Az örökség aktualizálása

Markó Béla: Csatolmány

A Csatolmány Markó Béla ez idáig legutolsó kötete, de korántsem hozzárendelt csatolmánya költészetének, sokkal inkább táplálkozik annak középponti áramköreiből, miközben szervesen illeszkedik a magyar líra egyik(-másik) hangsúlyos hagyományvonalába, illetve kortársi jelenségköréhez is. A költői közéletiség, a nemzet(rész)történet (benne a családtörténet) kérdéskörei, sőt, a létezéshez való lehetséges emberi viszonyulások szempontjából az eddigi életpálya tanulságainak lírai újragondolásaként, illetve összegezéseként is olvasható.

A költészet és a közélet viszonya Markó Bélát pályája kezdetétől foglalkoztatta. A Vers és magatartás című negyven évvel ezelőtti, Petőfi Sándort idéző esszéjében a versről mint a közéleti harc eszközéről elmélkedett („a vers mint fórum, mint magatartás, a vers mint a közéleti harc eszköze”). A politikumot a költészet elidegeníthetetlen részének tekintette, de úgy fogalmazott: „A mára vonatkoztatva a politikumot én a közéletiséggel helyettesíteném, sokkal igazabbul fejezi ki azt a törekvést, amely egyre fiatalosabbá teszi líránkat.” A katonákat verseivel lelkesítő forradalmárságot már anakronizmusnak tartotta, de úgy vélte, aktuálisan is szükséges „az írástudó használni akaró lendülete” s az, hogy „a vers tett is legyen egyben”.¹ Ezen (és más hasonló) korabeli megnyilatkozásai őszinteségét kétségbe nem vonva sem függetleníthetjük azokat a korszakban hivatalosan hirdetett és elvárt szocialista típusú közéletiségtől, de a Markó indulásakor nagy hatású második Forrás-nemzedék ahhoz hol alkalmazkodó, hol annak éppen ellenbeszédeként megjelenő közéletiségétől sem. Az ő pályakezdőként felvállalt költői közéletiségének is szerves, szükségszerű folytatása, esztétikai megvalósulása volt a nyolcvanas években a direktebben politizáló költészete. Az Ágoston Hugóval folytatott, 2006-ban megjelent beszélgetőkönyvében úgy emlékszik vissza, hogy „az erdélyi magyarság igazi politikusai akkor az írók voltak, hiszen ők szólhattak a közönséghez, gyakorlatilag senki más”, s itt még azt is hangsúlyozza, hogy amikor költőnek készült, közéleti szerepre is készült, mert „költőnek lenni a magyar kultúrában közéleti szerepvállalást is jelent”.² Természetesen az elmúlt negyven év során változott a költő viszonya a vers közéletiségéhez, illetve a pályája kezdetén megfogalmazottakhoz. Egyik legutóbbi, éppen a Csatolmány kapcsán adott interjújában, azokra visszautalva azt mondja: „Volt olyan időszaka is pályámnak, amikor azt mondtam volna, hogy már nem vállalom, ma viszont igen is és nem is. […] 1989 után azt mondtam én is, hogy megváltozott a világ, s ma már sok mindent meg lehet fogalmazni a parlamentben vagy akár újságcikkben, és nincs már arra szükség, hogy valaki versben írja meg ugyanazt. Csakhogy különbséget kellene tennünk a két dolog között. Ha ma valaki azt mondja, amit az a fiatal költő akkor, hogy a költészetnek feladata van, kötelessége van, mert a költőnek kell megmondania, merre kell mennünk, akkor az óriási hiba. Isten őrizzen attól, hogy feladatokat adjunk a költőknek. De ugyanígy hiba, ha azt mondjuk, hogy a költészetnek az égvilágon semmi köze nincs a közélethez vagy a politikához, és hogy a költőnek nem abból kell merítkeznie, ami körülötte van. Vagyis a magánélet, a szerelem kimeríthetetlen forrása a költészetnek, de az is fontos, hogy meghasonlottan él egy társadalom, hogy mi van a nemzeti identitásunkkal stb. Bármi, ami az életünkhöz tartozik, versbe vihető, s ha úgy érezzük, hogy versbe kell vinni, akkor tegyük is meg. De Isten őrizzen attól, hogy feladatot adjunk a költőnek – ilyen szempontból ma már másként gondolok erre a viszonyra –, ne adjon feladatot senki, s azt hiszem, ezt a jogot ki is vívtuk. […] De fordítva is meg lehetne közelíteni, úgy látom, a magyar irodalomértelmezésben is megérett az idő arra, hogy beszéljünk egy kicsit ezekről a kérdésekről. A kilencvenes évek úgy teltek el, hogy szemérmesen hallgattunk a költészet és a közélet viszonyáról, s most kiderült, hogy ezt nagyon rosszul tettük.”³

A 21. század első évtizedfordulóján, a 2010-es évek elején a magyar költészetben megszaporodtak azok a versek, amelyekben szerzőik a magyarsághoz, a nemzethez, a hazához s egyúttal aktuális közéleti, politikai kérdésekhez való viszonyukat fogalmazták meg. Markó Béla legutóbbi verseskötete nem függetleníthető ettől a kortárs lírai jelenségkörtől vagy inkább történéstől, sőt szervesen beleágyazható abba. Az elmúlt évek költészetének „közéleti boomja”, a „hazafias” versek megszaporodása, a politikai költészetről szóló, az Élet és Irodalomban kezdődő, majd szerteágazó vita, a közéletiséget, a politikusságot költői pályája korábbi szakaszain is felvállaló, a nemzeti identitás kérdéseivel, a közelmúlt és a jelen összefüggéseivel intenzíven foglalkozó Markó számára olyan kihívás volt, amelyre a maga válaszait szükségszerűen meg kellett fogalmaznia. Az idézett interjúban el is ismeri: „igen, valamiképpen mindarra akartam reagálni […] ebben a kötetben valóban benne van az én hozzászólásom is az említett vitákhoz. Az első két-három vers mindenképpen arra a közéleti költészetről lezajlott vitára is reflektál.”⁴ De nemcsak a kötet élén álló Magyar kert, Csatolmány, Delikát című verseken látszik ez a közvetlen hatás és a reflektáló szándék, hanem például a Fakard, Magyar bánat, Retró, Nincs, Rács című, később írott verseken is. Érdekes, de talán nem véletlen, hogy ráadásul ezek tűnnek a kötet legfontosabb és legjobban sikerült alkotásainak, az eddigi életmű egésze szempontjából is kiugró műveknek. Miként a kötet egyik utolsó verse, a szerzőnek a hazához való költői viszonyát összegező Láthatás című is („Hozzád, hazám, verset írnék / mert látom, hogy újabban divat, / de ehhez nyilván tudnom kell, / hogy egészen pontosan ki vagy.”), amelynek a harmadik mottója („Amíg élek úton leszek: / használni akarom a szívemet”) éppen a legújabb keletű hazafias lírai alkotókedvet megtermékenyítő Kemény István-i Búcsúlevélből való. A másik két mottó viszont Tompa Mihály és József Attila egy-egy verséből, ami többek között arra is figyelmeztethet bennünket, hogy Markó e versvilága (ahogy az egész említett kortárs lírai tendencia is) tulajdonképpen a nagy múltú magyar lírai hagyományok egyik legerősebbikének korunkbeli örököse, annak, amelynek legfőbb meghatározója Bornemisza Péter Siralmas énnéköm kezdetű versétől, Balassi Bálint verseitől évszázadokon át napjainkig a nemzet- és hazaféltés, a nemzeti sorskérdésekkel való szembesülés. Ez a közösségi felelősségérzettől áthatott, a közéleti, politikai kérdések iránt fogékony költői magatartás eredményezte az ún. hazafias költészetünket évszázadokon át, azoknak a verseknek a hosszú sorát, amelyek alkotói egyrészt a haza, a magyarság kérdéseit fogalmazták meg, rendre élükre állítva, másrészt a maguk viszonyát igyekeztek kifejezni az aktuális hazához, illetve az általuk tételezett hazafogalomhoz, hazaképhez. A 20. század utolsó évtizedeinek magyar líratörténeti változásai (például az ún. nyelvi fordulat), a kedvezőtlen irodalomelméleti környezet és az irodalmi életen belüli pozícióharcok eredményeként a közösségi, közéleti elköteleződésű líratípus elbizonytalanodott, háttérbe szorult, kevésbé vált láthatóvá. A rendszerváltozást követő években még inkább, mivel a politikai élet teljes szabaddá válása az irodalmat valóságosan megszabadítani látszott némely kényszerűen vállalt feladatától. A rendszerváltozás felemássága, ellentmondásossága, negatív következményei, morális felháborodást keltő általános és konkrét jelenségei, eseményei valójában ismét sok alkotót késztettek Magyarország határain belül és kívül a nagy múltú hagyományokat követő lírai önkifejezésre és a haza állapotáról versben fogalmazott véleményalkotásra is. Ez azonban az irodalmat sújtó általános figyelemdeficit következtében nem vált köztudottá, még az irodalmi közbeszédben sem, egészen az említett viták és megszaporodott közéleti versek hatására a Magvető Kiadó által 2012-ben kiadott Édes hazám című antológia megjelenéséig. A kötet (Bárány Tibor szerkesztésében) 64 szerző 172 versét tartalmazza 1991-től 2012-ig ívelően, látványosan bizonyítva, hogy mindazok tévedtek a vitában, akik azt gondolták, állították, hogy Kemény István Búcsúlevél című 2010-es verse és Térey János Magyar közöny című válaszverse valami korszakosan új jelenség (vagy annak kezdete) lett volna. Ráadásul legalább 50-60 antológiabeli vers konkrétan, szó szerint emlegeti a hazát, az országot, a nemzetet, a magyarokat, jól szemléltetve (annak ellenére, hogy még legalább feleannyi hasonlóan érdemes verssel bátran ki lehetett volna egészíteni), hogy az elmúlt két évtizedben milyen nagy hangsúlyt kapott költészetünkben ismét a hazához és a nemzethez való viszony artikulálása.⁵

A kilencvenes évek elején, még a hivatásos politikusi szerep melletti elköteleződése előtt, Markó is írt már néhány olyan közéleti, politikai jellegű verset, amelyekben a hazához, hazákhoz való viszonyáról is vall. Például mindjárt a nagy változások kezdetén, 1991 júniusában írott Szeretsz-e még, hazám? című versben, amelyben a kiismert, megunt (de még így is szeretett) hazával szemben a megújulás igényét jelenti be: „legyen hát vége, új ég kellene, / új föld, új asszony, új gyermekek, új bánat / s új öröm, új gyűlölet s új szeretet, / ezt a történetet már néhányszor végiglapoztam”; vagy a Milyen legyen a vers? éppen a vers és a haza viszonyát 1991 augusztusában faggató versben; vagy az erdélyi macskahűség metaforáját (akkoriban az Erdélyi macska című esszében is) megfogalmazó, az Erdélyi utazások című 1991. októberi versben; s az addigi költői életművet záró Interetnikus párbeszéd című 1995-ös, az Amerikába kitántorgott és az Erdélyben maradt családta­gok történetét először megfogalmazó versben, amely a mostani családtörténeti versek előzményének tekinthető.⁶ S a közéleti problematikájú, a hazára rákérdező alkotások között tarthatjuk számon a De ki élte túl? című szabadversét is 2008-ból, amely a költői újrakezdés után talán az első felnőttek számára írott Markó-vers, amely először próbál a múlt és a jelen összefüggéseire iróniával rámutatni, s először kérdezi: „nem volt-e jobb, / amikor rossz volt, / vagyis miért rossz most, / amikor egyébként jó, / illetve lehet-e utolsó hazám nekem / a Nosztalgia nevű ország, / és ha igen, mi is a felségjele / No? Nono!”⁷ Nem új keletű és divatkövető valójában tehát Markó „hazafias” költészete, csak az elmúlt évek politikát, közéletiséget tudatosan kerülő szonett- és haiku-köteteihez képest tűnhet meglepően újszerűnek. Az említett korábbi Markó-versek elkerülték az Édes hazám szerkesztőjének figyelmét, viszont a Delikát című alkotását már beválogatta az antológiába. Mivel az új Markó-kötetben közölt versek a dátumozás szerint 2011. szeptember 8-tól, a szerző 60. születésnapjától 2013. március 15-ig időrendben követik egymást, a 2012. január 18-án írott Delikát a január 7-én keltezett Csatolmányhoz hasonlóan a kötet élére kerülve körvonalazni képes a kötet egészét meghatározó történelmi-társadalmi szituáltságot (az 1990 előtti és a mai körülményeket), miközben föl-fölvillantja azokat a helyzeteket, motívumokat és érzéseket, amelyek a hazafogalom, illetve a hazához való viszony múlt- és jelenbeli problematikusságát már a kötet elején jelzik: „Egyik hazámnak nincsen íze, / másik hazámban nincsen fűszer, / megfagyott mutató vagyok csak, / elromlott a szeretet-műszer”. A Csatolmány egészen Trianonig (ami több más versnek is az origója), a nagyszülők, szülők nemzedékéig visszanyúlva keresi a múlt örökségét, tanulságait: „Éltek vagy haltak, úgyis / övék mindig az ország, / amely nem is tud arról, / hogy már rég elcsatolták. // Nem készült DNS-teszt, / mert nem kell igazolvány / hogy egy számítógépben / éppen hol vagy csatolmány. // S hiába kapsz majd papírt, / hogy ki lettél s ki voltál, / maradsz, akárcsak eddig: / sokszoros álompolgár.”

Markó újabb közéleti, politikai, „hazafias” versei, főként így, kötetbe szerkesztve, többek között éppen azzal hoznak újat, érdemit a kortárs hasonló líravilágok közé, hogy a jelen kérdéseinek egyetemes magyar és szűkebb erdélyi történelmi gyökérzetét is láthatóvá teszik. A múlt és a jelen egymásba ékelődésének („és számot adok nekik / az el nem múló múltról” – Rossz pénz), a múlt jelenvalóvá tételének („mert nem hagyjuk mi úgysem / elmúlni már a múltat” – Hamu), az örökség aktualizálhatóságának kérdéseit felmutatni, a múlt–jelen–jövő viszonylatainak bonyolultságát, ellentmondásosságát érzékeltetni, hol pátosszal, hol iróniával („ám kőben-e vagy bronzban, / a hősök élnek újra, / s jelenvaló már minden, / nem emlékszünk a múltra” – Erkély), a kötet egyik legfontosabb törekvésének látszik. A kötetzáró Rács című vers már Rákóczi, Petőfi, Kossuth korával is példálózik: „hogy tanuljunk mi is a múltból, / építhessünk vígabb jövendőt, / s ne higgyük, hogy Fehéregyházán / vagy Világosnál minden eldőlt”; a Retró szerint viszont „élünk minden vasárnap / felséges képzavarban, / mikrofonpróbát tartunk, / s köhécselünk, ha zaj van, // a tűző napsütésben / végig fedetlen fővel, / nem értjük, hogy már múlt van, / s a jövő mégsem jő el”. A verseskötet anyagának összeállítása után publikált Anyapityóka (Avagy: kinek a múltja?) című esszéjében írja a költő: „ami 1989 előtt történt vagy nem történt, mégis fel kellene dolgozni egyszer. Versben, regényben, esszében, tanulmányban, memoárban, bármiben. […] Hogyan értelmezzük hát ezt az egész szőnyeg alá söpört múltat, ezt az erdélyi hepehupát, amelytől úgysem szabadulhatunk? Mi van a föld alatt valójában? […] De a félig felszívódott múlt, ország múltja, Erdély múltja, irodalmunk múltja itt a lábunk alatt, nekünk csak ez van, beszélni kellene róla.”⁸ Bátran megállapíthatjuk, hogy Markó a megfigyelési dossziéinak feldolgozása (Egy irredenta hétköznapjai, 2009) után, új kötetével is hozzákezdett már ennek a programnak a megvalósításához, a mulasztások pótlásához, legalábbis versben, de így legalább jelentős esztétikai hozadékkal. Ugyanakkor az is megkülönbözteti Markó ezen verseit a kortársak többségének hasonló jellegű műveitől, hogy a történelmi aura nemcsak nemzet(rész)-örténeti vonatkozásokat hoz felszínre, hanem családtörténetieket is. De fordítva is fogalmazhatunk, a családtörténeti örökség egyes mozzanatai, alakjai, helyzetei lehetőséget adnak Markó számára, hogy a 20. századi erdélyi magyar sors lényegi jellemzőire emlékeztessen, hogy a tanulságaikat aktualizálja (Csatolmány, Ég, M. Kir. Posta, Költők, Szinopszis, Félálom, Határsáv, Óperencia).

A múltidézéshez, illetve a múlt továbbélésének, a múltba gyökerező jelen közéleti, hazafias dilemmáinak megjelenítéséhez Markó egy sajátosan ironikus, gyakorta játékos és humoros vers­beszédet és hozzá illő, egyszerre hagyományőrző s a hagyománnyal ironizáló versformát dolgozott ki. Ez a versbeszéd Markó korábbi költészetéhez, különösen a legutóbbi évek szonettjeinek, haikuinak koncentráltságához, sűrítettségéhez képest jóval lazább megformáltságú, közvetlenebb hangvételű, hétköznapibb, publicisztikusabb szóhasználatú, de poétikailag korántsem kevésbé megmunkált. Mindez, közéleti versekről lévén szó, nyilvánvalóan a minél szélesebb olvasórétegekhez való eljutást szolgálja, s a meghatározóan ütemhangsúlyos (de időnként rejtetten a jambust is magában hordozó) ritmus, a négysoros, félrímes strófaszerkezetek most is már-már észrevétlen művészi kordában tartják az időnként széttartó gondolati és nyelvi elemeket. Természetesen szinte versenként változik a megrendültség és az azt oldó játék, a rezignáció és az azt felülíró irónia, a kiábrándultság és az azt ellensúlyozó humor aránya, mindennek az elegye, de a kötet egészét alapvetően az ironikus modalitás járja át. Talán a Fakard (Nemzetti dal) című verssel szemléltethető ez a beszédmód leginkább: „Nekem most nincsen láncom, / de van helyette kardom, / kardjával hadonászik / ma kis- és nagy-magyarhon. // Békavirág és pitypang / feje lehull a porba, / korhű huszárruháját / a nemzet fennen hordja. // S a nemzett sem jobb nála, / de nyilván nem is rosszabb, / mert fából van a kardja, / és mégis masírozhat. […] Naponta felavatjuk / és leleplezzük Erdélyt, / mint élettelen szobrot, / amely élő volt nemrég. // Lassan nem tudja senki, / hogy merrefele tartunk, / s ha kimegyünk az ajtón, / beleakad a kardunk. / […] Még sírdogál a nemzet, / de mosolyog a nemzett, / hogy most már egy vidámabb / nemzeti dalt szerezhet.” Markó költészetében valóban újszerű ez az ironikus költői viszonyulás és beszédmód a közösségi, nemzeti ügyekhez, de a kortársi líra egészében már sokkal kevésbé, számos példát találhatunk rá különböző változatokban, Petri György, Szilágyi Ákos, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos kilencvenes évekbeli verseitől, Orbán 2001-es Édes hazám-jától Parti Nagy 2003-as Szívlapátján át a legújabb „hazafias” versek egy részéig, például Erdős Virág 2013-as Ezt is el című kötetében összegyűjtött verseiig. A Markóra vélhetően hatást is gyakorló előzménynek leginkább mégis a közvetlen környezetében alkotó barát, Kovács András Ferenc (aki mellesleg, vagy éppen hogy nem?, a Csatolmány kötet feltüntetetett kiadói szerkesztője) ironikus, szarkasztikus, közéletiként (is) olvasható költészete tekinthető. A kilencvenes évek közepétől az olyan versek például, mint a Vadászat, lagzi, télidő („Mit hoz a múlt még? / És mit hoz a holnap? […] Mennyi jelenmúlt! / Örök maholnap!”), a Hadd-el-Kaf magyarabb költeményeiből és a talán legismertebb, a Saltus Hungaricus, de akár az azonos című 1999-es kötet egésze vagy a 2003-as Fattyúdalok és a 2005-ös Überallesbadeni dalnokversenyek kötet szatirikus versei, a 2004-es Porcus Hermeticum kötet közéleti limerikje is. A KAF (de az említett magyarországi költők) és immár Markó által is megformált ironikus viszonyulás és beszédmód látványos szakítás a korábban említett, közösségi elhivatottságú, képviseleti költői hagyomány patetikus, váteszi, szónoki jellegével, Erdély tekintetében nemzeti kisebbségi szolgálatelvűségével. Ugyanakkor, még amikor a nemzeti szempontok öncélú túlhajtását, a hazafiaskodást, a magyarkodást teszi is iróniája, szatírája céltáblájává, akkor is felismerhető benne (is) a valódi közösségi, nemzeti kérdések iránti felelősségérzet. Mint ahogy a közösségi, nemzeti sors iránt elkötelezett múltbeli magyar költészetben sem csak a patetikusan fennkölt, retorikusan emelkedett hangnemnek és beszédmódnak van meg a maga hagyománya (jól látható ez a magyar líra hagyományrétegeiből gazdagon táplálkozó KAF-költészetből is), többek között éppen erről szól Markó egyik legutóbbi, Közélet, költészet című esszéje, amelyet egy Koltón megrendezett konferencián, részben ismét Petőfi kapcsán mondott el 2013. szeptember végén. Az esszé egyrészt annak a Markó által is megfogalmazott igénynek próbál megfelelni, amelyet korábban idéztem egy vele való beszélgetésből, miszerint elérkezett az idő a magyar irodalomértelmezésben, amikor szükséges ezekről a kérdésekről ismét beszélni, ilyen értelemben, a versek mellett, teoretikus hozzászólásként is értelmezhető a közéleti költészetről folytatott vitákhoz. Másrészt újabb esszé-példája Markó költői tudatosságának, nagyfokú önreflektáltságának, mivel kimondatlanul bár, de a saját életművében újszerű ironikus „hazafias” beszédmód elméleti hátterét tárja fel azáltal, hogy arra a kevésbé ismert magyar költői hagyományra emlékeztet (többek között Csokonai, Petőfi, Arany szatirikus, humoros műveit, a Batrachomyomachiát vagy Békaegérharcot, A helység kalapácsát, Az elveszett alkotmányt, A nagyidai cigányokat idézve), annak a líratörténeti örökségnek az aktualitását hangsúlyozza, amelyben a magyar költő még képes volt a pátoszra és az iróniára egyaránt ráhangolódni, ahogy „a közélet könyörtelen kritikájára és a közéleti lelkesültségre”. (A Batrachomyomachia vagy Békaegérharc néhány általa idézett sora, amikor az egérkirály bemutatja magát, talán még az említett Fakard [Nemzetti dal] nemzet-szójátékának forrásvidékét is megmutatja: „Én vagyok király Pszikharpax, / Ezen néven hetedik, / Születésem Nagy-Troxartax / Vérével dicsekedik, / Anyám, kit a gözü nemzet / Hatalmas királya nemzett, / Volt Donna Lisztnya­ló­czi”.) Markó amellett érvel többek között, hogy „nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hozzászól-e a költő a közügyekhez, hanem hogy képes-e a maga módján a fennkölt és a nevetséges, az elragadtató és a kiábrándító, bizonyos értelemben a szent és a profán között egyensúlyt teremteni, képes-e úgy eksztázisba esni, hogy közben szerepéből ki-kilépve, kívülről figyelje önmagát”.⁹ [Kiemelés az eredetiben – E. T.]

Új kötetében ezt a ki-kilépést és reflektálást, önreflektálást a Fakard (Nemzetti dal) mellett a leghangsúlyosabban talán a versek időrendi sorozatát három részre tagoló, de keltezetlen, ciklusnyitó versek jelenítik meg, a Magyar kert („Magyar kertben / magyar rigó: / magyarnak len- / ni jó, mi jó”), a Magyar dráma („Európai nyelveken / könnyű nagyon a győzelem, / széttartott két ujj: V betű, / ugye hogy milyen egyszerű! // De látnátok, egy hű magyar / egész nap mennyit csűr-csavar, / mivel akárhogy tekeri, / a Gy mégsem jön ki neki”) és Magyar bánat („nem sóhajtozza: / Istenem / engedd hazámat / értenem, // miért lesz végül / cinterem, / hol csakis magyar / bú terem”). A kötet első verse, a Magyar kert négy sorát („Magyar kertben / minden formás, / s mérsékelt a / formabontás) akár tekinthetjük formai értelemben is a kötet egészének versvilágára, illetve az attól való mérsékelt eltérésekre vonatkozó (ön)reflexióként. A versek nagy többségét ugyanis ún. magyaros, azaz hangsúlyos (helyenként jambusi lüktetéssel), ütemező (felező), népies(kedő), hét-nyolc, ritkábban kilenc szótagú, négysoros, félrímes strófavilág jellemzi, s ettől csak mérsékelt, a kötet egészének formavilágát inkább csak színező eltérésekkel él egy-egy vers, például éppen a soronként csupán négy szótagú Magyar kert vagy a párrímes, tíz szótagú kétsorosokból álló Eredet és a Cymbalum mundi. Nemcsak a népköltészetből és a 19. századi népies műköltészetből lehet ismerős ez a formavilág, hanem Markó pályakezdő korából is, igaz, nem az általa most művelt játékos, ironikus változatban. A kérdésre, hogy miért is érezte éppen ezt a versformát adekvátnak az aktuális közlendőihez, így válaszolt a költő: „Visszautalhatnék ifjúkorom költészetére is, a sajátomra és az előttem járó generációéra, Farkas Árpádék, Király Lászlóék nemzedékének a költészetére. Akkoriban írtak, írtunk hasonló, lazán kötött, de népies ritmikájú, félrímes verseket. Onnan jöhet ez a forma talán nálam is, s jellemző módon azok a versek is többnyire népi, közösségi, közéleti tematikájúak voltak. Ez a forma később aztán eltűnt. Most pedig azért jött elő sokkal feszesebben, fegyelmezettebben és többnyire jambikusan, mert formában is visszavisz ahhoz a világhoz, amely képileg itt van ezekben a szövegekben. Képileg a mi saját történelmünk dominál ebben a kötetben, a saját hőseink, Petőfi, Kossuth, Rákóczi, illetve a saját családtörténetem, amely szintén jól elhelyezhető ebben a forma­világban.”¹⁰ Többnyire igen, a szerzői önértelmezéssel jórészt egyetérthetünk, de egyik-másik versnél, különösen amelyik nem történeti, visszatekintő, elbeszélő jellegű, némi diszkrepancia is ér­zékelhető: az inkább létértelmező gondolatvilághoz, az emberi létezés valamely jelenségének lírai körüljárásához, az ember és Isten viszonyának újrafogalmazásához (Scherzo, Részletkérdés, Úgy képzelem, Próba, Világtalan, Ítélet) a fenti szabványforma már-már erőltetettnek tűnik. Az Eredet és Cymbalum mundi című, szintén istenes jellegű verseknél mintha a szerző maga is érzékelte volna ezt, igaz, a páros rímű, tíz szótagú, kétütemű sorok ritmikailag nagyon hasonlatosak így is a többihez. A magyarázatot az elmúlt évek szonett-, illetve haikuköteteihez hasonlóan egységes forma­világra a Csatolmány esetében abban látom, hogy Markó azokat a verseit írta meg ebben a versformában, s azokat foglalta bele a kötetbe, amelyekben (nem is csak a múlt- és jelenbeli közélethez, családtörténethez, hanem) általában a világhoz való ironikus viszonyulásmódja dominál. A versbeszéd hangsúlyaiban, a ritmusokban, a már-már a népies(kedő) rigmusokban, ritmikai leleményekben, a helyenként bravúros nyelvi-, szó- és rímjátékokban,¹¹ a címadásokban, a verseknél szokatlan műfaji meghatározásokban (nemzetti dal, műdal, erdélyi szomorújáték, exegi monumentum, commedia dell’arte stb.) megformálódó irónia ugyanis nem csupán a múltban elszenvedett, elkövetett nemzeti sérelmekre, hibákra, egykor fájdalmas, ma már talán megmosolyogtató múltbeli közösségi, családi eseményekre, helyzetekre, azok akár jelenbeli továbbélésére, ismétlődésére és más aktuális közéleti fonákságokra, nemzeti öncélúságokra irányul, hanem megfogalmazója saját személyes sorsára, sőt általában a világban létező ember sorslehetőségeire, még általánosabban a létezés egészére.

Markó ezen, többnyire közéletiként olvasható verseiben a közösségi, illetve az általános emberi érvényű és a személyes kérdések szorosan összefüggenek, egymásba fonódnak, a kortárs közéleti líravilágok többségétől ez is megkülönbözteti azokat. Jelzésértékű lehet ebben a tekintetben is, hogy (a ciklusnyitó Magyar kert után) a kötet első verse, a Csak hatvan a szerző 60. születésnap­jára datálódik, az utolsó Rács pedig 2013. március 15-re, s mindkettő beszélője egyes szám első személyben szólal meg. S mindkettőben benne van, ha játékosan is, a személyes számadás, az összegezés gesztusa, ami még direktebben és még ironikusabb formában az Összegben mutatkozik meg. A versek egy részében találkozhatunk többes szám első személyű beszédmóddal is, de a 19. vagy 20. századi közösségi, váteszi, képviseleti hang nélkül, így az sokkal inkább a (nemzeti, illetve családi, rokoni) közösséggel való teljes azonosulás, a közösségben való feloldódás nyelvi formulája csupán. S még ezekben a versekben is nyilvánvaló a mi-tudatú beszélő személyes érdekeltsége, érintettsége. Így általában a közösséget érintő iróniája, kritikája sem kívülről, felülről megfogalmazódó, nem támadó, ítélkező jellegű, hanem belülről hangzó, önironikus, önkritikus. A leglátványosabban azokban a versekben, amelyekben mindkét ragozás jelen van, például a már többször idézet Fakard (Nemzetti dal) esetében, de a személyes vallomásként induló („Rágtam a plajbász végét én is”) és záruló („arcom előtt a hűvös rácsot”) utolsó vers, a Rács középső részében is a többes szám első személy az uralkodó („hogy tanuljunk mi is a múltból”). A közösségi ügyek fölötti meditáció ebben a kötetben hangsúlyozottan a lírai én személyes ügye, a nemzeti múlthoz és jelenhez, a hazához való személyes viszony meg- vagy újrafogalmazása nem egyszerűen költői feladat, kihívás Markó számára, de megkerülhetetlen egzisztenciális kérdés is. Ez a személyes viszony pedig a 21. század elején egy nemzeti kisebbségi sorsban élő ember, költő számára nem feltétlenül egyértelmű és kételyektől mentes. A nemzet dicső és nem dicső, múlt- és jelenbeli viselt dolgai, a haza, hazák viszonyulása polgáraikhoz nemcsak egynemű és pátosszal teli érzelmekre ösztönözhetnek. A Nincs című vers Mikes Kelemen-i hazátlanságélményét magára öltő lírai énje így bizonytalankodik a Márvány-tenger partján: „Miért kell hazamenni? / És hova hazamenni?”, s végül az elbizonytalanodás okait is megnevezi: „De itt mások nyüzsögnek, / gyűlölnek és szeretnek, / nekik van csak hazájuk, / mit olykor elfelednek. // Nekem van is, de nincs is, / jön-megy, akár egy hullám, / mert tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám”. A kötet ebből a szempontból talán legfontosabb, Láthatás című versének lírai énje hosszan sorolja a szenvedélyes kérdéseket, miközben bizonytalan, hogy „Melyik haza?” is legyen a megszólítottja, s végül az iróniára okot adó helyzetet is bemutatja: „Valóban szép itt, és szép ott is, / de kihez írjam versemet? / Ez is riszál, az is riszál már, / és végül egyik sem szeret. // Annyi hazám van, hogy már egy sincs, / tényleg a bőség zavara, / s lassan-lassan be is sötétül, / menjünk haza! Haza? Haza!” A hazakeresésnek, a hazatalálás vágyának, a hazavesztés, a hazátlanság élményének megfogalmazása gyakori jellemzője a kortárs líra haza-verseinek, az erdélyiek közül sem Markó fejezi ki először. Ferenczes István például már a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején versekbe foglalta a Bornemisza Péter Erdélyben, Didergés, a Minerálnájá pesznyá című műveiben, vagy Demény Péter a 2006-os Haza-szvitjében, igaz, e versek viszonyulásmódjában nem az irónia a meghatározó, hanem inkább a keserűség, a fájdalom, a kiábrándultság, az illúziótlan rezignáció.

A markói irónia sem egynemű azonban, mint már utaltam is rá, s a kötet vége felé haladva egyre kesernyésebb, ami a fentieken túl részben éppen időszemléletének összetettségéből, a múlt jelenvalóságának élményéből fakadhat, de térszemléletének összetettségéből, a haza megkettőződésének elbizonytalanító élményéből is táplálkozhat („előre-hátra, s fel-le / taszítom ezt a hintát” – Rossz pénz). Az akkor és a most kettőssége, de szét nem választhatósága, az itt és az ott elkülönböződése, mégis egysége („Itt voltunk mi, ott volt az ország” – Delikát) a kötet versein végighúzódó alapmotívum. A Határsáv című versben a lírai én eredetileg az öccsének 1989-es illegális határátlépését beszéli el „a volt Magyarországról / egy van Magyarországra”, majd tovább Amerikába, de az időben előrehaladva kiderül, „az ilyen az olyannal / lassacskán egybefolyhat / közlekedőedényként, / s már nincs sehol a holnap”, legvégül pedig mintegy létszimbólummá emelve az egykori határsávot, nemcsak a testvéröcshöz, de önmagához s talán az olvasóhoz is fordulva állítja: „akárhol jársz is, ott élsz / valami határsávban, / s magadra lelsz egy újabb / gyíkságban, madárságban”. A Second hand című vers még csak a haza másodkézből valóságára, újrahasznosíthatóságára emlékezik, de a rákövetkező Úgy képzelem már az egész világét, a létezését állítja: „Igen, másodkézből van minden, / és újrahasznosítható, / mint szennyes víz a fürdőkádban, / vagy épp kint a tiszta hó […] Hiába rothadnak a lelkek, / mert ismét testet öltenek, / s úgy képzelem az öröklétet, / hogy mindig minden körbemegy”. Markó utóbbi években kibontakozott szonett- és haikuköltészetében is hangsúlyosan jelen van az örökös ismétlődés, körforgás és újrakezdés létélménye, de érdekes módon főként az örökös újrakezdés lehetősége („elejti a fa / a lombot, de tavasszal / felviszi ismét” – Megint Sziszüphosz/Boldog Sziszüphosz) és a mulandóságban lévő állandóság tudata („örökké él a kert, míg pusztul egyre” – Kering az égi kép / Tulajdonképpen minden) inkább örömteli, de legalábbis megnyugtató érzéseket kelt a versek lírai énjében, míg itt ezek is ironikus felhangokat kapnak. Miként az Isten és az ember viszonya is. A kételkedő, kereső költő az elmúlt években szonettben és haikuban is leírta már az Istennel összefüggésben azt, amit most a Világtalan című versben: „látszólag mindenható”, vagy a Cymbalum mundiban: „nem mindenható”, de kritikus, ironikus éllel csak ebben a kötetben találkozhatunk: „veréb is, ember is tökéletes, / csak éppen újra s újra vége lesz, // ha működik, hát el is rontható, / s ha él, hát nyilván nem mindenható, // éppen olyan, mint az Isten, mégsem ő, // hiszen múlandó, vagyis érthető” (Cymbalum mundi).

Mintha csak azt akarná állítani ezzel a kötetével Markó (az idézett Közélet, költészet című esszéjével összhangban), a legutóbbi köteteit nem felülírva, s azokkal szinte egyidejűen, párhuzamosan, hogy a történelem (nemzeti, családi múlt), a társadalom (közélet), de a világ, a létezés egésze is kritikus rákérdezésre, kiábrándultságra, iróniára éppúgy lehetőséget ad, miként eksztatikus lelkesültségre és átszellemült pátoszra. A létezés múlt- és jelenbeli tényei nemcsak a múltban, ma is kiválthatják ezt a kettős viszonyulásmódot, nem feltétlenül egymást kizáró ellentétek ezek, az egyes emberben békésen megférnek egymás mellett, sőt a teljes emberi létezés így, bennünk mutatkozik meg, az emberi teljesség így, az együttesük által élhető meg igazán. Akár végszónak is jó lehetne mindez, de csak pillanatnyi végszónak, mivel a kötet megjelenése óta a folyóirat-publikációk alapján a legkülönbözőbb versformákban további kibontakozása látható Markó Béla költészetének, így számos újabb végszóban bizakodhatunk még.