkre ültetett. Ez a fa a Tóra, s mellette egy másik, alsóbb fa is áll: az ajtónálló – hangsúlyozta –, hogy csak az arra érdemesek járulhassanak a Tóra elé, s a Tóra útját megtartsák. A Tóra kapujában rostokoló ember vár az ítéletre. A kabbala szerint a szefirot fájának tizedik szefirája az ajtónálló – nyomta meg a szót jelentőségteljesena mennyei, írott Tóra felé vezető úton. A misztikus magyarázat szerint a szóbeli hagyomány, a Tórát övező kommentárirodalom az ajtónálló, akivel a Tóra felé közeledő találkozik. A Talmudban mennyei csarnokokon haladnak át, a kabbala szerint törvényszékeken. Már földi életünk is ezek előcsarnoka. Az imák egyes szavai is ezt jelzik. A mennydörgés, a lidérces álmok, a betegségek, valamennyi kín a szúnyogcsípéstől az antiszemitákig a törvényszék üzenete. Távoli utódként Josef K. pere is értelmezhető úgy, mint a bűnös ember büntetése, melynek során, mint a pap fogalmaz, maga az eljárás válik ítéletté. „De hiszen nincs semmi, ami ne tartozna a törvényszékre” – mondja Titorelli Josef K.-nak A perben. Emlékszik? Da Vidas művében több ajtón és őrön kell átjutnia az embernek a bölcsesség kincséhez, s aki nem méltó, nem juthat beljebb, több vádlója is akad, ám aki rászolgált a bebocsáttatásra, azzal szemben „minden vádló és ítélet-végrehajtó ügyvéddé lészen”. És hogyan teljesül be az emberen az ítélet? – kérdezte. Láttam rajta, miközben ujját sorról sorra húzta lejjebb a könyvben, és magyarázott, elfogta a szenvedély.

– Most figyeljen! – emelte fel kezét. – Da Vidas ezt írja: „A halál napja az a nap, amelyen az embert megítélik, és számot kell adnia tetteiről.” Két férfi (két tanú?) jön, akik feljegyzik minden tettét, s a hóhér karddal jön az ítélőszékhez az ember halála, az ítélet napján. Az ember jótettei értelemszerűen mellette tanúskodnak: „Ha akad, aki védje, megmenekül.” Ha nem, „elébe lép a királyi hóhér… s kezében megcsillan az élesre fent kard. Aki ekkor felemeli tekintetét, láthatja, miként lobban lángra a kard puszta fényétől egy ház fala. S ekkor maga előtt látja”, mármint a hóhért, „teste tele szemekkel”, a megfigyeltség is állandó motívum, ne feledkezzünk meg róla, „köpönyege lángcsóvák sűrűje, s ezek körbenyaldossák az elítéltet”. S aztán egy talányos közlés: „Egyesek saját szemükkel látták a piactéren az angyalt, amint ott állt előttük, miközben mások nem látták.” És A perben, K. halálakor? – hallgatott el hirtelen, hatásszünetet tartva. Nézett rám, szinte fürkészett, úgy éreztem, tőlem vár választ. Kínos volt, hogy nem tudok felelni, de végre folytatta.

– Figyelje meg a hasonlóságot! A perben is két férfi jön, az egyik tőrt vesz elő. – Lepillantott a könyvbe, és onnan olvasta: „Kivonta hüvelyéből, majd a magasba emelte, és a hosszú, két oldalán élesre fent henteskést egy darabig vizsgálgatta a fényben”. Josef K. „ekkor megpillantotta egy, a kőbányával határos ház legfelsőbb emeletét. Mint ahogy fény villan, úgy nyíltak meg az ablak szárnyai. A távolság és a magasság miatt vékonynak és gyengének tűnő férfi hajolt ki egyetlen merész mozdulattal… Ki lehetett? Barát? Jótét lélek?... valaki, aki segíteni akart?”2 Érti? – kérdezte. – Két férfi itt is, ott is. Az éles kard és a henteskés, a láng és a fényvillanás, az angyal, a gyenge, vékony férfi és a remény utolsó felvillanása… És akkor még nem is beszéltünk a henteskésről, és hogy A törvény előtt-ben így ír: „Teremről teremre őrök állnak” – idézte fejből, és átszellemülten csillogott a szeme –, „egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát magam sem bírom elviselni…” Érti? A henteskés és a harmadik! Kafka nagyapja, talán tudja, rituális metsző volt… A fiú, az apa, a nagyapa… A harmadik őr! – emelte fel a hangját, mely úgy hallottam, mintha elcsuklott volna. – És ez csak egy kis ízelítő az összefüggésrendszerből. Ezért kell a hipertext, utalásokkal más művekre. Egy háló, amit legjobb lenne térben is kivetíteni, három dimenzióban. Az összes szöveget és az összes forrást, és az írások héber fordítását, ami – halkította le a hangját – meglepő dolgokat produkálhat.

Hátranézett a tárgyaló bejáratára, az onnan nyíló szoba ajtajára, mintha bizalmas dolgot akarna mondani. Az asztalon előrecsúsztatta kezét, és megérintette az enyémet. Szinte suttogott.

– Az életműnek sok olyan utalása lehet, amit még nem ismerünk. A törvény előtt-ben szereplő mann von lande kifejezés, amit egyszerűnek és egyszerinek is érthetünk, héberre fordítva am ha-arec, jiddisül amhórec – nézett rám jelentőségteljesen, és bár nem tudtam, miért, önkéntelenül bólogatni kezdtem.

– Ki tudhatja – folytatta –, nincsenek-e a szövegnek más, rejtett dimen­ziói? Elvégre Kafka egy modern misztikus. – Széttárta kezét, s amikor visszaeresztette az asztalra, úgy éreztem, mintha szándékosan érne ujjaimhoz. – És latens homoszexuális. Egy izraeli történész ennek tulajdonítja az apjához, a nőkhöz, az egész testiséghez való ambivalens viszonyát. Ezért rekedt kívül a családon, sőt az egész társadalmon. Ma már tudjuk, Brod cenzúrázta az erre utaló naplófeljegyzéseit. Ha érdekli, esetleg mutathatok még más, érdekes anyagokat. Langer különben, aki maga is meleg volt, írt a kabbala erotikájáról, ami hathatott Kafkára. És a jesivanövendékek szerelméről is – halkította le a hangját. – Esetleg – mosolyodott el félszegen – tegeződhetnénk.

– Köszönöm, tegeződhetünk. De ez épp elég – húztam el a kezem. – Úgy értem, más anyagra most nincs szükségem. Egy dolgot szeretnék még kérdezni. Ha egy más név alatt megjelent írás kerülne eléd, ki tudnád mutatni a számítógépes program segítségével a szöveg jellegéből, stílusából, szóhasználatból, hogy Kafkáé?

– Sokakra hatott, sok epigonja van, de nem tudunk róla, hogy bármit is álnéven írt volna – rázta a fejét. Karjait most összefonva két kezét hóna alá dugta, mintha fegyelmezni akarná magát. – Hol jelent meg ilyen szöveg?

– Nem tudok ilyesmiről – ráztam a fejem –, csak elvben kérdezem.

– Elvben lehetséges, hogy azonosíthatjuk. De megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal nem. Ha valaki az ő szóhasználatával, tudatosan próbálna hamisítani, azt utólag nem tudnánk kiszűrni.

Megköszöntem a segítségét, de mielőtt kifelé indultam volna, még adott egy névjegyet, hogyha bármire szükségem volna Berlinben, vagy mégis kíváncsi vagyok az éjszakai életre, hívjam fel nyugodtan.

– Este zsinagógába megyek – hárítottam, bár csak másnap reggel készültem oda. Felemelte a kezét, mint aki megadja magát.

A következő délelőtt villamosoztam el Prenzlauerbergbe. Zajlott az élet, fiatalokkal volt tele minden kávéház terasza, hangos társaságok fogyasztották közös reggelijüket. Jólesett a puszta séta, a nézelődés és az időtöltés, mintha tudtam volna, hogy ez a várakozás is közelebb visz ahhoz, amit akarok, s aminek csak homályos körvonalai sejlettek fel előttem. Valamikor régen jártam már a Kollwitz Platzon, ahol május elsejéken bőrfejűek és radikális baloldaliak csaptak össze. A náciellenes tüntetés rendőrök által szigorúan biztosított helyszínét Kreutzbergbe, a török bevándorlók sűrűn lakott negyedébe helyezték át. A divatossá vált Prenzlauerbergben nem voltak se szkinhedek, se autonómok, legfeljebb néhány baloldali könyvesbolt mozgalmi plakátokkal. Pár szakadt punk lejmolt az egyik sarkon. Pörkölt kávé, friss pékáru és édes sütemények illata szállt a levegőben. Elzúgtak Európa forra­dalmai. Szabadság volt, egyenlőségnek és testvériségnek se híre, se hamva. Lazán is jól öltözött, ráérős helybéliek beszélgettek, lapozgatták az újságok vaskos hétvégi számait. Nagy volt a csábítás, hogy leüljek, és én is inkább kávézzak, olvasgassak, de mentem tovább a Ryke Strasse-i zsinagóga felé. A vörös téglás épületet Dávid-csillagos vaskapu zárta el az utcától. A biztonsági őr megnézte az útlevelem, csak utána engedett be.

Míg odabent a kiterített tóratekercsből olvasták a heti szakaszt, a gyerekek színes kipával a fejükön ki-be rohangáltak, és az udvaron játszottak. Nem voltak sokan a templomban, alig több mint egy tucat férfi és néhány nő, utóbbiak néha a gyerekek után szaladtak az udvarra. Miután befejeződött a szertartás, és a rabbi áldást mondott az ezüstserlegben lévő borra és a kalácsra, kimentem én is.

Az udvaron száraz akácfa állt, gyerekek vették körül. Vastag törzsének hármas elágazásán ugráltak keresztül, alsó ágaiba kapaszkodva próbáltak felmászni. Nagyokat sziszegtek, tenyerüket szemlélték, és németül panaszkodtak, sőt káromkodtak, ahogy a tüskék megszúrták a kezüket. Különös volt látni ezeket a gyerekeket egy berlini zsinagóga udvarán, s még különösebb volt hallani szájukból a hangos és durva német szavakat, aminek hallatán gyerekkoromban látott háborús filmek és egyenruhás nácik emlékképe tört elő. Anyáik hol oroszul panaszkodtak egymásnak, hol németül próbálták csitítani és rávenni őket, hogy induljanak haza. Én is elindultam a szállásom felé, anélkül, hogy szóba elegyedtem volna bárkivel, vagy mielőtt bárki megszólíthatott volna.

Részlet a a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre megjelenő regényből.

1 Az isteni jelenlét szintjei.

2 Az idézett szövegrészek forrása: Grözinger, Karl Erich, A per és az ajtónállók hagyomány a kabalában, ford. Vajda Károly, Műhely, 1997/4. A Kafka und die Kabbala (Eichborn Verlag, 1992) című kötet egy fejezete.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben