Jakab-Köves Gyopárka: A konokok

Jakab-Köves Gyopárka kötete – követve a klasszikus modern alkotóinak útját – a mai magyar történelmi regény azon változatát képviseli, mely a hagyományos értelmében visszatér a történelmi narratívához, a történet elmeséléséhez. Bokányi Pé­ter kiváló munkájában („Ahogyan sohasem volt”. A történelmi regény változatai az ezredforduló magyar irodalmában, 2007) a mai magyar regények egyik változataként elemzi a mikrotörténeti (nagy)regény műfaját, melynek értelmezésében a mikrotörténe­lem „a hétköznapi embernek és környezetének az elmondását jelenti, mely ily módon hozzájárul a makrotörténeti események elmondásához, értelmezéséhez”. A konokok is korrajzot épít. 1648-tól 1724-ig tágas időt fog át, a török adószedés terhe elől való menekülés, majd az ellenreformáció eseményei is megjelennek történelmi keretként a családok, egyes szereplők életében, de a regény célja elsősorban nem az, hogy a történetekből mozaikszerű történelmi tabló épüljön, mintegy hitelesítve vagy új nézőpontokból megvilágítva ezt az időszakot. A konokok „visszatérése” a hagyományosnak mondható történelmi regény műfajához a formain túl jelentésbeli szereppel bír – az etei közösség történetét alkotó szálak végül mind egyazon irányba vezetnek: a szövegszerű és a közös emlékezet, azaz a múlt s a benne értelmet nyerő identitás megőrzésének örök problémájához. A mikrotörté­neti regény műfajának megfelelően egyfelől adott a valóságos történelmi korban játszódó, valószerű téridővel bíró, nagyjából lineáris, metonimikus elbeszélésrendű szöveg, középpontban a történettel, melytől sem az elbeszélő, sem maga a nyelv (mint játék) „nem veszi át a terepet”. Ez három fő szálon bontakozik ki. Az első Ete falu (és környéke) lakóinak történeteiből áll. Erdős Jánosék etei „honfoglalásától” kezdve a család több generációjának életéről értesülünk, ebbe bele-beleszövődnek más falubéli életek, sorsok szálai, amik nem követik végig a családtörténetet. Mindvégig jelen van az aktuális helyi (és környékbeli) prédikátorok története Kopás prédikátortól Németiig (s ezek elbeszélésében, a kiváló belső monológokban megjelenik a lélektani regény hagyománya is). Ez a második szál, mely – az ellenreformáció eseményeinek mentén óhatatlanul – belefon még több töredéket, „pápista” és „kálomista” figurát a regénybe, s végül, a regény utolsó harmadában dominánssá válik egy harmadik hang, Pázmándy Gergely nagybirtokos alakjának szólama, új nézőponttal tágítva a horizontot. Széles tehát a tabló, melynek figuráiban és eseményeiben a szerző megjeleníti a kort, s a regény egyik erénye, hogy mesterien szövi össze az egy ideig látszólag széttartó szálakat, sorsokat és gondolatokat, melyek a végén egyetlen hangban és jelentésben fonódnak össze.

A mikrotörténeti regény linearitásán túl megjelenik egy másik struktúra, szervezőerő a szövegben, ami a regénytörténést mint a mindig ismétlődő emberit-történelmit a mítosz örök idejében is tükrözteti: nevezzük ezért mitikusnak. A protestáns szellemiségből adódóan domináns a zsidó–magyar párhuzam: a pestis mint Isten büntetése után megjelenik a faluban Kaszap István, „az angyal”, akinek vezetésével kivonul a nép, menekül a török adószedők és a járvány miatt ellehetetlenült életből, s napokig tartó, özönvízszerű eső kísérte út után érkeznek meg Etére, az Ígéret földjére. A mitikushoz kapcsol az Erdős család férfi tagjainak generációs váltása is. A névazonosság (öt Erdős János követi egymást a családtörténetben), a jellembeli rokonság, életvitelük összekapcsolja, mintegy az ismétlődést hangsúlyozza. Különösen igaz ez a második s a legifjabb Erdősre, mindegyik átesik valami mitikus beavatáson (a török katona meggyilkolása, ill. Eszterke megmentése), s a legfiatalabb Erdősben – a ciklikusságot hangsúlyozva – többször felmerül egy-egy kollektív emlék (a templom előtti gyűlésen vagy az esőben ősei rokon élményei sejlenek fel). S ne feledkezzünk el a rézkígyó megjelenéséről: első Erdős Jánosnak s Jankónak a templomtorony felragyogása mint a kegyelem égi jele felszaba­dulást hoz. Nem véletlen, hogy a regény szereplői közül az Erdősök élnek „legközelebb a földhöz”, a természetközelség a cik­likus gondolkodást erősíti: náluk nem jelenik meg verbálisan az identitás meg­maradásának, megőrzésének problémája. Az ő szerepük az örök körforgásban való természetes, de tudatos részvétel: a föld művelése, az állatok tartása, az anyagszerű élet fontosságának képviselete. A regény nyitó lapján Erdős János ásóval kezében jelenik meg, a második egységben fia kaszálja immár az új föld termését: „magáénak érezte ezt a földet” – olvassuk, s ez mélységében is igaz családja összes férfi tagjára. „Az élet fontosabb. És a mi életünket a föld adja. Ha megharagítjuk magunkra a földet, nagyobb kárt teszünk a családunk ellen, mint száz jezsuita együttvéve” – hangzik el az „Erdősök igazsága”. A regény utolsó lapjain a történet a mitikus struktúrát erősítve visszatér önmagába: az etei honfoglalás s az első Erdős János már szöveg-létben, mintegy históriás énektöredékben jelenik meg a falu bábájának, Deák Zsuzsánnának emlékezetében.

Az egymást váltó prédikátori sorsok változatosságából is inkább az tűnik elő, ami közös. Mindegyikük vívódása végső soron azonos a templomépítő Kopás lelki kínjával, s az olvasóéval is: „De olyan néma volt ez az Úr Isten” – olvassuk a regény talán legszebb mondatát. Az identitás megőrzése a prédikátori történetekben hitbéli szempontból fogalmazódik meg: a kegyelem, az üdvözülés kérdéseként, s természetesen a kálvinista hitben való megmaradásként, megőrződésként. Pázmándy Ger­­gely életének központi kérdése is – mikor gondolatban végigtekint családja múltján, a felvirágoztatott majorságon, a kézfogóra összegyűlt rokonságon – az értékőrzés: verses családtörténetbe fogna, hogy fogva tartsa, s az utódoknak örökül hagyja a múló időt. Németi prédikátor – hallva a bába múltidézését – gondolatban visszatér elődjéhez, Kopáshoz, s megfogalmazza mindnyáju(n)k közös kérdését: „Fájdalmak és örömök egy mondatnyira összezsugorított eszenciái elvesznek-e egykoron? […] lesz-e még eklézsia, amely őrzi, ember, aki olvassa, nép, amelyik még érti a szót?”

A regény címe és alcíme – A hősök kora – többértelmű jelentéssel bír tehát: első szinten – és a szövegben többször megfogalmazva – az eteiekre vonatkozik, akik konokon, néhol kissé anakronisz­tikusan, de hűn védik területüket, kálvinista hitüket. A végső, minden történetszál által implikált jelentés azonban tágabb: konoknak lenni annyi, mint őrizni hagyományt, hitet, hazát, nemzetet, elszámolni a „felejtés bűneivel”, ahogy azt tette a Komáromból hazatérő Erdős, mikor érezte, „hamuvá hullottak össze gyermekkora történetei”.

Jakab-Köves Gyopárka minderről minden felesleges szótól és pátosztól mentesen ír, méghozzá olyan nyelven, mely több helyen a klasszikus modernség legnagyobb magyar alkotóit idézi. A szerző novelláskötetei után első regénye A konokok, várjuk a következőt. (Magyar Napló, 2013)