×

Ez a zene robban

Beszélgetés Pintér Zsolt bluegrassmuzsikussal

Bornemissza Ádám

2014 // 05
Pintér Zsolt (1981) mandolinost, gitárost, hegedűst leginkább a Rackajam soraiban láthatjuk mostanság. Azt már jóval kevesebben tudják róla, hogy 2008-ban az Acousticure nevű formációjával elnyerte az „Európa Legjobb Bluegrass-zenekara” címet egy holland fesztiválon, amelyet az Európai Bluegrass Szövetség (EWOB) rendezett.

.

A bluegrass nem igazán ismert nálunk, sokan talán még az elnevezést sem hallották. Mi ez a muzsika, honnan ered?


Tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy a bluegrass a rock and roll alapja. Amikor Elvis a Sun Recordsnál megcsinálta az első lemezét, az első számok között volt a Blue Moon of Kentucky című dal, amit följátszott arra a nevezetes Sun Records-albumra. És az egy bluegrass­dal volt, Bill Monroe szerzeménye, akit a bluegrass­muzsika atyjaként tartanak számon a világon. A blue­grass tulaj­don­­képpen a hegyi népzene, a gospel, a blues és az ír instrumentális népzene ízléses keveréke, egy erősen vokális irányzat.


Ez a zene az 1930-as években indult. A mandolinos Bill Monroe nagyon sokat muzsikált feketékkel, rengeteg vallásos fekete, afrikai eredetű népzenét dolgozott fel, feketéktől tanult bluest játszani. A harmincas évek végén megkérdezte tőle egy riporter: „Bill, te mit játszol a mandolinon?” És ő azt mondta, hogy bluest. Akko­ri­ban ezt a zenét úgy hívták, hogy hillbilly music. Magya­rul parasztzene, mindenféle pejoratív íz nélkül. És egy idő után azt mondta Bill Monroe, hogy márpedig mostantól mégse parasztzenének hívjuk, mert ő már írt száz-százötven dalt, ő már kitalálta, hogy milyen hangszerek legyenek még benne, tehát elkezdte műviesíteni ezt a zenét, és onnantól kezdve Kentucky állam beceneve lett e muzsika neve is. Kentuckyt bluegrass state-nek is hívják, a „kék fű államának”, egy arrafelé elterjedt ta­­kar­­mánynövény miatt, ami olyan, mint nálunk a repce – erről nevezte el Bill Monroe a saját zenéjét. Ez egy nagyon virtuóz műfajnak számított akkoriban, és az embereket meghökkentette ez az új hangzás. Nagybőgő volt benne, mandolin, gitár, öthúros bendzsó. Aztán ebből alakult ki egy csomó párhuzamos irányzat, köztük a testvérduettek, amelyek szintén azt támasztják alá, hogy ez egy nagyon komoly vokális műfaj. Két testvér leült egy mandolinnal, egy gitárral, és énekeltek ketten, csodálatos harmóniákat létrehozva. Ez egy hihetetlenül nehéz műfaj, egy hatalmas kihívás, szerintem zenésznek ez a legnagyobb. Kiállni egy nagy színpadra, lent háromszáz ember, és csöndben, egy pisszenés nélkül figyelik, hogy mi fog történni. Kiállnak ketten, és olyat muzsikálnak… Egyszerűen döbbenet, hogy két hangszernek és két énekhangnak milyen ereje van.


Nekem úgy tűnik, hogy a népzenélési habitust teljesen megőrizte ez a muzsika, sőt mintha ez is lenne a fő motívuma. Van benne egyfajta vonzódás a rusztikus hangzás iránt.


Abszolút megőrizte. A fő oka ennek az, hogy ez a zene elszakíthatatlan a gyökereitől. Ugyanúgy, ahogy a blues, a bluegrass is nagyon erős népzenei gyökerekkel bír, elszakíthatatlan a népzenétől. És valóban vonzódik a rusztikus megszólaláshoz. Bár most már az amerikai zenekarok minimum ötven százaléka akadémiai szinten játszik, hiba nélkül, sterilen, tehát egyre inkább sterilizálódik ez a zene is. De ami nekem leginkább kedves, abban azért még maradtak hibák. Szerin­tem a nem steril előadás jobban hangzik.

Ez a folyamatos sterilizálás akár ki is vezetheti a nép­zenéből?


Akik sterilebben muzsikálnak, azok biztos, hogy egyre kevésbé népzenei felfogásban játsszák ezt a zenét. Városiasodik ez a muzsika is. Az szerintem nem baj, ha nem teljesen autentikus, ha a népzenei gyökerek néhol kissé meglazulnak, ha megújul. De sokszor csak a népzenei hangzás sterilizálódik, és ezt nem tartom jónak. Ha újító szándékkal nyúlnak hozzá, akkor szerintem jó tud lenni. Az újítás nem zárja ki a tradícióőrzést, egyáltalán nem.


És mennyiben tud ez a muzsika változni? Mert ha nagyon kötődik a hagyományaihoz, a hangszereléshez, a hangszeres felálláshoz, a dalkincshez, a dallambeli fordulataihoz, nem válik-e saját börtönévé?


De, mindenképpen. Amellett, hogy ez a zenei kör az emberi kapcsolatok tekintetében nagyon nyitott, zenei felfogásban eléggé fanatikus és ortodox. A bluegrass a saját börtönévé is válhat. De sokan ezt nem hagyják, sokan vannak, akik ez ellen mennek, és folyamatosan újító szándékkal nyúlnak ehhez a zenéhez.


A magyar bluegrass- és countryéletet tűzbe hozta a 2008-as EWOB-díjatok. Ha jól emlékszem, az Acousticure zenekar abban a formájában azelőtt nem is létezett, úgy álltatok össze erre a fesztiválra.


Abban a négyes felállásban, ahogy oda kimentünk – Kremnitzky Géza, Tóth András, Gyergyádesz Péter és én –, nem létezett, de hármasban, Gézával és Péterrel már játszottunk együtt korábban is. Jött egy ötlet, hogy szükségünk lenne még egy hangszeres emberre, aki énekel is, gitározik is, meg valamilyen más hangszeren is jól játszik. Egy igazi ütős akusztikus zenekart akartunk. Tóth Andrist kértük föl, akiről tudtuk, hogy játszik, de még nem zenéltünk soha olyan komolyan együtt. Elvállalta, és rögtön működött a közös muzsikálás.


Ennek persze voltak előzményei. Kremnitzky Géza barátom már nagyon régen szerelmes volt Írországba, és rávett bennünket, hogy menjünk ki. Nem volt konkrét cél, csak nekivágtunk – ez nyolc évvel ezelőtt volt, ha jól emlékszem. Amink volt, azt összedobtuk, beletankoltuk a kocsiba, ami megmaradt, eltettük a zsebünkbe, de ez már Németországban elfogyott, mert lerobbant az autó, és a javíttatásra el is ment minden pénzünk. Ez egy nagyon hosszú történet, de végül kijutottunk Írországba, és annyira beleszerettünk mindnyájan, hogy a rákövetkezendő négy évben mindig újra kiutaztunk. Már meghívásokat is kaptunk. Csodálatos volt. Igazán ott kristályosodott ki számunkra, hogy mi is ez az akusztikus muzsikálás. Az sem mellékes, sőt az egyik legfontosabb, hogy eközben milyen barátságok formálódtak, de akkor jöttünk rá, hogy nem akarunk semmi mást csinálni az életben, csak ezt. Előtte is reméltük, hogy nem akarunk, de akkor és ott biztosak lettünk ebben.


A bluegrass egy nagyon emberközeli műfaj. Semmi másra nincs szükség, csak magára a zenészre és a hangszerére ahhoz, hogy hatalmas bulikat csináljon. Amikor kimentünk Írországba, az volt a legcsodálatosabb, hogy ülünk négyen-öten egy sötét kocsmában, és egyszer csak valaki, akit mi addig nem ismerünk, elővesz egy hegedűt, és fél órán belül hihetetlen hangulat kerekedik. Jönnek be a zenészek, hallják, hogy szól a muzsika, beszállnak, és kialakul egy hatalmas zenésztársaság. És náluk ez minden nap és minden helyen így megy. Néztük, és nem hittük el, hogy ilyen létezik. Az asztal tetején hegedültek… Éjfélre már minden volt, amit el tudsz képzelni.


Hogy fogadtak benneteket mint a messzi Kelet-Európából jött krapekokat, akik olyan zenét játszanak, amit a he­­lyiek szeretnek?


Az a jó ebben az egész akusztikus zenei körben, hogy nagyon nyitott. Rögtön barátként fogadnak mindenkit – aztán persze neki lehet állni bizonyítani. Nagyon nyitottan fogadják a külföldről érkezőket, és ez az EWOB fesztivál, az Európai Bluegrass Szövetség rendezvénye is tulajdonképpen erről szólt. Nyitottnak is kell lennie, mert egész Európából érkeznek oda zenekarok, a nevezés teljesen nyílt, bárki jelentkezhet.


Ma már a világ minden táján játsszák ezt a muzsikát. Van valami olyan határpont, amelyen túl a nem ameri­­kaiak tolmácsolásában is hiteles tud lenni ez a zene?


Ez egy kimondottan vokális műfaj, a gospelre, a vallásos népzenére épülő irányzat. Ebből a szempontból az mindegy, hogy vallásos-e vagy sem, de vokális ze­­nére épül. És ha a dal maga nem születik meg, akkor igazából nincs is értelme tovább foglalkozni vele. Az inst­­rumentális része is nagyon komoly, hatalmas mennyiségű instrumentális sztenderd gyűlt össze, ahogy a dzsesszben is, de az éneklés a legfontosabb. Az a szignifikáns különbség, hogy ha valaki nem tud akcentus nélkül angolul énekelni, akkor az egész nagyon viccessé válhat. Akik nem tudják ezt az angol nyelvű éneklést tökéletesen előadni, ott sajnos kilóg a lóláb.


Ez a muzsika csak angol nyelven képzelhető el?


Nem. A szlovákoknál és a cseheknél nagyon komoly „tűz körüli éneklés” kultúra él a mai napig. Aki a hetvenes években volt kamasz, vagy foglalkozott zenével akkortájt, még emlékezhet, hogy akkoriban itthon csak csehszlovák countrylemezeket lehetett megszerezni, ahol cseh és szlovák nyelven szólaltak meg ezek a zenék. És azok a mi fülünknek elég viccesen hangzottak. De szerintem mindenképpen meg kell hogy szólaljon más nyelven is. Most meg pláne ezt mondom, mivel egyre inkább arra hajlok, hogy ezeket a dalokat magyar nyelven próbáljam meg prezentálni, ami szerintem innentől kezdve úgy tizenöt évnyi munka, mire menni fog, mert – ahogy mondtam – nagyon könnyen viccessé válhat. Ugyanis ez nem a mi zenénk. De ez nem biztos, hogy akadály. Fenyő Miklós például a rock and rollal ezt nagyon ízlésesen megcsinálta, úgyhogy nem lehetetlen feladat. Az LGT is amerikai zenét játszott, és egész Magyarország imádja a mai napig. Tehát nem lehetetlen ezt a zenét más nyelven előadni.


Annak idején, amikor az EWOB után beszélgettünk, mondtál valami olyasmit, hogy az amerikai bandák jó nagy svunggal játszanak, de kicsit slendriánul…


Igen, ők megtehetik.

…szemben a csehekkel, akik nagyon precízek, de steril a muzsikájuk. És hogy az Acousticure-t direkt a kettő közé próbáltátok belőni, mind a két habitus jó oldalát megtartva.


Igen. De nem akartuk nagyon kitalálni a zenekart, hanem igazából úgy voltunk vele, hogy játsszunk egy jót. És annyira jól kijött, mint még soha. Kimon­dottan inspirált a környezet is – huszonkét ország blue­grass-zenekara hallgatott bennünket. Úgyhogy jól sikerült, nagyon jót muzsikáltunk. Nem úgy álltunk fel a színpadra, hogy most mutassuk meg, mit tudunk, hanem annyira jól éreztük magunkat abban a környezetben, hogy elég lazára sikeredett az egész.


Onnan kintről látszódik a magyar zenei élet?


Amikor legelőször voltunk, akkor semmi sem látszott.


Nem nagyon lehet hallani, hogy magyar zenészeket emlegetnének? Nemcsak a bluegrassra, countryra gondolok, hanem hogy látszik-e a világ zenei térképén egy ilyen fesztiválon Magyar­ország?


Az a helyzet, hogy sajnos ez egy szűk és zárt kör, ezek elég ortodox arcok, akik ilyen fesztiválokra járnak. Ha elmész egy külföldi dzsesszfesztiválra, ott könnyebben találsz magyar zenészt, tehát könnyebben kerülnek elő magyar nevek. De egy külföldi bluegrassfesztiválon nem. És ezért is volt nagy dolog, hogy mi kimentünk és nyertünk, mert – ezt tényleg szerénytelenség nélkül mondhatom – akkor került be Magyarország ebbe a szférába. És csak azóta kerülnek képbe magyar zenekarok, amióta mi kint jártunk 2008-ban. Iszonyú rég volt, de a hatása még érezhető.


Mi történt az EWOB után? Hazajöttetek, emlékszem, Halper Laci csinált veletek egy rádióműsort, aztán készítettetek egy lemezt. És utána csendbe burkolózott a dolog.


Egy szóval se szeretnénk panaszkodni. Végül is az itthoni fogadtatás részben semmilyen sem volt, részben meg aki igazán segített, az örökre segített. Például Gryllus Dániel, aki ahogy meghallotta, hogy hol voltunk, mit csináltunk, rögtön azt mondta, hogy készítsünk egy lemezt. Mondtam neki, hogy gondoltam én is lemezfelvételre, de nem tudom, azt hogy kell. És Gryllus Dániel rögtön segített, kiadta a lemezünket. Utána úgy éreztük, hogy miénk a világ, mert meghívtak Európa összes blue­grassfesztiváljára, ami számít, és el is mentünk. Két évig európai turné, utána lett két amerikai meghívás is belőle. Úgy éreztük, hogy fantasztikus jövő áll előttünk, ami nem is volt nagy álom, igazából csak élni kellett volna vele. Ezzel kellett volna valamit kezdeni, csak egyikünk sem menedzser alkat, úgyhogy elzenélgettünk addig, amíg el nem múlt az EWOB hatása. Aztán aki segíthetett itthon, az segített is, egy szóval se szeretnék panaszkodni, mert nincs okom panaszra. Ha valaki hibázott, azok mi voltunk, nem pedig a magyar közönség. Kicsi az ország, nehezen áramlik az információ, Facebook ide vagy oda. Akkor is volt már Facebook, mégis nehezen lehetett összerántani az eseményeket.


Egyébként mi lehet a maximum, amit el lehet érni Magyar­­országon ezzel a muzsikával?


Ez egy nagyon jó kérdés, amire én nem tudok válaszolni.


És mint vízió?


Két vízióm van, és az egyik, remélem, nem is vízió. Egyrészt addig kell csinálni angolul, amíg el nem hiszi a magyar közönség, hogy ez létezik, működik. Bárhová mentünk, mindenhol felkapták a fejüket, hogy micsoda zene ez, mert nem ismerik az emberek ezt a fajta dinamikus énekléssel és hangszerkezeléssel működő műfajt – ez a zene robban.


Tehát vagy csinálod harminc évig, és nem teszed le a lantot, és hangsúlyozottan ugyanabban a formációban, nem változtatva a tagokon, és nyomni, hogy az emberek megismerjék az arcokat. És akkor szerintem működne. Lehet, hogy tizenöt év kellene hozzá, lehet, hogy harminc, a lényeg, hogy nem abbahagyni. Ugyan­úgy, ahogy a Benkó Dixieland Band csinálta, és nem mondták azt, hogy ha nincs sikere, nem csinálják, hanem addig nyomták, amíg sikeres lett, és az emberek megtudták, hogy igen, van egy dixieland nevű zene, és el­­fogadták olyannak, amilyen. Ezt meg lehetne tenni a bluegrassmuzsikával is. Volt már olyan, aki a countryzenét itthon hitelesen adta elő.


És a másik út, amin most én is elindulok, hogy át kell formálni ezt a zenét a magyar közönség ízlésére némi kompromisszummal – magyarul kell énekelni. Viszont szerintem az megint úgy tizenöt év munka, mire ezek a zenék magyarul hitelesen megszólalnak. De én most ezt az utat választom.


Ebben a nyelv miatt látsz nehézségeket? Ennyire különbözően működik az angol és a magyar nyelv ebben a mu­­zsikában? Vagy máshogy hallunk, máshogy hallgatunk olyan zenét, amit az anyanyelvünkön énekelnek? A figyelmünk jobban ráirányul a szövegre?


Nagyon különböző a két nyelv. És az előadásmód szempontjából is nagyon nehéz a magyar szöveget énekelni. Hogy mondjam, hogy ne legyek tiszteletlen olyanokkal, akik ezt magas fokon művelték Magyar­­orszá­­gon? Egy vékony hajszál választja el a saját paródiájától. Ha egy akármilyen jó countrydalra nem a megfelelő hozzá­állással énekel az ember magyarul, abból rögtön egy lasszópörgetős, vicces dolog lesz, amire azt fogják mondani, hogy ez a cowboyos-lasszós zene, és elkezdenek koppintgatni a lábukkal. Holott ez a műfaj sokkal többről szól. Tehát ezt az ízlésbeli határt kell valahogy eltalálni.


Szerinted magyar nyelvű dalokkal ki lehet lépni ebből a hangulatból? Mert ha meghallunk egy ilyen zenét, rögtön Amerika jut az eszünkbe róla. Ha nem is cowboyok, de azért rögtön odakötjük.


Valóban Amerika jut eszünkbe ezekről a zenékről, és nem ok nélkül. Az egy nagyon szerencsés dolog, hogy Amerikában ki tudott kristályosodni ez a hatalmas zenei sokszínűség, ott egyszerűen bármit meg lehetett csinálni. Pénz is volt rá. Az emberek rendkívül nyitottak, ehhez nem fér kétség. És egyszerűen össze lehetett mosni a zenéket, és hogyha abból jó sült ki, hatalmas slágerek kerekedhettek. Amerika ennek jó táptalaja volt. És hogy mindez ott történt meg, ahol az 1960-as évek végéig probléma volt azzal, hogy egy fekete hova üljön a rendelőben, ez nevetséges. Mégis ott történt meg az, hogy a feketék forradalmasították a popzenét és az emberek zenéhez való hozzáállását. Ott volt Little Richard, a rock and roll, aztán jött Jimi Hendrix a gitárjával, és az egész világot felforgatta. Nagyon érdekes, hogy ezek a nyitottságra épülő dolgok ott tudtak megtörténni, azzal együtt, hogy közben hogy álltak az amerikaiak az őslakosokhoz, hogy álltak a feketékhez vagy a különböző nációkhoz. Mégis volt, van Amerikában egy olyan nyitottság, hogy megtörténhetett ez a zenei revolúció. És ezért mondjuk azt, hogy Amerika vezeti a zenei világot. Mert onnan származik, mert ott tudott ilyen szabad szárnyakon kikristályosodni ez az egész.


A bluegrass zenének minimum ötven százaléka ír népzene. Az Államokban ezt amerikainak mondják, ezzel már nincs mit tenni. A lassabb, elgondolkodtató dallamaiknak nagy része háromnegyedes, valceres. Nem is kérdés, hogy ezek milyen behatások. Jöttek a németek, jöttek az angolok, jöttek az írek. És akkor még nem beszéltünk a francia zenéről, a mostani New Orleans területén Új Akádia néven létrejött településről, ahova a francia telepesek érkeztek. Ebből lett a cajun kultúra, ami a francia népzenét ötvözi az ottani fekete blues-zal. Fantasztikus. Harmonikáznak benne, hegedülnek, egy teljesen más ritmus.


Úgyhogy nincs azzal semmi baj, hogy ezeket a zenéket Amerikához kötjük. Azzal már inkább, hogy itthon az emberek elkezdték a countryzenét egy vicces műfajként kategorizálni. A bluesra sosem mondták ugyanezt, amikor magyar bluest kezdtek el itthon páran énekelni, annak sosem volt pejoratív felhangja. A countryzene az emberek elméjében valahogy egy pejoratív dolog.


Említetted, hogy igazából a magyar nyelvű dalok felé fordultál. Hol tartasz ezen az úton?


Az első lépések már megtörténtek. Nem volt könnyű elhinni, hogy ez működni fog. Amióta elkezdtem muzsikálni, azóta szeretnék dalokat szerezni, és eldöntöttem, hogy fogok is. Akkoriban persze ez nem mindig sikerült, van belőle bőven a fiókban meg a kukában is – ez egy fejlődési folyamat része. A dalokat angol nyelven írtam. Éltem egy ideig Amerikában, mindig is érdekelt, annyira fanatikus voltam, annyira szerettem, hogy mindig ezzel a zenével foglalkoztam. És ennek az lett az következménye, hogy csak angol nyelvű zenéket hallgattam, és csak az elmúlt tíz évben foglalkozom magyar zenével meg magyar népzenével, ennek az értékeivel. Angolul kezdtem el dalokat írni, mai napig csak angolul írok dalokat. Nem szégyellem, ez így alakult az életemben – semmi szándékosság nem volt benne. Így alakult, talán kényelmesebb is volt.


A bluegrass-szal úgy voltam, hogy a maga természetességében nagyon szívesen játszottam a magyar közönségnek, de inkább egy kicsit mást csináltam volna. Inkább az angol nyelvű dalaimat játszottam volna, de aztán kiderült, hogy azt ugyanolyan nehéz előadni angolul a magyar közönségnek, mint mások szerzeményeit. Aztán rájöttem, hogy övön aluli dolog, teljes hülyeség a magyar közönségtől elvárni, hogy megértsék az angol nyelvű dalaimat.


És akkor a Jóisten megsegített azzal, hogy találkoztam egy olyan emberrel, aki a dalaimat magyarra fordította. Nagyon magas nívójú fordításokat készített ezekből a dalokból, és amikor ezek először megszólaltak magyar nyelven, nagyon megijedtem. Azok a szavak, amiket én angolul írtam le, hiába tudom a pontos jelentésüket, az ember szívéhez máshogy jutnak el. Mivelhogy nem anyanyelvi, hanem tanult angolt be­­szélek, ezért egy szűrőn keresztül jut el a szavak jelentése az agyamba. Ha angolul azt éneklem, hogy „egész éjjel sírtam”, ez olyan dögös, olyan bluesos, tudod. De ha ezt magyarul kimondom, és még igaz is, és ezt én írtam, akkor ezt elénekelni egészen más érzés, pláne közönség előtt. És az első koncertet ezzel a komplett magyar nyelvű műsorral igen komoly nehézségekkel játszottam el, mert nem szűrőn keresztül jutottak vissza hozzám a saját szavaim, hanem egy az egyben. Ekkor jöttem rá, hogy ez egy komoly dolog kezdete, és hogy ezzel foglalkozni kell. És a közönség visszacsatolása is megerősített abban, hogy ezt kell csinálnom. Hogy inkább magyarul kell énekelnem, és ennek lesz majd komoly foganatja.


Nagyon beszippantja az embert ez a műfaj. Tulajdon­képpen nem hangszerfüggő, bármivel játszható. Amióta nincs bluegrass-zenekarom, merthogy az Acousticure már nincs, azóta Apáti Ádám barátommal csináljuk ezt az egész bluegrass dolgot. Ő egy derékig érő raszta hajú gyerek, aki alternatív zenét hallgatott világéletében, meg klasszikust zongorázott. Úgyhogy ez tényleg egy olyan muzsika, ami beszippantja az embert.


Most épp gyerekekkel csinálunk Verőcén egy gospel workshopot. Az induláskor csak pár gyerek jött el, hogy lóghasson az órákról, és most már ott tartunk, hogy negy­­venen vannak, és még a szabad idejükben is eljönnek próbálni. Negyven gyerekkel játszunk egy templomban bluegrassdalokat. És most már az egész osztály bluegrasst hallgat.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben